***
Nem csalódtam a testében. Szépen kidolgozott, hívogató, akárcsak a mosoly az arcán, a csókra éhes ajkai, a smaragd szemei, amik úgy csillogtak, mint Potternek, ha mérges…
Várjunk csak! Mégis honnan jött ez az utolsó beteg gondolat?
Egy csodálatos testű fiatal férfi várja, hogy mellé feküdjek az ágyába, és kikeféljem belőle a lelket is, én mégis az egyik diákomhoz hasonlítgattam? Méghozzá ahhoz az átkozott Potterhez?
Megárthatott a hideg. Igen, valószínűleg elkaptam valamit. Más magyarázat nem lehetett.
- Na, jössz, Pers? - mosolygott rám Jason Smith, és végighúztaa hosszú ujjait a dudorodó nemi szervén.
Ám most alul teljesen érzéketlen maradtam a látványra.
Kibaszott Potter!
- Mennem kell! – morogtam.
- Mi??
- Viszlát, Mr. Smith – Azzal már ott sem voltam.
Miközben elátkoztam magamban mind Dumbledore-t, mind Pottert, mind az apját, és az anyját, összébb húztam magamon a kabátomat.
Alig vártam, hogy elmúljon ez az évszak. Mindig is utáltam a telet: ilyenkor túlzottan hideg volt, a növények sem hajtottak ki, így nem tudtam a Tiltott Rengetegből bájital hozzávalókat szedni, és természetesen a karácsony is ekkor volt.
Amiben semmi, de semmi öröm nincs. Nem is értettem, hogy miért szerették ennyire az emberek.
Ahogy az erdő melletti úton haladtam el, hirtelen megtorpantam. Nem is tudom mi késztetett erre, de megtettem. Összevont szemöldökkel néztem körbe, és ekkor megláttam:
Potter, mint valami kisgyerek játszott a hóban. Arca kipirult a haja még kócosabb volt a szokásosnál, s a szemei rendkívüli módon csillogtak. Egy hóembert készített, ami bár bűn ronda volt, tetszett.
Újra feltettem magamban a kérdést: hogy győzhette le ez a fiú a Sötét Nagyurat?
Hirtelen felkapta a tekintetét, és találkozott az enyémmel. Szótlanul, mozdulatlanul bámultunk egymásra, majd inkább elfordítottam a tekintetemet, és mentem tovább.
Már nem éreztem a hideget.
***
A sötét kútmély tekintete fogva tartotta az enyémet, és én nem tudtam ellenállni. Talán nem is akartam.
Hosszú pillanatig tartott ez az állapot, majd megfordult és elment. Csak úgy egyszerűen elsétált. Nem mondott semmit, nem sértegetett, nem nézett utálkozva, csak elment, mintha egy idegen lennék. Mintha semmi lennék.
Ez feldühített, és nem értettem magamat. Mi bajom volt? Miért zavart, hogy Piton életében egyszer nem gúnyolódott velem, és nem alázott porig?
Valószínűleg elkaptam idekint valamit.
Ám a másnapi terápián viszont Piton mindent bepótolt.
Amikor beléptem, már akkor láttam, hogy nincs jó kedve. Na, nem mintha ez olyan meglepő lett volna, de úgy nézettrám, mint egy darab rongyra.
Már megint mit vétettem?
- Harry, fiam, csakhogy megérkeztél! – mosolygott rám az Igazgató.
- Késtem, uram?
- Nem, dehogyis, Perselus jött korábban, mert volt néhány megbeszélnivalónk egymással. Hogy vagy?
- Jól – vontam meg a vállaimat.
- Örülsz, hogy elkezdődött a szünet?
- Azt hiszem…
- Bizonyára hiányoznak a barátaid.
- Igen, uram.
- Sajnálom, hogy nem engedélyeztem, hogy velük töltsd a szünidőt.
- Megszoktam.
- De legalább sort keríthettünk eme kis összejövetelre, nem igaz? – mosolygott elégedetten.
Fintorogtam. – Csak az a jó, hogy Sirius is itt maradt. Tényleg ő és Malfoy hogy állnak?
- Sokáig akartok csevegni még, Albus? - szólt ekkor közbe Piton. – Mert akkor nem is zavarok… - A gúny csak úgy csöpögött a szavaiból.
- Ugyan Perselus! – dorgálta az Igazgató. – Te már kicseveghetted magad, adjuk meg ugyanezt a lehetőséget Harrynek is. Így igazságos, nem de?
Ráharaptam a nyelvemre, hogy nehogy mondjak valamit, de egy hangos vihogás még így is felszakadt belőlem.
Mindkét tanár rám pillantott, ki megrovóan, ki vidáman.
Mielőtt azonban Piton leolthatott volna, Dumbledore válaszolt az előző kérdésemre.
- Nos, a keresztapád és az ifjú Malfoy igazán kitűnően haladnak.
- Tényleg? – döbbentem le.
Dumbledore mosolygott.
- Az első terápián sértődötten ültek mindketten, míg a másodikon már hangosan vágtak sértéseket egymás fejéhez.
- Hű, akkor mi jók vagyunk – vigyorogtam.
Piton fájdalmasan felsóhajtott.
- Haladhatnánk valamerre? Egyesekkel ellentétben, én nem érek rá egész nap a semmittevésre.
- Persze-persze. Harry foglalj, helyet kérlek!
Észre sem vettem, hogy még mindig ácsorogtam. Rápillantottam a szokásos helyemre, de az túl közel volt Pitonhoz.
- Nem lehetne állva?
- Nyugodj meg, Harry, Perselus igaz ugyan, hogy ugat, de harapni nem harap.
Ahogy rápillantottamaz én kedves bájital tanáromra, úgy gondoltam, most az egyszer Dumbledore téved.
***
Rám nézett, az ajkai szétnyíltak, a szemei idegesítően csillogtak, a kezeit védelmezően fonta össze maga előtt. Az ajkaival szavakat formált, de nem hallottam meg. Azt figyeltem, ahogy a rózsaszín nyelve egy pillanatra kivillant…
Na, jó, ez már beteges.
- Szóval drága fiaim, mint tudjátok tegnap egymás rossz tulajdonságait mondtátok el nekem. Most viszont jogotok lesz megvédeni magatokat. Harry kezdheted te!
- Öhm… - vetett rám egy gyors pillantást, majd el is kapta a tekintetét. – Rendben. – Most meg mocorgott. Úgy tűnik, zavarban volt, ami nekem túlságosan is tetszett. Halljuk mit fogsz mondani, Potter!
***
- Egyáltalán nem szándékosan szegem meg a szabályokat! Arról nem tehetek, hogy maguk mindig olyanokat állítanak elém, amik egyszerűen ellenkeznek a természetemmel. És nem szenvedek feltűnési viszketegségben sem! Utálom, hogy állandóan beszélnek rólam, bámulnak, ujjal mutogatnak rám, holott már a háborúnak is vége van! Jobb lett volna egyszerű hétköznapi gyerekként felnőni – mondtam. – Szenvtelen pedig azért vagyok… - folytattam. – mert maga egyszerűen ezt hozza ki belőlem. Senki mással nem vagyok ilyen tiszteletlen csak magával szemben! Ez nem mondd valamit magának? – Ám mielőtt válaszolhatott volna, gyorsan folytattam. – És hogy érti, hogy hálátlan vagyok? Azt hiszi nem köszönöm meg Merlinnek minden éjjel, hogy még életben vagyok, és hogy Voldemort halott? És azt hiszi nem voltam őszinte, amikor aznap azt mondtam magának, hogy köszönöm?
Elvörösödtem. Igazából aznap nem csak, hogy kinyilvánítottam a férfinak, hogy mennyire hálás vagyok, hanem még zokogva át is öleltem őt.
Eddig ez egyszer sem jött fel közöttünk, úgy csináltunk mindent, mint azelőtt. Minta semmi sem történt volna. Mert bizonyos értelemben így is volt.
- Szeretnél még valamit mondani, Harry? – kérdeztecsendesen az Igazgató.
Megráztam a fejemet.
***
Hallgattam őt, és nem értettem. Ez a fiatalember ugyanaz a valaki volt, aki hóembert épített tegnap, aki állandóan úgy viselkedett, mint egy csecsemő?
Emlékeztem arra a köszönetre. Ó, még jó, hogy emlékeztem. Senki nem ölelt, nem kapaszkodott belém úgy, mint aznap Potter. Én pedig visszaöleltem, vigasztaltam, mert nem akartam sírni, látni. Azután, hogy végre legyőztük a szörnyeteget, nem.
- Perselus? - Kérdőn pillantottam az engem fürkésző Dumbledore-ra. – Te jössz – mondta szelíden.
Összeráncoltam a homlokomat. Kiült valami az arcomra?
Hiába már én is öregszem…
- Nos, nem fogok magyarázkodni egy kölyöknek, de essünk túl a dolgon: nem utálok mindent magam körül, Potter. Van, amit nagyon is szeretek, még ha nem is kötöm az orrodra, hogy mi az. És nem vagyok kegyetlen, csak sokat követlek, amit ha hiszed, ha nem még meg fogtok köszönni egyszer a drágalátos diáktársaiddal egyetemben. A kárörvendésemre kitérve… bevallom öröm számomra látni az olyan emberek bukását, akiket megvetek, ám ez minden emberben megvan, csupán gyávák kimutatni.
- Miért hiszi, hogy minden ember gonosz? – kérdezte halkan a fiú.
- Nem hiszem – vontam meg a vállaimat.
- De igen – ellenkezett nyugodtan. – Mindenkiben a legrosszabbat látja, úgy gondolja nincs igaz jóság… szeretet ezen a világon.
- És aztán? – dühödtem fel. – Az ÉLET mondta nekem mindezt!
- Csak is a rossz dolgokra emlékszik? – kérdezte hitetlenül. – Nincsenek boldog pillanatai a legrosszabb órákból?
- Nem, Potter. Nincsenek.
- Az kár – mondta szomorúan.
- Semmit nem tudsz rólam, vagy életemről, Potter! Ne játszd nekem itt a bölcset!
- Most kegyetlen.
- De igazam van – vágtam vissza.
Sokáig farkasszemet néztünk egymással. Nagyon zöld szemei voltak, majdnem olyan, mint a halálos átok színe. Ironikus.
Hosszú percek múltán se adta fel egyikünk sem. Potter erős volt, de ez már nem lepett meg. Határozottan kiállt a véleménye mellett, és erősen ragaszkodott az igazához.
Csökönyös, ostoba, nagyképű…
Elnyíltak az ajkai, mosolygott.
Gyönyörű, bájos, kellemes.
- Befejezhetnénk mára, Albus? – pattantam fel ekkor hirtelen, dübörgő szívvel, majd válaszra sem várva, távoztam.
***
Piton sietős távozása nagyon meglepett, de különösebben nem rágódtam rajta. A férfinak még mindig rengeteg rejtélyes dolga volt, amiket még csak meg sem próbáltam felderíteni, hisz úgy is hiábavaló lenne.
Magányosan baktattam a Nagyterem felé, amikor megláttam Siriust, és megtelve a boldogságtól szinte szárnyaltam felé.
Amint meglátott a borús arckifejezése teljesen megváltozott, és ettől rendkívül jóképűvé vált.
- Végre egy normális személy! – sóhajtottam fel, majd megpaskolta a hátamat. – Hogy vagy? Nagyon kikészít az a mocsok?
Nem kellett megkérdeznem, hogy kit ért a „mocsok” jelző alatt.
- Nem vészes – sóhajtottam én is. – Na és Malfoy milyen?
- Kikészít – sziszegte. – Te még nem láttál egy ekkora egoistát!
Mondta az egoista. De ezt inkább nem mondtam ki hangosan.
- Tudod, mivel vezetheted le a felhalmozott dühödet? – kérdeztem.
Összevonta a szemöldökét. – Hm… bármennyire is vonz Malfoy leavadázásának lehetősége, nincs kedvem visszamenni az Azkabanba! Pocsék a kaja!
- Hát ez az – vigyorogtam. – A házimanók isteni vacsorákat csinálnak karácsony környékén!
- Igen, igazad van – mondta lemondóan. – Szerinted még mindig börtönbe zárnak, ha használom a…
- Igen – válaszoltam, mielőtt kimondhatta volna.
Csalódottan rázta meg a fejét, én pedig magamban kuncogva folytattam az utamat a Nagyterem felé, nyomomban az én szeretett keresztapámmal.
- Egyébként Remus küldött levelet – mondta Sirius, amikor beléptünk a terembe.
Az ételek finom illata rögtön megcsapták az orromat, ezzel megduplázva a nyálmennyiséget a számban.
- Tényleg? – kérdeztem vissza. – Hogy vannak?
- Azt mondja, hogy jól, de sajnos nem tudnak eljönni, karácsonyozni, mert a kis Teddy belázasodott.
- Kár – mondtam sajnálkozva. Hiányoztak Remusék. – De nem komoly ugye?
- Nem – mosolygott rám kedvesen. – Azt írta, hogy úgy sem bírja rávenni Dorát, hogy üljön egy helyben otthon, ezért amint tudnak, jönnek.
- Az jó – vigyorogtam rá vissza.
Ekkor valami furcsa történt.
Bizseregni kezdett a tarkóm, melegem lett, a pulzusom megemelkedett, a torkom kiszáradt. Felkaptam a fejemet, és a tekintetem összefonódott Piton sötét tekintetével.
Megnyaltam a szám szélét, hátha a nedvesség kissé észhez térít, de nem segített. Ott álltam, és bámultam Pitonra, nem tudtam gondolkodni, se levegőt venni.
Gyűlöltem ezért őt.
Soha senki nem bénított le ennyire egyetlen egy pillantásával. Soha senki nem volt rám olyan hatással, mint ez a rohadék.
- Jól vagy Harry? – Sirius kezét éreztem a vállamon.
Zavarodottan néztem rá. – Öö, bocs, mondtál valamit?
Dühösen meredt Pitonra.
- Láttam ám!
- Mit? – kérdeztem riadtan.
- Tudod te azt nagyon jól! Ez a tetű mardekáros…
- Nyugi Sirius! – sóhajtottam. – Ne csinálj most jelenetet, jó? Majd kilyukad, a gyomrom – vigyorogtam rá, mert tudtam, hogy ez majd eltereli a figyelmét.
- Néha úgy érzem a Mardekárban lenne a helyed.
Felnevettem.
- Ez nem bók volt – mondta.
***
A nevetése visszhangzott a teremben, a szemei vidáman csillogtak, nem tudtam levenni róla a tekintetemet. Megbabonázott, annak idején, amikor tizenegy évesen átlépte a Roxfort küszöbét, és azóta sem tudtam túlesni rajta. Sőt, azt hiszem egyre erősebb lesz.
Gyűlöltem őt, ezért.
Miért nem tudott olyan lenni, mint minden normális ember? Miért kellett folyton kitűnnie, miért mosolygott ilyen bájosan, mintha valami kibaszott angyal lenne?
Ránéztem a csirkére, amit eddig fogyasztottam, de már semmi ízletest nem fedeztem fel benne. Nem miután a szemem elé került a világ legízletesebb fogása, és tudtam, sosem haraphatok belé. Igen. Határozottan elment az étvágyam.
Másnap reggel nem volt kedvem kikelni az ágyból. Csak feküdtem, és bámultam a plafont. Az éjszakai álmom meglehetősen felkavaró volt, tekintve, hogy arról szólt, hogy megdugtam az egyik diákomat. Az egyik diákomat, akit annyira ki nem állhattam, amennyire az csak lehetséges. Sőt, még annál is jobban.
Az ágyam még forró volt, és megborzongtam, ha arra gondoltam, hogy nem az én testemtől az.
Sóhajtva keltem ki az ágyamból. Úgy látszik a karácsony közeledte tényleg megártott nekem.
A Nagyterembe igyekezvén nem várt személlyel találtam magamat szemben.
Draco úgy sétált, mint valami élőhalott, és akaratlanul is megsajnáltam a kölyköt.
- Rossz karácsony? – kérdeztem, mire összerázkódtam, de amint meglátta, hogy csak én vagyok, megnyugodott, majd lustán elmosolyodott.
- Rossz éjszaka?
Dracónak még ezt a hangot is megengedtem. Nem tehettem róla. Genetikai hibám lehetett, hogy kedveltem a kölyköt.
- Is-is – mondtam.
- Dettó.
- Draco… khm… tudom, hogy hiányoznak a szüleid, és jobban szeretnél most a kúriában lenni, de hozzá kell szoknod a változásokhoz.
Arca elkomorult, tudtam, hogy iszonyúan dühös, mégis amikor megszólalt, a hangja nyugodtan csengett:
- Jól vagyok.
- Kinek próbálsz hazudni, kölyök?
- Nem hazudok – rántotta meg a vállait. – Ott vannak azok a hülye terápiák. Le tudom vezetni a feszültséget Black professzoron.
Horkantottam. – Nos, ha másra nem is, legalább erre használható.
- Na és Potter? – vigyorgott bele a képembe. – Láttam, hogy tegnap, hogy bámult magára.
- Nem tudom, miről beszélsz – mondtam pár másodpercnyi némaság után vontatottan.
- Ó, dehogyisnem.
- Rettentően idegesítő, amikor okoskodsz.
- Tudom – vigyorgott továbbra is, majd egyszerűen otthagyott.
***
A következő néhány terápia fogalmam sincs, hogy miről szólt. Ott voltam, ez tény. De, hogy mi is történt azt nem tudom. Veszekedtünk Pitonnal, méghozzá annyit, amennyit még életünkben nem.
Nem voltak ezek durva viták, csupán hangosak, és csak úgy repkedtek a szitokszavak.
Dumbledore próbált nem közbe szólni, de láttam én, hogy nehezére esett, amikor azt mondtam Pitonnak, hogy egy zsíros hajú seggfej, vagy amikor Piton azt mondta, hogy látszik, hogy még életemben nem dugtam.
Persze én olyan vörös lettem, mint a rák, és azt sem tudtam hova nézzek zavaromban. Miért kellett Pitonnak ilyen szemétnek lennie?
Persze hiába kérdeztem magamtól ezt már hét esztendeje egyfolytában, még most sem tudtam rá a választ. Már kezdtem lemondani arról, hogy esetleg egyszer rájövök.
Talán jobb is így.
- Figyelsz egyáltalán, Potter? – szólt rám az egyik ilyen terápián a tanár.
- Persze.
Gúnyosan mosolygott rám.
- Akkor mit mondtam?
- Maga néha annyira gyerekes! – csattantam fel.
- Még jó, hogy te nem vagy az! – Fogalmam sem volt, hogy tudott így lenézni engem.
- Tudja, rohadtul nem érdekel a véleménye! Ha egyáltalán ez tényleg az.
Felvont szemöldök, kifürkészhetetlen tekintet.
- Mire célzol ezzel?
- Semmire.
- Potter!
- Gyerünk, Harry – szólt bele finoman Dumbledore, mire vetettem rá egy dühös pillantást.
- Oké, rendben! Maga mindenkivel szemét, direkt olyasmit mondd, amivel megalázhat, de vajon tényleg így gondolja, vagy csak azért mondja, hogy ártson?
- Általában, amit kimondok, az úgy is van – mondta mély hangon.
- Biztos? – kérdeztem kihívóan.
Valami csillant a tekintetében, de nem tudtam megfejteni, természetesen.
- Ha nem így lesz, azt tudni fogod – mondta sejtelmesen.
Meglepődve bámultamrá. Rám pillantott, a tekintete égetett.
Nem tudtam mit mondani, nyelnem kellett. Követte az ádámcsutkám mozgását, ami különös módon felizgatott. A tenyerem izzadni kezdtek, a nadrágom szűkké vált. Megőrülök.
Aznap jött egy levél Rontól, amit már a vacsora alatt olvastam el.
Kedves Harry!
Képzeld megint néztem néhány kombis filmet, miközben a mugli rokonainknál voltunk. Bár ők azt mondták, hogy ezek a filmek nagyon rosszak, és nem ilyesmit kellene néznem, mert elbutít, de hol érdekelt ez engem? Rajongok ezekért a kombi izékért.
Egyébként hogy vagy? Hallottam, hogy Dumbledore-hoz kell járnod Pitonnal együtt! Valami borzalmas lehet, rettenetesen sajnállak. Kár, hogy nem jöhettél el hozzánk, mert idén anya elkészíti a világ legfantasztikusabb süteményét Szent este.
Nem írom, hogy boldog karácsonyt, mert ha Piton is szerepel benne, akkor az csakis borzalmas lehet! Add át üdvözletemet Siriusnak!
Ron
A fejem csóválva raktam le a levelet, de belül jót mulattam rajta. Ron még mindig kombizza a zombikat, és érdekes, hogy eddig még senki sem javította ki. Hermionénak is biztos írt, akkor hát a lány hogyhogy nem világosította fel? Na, jó végül is mindjárt karácsony.
A pitonosrészen inkább csak átsiklottam, nem voltam hajlandó tovább gondolkodni a bájital professzoromon.
Utolsó kommentek