*** 3. Rész: Duplamúlt ***
A semmiben csak a másodperc töredékéig lebegett. Érezte, ahogy visszatér a világba, ahogy a semmiből sötétség lesz, majd az is eltűnik, és ő eszeveszett sebességgel kezd zuhanni a föld felé. Ha lett volna ideje, se tudott volna megállni, de így is jobban foglalkoztatta a tény, hogy valóban nem halt-e meg.
Miután a ruháját megszaggatták a faágak, egy hatalmas, tompa puffanással és egy elhaló nyögéssel érte el a felszínt. A hűvös avar igazán kellemes volt sajgó tagjainak, mégis megpróbált felülni mikor lépteket hallott maga mellett, és a következő pillanatban egy pálca szorult a torkának, aminek tulajdonosa egy korabeli fiú volt. Hermione ijedten húzódott hátra, habár jelen helyzetében minden mozdulata éles fájdalommal járt.
- Ki vagy? – reccsent rá, aztán végigtekintve rajta, szeme megállapodott a talárjára varrt roxforti címeren, és leeresztette a varázspálcáját. Felállt, ellépett egy kicsit, hogy a lánynak több teret adhassona feltápászkodáshoz, és onnan méregette őt bizalmatlanul.
Az – bármennyire szeretett volna ott maradni, amíg ki nem találta, hogy mi történik vele –, a másik arcát látva úgy döntött, jobb, ha összeszedi magát. Körbenézve felismerte a Tiltott Rengeteg mamutfenyőinek jellegzetes alakját, és az egyik közeli fának támaszkodva állt fel.
- A roxforti diákoknak tilos sötétedés után az erdőben mászkálniuk – folytatta a fiú könyörtelenül, mintha Hermionének nem lett volna elég baja amúgy is.
Nicsak, ki beszél – gondolta magában epésen, de jobbnak vélte nem kimondani, tekintve, hogy éjjeli társa elég támadónak tűnt, neki pedig fogalma sem volt, merre találja a varázspálcáját, vagy hogy megmaradt-e egyáltalán az ereje.
- Nem mászkáltam, csak… - Egyetlen jó ötlete se volt, hogy milyen magyarázattal rukkoljon elő, de végül nem volt rá szüksége, mert a fiú a szavába vágott.
- Te nem ide tartozol. – Megjegyzését nem kérdésnek szánta, szimpla kijelentésnek. Hermione értetlen arcát látva a nyakában függő, elég ramaty állapotban levő időnyerőre mutatott.
Az úgy nézett ki, mintha eltalálta volna valami. Mondjuk, egy átok – kapcsolt a lány, és az agya rögtön ésszerű magyarázatok után kutatott. Akármilyen átkot is akart Voldemort Harryre szórni, ismét rendesen melléfogott. Bár nem igazán tudta, mi volt az, abban biztos volt, hogy ha nem az időnyerőt találta volna el, ő már valóban nem létezne. Így viszont élt. A kérdés csak az volt, hogy hogyan lehetséges mindez.
- Valóban úgy néz ki, hogy nem – ismerte be. Igyekezetttermészetesnek tűnni, mint aki –legalább részben – ura a helyzetnek, leszedegette magáról a leveleket és tüskéket. – Esetleg el tudnál vinni Dumbledore professzorhoz? – kérdezte. A fiú arcát látva azonban, ez nem tűnt a legjobb ötletnek.
- Dumbledore-hoz? – A másik lesajnáló mosolyra húzta száját. – Nem hiszem, hogy ő sokat tud neked segíteni, hacsaknem épp édességhiányban szenvedsz. Felkísérlek inkább az igazgatóhoz – mondta, azzal se szó, se beszéd elindult a fák között valószínűleg a Roxfort felé.
Hermione pár pillanatig mozdulatlanul meredt a távolodó, büszke tartású fiúra. Rájött, hogy itt tartózkodásának kérdése inkább az volt, mikor.
***
Az igazgatói irodához vezető úton nem szóltak egymáshoz egy árva mondatot sem, ahogy a kerek, roxforti vezetőkkel tarkított szobában is csupán Hermione mondta el az idekerülésének rövid történetét – Voldemortot és más lényegesebb eseményt okosan kihagyva – míg az iskola jelenlegi vezetője, Dippet professzor mellé meg nem érkezett Albus Dumbledore körülbelül ötven évvel ezelőtti kiadása. A haja és a szakálla még nem volt olyan hosszú, se nem olyan fehér, a mozdulatai ruganyosabbak voltak,ám miközben csöndben, elvonulva vitatták a kialakult helyzetet, Hermione megállapította, hogy bármilyen rég is járt most, a professzor már azokban az időkben is nagy befolyással volt az iskolai életre.
- Miss Granger, igaz? – kérdezte mosolyogva néhány perc sutyorgás után. A lány bólintott, így Dumbledore tovább ment: - Tudja, miért használnak a varázslók időnyerőt?
- Hogy rövid időegységeket visszalépjenek a múltba, uram? – nézett a félhold alakú okuláris mögött feszülten figyelő szemekbe.
- Azért, hogy visszamenjenek egy bizonyos időpontra. Akár a születésük pillanatába, de nem tovább – magyarázta a professzor, immár komoly hangon. – Időnyerővel eljuthatunk bármeddig a létezésünkön belül. Márpedig, ha jól értettem, maga jócskán azon túl utazott. Jelen tudásom szerint el sem tudok képzelni olyan átkot, ami ilyen mértékű időugrást képes eredményezni, és nem emlékszem, hogy olvastam volna hasonló esetről. – Egy pillanatra elhallgatott, mintha azon tanakodna, folytassa-e, s ha igen, mennyit osszon meg az elveszettnek tűnő lánnyal. – Azt kell mondanom, nem tudjuk, mi fog történni most, hogy az idő fonalát összebogoztuk.
Egy kis időre mindannyian hallgattak. Hermione próbálta feldolgozni, mit is jelentett mindez. Mi is volt az, amit Dumbledore nem mondott ki, de ott körözött a fejük fölött, mint egy áldozatára váró keselyű. Azzal, hogy megbontotta a rendet, akár mindannyiukat veszélybe sodorhatta, de a saját sorsát mindenképp megpecsételte. Mivel az időnyerő nem volt képes jövőbe juttatni, és az átkot sem ismerték, amit Voldemort kimondott, így patthelyzet állt elő. Ott ragadt, de a probléma nem ez volt. A gond az volt, hogy egyikük sem tudta, az idő miképp fogja befogadni a nem odaillő jövevényt.
- De ne aggódjon, időben találni fogunk valamilyen módot, hogy rendbe hozzuk a dolgokat – törte meg a csendet az igazgató. – Addig is, kisasszony, ideiglenesen elhelyezzük az egyik üres lakosztályban, a diákoknak pedig azt mondjuk, hogy kezdő tanárként óralátogatásokon vesz részt, hogy megfigyelje a roxforti tanárok módszereit. – Ekkor a fiúhoz fordult, aki eddig teljes nyugalommal figyelte a beszélgetést. – Tom, téged arra kérlek, hogy ne szólj vendégünk titkáról, valamint segíts neki, ha szükséges.
- Természetesen, igazgató úr – biccentett az udvariasan.
- Megkérdezhetem, Tom – fordult hozzá Dumbledore –, hogy ilyen későn mit kerestél a Rengetegben?
Hermione látta, hogy a mellette ülő fiúnak egy pillanatra megvillan a szeme, ahogy ránézett a másik professzorára: - A múltkor hallottam pár háztársam beszélgetését, valamit szervezkedtek ma estére az erdőben – vallotta be, arcán teljes nyugalommal. Úgy tűnt, őt sem Hermione helyzete, sem semmilyen hirtelen kérdés nem tudta kizökkenteni. – Utánuk mentem, hogy visszaküldjem őket a kastélyba, de nem találtam őket. – Dumbledore nem lankadó kérdő tekintetét látva folytatta: – Éppen jelenteni indultam Dippet professzornak akinek már korábban beszámoltam az esetről, mikor észrevettem Hermionét.
- Vagy úgy – válaszolt mosolyogva Dumbledore. – Szerencse, hogy Tom mindig ott van, ahol segítségre szorulnak.
Hermione meglepetten figyelte az ölében nyugvó kezeit. Bár ez a kis szóváltás elsőre teljesen hétköznapinak hangzott, mégis érezte benne a megbúvó bizalmatlanságot. Zavartan tekintett fel Dumbledore-ra, aki azonban csak rákacsintott. Mielőtt többet megtudhatott volna, az igazgató néhány instrukcióval aludni küldte mindkettőjüket, mondván, hogy ezt az izgalmas napot ki kell pihenniük.
*** 4. Rész: Mikor majdnem hasolnítunk önmagunkra ***
Hermione hangtalanul próbálta kinyitni a bejárati ajtaját, vagy legalább úgy, hogy az a lehető legkevesebb zajjal járjon. Mikor elég szélesre tárta, hogy kilessen mögüle, körbenézett a folyosón előbb a lépcsők irányába, majd megállapítva, hogy egy árva, szent lélek se mozgolódott, lábujjhegyen, a táskáját szorosan tartva kilépett, és igyekezett hasonló csöndben bezárni maga után az ajtót.
Ahogy a kilincset szorongatta az jutott eszébe, hogy ha látná valaki, minden bizonnyal betörőnek nézné, és magyarázkodhatna órákon keresztül. Vagy rosszabb esetben, az egyik szomszédja hinné azt, hogy elmeháborodott, amiért úgy sunnyog a saját lakása előtt, mint aki valami rettentő gonoszságra készül. És jobban belegondolva, tényleg gonoszságra készült – el akart menekülni a kedves új szomszédja elől, aki kedvesen folyton elkapta valamelyik sarkon – sőt, sarokban – és megpróbált felettébb kedves lenni vele.
Természetesen a Sors nem lehetett hozzá olyan kegyes, hogy simán megússza ezt a nem túl ex-griffendéleshez méltó húzást, ennek örömére pedig a kilincs – mintha hirtelen kicserélték volna –, nem akarta bevégeztetni eredeti feladatát. Hermione nekifeszült, és lejjebb engedve a mércéjéből, a legminimálisabb zörgéssel próbálta berángatni az ajtót a helyére.
Harry azt mondta a viselkedésére, hogy gyerekes és gyáva dolog. De egyáltalán nem volt igaza. Csak nem érdekelte az a Tom Rowle fazon. Szíves örömest kezdett volna újra kapcsolatot, ha felkeltette volna valaki a figyelmét. Harry nem tudta, mit beszél, mert nem volt az ő helyében.
Oda sem figyelve húzta egyre erőteljesebben a kilincset mérgében, és csak későn eszmélt rá, hogy annak csapódásán kívül, ütemes trappolást is hallani lehetett a lépcsőház felől. Pont olyan lábdobogást, amivel az emlegetett szamár járt. És itt nem Harryre gondolt.
Hermione pánikolva rántott egy hatalmasat a szerencsétlen nyílászárón, és kapkodva kereste a kulcsait, amiket durván belevágott a zárba. Az összes erejét arra koncentrálta, hogy elforgassa a kulcsot, de amennyire igyekezett, annyira nem sikerült neki. A lábak pedig közeledtek.
- A fene essen már ebbe az épületbe, azért nem ilyen öreg! – Már nem törődött azzal, hogy istentelen zajt csap, csak minél előbb le akart lépni.
Azonban, ezt a számítását is áthúzták.
- Helló, Hermione! – A folyosó végén ismerős alak tűnt fel, aki úgy látszott, nem hagyott fel a rettentően kedves viselkedésével, és ettől a lány tűréshatára elérte a maximumot.
- A krucifixét! – Nem törődve a következményekkel, idegességében hatalmasat rúgott az ajtajába, majd az érkezőhöz fordult: - Üdv, Tom. – És innentől lezártnak tekintve a beszélgetést, újra – immár nyugodtabban – elforgatta a kulcsot.
És lőn csoda. Természetesen most már sikerült bezárnia. Ez pedig arra sarkallta, hogy ott helyben elkezdje kitépkedni a hajkoronáját. Szálanként.
Csakhogy.
Tom biztosan beteg volt, mert egyszerűen csak elment mellette, és folytatta az útját kifele, anélkül hogy érdeklődött volna Hermione hogyléte felől, vagy Hermione barátainak illetve azok barátainak hogyléte felől, ahogy azt tette az elmúlt hetekben. Csupán egy szimpla szomszédhoz méltóan ráköszönt, aztán ment is a dolgára.
A lány gyorsan visszapakolt a táskájába és a másik után rohant, reménykedve, hogy megértheti a szomszédja viselkedésében hirtelen végbemenő változásokat.
- Csatlakozhatok? - kérdezte a megdöbbent fiútól, ahogy beérte. Tom hamar rendezte az arcvonásait, és arcán a „tudtam én, hogy így kell ezt csinálni”- féle mosoly jelent meg. – Hova-hova szomszéd?
- Ajándéknézőbe – válaszolta, aztán vállalva a kockázatot feltette a maga kérdését: – Velem tartasz?
Hermione engedett magának egy fél pillanatot, hogy elgondolkozzon a lehetőségein. Tarthat Tommal, az udvarias, és olykor túlzottan érdeklődő szomszédjával, hogy együtt vásároljanak be karácsonyra, közben nagyokat beszélgessenek, és megtudjanak egy-két dolgot a másikról, nevessenek, esetleg kritizáljanak, de mindenképp szórakozzanak, hogy aztán átfázva meneküljenek be egy kávézóba melegedni; vagy csinálhatja azt, amit eredetileg tervezett.
Mi is volt az?
- Hát legyen. Menjünk.
Sosem jött rá, eredetileg milyen céllal indult el kis lakásából.
*** 5. Rész: Biztos meg akartad érteni?***
Hermione a táskájához hajolva próbálta a szájához emelni a kekszet, hátha így nem tűnik fel a fiatal és – mint korábban kiderült – felettébb lelkiismeretes Madam Cvikkernek. Soha de soha nem gondolta volna, hogy képes olyan mélyre süllyedni, hogy a könyvtárban olvasás közben egyen. De ez egy extra alkalom volt, több nyomós okkal.
Tegnap sok érdekességre fény derült. Miközben a Nagyterem felé sietett a parkon átvágva ebédszünetben, meglátta az iskola ügyeletes nagyképű tulokjait egy nagyon jellemző pillanatukban: egy ránézésre legfeljebb harmadéves lányka körül álltak, és valamin szörnyen kellemesen szórakoztak. Hermione odament, hogy elküldje őket melegebb éghajlatra, aminek során hamar éles szóváltás alakult ki, minek is úgy lett vége, hogy a lány egyik percben foszlani kezdett. Csak akkor vette észre, mikor a többiek hirtelen elhallgattak és kikerekedett szemekkel bámultak a helyre, ahol a testének kellett volna lennie. Olyan volt, mint egy rossz festmény, amit ímmel-ámmal készítettek el, hol volt teste, hol nem. És bár a helyzetet akár komikusnak is tarthatta volna, Hermionét csak az mentette meg a szó szerinti halálra rémüléstől, hogy ott helyben elájult.
Később a gyengélkedő fehér falai közt ébredt, természetesen Dippet, Dumbledore, és az egyik sarok félhomályában álló Tom társaságában. Egyik professzor se tudott igazi magyarázatot adni az esetre, de arra rájöttek, hogy a heves érzelmek cseppet sem tesznek jót a lánynak. Ezenkívül még meghallgatott rengeteg üres frázist, amik mind arról szóltak, hogy ugyan még nem találtak megoldást a problémára, de feladni semmiképp sem fogják. Az igazgató úgy vélte, kell lennie legalább egy esetnek, amikor ugyanígy valaki az idején túl ragadt.
Ezalatt Tom csöndben állt a takarásban, a lány pedig azt sem tudta megmondani, egyáltalán figyel-e vagy csak azért jött, mert szóltak neki. Az elmúlt hetek során megpróbálta kiismerni a rejtélyes fiút, de akárhányszor hitte azt, hogy végre megfejtett valamit, Tom mindig megcáfolta a vártakat.
Egyrészről rendkívül éles esze volt. Amikor beült a végzős mardekárosok óráira garantáltan első kézből végignézhette Tom brillírozásait, és lenyűgözve látta, hogy a tanárok maguk is tisztelettel tekintettek rá. Ez persze annak is betudható volt, hogy a srác maga szerényen viselkedett, csöndes volt, nem hivalkodott, és az udvariasságán túl már csak a bókjai voltak lehengerlőbbek.
Viszont volt ennek a Tom Denemnek egy másik oldala. Hermione ritkán ugyan, de észrevette a sötét pillantásokat, a majdnem vörös színben játszó szemeit, az olykor túl durva mozdulatokat, ahogy a pennával összefirkálta a lap szélét néha, mint akinek túl sok dühe gyűlt fel, és nem engedhette máshogy levezetni, nehogy a környezete rájöjjön arra, amit minden pojáca észrevenne, ha egy pillanatnál többet foglalkoznának vele. De ez utóbbi gondolat Hermione agyának túlpörgése volt csupán. Végül is, miért lenne Tom annyira dühös, nincs rá semmi oka, igaz?
Habár eszébe jutott egy nem olyan régi eset. Az elmúlt kedd este a változatosság kedvéért Hermione lakosztályában kutattak, de a lány figyelme minduntalan elkalandozott. Aznap volt október 31-e, és bár máskor is gyakran gondolt a barátaira, akkor nem volt képes a feladatára koncentrálni. A fiú ezt észrevéve inkább beszélgetni kezdett vele, és Harryről mesélve neki kiderült, hogy Tom hozzá hasonlóan sosem ismerte a szüleit. Hermione csak futólag említette Voldemortot, de a másik így is csöndesebb lett, miután megtudta ezt. Talán ő is hasonlóan vesztette el a családját, és azért – vetette fel magában a lány.
Hermione mély elmélkedését gondolatai tárgya zavarta meg.Leült vele szemben, körbekémlelt, majd megbizonyosodva róla, hogy senki sem figyeli őket, egy kicsi, viseletes, fekete könyvet tett a lány elé az asztalra.
- Ez talán segíthet – magyarázta annak értetlen tekintetét látva.
- Egy napló? – kérdezte Hermione, ahogy a kötetet lapozgatta.
- Az írójával valami olyasmi esett meg, mint veled.
- Nahát. – Hermione végre megértette, mit is jelentett az, hogy valaki lelkében felgyulladt a remény lángja. Egyszerre fene nagy jókedve kerekedett, és szeretett volna rögvest elvonulni, hogy nekiüljön az olvasásnak, és kicsit jobban megértse a helyzetét. – Honnan szerezted?
Tom erre halovány mosolyt eresztett meg, és a kezeire pillantott. – Egy barátomtól.
***
A hálószobát jó ideje halálos csönd uralta. Még bogárszárnyak zizegése sem hallatszott, és a helyiség egyetlen lakójának lélegzetvétele is olyan halk volt, hogy emberi fülek nem érzékelték.
Hermione mereven nézte a szemközti falon lógó tájképet, amit a lemenő Nap fénye vöröses árnyalatúvá változtatott, miközben nem gondolt semmire. Úgy döntött, jobb, ha kikapcsolja magát mielőtt komolyabban feldolgozza az olvasottakat, és pánikolni kezd, mivel az valószínűleg beláthatatlan következményekkel járna. Ezt reggel, még a félhomályban találta ki, és azóta – más ötlete nem lévén – csak ült, és bámult.
A napló még mindig a kezében volt, a mutatóujja továbbra is az utolsó bejegyzés legfontosabb mondatánál. Tegnap nem tudott lefeküdni anélkül, hogy ne olvasta volna el az összes feljegyzést, amit mostanra már igazán bánt. Legalább egy kicsit elodázhatta volna a pillanatot.
És amúgy is le kellett volna tennie már az elején. Egy regényhosszúságú öndicsérő szöveg után tudhatta volna, hogy semmi jóval nem kecsegtet a firkálmány.
Vajon Tom már olvasta? Ő tudja már, hogy milyen sors vár rá?
Éles csattanás visszhangzott a szobában. Hermione nem foglalkozva vele, nagyot sóhajtott, és az ablakot kezdte el szuggerálni.
A megsemmisüléshez közeli állapotából végül egy halk kopogtatás rángatta ki, de nem igazán reagált rá. A nap folyamán párszor megpróbáltak bejönni hozzá, ám válasz híján mindegyikőjük feladta egy idő után.
Az ajtó kinyílt, és Tom határozott léptei verődtek vissza a falakról.
- Egyszer azt olvastam, hogy olykor nem azért emelünk magunk köré falakat, hogy kizárjuk az embereket, hanem hogy megtudjuk, ki az, aki törődik velünk annyira, hogy lebontsa azokat.
- Okos gondolat. – Átsétálva a szobán, Tom felült a másikkal szemben az ágyra. – Nem láttalak ma. Merre voltál? – kérdezte kíváncsian, választ azonban nem kapott. Lepillantva, észrevette a lány kezében a könyvet. Hermione szinte látta volna, amint összerakja magában a képet, ha elkezdett volna gondolkodni. Csakhogy azt még mindig nem tartotta jó ötletnek. – Szóval elolvastad. Akkor már értem, miért maradtál itt. De ugye nem végig egyhelyben ücsörögtél azért?
A csendben töltött másodpercek egyre elviselhetetlenebbek lettek. A lány agya működési engedélyért kiáltott, és egyre kevésbé viselte el, hogy továbbra sem kapta meg.
- Egyébként… - kezdte sóhajtva a fiú – erről is az a fazon tehet, aki a barátod szüleivel végzett?
Hermione remegve hagyta, hogy a levegő távozzon a száján, és továbbra is az egyre sötétedő kinti égboltot figyelte, majd alig észrevehetően bólintott. Érezte, ahogy a matrac megmozdul alatta.
- Hermione – Tom egész közelről suttogta a nevét. Egy könnycsepp gördült végig szabadon a lány lassan maszkká váló arcán.
Tom pedig újra próbálkozott.
- Hé, Hermione. – A megszólított a rövid, nyomasztó beszélgetésük során először szembenézett a fiúval. Az a kezeire támaszkodva hajolt hozzá, a hatalmas szemeivel kutatva az arcát, talán hogy megértse, vagy megpróbáljon valamilyen nyugalmat átadni neki.
Mondják, hogy az első csók olyan eget rengető tud lenni, hogy az ember elfelejti, hogyan is történt pontosan. Ez Hermione Grangerre egyáltalán nem volt igaz. Minden egyes apró mozzanatra pontosan emlékezett.
Pislogni akart, kiszorítani szemeiből az összegyűlő könnycseppeket, de végül sokáig nem nyitotta ki azokat. Tom megszűntette a köztük levő kicsi távolságot, és mint aki nem tudja igazán, mit is akar tenni, kezdetben alig érintette Hermione ajkait. A lányt valójában ez hozta vissza dermedtségéből, s – remélve, hogy talán enyhülést rejt –, viszonozta.
De ismét csalódnia kellett. Ahelyett, hogy minden mást elnyomott volna, még jobban felerősítette a benne zúduló érzéseket, amik ki akartak törni, így a könnyei megállíthatatlanul eleredtek.
Annál bizarrabb érzést pedig, hogy egy eredetileg kellemes és olykor nagyon intenzív élményt ennyi kétségbeesés és szomorúság döntse le a lábáról, még sosem élt át.
Viszont a csókot nem volt hajlandó megszakítani. Szüksége volt valamilyen támaszra az egyetlen embertől, akire jelenleg számíthatott, bárhogy is kapta.
Ahogy egy kicsit jobbra fordította a fejét, hogy közelebb húzódhasson Tomhoz, egy cseppnyi iróniával jött rá, hogy legalább az agya biztosan melegebb éghajlatra költözött egy időre.
Utolsó kommentek