Kinek készült az ajándék: TheSkunkSkins
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: slash
Leírás: Azt hiszem, az ötlet a legjobb létező leírás, én már csak egy idézettel tudok hozzájárulni^^ „A legvégén nem az fog számítani, hogy mennyi év volt életedben, hanem hogy mennyi élet volt éveidben.” /Natalie Babbitt/
Az ötlet, ami alapján dolgoztál: Cedric Diggory a Trimágus Tusán nem hal meg - arra suhan valaki, és vámpírrá teszi. A srác Edwardként éli tovább életét, felszedi Bellát, de nem tud szabadulni Harry Potter iránt érzett őrült szerelmétől. Végül visszamegy a Tiltott Rengetegbe, és onnan csábítgatja Harryt. Végül a Kis Túlélő nem tud ellenállni a naponcsillogásnak, és happy end a sztori.
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
A negyedik próba
1. fejezet
Azt tanultuk, a halálos átok gyorsan öl. Csak egy vakító, zöld villanás, és vége. Nem marad más, csak az üresség. Ezt nem tanították ugyan, de úgy képzeltem, hogy ennyi. Hogy nincs több fájdalom, nincs több érzelem, nincs több szenvedés… Akkor miért vergődök időtlen idők óta kínban? Miért nyaldossák lángok a testemet? Miért emészt ez az örök tűz? Miért jutottam Pokolra?
***
Valaki üvölt. Valaki még nálam is jobban szenvedne?
Percekbe telik, míg rájövök, hogy én könyörgök a halálért, én kiáltok hasztalan a lángtengeren vergődve. Senki nem segít, senki nem oltja el a lángokat, pedig semmi rosszat nem tettem. Nem tehetek róla! Valaki…valaki szabadítson fel!
– Itt vagyok – nyugtat egy idegen, mégis kellemes hang, s ahogy beszél, a kézfejemen elülnek a lángok, és kellemes, hűs érzés veszi át a helyük. Csak amikor megérzem puha tenyerének érintését a homlokomon, jövök rá, hogy az ő hűs, gyógyító érintése hozza el a könnyebbséget, hisz a halántékom már nem lüktet a kíntól.
– Köszönöm – nyögöm, bár nem hiszem, hogy érthetően.
Próbálom kinyitni a szememet, de még ehhez is túl gyenge vagyok, szánalmasan erőtlen.
– Ne! Aludj még! Hamarosan elmúlik, ígérem. – Hinni akarok a csengő hangnak, de nem tudok, még túl nagy a fájdalom.
***
Ébredésemkor megint nem vagyok egyedül. Valaki egy vizes törölközővel hűsíti a lángok amúgy is múlófélben lévő parazsát, és csak langyos, bizsergető érzés marad a nedves anyag nyomán. Vízcseppek folynak végig karomon, és felsóhajtok a megkönnyebbüléstől. Őrangyalom felkacag, és hangja nyomán rájövök, hogy nem csak egy vigyázóm akadt. Egyre jobban hatalmába kerít a kíváncsiság, nem értem, miért kerülhettem a Pokolból a Mennybe, az angyalok közé, s hogy láthassam a körülöttem lévő világot, megpróbálom kinyitni a szememet. Könnyedén sikerül, a hirtelen szemembe vágó világosság ellenére sem kell hunyorognom. Furcsa. A régi szobámban, otthon a nyár minden reggelén vakító napfényre ébredtem, s percekig csak pislogtam, mire sikerült tisztán kivennem a bútorok körvonalait.
Most minden túl könnyedén megy, a hirtelen visszanyert látásom pedig meglep, olyannyira, hogy ijedtemben hirtelen felpattanok. Lábam nyomán egy hangos dörrenéssel darabokra törik a vajszínű kőpadló. Minden repedést tisztán látok, a felszálló por minden szemcséje elkülönül a szemem előtt, meg tudnám számolni őket.
– Upsz, csak ne siess annyira! – ugrik elém egy finom arcvonású, hollófekete haját röviden viselő lány. Első pillantásra feltűnik, milyen tökéletes összhangban van aranybarna szempárja és hófehér bőre. Mégis, be kell látnom, hogy nem ez, sokkal inkább ragyogó mosolya és különös, koboldszerű arca teszi oly egyedien gyönyörűvé. – Semmi gond, idővel belejössz majd – nyugtat lankadatlanul fülig érő szájjal.
– Öm… mibe is? – kérdem, s nem kell tettetnem az értetlenkedést, hangomban érezhetően ott a tudatlanság okozta kétségbeesés. – És… bocsáss meg, de elárulnád, ki vagy és hol vagyok?
A lány már szólásra nyitná száját, de ahogy egy emlék utat tör magának elmémben, még eggyel megtoldom az eddigi kérdéshalmot. – És mondd csak, hogy lehetek még életben?
A lány láthatóan jól szórakozik zavaromon és kíváncsiságomon, de készségesen megválaszolja minden feltett, s a levegőben kimondatlanul lebegő kérdésemet.
– A nevem Alice Cullen és Little Hangleton egyik külvárosi, elhagyatott tanyájában vagyunk. – A lány egy pillanatig habozik, mintha azon gondolkozna, hogy mondja el, amit tudnom kell. Mintha nem akarna többet elárulni a feltétlenül szükségesnél… Mintha ez túl nagy terhet jelente… S mindez az érzelemkavalkád egy pillanat tört része alatt átsuhan bájos arcán, majd visszarendezi mosolyát, s a legegyszerűbb módot választja: egyszerűen kijelenti, nem törődve megdöbbenésemmel.
– Azért vagy életben… mert megmentettelek. Mert vámpírrá tettelek. – Eleinte egy szavát sem akarom elhinni, de az érzelmek, a gondolatok, melyeket az imént az arcáról olvastam le, megjelennek a fejemben. Az őszintesége egész tudatom belengi, s a különös, ismeretlen érzéstől eláll a lélegzetem. De ez még nem minden: egyik sokkból másikba zuhanok, mikor rájövök, hogy nincs légszomjam. A talaj mintha kicsúszna a lábam alól, az értetlenség, a tudatlanság hirtelen elérhetetlen vágyálommá fakul, és zavartabban nézek a lányra, mint amikor még semmit nem tudtam. Alice mindezt tökéletes nyugalommal, éberen figyeli, várja, hogy végre megtaláljam a hangom. Percekig tart, s végül nem teszek fel kétkedő kérdéseket, hisz az előbb elemi erővel ütött szíven az őszintesége, nincs értelme többé hitetlenkedni. Még akkor sem, ha Alicenek láthatóan köze sincs azokhoz a vámpírokhoz, akikről tanultunk: nem tűnik vérszomjasnak, s szemfogai is tökéletesen illeszkednek fogsorába.
– Mondd csak, Alice, normális, ha hallom, vagyis érzem, vagy nem is tudom, hogy mondjam… a gondolataidat? – Alice szája sarkában egy cinkos mosoly árnyéka jelenik meg, s már épp szólásra nyitná örökké mosolygó száját, amikor tekintete üvegessé válik, s szemei néhány másodpercig a semmibe révednek. A gondolatai hirtelen megszűnnek felém áramlani, s újabb pánikhullámok csapnak össze fejem felett, de még mielőtt átesnék a józanész és az őrület vékonyka határvonalán, Alice szemei ismét vidáman csillognak. Még az előbbinél is vidámabban…
– A többiek egy percen belül itt lesznek, gyere, örülni fognak, hogy vége az átváltozásnak. Nagyon jóban lesztek! – A magabiztosság, mely a hangjából árad, még engem is meggyőz, s bár semmit nem értek, hagyom, hogy megragadja a csuklóm, és kecses léptekkel egy rozoga falépcső felé vezessen. Bár biztos vagyok benne, hogy a lépcsőfokok nem bírják el még a súlyunkat sem és nyikorogva törnek ketté alattunk, hangtalanul, nem várt gyorsasággal érjük el a pinceajtót. A legfelső fokhoz érve Alice bátorítón az ajtó felé biccent.
– Csak utánad – csilingeli angyali hangján.
– Hölgyeké az elsőbbség – válaszolok kissé bátrabban, úgy, mintha önmagam lennék, és kinyitom az ajtót, de nem lépem át a magasított küszöböt, inkább előre engedem a Alice-t.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani – kacag ismét, ahogy hátranéz a kis előszobából, ahová az ajtó vezetett, mintha csak egy bennfentes viccen nevetne…
A plafon felé emelem a tekintetem, s tulajdonképpen ezzel a pillantással felmérem a szobát. Nehéz elhinni, hogy a felújított, modern bútorokkal berendezett helyiség és a lenti pince a vakító neoncsövekkel és rozoga lépcsőfokokkal egy házban található. A krémszínű falon mesterműveknek látszó képek lógnak, a könyvespolcok mennyisége pedig a roxforti könyvtárat juttatja eszembe.
A Roxfort… vissza kell jutnom! Biztos aggódnak értem! És Harry? Túlélte? Ugye Neki nem esett bántódása?! Ugye, ha a sors az én életem megkímélte, nem vette el az Övét? Ugye a kis túlélő nem halhat meg? Ugye a csillagok nem hullhatnak alá az égboltról? Ugye…
Gondolataimból két ajtó csukódása ébreszt. Azé, amelyiken épp kiléptem és a bejárati ajtóé. De már senki sincs ott, a rajta belépő öt, tökéletes külsővel megáldott ember körülöttem áll és mér végig meglepetten, olyan zavarba ejtően, s ugyanakkor zavartalanul, hogy már-már kirakatbábunak érzem magam. Kényelmetlen érzések kezdenek megkörnyékezni, de még mielőtt eluralkodnának rajtam, nyugalom áramlik szét a testemben, és már csodálkozni sem .
– Képzeljétek, Cedricnek is van képessége! Azt hiszem, olvassa a gondolatokat – újságolja Alice vidáman. Az ismeretlenek megjelenése még jobban feldobta, kicsattanó öröme már-már a lehetetlenség határait súrolja.
– Azt hiszed? Mintha nem tudtad volna előre, kicsi lány – vigyorodik el a legizmosabb, sötét hajú férfi. – Amúgy Emmett vagyok, bratyó. Emmett Cullen.
– Én is sejtettem, pedig nem látom a jövőt. A kölyök varázsló volt – teszi hozzá flegmán egy szőke hajú lány, akit világszép külseje sem tud szimpatikussá tenni. Szavai pedig egyenesen letaglóznak.
– Volt? – kérdem meghökkenve, mire a legidősebb, ám harmincnál a fejemet tenném rá, hogy nem öregebb, szőke férfi felsóhajt, és akárcsak a pincében Alice, egy ideig a válaszon töri a fejét. Végül nem is mondja ki, tudja, hogy a gondolataiból is ki tudom szolgálni magam.
„A pálcád egyszerűen meggyulladt abban a pillanatban, ahogy Alice megharapott a temetőben. A vámpírrá válásoddal elveszett a varázserőd.”
– Sajnálom, fiam – teszi hozzá végül hangosan.
– Szerintem lazán nem éri meg csüggedned, hisz egy csomó új képességet kaptál cserébe. Ha megígéred, hogy nem ugrasz rá az első szembejövő bomba nőre, megmutatjuk.
– Emmett, ne viccelődj ezzel! – pirít rá a legidősebbnek tűnő, ám mégis fiatalos és gyönyörű, karamellaszín hajjal megáldott nő. A hangját azonnal felismerem, hisz a kínok közt vergődve egy életre megjegyeztem a hangot, melyhez a fájdalom múlása társult: az előttem álló nő volt az első „őrangyalom”.
Míg én szív alakú arcát figyelem, Alice halk kuncogása üti meg a fülemet.
– Szerintem nem kell aggódnod, Esme. Eddig több nő akart rájuk ugrani, mint fordítva – magyarázkodik, látva a felé forduló, kérdő tekinteteket. Ám, míg a többiek karamellszín szemében kihuny a kíváncsiság utolsó szikrája is, én még mindig ott állok, semmit sem értve, és egyre dühösebben, félve, hogy ha szavak formájában adom ki mérgemet, megsértődnek. Percekig tartó viccelődésüket nem is hallgatom hát többé. Figyelmemet a megoldás köti le: az Esme mellett álló férfi elméje, aki gondolatban, fokozatosan adagolva informál. Hála neki, néhány perc alatt mindent megértek, s a többiek még csak észre sem veszik. Azt hiszem, ezért sikerül annyira meglepnem őket következő megszólalásommal.
– Na, indulhatunk vadászni? Fel tudnék falni egy egész oroszlánt!
***
Így ismerkedtem meg a Cullen családdal. A családommal. Bár megrázott a múlt elvesztése, hamar megszerettem őket; néhány hét alatt elképzelhetetlenné vált az életem nélkülük. Esme szeretete és törődése nélkül hamar elvesztettem volna az önuralmamat, de ez Carlisle segítsége és komolysága, illetve Jasper megértése és nyugalma nélkül is hamar bekövetkezett volna. Azt hiszem, mégis Alice és Emmett vidámsága hiányzott volna a legjobban, s be kellett látnom, még Rosalie hiúsága és makacssága nélkül is furcsán üres lett volna a ház. Sokáig azon törtem a fejem, belőlem mi hiányozna, ha nem lennék többé, de erre a kérdésre senki fejében nem találtam választ. Csak remélni tudtam, hogy az idő majd segít kideríteni.
***
Az élet eleinte nehéz volt. Nem megtámadni a gyanútlan járókelőket lehetetlennek tűnt, de mivel sosem ittam embervért, és kitartásom, tanulni- és bizonyítani akarásom végül legyőzte ösztöneimet: hamarosan Jaspernél is könnyebben álltam ellen a csábító illatoknak. Csupán a feledés áldásos tudományát nem tudtam elsajátítani, nem számított, mennyi idő telt el.
Sokáig kérleltem Carlisle-t, hadd menjek vissza a Roxfortba, csak hogy lássam, Harry túlélte-e, de a válasz határozott nem volt, akárhányszor próbálkoztam. Alice azt mondta, nem látja, hogy Carlisle meggondolná magát.
Alice jóslata – szokás szerint – bevált. Sőt, nevelőapám megkért, hogy változtassam meg a nevem. Talán így akarta elérni, hogy felejtsek régi énemből. Hogy, ha nevemen szólítanak, ne jusson eszembe a múltam, az emberek, akik egykor Cedricként ismertek. Hogy én magam is elhihessem: Cedric halott. Hisz mi maradt az egykori varázslótanoncból? Egy szupererős és villámgyors fiú, aki pálca nélkül, pusztán az emlékeivel karöltve csatangolt az esős Angliában, hol kísértetiesen fehér, hol a felhők tengerén áttörő napfénynél csillogó bőrrel; hol topázszín, hol pedig szénfekete szemekkel.
Cedric Diggory valóban nem létezett többé. Ahogy napról napra többször gondoltam erre, s kezdtem tényként, nem pedig rémálomként kezelni. Már nem akadt el a hangom, amikor bemutatkoztam – a lelki szemeim előtt fel-felvillanó, piszkosfekete hajú fiú arca pedig halványulni látszott –, s Cedric Diggoryra is csak egy sírkő emlékeztetett. Az élők – illetve élőhalottak – közt Edward Cullen vette át a helyét.
2. fejezet
Egy év alatt rengeteget fejlődtem, már ami az önuralmat illeti. Néhány órát minden nap emberek társaságában töltöttem, Alice-szel és Emmettel sétálgattam a közeli kisvárosban, és igyekeztem megszokni a megszokhatatlant: az örökös vágyakozást, a vér utáni csillapíthatatlan sóvárgást. De küzdöttem: nem akartam szörnyeteggé válni, hisz ismertem a Halált, találkoztam vele, és képtelen lettem volna másokat is elé lökni, mint egy koncot.
Az igazi szenvedést igazából nem is a vérszomj okozta, hanem a szívem helyén lüktető fekete lyuk, mely magába szippantotta minden boldogságom. Hiába volt családom, hiába szerettek, a múltamat nem törölhették ki a fejemből. Nem tudták kiradírozni a Kis Túlélő arcát a gondolataimból, a halálra vált tekintetet, az üvöltését: az utolsó emlékeimet róla.
Persze Jasper közelében ügyelnem kellett, nem engedhettem, hogy az érzelmeim uralkodjanak rajtam, s leleplezzenek, Alice és Emmett mellett pedig képtelen voltam szomorkodni. Ők álltak a legközelebb hozzám, a maguk őrült módján mindig sikerült felvidítaniuk. S mivel Rosalie-val inkább masszívan ellenszenveztünk egymással, Esme és Carlisle voltak az egyetlenek, akik előtt kitárulkozhattam, akik láthatták a soha be nem forradó sebeimet. Nem érdemelték meg a bánatom, hisz rengeteget köszönhettem nekik, de képtelen voltam örökké magamban tartani a fájdalmat, melytől legszívesebben éjt nappallá téve üvöltöttem volna.
***
Alice egyik városi sétánkkor feltűnően vidám volt, de hiába próbáltam kiolvasni gondolataiból, nagyon ügyesen rejtegette előlem a kis titkát. Emmettel egész úton azon voltunk, hogy kiszedjük belőle, de kínosan ügyelt arra, hogy mindig eltérjen kicsattanó örömének okától. Két órán keresztül a divatról és a modern táncról csacsogott, vigyorgott, és láthatóan élvezte, hogy bosszanthat minket.
– Fiúk, mikor adjátok már fel? Otthon elmondom, ígérem, rendben? – nézett ránk szigorúan, aztán meglátott valamit a hátunk mögött, amitől arcvonásai felengedtek, majd felsikkantott, és emberfeletti sebességgel szökdécselt át az út túloldalára. Egy cipőbolt kirakata előtt tíz centivel fékezett le. Szerencse, hogy csak egy-két lézengő turista járt a kis utcában: az ő meglepett tekintetük is épp eléggé kínos volt. De Alice nem zavartatta magát, minden figyelmét egy pár fekete bőrcsizma kötötte le.
– Tudjátok, mekkora divat ez Amerikában?
– Nem, őszintén szólva fogalmunk sincs róla – felelte szárazon Emmett, mire mindhárman felnevettünk. Alice mosolyogva, s fejét játékosan ingatva sietett be a cipőboltba, hogy öt perccel később egy méretes reklámszatyorral a kezében lépjen ki.
***
Hazaérve Alice szabályosan berobbant az ajtón.
– Képzeld, képzeld, Carlisle, vettem egy pár új cipőt! Jól fog jönni Amerikában! – Míg Alice arcán csak úgy ragyogott az elégedett, boldog vigyor, az előszobában lévőkére ráfagyott. A lány szavai mindenkit megleptek.
– Alice! – szisszent fel Esme.
– Nem, hagyd csak, drágám, tényleg el kell mondanom végre. – Carlisle láthatóan küszködött a szavakkal, de én már tudtam, mit akar mondani. Tudtam, de nem akartam felfogni.
– Szóval… jövő héten Forksba költözünk – adta végül a többiek tudtára is.
– Az ám! Irány az USA! – ugrándozott Alice a szoba közepén. Aztán, mikor rádöbbent, hogy mindenki megkövülten áll és őt nézi, lenyugodott, csak, hogy Carlisle-ra villantsa a legbűnbánóbb tekintetet, amit valaha láttam. – Bocsi, Carlisle, de láttam, hogy nehezedre esik elmondani nekik. Gondoltam, besegítek.
– Nem gondolod, hogy épp miattad ment olyan nyögvenyelősen? – kérdezte egy fokkal felszabadultabban Emmett.
– Tudom, hirtelen a váltás, de a legjobb alkalom. Itt az új tanév, állást is kaptam, és a házat is megvettük. – Carlisle próbált lelkendezni, de láttam, hogy aggódva tekinget felém. Amikor találkozott a tekintetünk, csak bólintottam, de nem tudom, miért és mire. Csak… bólintottam.
– Imádni fogjátok! – tette hozzá titokzatosan Alice, miközben rám kacsintott. Ám ezúttal még ő sem tudott mosolyt csalni az arcomra. Tudtam, miért akar Carlisle ilyen hirtelen a világ túloldalára utazni. Miattam. Úgy gondolta, ha az idő nem segített, a távolság és az új környezet talán fog. Akkor még nem is sejtette, milyen igaza van.
Forks ugyanis tényleg jobban a szívemhez nőtt, mint vártam. Néhány hétig sikerült is elhitetnem magammal, hogy túlléptem a múltamon, hogy eltapostam, elnyomtam, mint az égő csikket. De azon a napon, mikor a végzetem besétált az ebédlőbe, rájöttem, elég, ha egy aprócska parázs ég, és az egész világ lángba borulhat.
Utolsó kommentek