2. fejezet
2010.01.08. 18:00 Merengő Adminok
Kristie ajándéka - második rész
Amikor Piton magához tért, egy kihalt szobában volt. Négy fehér fal, és semmi más. Próbált menekülési útvonalat keresni, de még ajtót sem látott. Fogalma sem volt róla, hogy hol van, mint ahogy arról sem, hogy mi történhetett, miután elvesztette az eszméletét.
Ha a párbajozó varázslók közül a rosszfiúk győztek volna, már nem élne, efelől semmi kétsége sem volt. Akkor viszont az aurorok kaphatták el. Az viszont azt jelentette, hogy így sem fog sokáig az élők között maradni.
Bár lehetséges, hogy valami csoda folytán senki sem értesítette Hermionét, és akkor talán viszonylag kevéssel is megúszhatja. Az évek során tökélyre fejlesztette, hogyan kerülje meg a feleségét a kínosabb ügyekben. Nem akart újra szembekerülni egy becsapottnak érzett Hermionéval, az elég volt egyszer is.
--@--
A Ronnal történt szakítás után Piton és Hermione közelebb kerültek egymáshoz. Hermione addig is gyakran meglátogatta, főleg a kezelés miatt, de ezek után egyre kedvesebb volt vele, és ha lehetett, még több szabadidejét töltötte a férfi társaságában. Persels sejtette, hogy a köztük kialakult jó viszony valószínűleg addig maradhat fent, amíg ilyen kiváló hallgatósága a lánynak. Mivel beszélni, így rendesen gorombáskodni sem tudott, a probléma ezen része meg is oldódott. Legalábbis eleinte. Az apró tényt, hogy már három hónapja teljes birtokában volt a saját hangjának, inkább megtartotta magának, és tovább élvezte a társaságot, amit rákényszerített a sors, és amit egy ideje már több lelkesedéssel fogadott, mint kellett volna.
Ezért is esett nehezére arra gondolni, hogy Fonó sori otthonába visszatérve újra egyedül lesz. Bár, ha ügyesen keveri a lapokat, talán Hermione oda is ellátogat majd néha, ha másért nem, hát azért, hogy ellenőrizze, hogy a hangja nem tért-e még vissza, vagy nincs-e valami eddig fel nem bukkant maradandó károsodása. Merlinre, Perselus azt kívánta, bár lenne. Az elmúlt napokban lázasan törte a fejét azon, hogy milyen indokkal tudná finoman arra ösztönözni a lányt, hogy néha nézzen be hozzá, de eleddig semmi sem jutott az eszébe.
Valószínű a lázas gondolkodás miatt történhetett meg az is, hogy mielőtt bement fürdőszobájába, elfelejtett némító bűbájt szórni az ajtóra. Hogy nem vette észre a belépő lányt, azt pedig nagy valószínűséggel az egyre hangosabb dudorászásnak és a vízcsobogásnak köszönhette. Amikor a mosdó fölé hajolt, hogy lemossa arcáról a megmaradt borotvahabot, és újra felegyenesedve a tükörbe nézett, egy meglehetősen döbbent Hermione bámult rá a háta mögül. A lány döbbeneténél talán csak Pitoné volt nagyobb. Az még csak hagyján, hogy négy órával a megszokott látogatási ideje előtt jött, de a tegeződésük ellenére nem voltak annyira jóban, hogy szó nélkül rányisson a fürdőszobában. Perselus gyorsan összeszedte magát, próbált semleges arcot vágni, és még mindig a tükörbe bámulva lassan felemelte a kezét, hogy üdvözlésképp intsen a lánynak. Hermione azonban továbbra is kitartóan hápogott, és Piton hirtelen nem tudta, hogy mi zavarhatja ennyire. Az, hogy meghallotta dúdolni, vagy a tény, hogy a dereka köré tekert törölközőn kívül semmi más nem volt rajta. Nem tudta, melyik lenne a szerencsésebb eset. Ha a lány előtt kiderül, hogy már hónapok óta van hangja, vagy az, ha elborzasztja a meztelen felsőteste. Hogy valamennyire oldja a feszültséget az ingjéért nyúlt, majd lassan belebújt, hogy aztán szembefordulhasson a lánnyal, aki addigra összeszedte magát annyira, hogy beszélni tudjon, azonban az arckifejezése még mindig a döbbenet, az ijedtség és a zavarodottság között játszott.
- Mo… Mo… Molly a… a reggeli. Vagyis engem küldött… Reggelire. - Piton nehezen bírta ki, hogy el ne nevesse magát a gondolatra, hogy ilyen finom reggelit küldtek neki aznapra. Hermione szemmel láthatólag nem volt a helyzet magaslatán, bár sejtette, hogy ez nem fog sokáig tartani. A lány szemei még mindig el voltak kerekedve, de Piton szinte hallotta, ahogy az agyában forognak a kerekek. Vajon ha most csendben marad egy darabig, akkor a lány elhiszi, hogy csak hallucinált? Esetleg megpróbálhatna egy felejtésátkot… Nem, jelen körülmények között, amikor ilyen közel járt az Azkabanhoz, talán nem kellene kockáztatni. Szinte biztosra vette, hogy nem fogja tudni magát kimagyarázni. A lány nem ostoba. Nem, határozottan nem az. Mondhatni a legokosabb boszorkány, akivel valaha találkozott. De még mindig nem mondott semmit… Vajon rögtön kiabálni kezd? Az biztos, hogy Perselus a végsőkig küzdeni fog, és inkább teszi a hülyét, ha arra kerül a sor, hogy a lány mégiscsak számon kéri… Eddig jutott a gondolkodásban, amikor Hermione halk, enyhén meglepett hangon újra megszólalt.
- Ez… ez a Time to say goodbye volt? – Perselus nem tudta türtőztetni magát, kénytelen volt vigyorogni. Azonban amint meglátta, hogy Hermione egyáltalán nem találja humorosnak a helyzetet, és hogy a döbbenetet felvártja valami más érzelem, rögtön lehervadt az arcárol a mosoly. Zavartság, vagy talán düh?
- Mégis… mi a fenét műveltél?
Amikor Piton kérdőn felemelte az egyik szemöldökét, majd a pálcája felé nyúlt, Hermione elkiáltotta magát – Invito pálca!
- Ne hadonássz az orrom előtt azzal a pálcával! Hangokat hallottam, gondoltam megnézem, mi lehet az… Mi a fenét műveltél? – Határozottan düh. Piton megköszörülte a torkát.
- Khmm… skáláztam? – kérdezte kissé félve.
- Te… te… skáláztál?! – Ez már hisztérikus volt. Még egy oktávval feljebb viszi a hangját, és Piton örökre elköszönhet a dobhártyájától. – És mégis mióta skálázol? – Az utolsó szót olyan dühödt nyomatékkal mondta ki, hogy Perselus érezte, rögtön magyarázkodnia kellene. De valahogy még mindig remélte, hogy viszonylag fájdalommentesen megússza a lebukást. Így hát egy újabb torokköszörülés után semlegesen hangon folytatta.
- Egy ideje.
- Egy ideje? Mégis mennyi ideje? – Hermione halk hangja még vészjóslóbb volt, mint a korábbi kiabálás.
- Nem olyan régóta.
- Mióta?!
- Néhány hete… úgy két hónapja. – Ahogy Hermione ekkor ránézett, Piton érezte, hogy gyors egymásutánban már a második hibát követte el. Amint a lányból ez után áradni a kezdtek a szavak, már nem csak érezte, de tudta is.
- És áruld el, Perselus, jól szórakoztál reggelente, skálázás közben? Jól szórakoztál, miközben minden héten valami új ötlettel álltam elő, hogy hogyan kellene újra működőképessé tenni a hangszálaidat? – A lány hangja eleinte halk volt, és fenyegető, némi sértettséggel és megbántottsággal elegyítve. – Tudsz róla, hogy amikor hetente bemegyek a Roxfortba, hogy beszéljek a tanárokkal, általában a fél napot a könyvtárban töltöm, csak azért, hogy találjak valami megoldást a hangodra? És arról, hogy Madam Pomfrey minden egyes gyógyítót felkeresett már nekem, és mindenki értetlenül áll a dolog előtt? – Hermione kezdte túlságosan belelovallni magát, Piton pedig kétségbeesetten szeretett volna véget vetni a szóáradatnak.
- Hermione… - kezdte csendesen, de a lány meg sem hallotta a közbevetést.
- És arról, hogy Minerva elintézte a Roxforti Felügyelő Bizottságnál, hogy amint visszatér a hangod, újra visszamehetsz, és tied az igazgatói poszt, ő pedig szó nélkül félreáll?
- Én nem szeretném, ha Minerva…
- Van fogalmad arról, hogy hónapok óta azon fáradozok, hogy újra halljam a hangodat? Patetikus, igaz? – Piton biztos volt benne, hogy a lánynak nem sok hiányzik ahhoz, hogy menten elsírja magát. – Áruld el, Perselus Piton, jót mulattál rajtam? – Hermione elfordult a férfitól, és kilépett a fürdőszobából. Perselus rögtön követte. A lány hangja annyira fájdalmasan csengett a fülében, hogy szerette volna valahogy megnyugtatni, vagy legalábbis valamennyire jóvá tenni a dolgot.
- Hermione… – Egy vigasztalónak szánt mozdulattal megérintette a vállát, Hermione azonban dühödten lerázta magáról a férfi kezét. Piton aggodalma afelől, hogy a lány sírni kezd, rögtön elpárolgott, amint újra szembefordult vele.
- Hónapok óta tudod, hogy semmi bajod! Miközben visszatérhetnél a régi életedhez! – a hangja most már újra számon kérő és dühös volt.
- Eszembe sincs visszatérni a régi életemhez. – Perselus kezdte elveszíteni a türelmét. Az egy dolog, hogy talán rossz ötlet volt nem beavatni Hermionét, de fogalma sem volt róla, hogy a lány ennyit tesz az ügy érdekében. És különben is, eleinte csak várni akart, később pedig csak sodródott az árral. Ha úgy vesszük, két hónap nem hosszú idő, nem értette, mire ez a nagy felhajtás.
- Van fogalmad arról, meddig tartott, mire rávettük a Wizengamotot, hogy a lehető leggyorsabban rendezzék az ügyedet, és ejtsék ellened a vádakat anélkül, hogy meghallgatnának?! Harry hetekig járt a nyakukra! Kingsley, Arthur, mindenki azon fáradozott, hogy elhiggyék, a mi oldalunkon álltál! – kiabálta a lány.
- Senkit nem kértem rá, hogy tanúskodjon mellettem! – vágott vissza Piton most már kifejezetten dühösen.
- Nem is kellett kérned! Mindenki segíteni akart! Neked meg mindeközben annyira futotta, hogy hátradőltél a székedben és a markodba röhögtél. Az egyetlen, aki egész idő alatt semmit sem tett, az te voltál!
- Hetekig a gyengélkedőn feküdtem, azt sem tudtam mi történik körülöttem! Aztán az akaratom ellenére áthoztatok erre a lepratelepre… - Piton egy dühödt mozdulattal intett körbe a kezével, amit a lány rögtön elkapott, és mutatóujjával kezdte fenyegetni a férfit.
- Ne! Ne merészeld Perselus Piton! Harry a lelkét kiteszi azért, hogy mindened meglegyen! Neki köszönheted, hogy ma végre hazamehetsz. Az isten szerelmére, lakhatóvá tette a házadat, miután a drága halálfaló barátaid szétnéztek nálad! – Piton szeme dühösen megvillant, majd kirántotta kezét a lányéból. Hermione az elmúlt tíz percben most először bánta meg, hogy nem tett lakatot a szájára.
- Nincs szükségem Potter segítségére, sem a tiedre. – A szavak mögött megbújó utálat és düh először emlékeztette a lányt arra, hogy mire is képes a férfi a hangjával. – Ez az egész vita teljesen értelmetlen. Nem tartozom nektek semmivel. Nekem te senkim nem vagy, tehát nem értem milyen alapon várod el, hogy elszámoljak a tetteimről. – Hermione először csak döbbenten nézett a férfi szemébe, majd lassan a döbbenet helyét átvette a csalódottság és a fájdalom. Mikor lenézett a kezére, hogy elrejtse a felgyülemlő könnyeket, akkor vette észre, hogy baljában még mindig ott markolja Perselus pálcáját. Bizonytalan lépésekkel kezdett el hátrálni a férfitól.
- Nem úgy értettem. Természetesen nem tartozol nekünk semmivel, főleg hogy a Szellemszálláson olyan hülyén viselkedtünk… - kezdte bizonytalanul. Ó, szóval erről van szó. Még mindig a Szellemszállás. Tehát Hermione sem különb a többieknél, ő is pontosan azért maradt a közelében, mert bántotta a lelkiismerete. Legalább most már ez is tiszta. Talán tényleg jobban jár, ha visszatér a Fonó sorra, és soha többé nem látják egymást.
- Amikor voltatok olyan kedvesek, hogy miután megkaptátok, amit akartatok, még az sem jutott eszetekbe, hogy ellenőrizzétek a pulzusomat? Talán az öt hónapos gyógykezelés öt hétig sem tartott volna, ha időben megkapom az ellenszérumot. Azért két felnőtt varázslótól és évszázadunk állítólagos legokosabb boszorkányától kicsit többet vártam volna. De úgy tűnik, Miss Granger, az elvárásoknak egyikünk sem tud megfelelni. – Az utálat, ahogy kimondta Hermione nevét újra felkovácsolta, a lány dühét. Egyetlen buta kis megjegyzés, és a mocskos kis mardekáros máris az egész helyzetet ellene fordítja. Mintha nem éppen ő lett volna az, aki hónapokig hazudott. – Azt hiszem, kvittek vagyunk, úgyhogy a kényszermunkája a mai nappal véget ért, Miss Granger. Remélem, többé nem kell a kitüntető figyelmét élveznem.
Hermione arcán annyi érzelem suhant át egyszerre, hogy Piton nehezen tudott olvasni közöttük. Az egyetlen, ami huzamosabb ideig megmaradt, a düh volt.
- Akkor hagyom, hogy befejezd a skálázást! – azzal egy mozdulattal a férfi mellkasához vágta annak pálcáját.
- Remek!
- Remek! – Hermione azonban nem mozdult. – Már csak azt nem értem, Perselus, hogy ha ennyire utálsz, akkor miért viseltél el pont engem ennyi ideig – sziszegte a lány. Pitonnak mérhetetlenül elege volt a boszorkány hirtelen hangulatváltásaiból. Először bizonytalan, aztán dühös, majd kioktató, aztán fájdalmas, majd megint dühös. Most meg azt akarja tudni, miért viselte el? Mintha lett volna más választása! Azt, hogy az utóbbi időben megkedvelte, és hogy szereti a társaságát, igazán nem mondhatta el neki.
- Szívesebben néztem a te csinos kis hátsó feledet, miközben rendbetetted az ágyamat, mint mondjuk Madam Pomfrey-jét, vagy Molly Weasley-jét – felelte végül.
CSATT!
És ott volt. Élete első pofonja egy nőtől. Hermione olyan gyorsan lendítette a karját, hogy Piton szinte észre sem vette. Kapott már pofont korábban is. Fiatalabb korában az apjától, a Roxfortban néha párat a Tekergőktől, Voldemort jobban szeretette a pálcáját és a Cruciatust, de azért ő sem fukarkodott, és persze jó néhányat az élettől. De ez az utóbbi érintette a legfájdalmasabban. Mintha valami álomból ébredt volna, hitetlenkedve tapogatta arcának jobb felét. Amikor a következő pillanatban a szeme sarkából meglátta, hogy Hermione másik keze is lendül, elkapta a lány csuklóját.
- A tűzzel játszol, kislány – sziszegte gyilkos dühvel Hermione arcába, aki azonban még mindig mérges volt, és próbálta kirángatni kezét a férfi szorításából.
- Egy csepp hálát sem érzel? Madam Pomfrey, a Weasley család, Kingsley, Minerva, Harry, mind segíteni akarnak, és képes vagy így beszélni róluk?
- Akkor tisztázzunk valamit! – szólalt meg vészjósló hangon, miközben egyre erősebben markolta Hermione csuklóját. – Ahogy már mondtam, nem kértem senkit semmire. Egyikőtök sem azért segített nekem, mert kedvelne, vagy mert törődne a sorsommal. Az egyetlen indok, amiért itt kellemetlenkedtek körülöttem az, hogy lelkiismeret-furdalásotok van, amiért nem bíztatok bennem. De mondok valamit, kislány, nem bennem kellett volna bízni, hanem Dumbledore-ban. Őt árultátok el, nem engem. És senkire sem vagyok kíváncsi. Pontosan annyira érdekel mások sorsa, mint amennyire őket az enyém. Semennyire. – Piton egyre közelebb hajolt Hermionéhoz miközben végre a szemébe mondhatta azt, amit gondolt. Hogy nem kér a sajnálatból, és inkább kerüljék el messzire, mint hogy a nyakára járjanak. Inkább marad egyedül, mint hogy szánalomból legyen társasága.
- Perselus, ez fáj… - Piton felocsúdott a merengésből, és rögtön elengedte a lány kezét.
- Nem fordul elő többet. Tudja, hol az ajtó, Miss Granger – szólalt meg még utoljára, mielőtt bement volna a fürdőszobába, hogy felöltözzön, és végre elhagyja ezt az átkozott helyet.
-- @--
Perselus úgy érezte, hogy órák teltek el azóta, hogy magához tért, de még mindig senki nem nézett be hozzá. Miközben várakozott, leült a hideg padlóra, és két karját felhúzott térdein nyugtatta, majd próbálta elemezni a történteket.
Minden a terv szerint ment, egészen addig, míg az utolsó fázishoz nem érkezett. Annyira hirtelen történt minden, hogy próbált valahogy rendet tenni a fejében, hogy kitisztuljon a kép. Amikor a Carmomille házaspár autója bekanyarodott a parkolóba, Perselus a sikátor végében állt. Amikor a két mugli kiszállt a kocsiból, Piton felemelte a pálcáját, és amint kiszórta volna a felejtésátkot, valaki nekiütközött hátulról.
- Ki az? – hallotta a háta mögül. Természetesen nem válaszolt, de ha tehette volna, rögtön megveregeti a saját vállát, amiért kiábrándító bűbájt szórt magára mielőtt megérkezett volna. Amikor azonban hátrafordult, hogy megnézze, kivel futott össze, ő sem látott senkit. Tehát varázslóval van dolga. Húsz évnyi kémkedés megtanította rá, hogy amíg csak lehet, maradjon észrevétlen, és őrizze meg a kilétét, így amilyen halkan csak tudott, elindult a parkoló irányába. Bármennyire is szeretett volna észrevétlen maradni, feladata volt, amit szándékában állt minél hamarabb teljesíteni. Azonban nem jutott messzire, és a semmiből hirtelen több varázsló is előbukkant a Carmomille házaspár kocsija körül. Amikor az első átok elhangzott a háta mögött, reflexből a földre vetette magát.
Gyors helyzetfelmérést követően megállapította, hogy két tűz közé keveredett. Egyértelmű volt, hogy a sikátorban tartózkodók arra vártak, hogy megérkezzen a másik négy varázsló. Amikor körbenézett, hogy hol lenne a legcélszerűbb megvárni, míg a harcoló felek végeznek egymással, egy, a feje felett lebegő kék fényt pillantott meg.
- Ott is van egy! – hallotta a kiabálást. Ekkor követte el a végzetes hibát, és dugta pálcáját a farzsebébe. Amint felállt, és megpördült a tengelye körül, a jól ismert magával ragadó örvény helyett összekötözve találta magát a sikátor másik végében.
Merengéséből a szobába beszűrődő, fojtott hangú vitatkozás szakította ki.
- Merlin, ne – nyöszörgött elkínzottan, amikor meglátta, hogy a bal oldalán lévő falon egy ajtó materializálódik, és egy fekete, bozontos üstök jelent meg a lőrésnek is beillő ablakon. Érezte, hogy fohásza süket fülekre talált, amikor kinyílt az ajtó, és egy meglehetősen dühödt barna szempár nézett rá. Felesége csípőre tett kézzel állt az ajtóban, lábával türelmetlenül topogott a kőpadlón, és mint egy igazi sárkány fújtatott.
- Nos?
- Nos? – Piton próbált ártatlan képet vágni, de nehéz volt semleges álarcát fenntartani, miközben a felesége válla fölött Potter vigyorgó képét látta.
- Mit tudsz mondani? – kérdezte a neje vészjóslóan. Gondolkozz, Perselus!
- Öhm, jól nézel ki ma reggel… - kezdte tétován. –… drágám – tette hozzá gyorsan, amint Hermione szeme dühösen megvillant. Megint megpillantotta azokat a gyönyörű, aranyló csíkokat. Már nyolc évvel ezelőtt is az volt a veszte.
--@--
Amikor végre bezárkózott a fürdőszobába, Piton nekidőlt az ajtónak, és igyekezett megnyugodni. Talán ha hamarabb tisztázza az egész helyzetet. Vagy ha nem mosolyogja el magát. Vagy ha esetleg kicsit több hálát mutat. Vagy ha nem közli a lánnyal burkoltan, hogy húzzon a fenébe. Akkor talán, talán lett volna esélye, hogy ne üldözze el Hermionét egy életre. De már mindegy.
- Szép volt, Piton. Tényleg olyan nagy baj, hogy sajnálatból van veled? Milyen mardekáros vagy, hogy nem használod ki a helyzetet?
- Nem érdekel. Még nem bolondultam meg teljesen, hogy azt higgyem, hogy az életben még egyszer hozzám szól.
- Ne legyél ilyen pesszimista…
- És nem is érdekel.
- Ezt már mondtad…
- Mindegy. Eddig is megvoltam egyedül.
- Hát hogyne. Oly’ jól, hogy már magaddal beszélgetsz.
Fintorogva elhallgatatta a fejében folyó párbeszédet. Sietve felöltözött, összeszedte a személyes dolgait, és a ládája felé igyekezett a hálószobába, amikor megtorpant. Hermione még mindig ugyanott állt, ahol hagyta, és egyenesen rámeredt. Akármennyire is örült, hogy látja, nem akarta elölről kezdeni a meddő vitát, így rövid habozás után folytatta útját az ágya felé. Mikor előrehajolt, hogy a ládájába hajítsa a holmiját, fekete haja előre lendült, hogy eltakarja arcát. Félig-meddig háttal kezdett el Hermionéhoz beszélni, miközben a ruháit rendezgette.
- Azt hiszem világos voltam az előbb. Nem szeretném, ha…
- Én nem sajnállak – vágott közbe Hermione hirtelen. Piton hangosan sóhajtott, és a lány felé fordult.
- Miss Granger…
- Ne hívj így! A nevem Hermione. Hónapok óta így hívsz, most mi változott? – Még mielőtt Piton válaszolhatott volna, gyorsan folytatta. – Várj, Perselus, hadd mondjak valamit! – tette fel a kezét; Piton pedig újra sóhajtott, majd visszafordulva a ládája felé folytatta a pakolást, látszólag ügyet sem vetve a lányra. Hermione megadta magát, neki már az is elég volt, hogy a férfi nem küldte el újra. Idegesen járkált a szobában körbe-körbe, miközben dőltek belőle a szavak. – Nem sajnállak, legalábbis már nem. Eleinte tényleg lelkiismeret-furdalásom volt. Amikor először megtudtuk, hogy még mindig élsz… az szörnyű volt. Mármint örültünk, nem azért volt szörnyű, ne érts félre. Csak akkor rájöttem, mennyire ostobák voltunk. Hogy nem tettünk érted semmit, hogy meg sem néztem a pulzusod. Annyira aggódtunk, hogy nem fogsz felépülni, hogy miattunk… hogy miattunk nem élhetsz majd teljes életet, amikor végre vége a háborúnak, és többé nem kell kémkedned. Azt hittem, szeretnél a Roxfortban maradni, azért is próbáltunk elintézni mindent, és ezért lett volna fontos, hogy visszatérjen a hangod. – Hermione abbahagyta a járkálást, és inkább beállt az ablak elé. Miközben kifele nézett, folytatta a szóáradatot.
- Nem akartam, hogy Madam Pomfrey lásson el, szerettem volna tenni valamit. Harry is és Ron is, ezért hoztunk ide, hogy mindig legyen valaki, aki figyelhet rád. Amikor… amikor áthoztunk, mindenkit elküldtél. Mondtam Harrynek, hogy csak idő kérdése, és megbékélsz. De úgy tűnt, csak engem fogadtál el, amit még mindig nem értek, de örültem. Örültem, mert úgy éreztem, hogy különleges vagyok. Hogy talán még kedvelsz is. Szerettem volna a barátod lenni. – Az utolsó mondatot szinte csak suttogta, miközben idegesen tördelte kezeit. Amikor a szoba másik feléből nem jött felelet, tovább folytatta.
– Az első pár hét után már meg sem fordult a fejemben, hogy az egészet csak azért csinálom, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen. Szerettem minden délután eljönni hozzád. Még ha voltak is napok, amikor nem reagáltál semmire, akkor is jó volt itt lenni. Én… azt hiszem jobb lett volna, ha nem jövök ilyen gyakran, hogy ne unj rám ennyire. Én csak… jól éreztem magam veled, szerettelek volna jobban megismerni. És idegesített, hogy nem tudunk rendesen beszélgetni, ezért is akartam annyira, hogy meggyógyulj, hogy ne csak írogass. Hogy biztosan tudjam, hogy érdekel az, amit mondok. És hogy ne mindig csak én meséljek, vagy hogy...
- Érdekelt. – Hermione nem tudta, Piton mikor hagyta abba a pakolást, és kezdett el rá figyelni. Mint ahogy azt sem vette észre, amikor a férfi a háta mögé lépett, de amikor megszólalt, hangja halk volt, és közelről hallatszott. Lassan megfordult, és ott álltak egymással szemben, olyan közel, hogy Piton ki tudta venni Hermione barna szemében azokat az aranyló kis csíkokat, amik mindig ragyogtak, ha valami vidám, vagy különösen érdekes dologról beszélt. – Érdekelt. Az első hetekben az agyamra mentél. De már akkor is érdekelt. – Perselus még közelebb lépett a lányhoz, és a füle mögé csúsztatott egy kósza hajtincset, ami kissé eltakarta a lány egyik szemét.
- Akkor miért nem beszélgettél velem? Miért nem szóltál, hogy jól vagy?
- Gondolkodj, Hermione! Tényleg azt szeretted volna, ami az előbb volt? Alig két perc alatt sikerült megbántanom téged. Tényleg azt szeretted volna, hogy így beszéljek veled? – Hermione lassan felemelte a kezét, és végigsimított a férfi arcán, pont ott, ahol korábban megütötte.
- Perselus, ennél sokkal bántóbb dolgokat írtál, és másnap mégis eljöttem – suttogta, miközben kitartóan simogatta a fájó pontot.
- El – adta meg magát Piton.
- És holnap is eljöttem volna. – Hermione hangja annyira halk volt, hogy Pitonnak jó oka volt még közelebb hajolni hozzá. Arról már nem is beszélve, mennyire jobban esett neki, hogy a lány pofozkodás helyett másra használta a kezét.
- Holnap már nem leszek itt – felelte halkan.
- Tudom. Azért is jöttem ma korábban. – Hermione keze feljebb vándorolt, és végigsimított a férfi szemöldökén és homlokán.
- Hogy hamarabb ajtón kívül láss? – Piton már lassan azt sem tudta, miről beszélgetnek, vagy hogy miért vannak itt, vagy hogy miért simogatja őt Hermione egyáltalán. Egy valamit tudott, hogy nem szerette volna, hogy abbahagyja, és hogy még közelebb kellett kerüljön azokhoz a gyönyörű barna szemekhez, amikben egyre jobban égett az a néhány arany csíkocska.
- Nem, nem azért – felelte a lány még mindig suttogva, miközben keze a férfi tarkója felé vándorolt. A csinos kis ajkai olyan hívogatóan pirosak voltak, és szája annyira szép volt, miközben beszélt, hogy Piton csak roppant nehezen tudott ellenállni a csábításnak. – Hanem hogy megfelelően el tudjak búcsúzni.
- Ezért lettél ma te a reggeli? – kérdezte, miközben kezével a lány álla alá nyúlt, hogy felemelje a fejét. Azt már nem várta meg, hogy Hermione feleljen. Talán nem is akart felelni, nem tudta. Annyira közel voltak egymáshoz, hogy tisztán érezte a leheletét az arcán, miközben behunyta szemét, és lassan lehajtotta a fejét, engedve a lány kezeinek, amik lefelé húzták. Már egyáltalán nem akart ellenállni a csábításnak.
Csak egy pillanat műve volt, ahogy ajkuk lassan összeért, és ez is elég volt ahhoz, hogy Perselus teljesen elveszítse az eszét. Ha a lány idejött, mint reggeli, akkor neki kutyakötelessége volt jó beteghez méltóan belekóstolni, és még többet akarni, mikor valami ennyire, ennyire finom, és puha, és csábító…
Kinyitotta a szemét, hogy biztos legyen benne, hogy Hermione még mindig ott van, hiába érezte kezét a tarkóján, az nem volt elég bizonyosság. Meg kellett érintenie, közelebb kellett legyen hozzá, hogy biztosan ne surranjon ki a kezei közül. Lassan átölelte a lány derekát, miközben Hermione másik keze a nyaka köré fonódott. Erre várt, egy biztos fogásra, hogy aztán újra közelebb hajoljon, és most már rendesen megcsókolja. Miközben ajkaival a lányt ízlelgette, kétségei a felszínre törtek. Talán nem kellene jobban belemerülnie, talán addig kellene abbahagynia, míg nem késő. Talán Hermione csak így akar pontot tenni a vitájuk végére… És a lány mintha csak meghallotta volna Piton gondolatait, még szorosabban átölelte a nyakát. Amikor a nyelvével bebocsátást kért, és Piton ajkai szétváltak, teljesen átadva magát a pillanatnak, lassan mindent elfelejtett, és az sem érdekelte már, hogy aznap haza akart menni. Mert abban a percben azt érezte, hogy ott, és akkor van otthon.
-- @--
Piton nem volt bolond. Most már tudta, hogy a végzete annak a csóknak a formájában érkezett, közel nyolc évvel ezelőtt. Miközben a házaspár egymás szemébe nézve vívta néma csatáját, Harry megköszörülte a torkát.
- Nem szeretném megszakítani a meghitt társalgást, de Perselusnak velem kell jönnie – kezdte Harry
- Én is jövök – szólalt meg Hermione, miközben még mindig farkasszemet nézett férjével, aki lassan feltápászkodott a földről.
- Hermione, már megmondtam, a kihallgatásra nem jöhetsz.
- Nem mint feleség, hanem mint jogi képviselő. – Piton akkor engedett először a feltörő fintorgásnak, amikor Hermione végre elfordította róla a tekintetét. Ez határozottan rosszul alakul.
- A Minisztérium kirendel egyet, ha…
- Nem kell kirendelni senkit, ha egyszer én is itt vagyok, Harry. Csak azért akarod, hogy ne legyek ott, mert nem szeretsz előttem dolgozni – fordult végre barátja felé.
- Hermione, ez már több mint összeférhetetlenség – kezdte magyarázni Harry. – Mindkettőtöket ismerlek, eleve át kellene adnom az ügyet valakinek. Csak azért nem teszem, mert hónapok óta ezen dolgozom. Ha még te is ott vagy, abból semmi jó nem sülhet ki.
- Nincs semmilyen összeférhetetlenség.
- A felesége vagy.
- De ettől még lehetek a jogi képviselője.
- Az egyik legjobb barátom vagy.
- Tudtommal a barátokról nincs nyilvántartása a Minisztériumnak, úgyhogy a probléma ezennel meg is oldódott. – Bár Hermione hangja ellentmondást nem tűrően csengett, Harry látta szemében a bizonytalanságot, és a néma könyörgést is, hogy férje mellett lehessen. Nem tehette, hogy nemet mondjon neki. Egy színpadias sóhajtás után intett a kezével, hogy mindketten kövessék.
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://kivansagust.blog.hu/api/trackback/id/tr151652559
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek