2010.01.08. 18:00 Merengő Adminok
Kristie ajándéka - harmadik rész
3. fejezet
Piton csendben lépegetett Potter mögött a szűk folyosón. Nem szeretett volna beleszólni a két régi barát közötti vitába, hiába utálta, hogyha róla vitatkoznak a saját jelenlétében. Szíve szerint Potter pártjára állt volna, talán életében először. Esze ágában sem volt Hermionét is belerángatni ebbe az őrületbe. Elég gondja volt az elmúlt egy évben, de főleg az elmúlt egy hónapban, nem volt szüksége egy újabb csalódásra. Hat év házasság alatt megtanulta, hogy ha jót akar a feleségének, jobb, ha a véleményét megtartja magának, és csak a háta mögött intézkedik, lehetőleg úgy, hogy ne vegye észre. Ma viszont csúfos kudarcot vallott. Ha legalább jól sült volna el a dolog…
Miközben a rosszul megvilágított folyosón sétáltak, Piton megfogta felesége kezét, aki erre egy dühödt oldalpillantással reagált, de legalább nem rántotta el. Valószínűleg érzi, hogy az egészet csak érte csinálja, és senki másért…
--@--
Piton épp kilépett a fürdőszobából, amikor meglátta a feleségét, amint a tükör előtt állva saját tükörképére grimaszol. Pontosan húsz perccel ezelőtt ugyanebben a pozícióban állt, ugyanilyen arckifejezéssel. Ugyanaz a ruha volt rajta, mint korábban, viszont már négy másik hevert az ágyon. Nem értette, mire ez a nagy felhajtás. Már legalább két órája készülődött, és közben idegesen járkált a fürdő- és a hálószoba között, az őrületbe kergetve ezzel Pitont is.
De ahogy ott állt a tükör előtt, és jobbra-balra forgolódott, miközben sötétkék talárja tökéletesen passzolt a gyönyörű alakjára, Piton azt sem értette, miért is egyezett bele abba, hogy a vasárnap délelőttjét ne kettesben töltsék. Sőt, azt sem értette, miért is akarja, hogy bárki más akár egy pillantást is vethessen a feleségére.
- Hadd kérdezzem meg, hogy mit csináltál az elmúlt húsz percben – szólalt meg, miután végre el tudta szakítani tekintetét a feleségéről, és az egyik szekrényhez lépett.
- Perselus, nincs egy ruhám se, amit felvehetnék!
- Hermione, pontosan tudod, hogy nem divatbemutatóra megyünk. Nehezen tudom elképzelni, hogy téged fognak nézni…
- Mi vagyunk a keresztszülők, persze, hogy minket fognak nézni! – Ah, igen, a keresztelő. Csak és kizárólag Potternek juthat eszébe, hogy őket kérje fel keresztszülőnek. És olyan ötlete is csak Potternek támadhat, hogy a fia az ő nevét viselje, Albusé mellett…
- Vedd fel hozzá ezt – szólalt meg végül, amikor megtalálta az egyik ékszeres dobozban, amit keresett. Hermione a tükörből ránézett férje kezére, amiben az esküvőn is viselt nyakláncát tartotta. Lassan a felesége háta mögé lépett, akinek az arca olyan hirtelen lágyult el az esküvői ékszert látva, hogy Piton szíve kihagyott egy dobbanást. Miközben bekapcsolta, Hermione a medált szorongatta a kezében, és csillogó tekintettél nézett férjére.
- Csak különleges alkalmakkor hordom.
- Akkor ma pont jó lesz – suttogta a fülébe, miközben végigsimított meztelen vállain, és megcsókolta a nyakát.
- El fogunk késni – szólalt meg Hermione, majd oldalra hajtotta fejét, hogy Perselus jobban hozzáférjen a nyakához.
- Nem fogunk – lehelte a férfi, miközben apró csókokkal haladt az arca felé.
- Mindjárt tíz óra – Hermione behunyta a szemét. Sosem értette, a férje hogy tudja ilyen könnyedén elterelni a figyelmét mindenről.
- Akkor még jó, hogy csak tizenegyre kell ott lennünk – duruzsolta a fülébe.
- Tízre ott kell lennünk, fél tizenegykor kezdődik. – Hermione okoskodó stílusa rögtön előtört, ahogy kinyitotta a szemét, és férje tükörképét nézte.
- Fél tizenkettőkor.
- Tegnap azt mondtad, előrébb kellett hozni…
- Nem kellett – zárta rövidre Perselus. Hermione megfordult, és a férfi mellkasára tette a kezét.
- Mardekáros!
- Különben soha nem készültél volna el. Két napja azon gondolkozol, hogy mit vegyél fel – felelte Piton, miközben átölelte felesége derekát.
- Tudom. Nem a ruha miatt idegeskedem, de Albus a keresztfiunk lesz. És ez nagy felelősség.
- Megbirkózunk vele. És remélem Potter még az élők között szeretne maradni egy jó darabig, úgyhogy addig az ő gondja, nem a mienk.
- Perselus, nem állhatsz hozzá így a dologhoz! – csattant fel Hermione. Amikor el akarta tolni magától férjét, Perselus még szorosabban fogta, és újra megcsókolta a nyakát.
- Tudom. De a keresztszülők csak másodlagosak. Nem rajtunk fog múlni a gyerek boldogsága – mormogta, miközben Hermione hátát simogatta. – Ő nem a mi gyerekünk. Ha a mienk lenne, egészen máshogy állnék hozzá a témához.
- Nem vagyok ebben olyan biztos – sóhajtotta Hermione, immár teljesen átadva magát férje kényeztető ajkának és kezeinek.
- Én viszont igen. – Hermione végigsimított férje erős vállain, és beletúrt a hajába. Ha tényleg úgy áll a helyzet, ahogy Perselus mondja, és van még egy teljes órájuk a keresztelőig, akkor még elkésni sem fognak…
- Perselus? – szólalt meg kis idő múlva.
- Hmm?
- Csináljunk gyereket.
- Azon vagyok – felelte Piton lelkesen.
- Komolyan mondom.
Piton abbahagyta Hermione csókolgatását és felemelve a fejét mosolygó felesége szemébe nézett.
- Tudom, hogy várni akartunk vele…
- Egészen pontosan Te akartál várni. Míg egyenesbe nem jön a karriered. – Piton már korábban is meglepte azzal Hermionét, hogy cseppet sem irtózott egy gyerek gondolatától, és neki akár rögtön a házasság után sem okozott volna gondot egy kisbaba jelenléte. Persze csak addig, míg a megfelelő távolságból figyelheti a pelenkázást. Viszont Hermione várni akart, amíg valamennyire felküzdi magát a minisztériumi ranglétrán, és már nem kell olyan keményen dolgoznia, mint addig, hogy biztosan megtartsa helyét.
- Igen. De évek múlva sem lesz ennél egyenesebb. – Perselus még néhány pillanatig felesége arcát fürkészte, a bizonytalanság legapróbb jele után kutatva, majd egy határozott mozdulattal felkapta, és elindult vele az ágy irányába.
- Hát akkor, Mrs. Piton, azt javaslom, ne vesztegessük az időt.
--@--
Piton elméjében már csak apró gyertyalángként pislákolt a remény, hogy talán az aurorok úgy veszik majd, csak rossz helyen volt rossz időben.
Potter befordult egy sarkon, és megállt egy ajtó előtt. Pálcájával megérintette, majd halkan mormogott valamit, mire az ajtó kitárult.
- Menjetek előre.
- Hermione, talán jobb lenne, ha… - kezdte volna Perselus, mikor megállt az ajtó és Hermione között.
- Harry, beszélhetnék előtte néhány percet a férjemmel?
- Barátok vagyunk, előttem nyugodtan beszélhettek – vigyorgott a fiú. Azonban látva a két felé forduló arcot, megköszörülte a torkát, és újra hivatalos hangnemre váltott. – Váltok néhány szót a Parancsnokkal. Öt percetek van.
Miután Harry betessékelte őket az irodájába, és becsukta maga mögött az ajtót, Piton elindult a székek felé, maga után húzva Hermionét. Bár még mindig fogták egymás kezét, Piton biztos volt benne, hogy a felesége jóval dühösebb, mint ahogy azt korábban remélte. De most legalább ki tudta számítani a reakcióját…
--@--
Piton a reggeli újság fölött átkémlelve figyelte a sírógörccsel küzdő feleségét.
- Hermione, biztos vagy benne, hogy ezek az injektálások…
- Injekciók.
- Használnak?
- Azt hittem, te is gyereket szeretnél – zokogta Hermione.
- Így van – szólalt meg, kettőbe hajtva az újságot. – Szeretnék. – Gondosan elhelyezte a lapot az asztalon, majd kivett egy zsebkendőt a zsebéből. – Viszont azt is szeretném, ha nem kapnál idegösszeomlást egy tál zabkásától.
- Csak eszembe jutott, hogy mennyire szerettem, amikor kicsi voltam, és hogy anyu is mindig azt adott reggelire…
- Szeretnél valami mást?
- Nem – szólalt meg, majd még jobban rákezdett a zokogásra.
- Most mi a baj? – kérdezte fáradtan.
- Annyira… kedves vagy – szipogta. Piton szája egy pillanatra megrándult.
- Hermione, összekeversz valakivel.
- Nem, olyan… kedves vagy velem – szipogta még mindig, majd kifújta az orrát a zsebkendőbe. – Pedig olyan szörnyen viselkedem. - Letörölgette az arcán végigfolyó könnyeket, majd ádáz tekintettel a férje szemébe nézett. – Ezek a rohadt hormonok, kibelezem az első nőgyógyászt, aki szembejön velem az utcán!
- Reméljük, egyetlen járókelőnek sem lesz a homlokára írva a foglalkozása… - A rendes körülmények között kiszámíthatatlan Hermione a hormonok hatására egy időzített bombává változott, legalább is ami a hangulatingadozásait illette. Piton már meg sem próbált racionális magyarázatot találni arra, hogy mikor miért sír. De amikor már korán reggel egy ilyen rohammal indított, Perselus nehezen tudta visszafogni magát. Ilyenkor rendszerint Potterre gondolt, és arra az önuralomra, amit akkor kellett tanúsítson, valahányszor roxforti pályafutása során besétált a saját tantermébe, és megpillantotta a fiút bájitaltanon. Nem hiába fogta vissza magát hat teljes éven keresztül attól, hogy megfojtsa, most kamatoztathatta a tudását.
- Nem jön össze. Nem fog menni – motyogta maga elé Hermione. – Alkalmatlan vagyok az anyaságra.
- Hermione, ennek semmi köze ahhoz, hogy…
- Tehát ez a helyzet? Alkalmatlannak tartasz? – csattant fel.
- Nem.
- Ne hazudj!
- Nem hazudok.
- Átlátok rajtad, Perselus. Még csak nem is tagadtad, hogy alkalmatlan lennék!
- Honnan tudjam, hogy alkalmas vagy-e valamire, amit még sosem próbáltál? – kérdezett vissza, remélve, hogy elérheti agyának azt a részét, ami még képes volt a racionális gondolkodásra. – De, még mielőtt újra ordítanál, az anyaság genetikailag belétek van kódolva. Nem ezen múlik.
- Akkor min múlik? – Hermione ajkai újra lefelé görbültek, egy újabb sírógörcs előjeleként. Perselus igyekezett nem hagyni időt arra, hogy kitörjön.
- Valamiért nem jött még össze. Ez nem jelenti azt, hogy nem is fog.
- De ezek a hormonok…
- Már megmondtam, hogy felesleges mugli módszerekkel próbálkozni.
- Akkor miért mentél bele?
- Mert annyira szeretted volna.
- Szóval szánalomból?
- Nem, dehogy! – Úgy látszik, a beszélgetés egyáltalán nem abban a mederben haladt, ahogy Piton egy pillanattal korábban remélte.
- Te teljesen hülyének nézel engem.
- Tényleg azt gondolod, hogy hat év az osztálytermemben nem győzött meg ennek az ellenkezőjéről?
- Mindentudónak neveztél!
- És ennek a jelzőnek melyik része indikálja azt, hogy butának tartalak?
- Még mindig úgy látsz? Mint az iskolában? Egy buta kis csitrinek?
- Dehogy is! Hermione, nem gondolhatod komolyan, hogy akkor elvettelek volna! – Perselus a felesége keze után nyúlt, aki azonban elrántotta az asztalról.
- Nem kell, most már legalább tudom, hányadán állunk – felelte sértődötten.
- Ha most az jön, hogy a házasságunkat is valami végzetes hibának látom-e…
- Tehát szerinted az volt!
- Ebből elég volt! – Mielőtt Hermione bármit is szólhatott volna, Perselus felkapta a vállára, és a fürdőszoba felé vette az irányt. Nem foglalkozott felesége rúgkapálásával, bár tény, hogy egy kissé lelassította a haladást, de ma reggelre ennyi hiszti elég volt. Mikor belépett, egy pálcaintéssel hidegvizet varázsolt a kádba, majd egy kedvesnek nem nevezhető mozdulattal belehajította a vadul ellenkező feleségét.
- Lehiggadtál? – nyújtotta felé a kezét pár perc múlva, amit Hermione el is kapott, és egy hirtelen mozdulattal berántotta magához.
- Ezt nem kellett volna – felelte nyugodtan, miközben férje nyakába csimpaszkodott.
- Szerintem pedig pont ez kellett… Megtiltom, hogy még egyszer elmenj ahhoz az idióta orvoshoz. Nincs több infekció…
- Injekció – sóhajtotta Hermione.
- Ha az én legjobb bájitalaim nem segítettek, akkor ezek sem fognak.
- De akkor mi a baj? Mi a baj velem? – kérdezte Hermione kétségbeesetten.
- Semmi baj nincs veled – nyugtatta meg Perselus, miközben vizes haját simogatta.
- Feladjuk?
- Nem. Legalább is én nem szeretném.
- Én sem.
- De nincs több mugli orvos. Valahogy megoldjuk.
- Nincs több – felelte Hermione, majd megcsókolta.
- Akkor mivel próbálkozunk? – kérdezte kicsit később.
- Momentán csak a hagyományos módszer jut az eszembe…
--@--
- Mit műveltél? – jött a kérdés a háta mögül.
- A terv nem működött – szűrte a fogai között, miközben lassan megfordult.
- A terv tökéletes volt!
- Nem volt!
- Igazad van! Tökéletes addig pillanatig volt, míg te meg nem változtattad!
- Szükséges lépés volt – felelte Perselus nemes egyszerűséggel.
- Micsoda, bezárni engem fél napra a fürdőszobába?
- Figyelj, úgy gondoltam, ha valami történik, és esetleg valaki gyanút fog, ha meglátja nálunk Damient, akkor te még Veritaserum hatása alatt is nyugodtan vallhatod az igazat, miszerint egész nap otthon voltál, és semmi közöd az egészhez.
- Már hogy ne lenne hozzá közöm! Az egész az én ötletem volt! – Természetesen, ki más eszelhetne ki valami ilyesmit…
- A te ötleted, pont ez volt a gond vele! A Minisztériumban dolgozol, mégis mit gondolsz, milyen következményei lennének annak, ha még csak a gyanúja is felmerül, hogy benne vagy valami törvénytelenségben? Csak azt tettem, ami adott helyzetben a legjobb volt.
- Makacs voltál! Már megint nem hagytad, hogy segítsek! – Hermione dühe lassan kezdett elpárologni.
- Nem akartalak belerángatni – felelte békítően Perselus.
- Akkor emlékeztetnélek, hogy így is nyakig benne vagyok!
Piton fáradtan felsóhajtott, majd leszegte a fejét. Valószínűleg soha nem fognak megegyezni abban, hogy Hermionénak mi a jó, és mi nem.
- Még azt sem tudom, mennyit tud Potter – szólalt meg végül, majd lehuppant az egyik közeli székbe, maga mellé húzva feleségét.
- Nekem sem mondott semmit, azon kívül, hogy egy rajtaütés helyszínén fogtak el.
- Rögtön gondoltam, hogy nem véletlenül vannak ott. Viszont ők nem tudhatják, hogy én miért voltam ott. Azt sem kell tudniuk, hogy valaha találkoztam a gyerekkel.
- Késő – felelte Hermione, majd idegességében megharapta az alsó ajkát. – Ron átjött, miután elmentél.
- Reggel?
- Nem, miután elhoztad Damient.
- Mégis mit keresett ott?
- Nem hivatalosan akart értesíteni arról, hogy őrizetben vagy. Épp be akartam lépni a kandallóba, hogy elvigyem Damient a szüleimhez, amíg utánad megyek. Nem tudtam, hol lehetsz annyi ideig. – Hermione még mindig idegesen harapdálta az ajkát. – És összefutottunk.
- Mondtam, hogy le kellene szerelni magunkat a Potter-Weasley Hop Hálózatról, de hiába. És erre tessék – duzzogott Perselus. Mikor új otthonukba bekötötték a hálózatot, legalább egy hétig szavát is alig lehetett venni, mivel Hermione ragaszkodott hozzá, hogy kössék össze a három házat, hogy bármikor el tudja érni barátait. Perselusnak igaza van, ha ő nem hagyta volna, hogy bármikor elérhető legyen Ronnak és Harrynek, akkor sosem derült volna ki, hogy náluk van Damien. Ugyanakkor, ha Perselust nem kapják el, Ronnak sem kellett volna tiszteletét tennie…
- Már megint azt csinálod! – csattant fel.
- Mit? – kérdezett vissza ártatlanul.
- Te vagy a hibás, és nekem van lelkiismeret-furdalásom! – Piton megengedett magának egy félmosolyt.
- Szóval meglátta a gyereket?
- Meg.
- Akkor a terved immáron több sebből vérzik – jelentette ki diadalittasan.
- A terv tökéletes volt!
- Hogy lett volna az, ha egyszer megbukott?
- A kivitelezéssel volt baj, nem a tervvel. Hetekig jártam oda, hetekig azon dolgoztam…
- Egészen pontosan négy hétig, öt napig, és … - nézett a szemben lévő falon lógó órára – … tizenhárom óráig dolgoztál rajta. – Hermione kérdő tekintetét látva gyorsan hozzátette – Pontosan ennyi ideje nem érhetek egy ujjal sem hozzád! Azóta dolgozol a tökéletes terveden!
- Én… ez… öt hét? – Hermione hitetlenkedve meredt a férjére. – De biztosan nem küldtelek el…
- Tizenkétszer ágyba sem jöttél, hamarabb aludtam el, mint te. Kilenc alkalommal már te aludtál, mire én lefeküdtem. Tizenhat alkalommal közölted, hogy túlságosan fáradt vagy. Négy alkalommal pedig elsírtad magad. – Piton felhúzott szemöldökkel várta a meglepett Hermione válaszát. Remélte, hogy legalább egy hangyányi bűntudatot meghall majd a hangjában. Tévednie kellett.
- Várj… - szólalt meg Hermione összehúzott szemöldökkel. – Ez így nyolccal több. Ez azt jelenti, hogy naponta többször is…
- Hihetetlen vagy, asszony! – kiáltott fel Piton megadóan.
Mielőtt azonban újabb házastársi vita bontakozhatott volna ki közöttük, nyílt az ajtó.
Harry komoly tekintettel nézett végig a két emberen, akiket a Weasley-k után második családként tartott számon. Bár Perselushoz igazán közel kerülni számára lehetetlennek bizonyult, de az évek alatt már civilizált módon tudtak beszélgetni, és nem harapta le a fejét, ha nagy ritkán az anyjáról kérdezte. Mondjuk úgy évente egyszer. Ha nagyon jó kedve volt. Viszont amibe ma keveredtek… nem volt biztos benne, hogy mit tegyen.
- Beszéltem Ronnal. Azt mondta, egy gyereket talált a lakásotokban – kezdte Harry, és látva a félelemmel teli pillantást, amit Hermione küldött a férje felé, tudta, hogy jó témával kezdte. – Megkérdezhetem, hogyan lehetséges ez?
- Őszintén, Potter, reméltem, hogy két gyerek után te is tisztában vagy azzal, hogy mennek ezek a dolgok a felnőttek világában. – A volt professzora arcán megjelenő szarkasztikus mosoly egy pillanatra visszarepítette Harryt a bájital tanterembe.
- Pontosan tudod, miről beszélek – szűrte a fogai között. – Elvárom, hogy őszintén válaszoljatok. Azt már tudom, hogy ma legalább egyikőtök Százfűlé-főzetet ivott - nézett lassan Hermionéra. – Elraboltátok?
- Megmentettük – vágta rá rögtön.
- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy elhoztuk. Egy időre – felelte Perselus.
- Minek, teadélutánra?! – csattant fel Harry. Piton és Hermione azonban makacsul hallgatott, úgyhogy tovább folytatta a kérdezgetést.
- Mikor találtátok ki, hogy elraboljátok?
- Megmentjük! – javította ki Hermione.
- Nagyjából öt héttel ezelőtt. – Piton tekintete a feleségére vándorolt, tudtára adva, hogy egy hamar nem fogja elfelejteni a több mint egy hónapos cölibátusi életet. Hermione először bocsánatkérően nézett rá, majd összeráncolta a szemöldökét, és maga elé meredt.
- Miért pont ma? – kérdezte Harry.
- A Százfűlé-főzet csak teliholdkor főzhető – felelte szórakozottan Hermione, még mindig nem nézve fel.
- Örömmel látom, Potter, hogy öt évnyi iskolai fáradozásom ellenére pont annyit tudsz a bájitalokról, mint tizenegy éves korodban. Ha eddig kétségeim lettek volna afelől, hogy hiba volt feladni a tanári pályát, te újra és újra bebizonyítod, hogy megérte önálló vállalkozásba kezdeni.
- Attól tartok, ezt roxfortos diákok generációi erősítenék meg – vágta rá Harry.
Mielőtt Perselus rendes válaszolhatott volna, Hermione felpattant a székéről. Piton meg mert volna esküdni rá, hogy percről percre egyre sápadtabb lett.
- Rögtön jövök – nyögte, majd kiviharzott az irodából.
- Mi baja? – kérdezte Harry kissé aggódva.
- Fogalmam sincs – felelte Piton. Remélte, hogy nem a vita dühítette fel Hermionét. Igyekezett civilizált módon kezelni a helyzetet, viszont még mindig el kellett döntenie, hogy mennyit mond el Potternek. Nem kockáztathatta meg, hogy valahogy Hermione neve is belekeveredjen a dologba.
- Nézd, Potter. Felesleges a vita. Oldjuk ezt meg felnőtt varázslókhoz méltóan. Mondd meg, mit akarsz, én együttműködök, Hermionét pedig kihagyjuk az egészből.
- A feleséged.
- Tisztában vagyok a családi állapotommal, köszönöm szépen.
- Nem hagyhatod ki, ha egyszer ő is benne van.
Halk kopogás hallatszott az ajtón. Harry felállt, hogy beengedje a vendégét, amikor azonban a felettesével találta szemben magát, úgy döntött, inkább kint beszél vele. Piton egyedül maradt a szobában, várva a sorsára. Öt héttel ezelőtt kellett volna ennek az őrületnek véget vetnie.
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://kivansagust.blog.hu/api/trackback/id/tr851652570
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
Utolsó kommentek