***
Dumbledore-nak furcsán csillogtak a szemei. Utoljára akkor láttam őt ilyennek, amikor közölte, hogy a szünet mindenegyes napján el kell járnom ezekre a szörnyű terápiákra.
Valamit tervezett, tudtam, éreztem! És egyáltalán nem örültem neki, hiszen az utolsó fantasztikus ötletéből is mi lett? Téli szüneti terápia a nagy…
- Jó titeket látni – mosolygott ránk, amikor beléptünk az irodába.
Potter nyugtalan volt, és meg tudtam érteni. Ő is érezte, hogy valami történni fog. Ez nem lepett meg, mert aki háborúban nőtt fel, észreveszi az ilyesmit.
- Szóval? – kérdeztem türelmetlenül.
Albus mosolyogva fordult felém.
- Parancsolsz?
- Mit akarsz? – mordultam rá.
- Nem tudom miről…
- Ugyan már bökje ki! - szólt rá Potter is.
Egyenként ránk nézett azokkal az ártatlan kék szemeivel, majd megrázta a fejét.
- Megértük a napot, amikor ti ketten egyetértetek valamiben. Nos, mégis csak beváltak ezek a terápiák, nem igaz?
Egyikünk sem válaszolt, én magam a kedvenc átkaimat gyűjtögettem az elmémben.
- Jól van, jól van! – sóhajtottvégül. – Néha annyira negatívak tudtok lenni, ti ketten! No, de majd ez a kis kirándulás talán jobb kedvre derít titeket.
- Kirándulás? – kérdeztük egyszerre vissza.
Az ajkait harapdálta miközben Albusra vártunk.
Én mereven álltam, és egyetlen szót sem szóltam. Valamennyire már hozzászoktam ahhoz a gondolathoz, hogy Albus ennyire aljas. Talán egy kicsit a markáros énem kezdett is vele megbarátkozni. Talán.
Most az a fantasztikus ötlete támadt, hogy én és Potter menjünk el egy mugli faluba, és adjunk át egy fontos levelet egy régi ismerősének, amit nem küldhetett bagollyal. Nos, nem tudtam, miféle csomagról van szó, de nem is igazán érdekelt. Meg tudtam volna fojtani, a vénembert!
- Készen álltok? – kérdezte, az Igazgató, amikor belépett az igazgatóiba.
Mindketten bólintottunk, mire az agg varázsló vidáman elmosolyodott.
- Rendben, akkor hát nem maradt más, csak a búcsú! – még egyszer végignézettrajtunk, azzal az idegesítő mindent tudó pillantásával, majd az utunkra bocsátott bennünket.
A hely, ahova érkeztünk felettébb csendes volt, aminek hálás voltam. Egy kis házban voltunk, ami bár poros volt, s eléggé öregnek tűnt, rögtön megtetszett.
Potter némán nézelődött mellettem, ezért kíváncsian fordultam hozzá.
- Valószínűleg nem a királyi igényeidnek megfelelő…
- Csodálatos – susogta, hogy alig hallottam.
Ez az egyetlen szó végigbizsergette a gerincemet, de szerencsére nem volt időm arra, hogy elgondolkodjak, azon, hogy mit is jelentett, mert ekkor egy ráncos, apró öregasszony bandukolt elő egy másik helységből.
- Egész nap ott akartok ácsorogni, vagy méltóztattok beljebb jönni? – kérdezte recés hangon.
Egy pillanatra összenéztünk Potterrel, majd megvonva a vállaimat, közelebb léptem az idős asszonyhoz:
- Ön bizonyára Amanda Leonard. Albus Dumbledore küldött, hogy…
- Nagyon jól tudom, hogy miért vagytok a házamban! – szakított félbe igen tapintatlanul.
- Nagyszerű – morogtam, és már nyúltam volna a zsebembe a levélért, amikor Mrs. Leonard egy bottal rá nem suhintott a kezemre.
Potter mellettem felnyögött, mire dühösen néztem rá. Bűntudatosan harapott bele az alsó ajkába, de láttam a szemein, hogy alig tudta vissza tartani a nevetését.
- Nem adhatod még át azt az üzenetet! – rivallt rám a nőszemély, én pedig kérdőn néztem vissza rá.
- Mégis miért nem?
- Az az én dolgom, na meg Dumbledoré. No, kinek van kedve segíteni nekem a házi munkával? – Ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést.
Később arra is rá kellett döbbennünk, hogy mit ért Amanda Leonard a segítségkérésen.
Úgy tűnt, jól kitervelték ezt Albusszal: Mrs. Leonard kapott házi rabszolgákat, az Igazgatónk pedig folytathatta furmányos tervének kitalálását. Mindenki jól járt kivéve engem és Pottert.
De azt még mindig nem értettem, hogy a levél átadására miért kell három napot várni?
***
Már órák óta pucoltam az ablakokat, mostam a padlót, mindezt mágia nélkül. Hát nem így képzeltem a téli szünetemet, az biztos. Minden Dumbledore hibája! Ha nem lenne ennyire… na jó le kell higgadnom!
Piton vajon mit csinál most? Azt tudom, hogy a vén banya őt is befogta a munkára, de azt nem tudom elképzelnie, hogy ő is így suvickolja a padlót felhorzsolt kezekkel, négykézláb…
Egy pillanatra megdermedtem, amint elképzeltem magam előtt a jelenetet. Hirtelen forróság terült el az alhasamban… elvörösödtem, de tetszett, amit láttam magam előtt.
Túlságosan perverz volt, túlontúl izgalmas, és ez meghozta a kellő energiát a további munkához.
A ház egyébként lenyűgöző volt, az első pillanattól kezdve beleszerettem… már csak a tulajdonossal voltak a problémák, aki bizonyos időközönként ellenőrizte, hogy megy- e a munka. Amikor negyedjére jött, azt hittem betömöm a száját a felmosóronggyal, de mintha csak olvasott volna a gondolataimban, egy hatalmasat vágott a fenekemre a husángjával, ami olyan gyorsan lendült, hogy nem is láttam a mozgását. Sosem hittem, hogy létezik rosszabb Pitonnál. Úgy tűnik, tévedtem.
Estefelé megkért Mrs. Leonard, hogy mossak kezet, majd menjek a konyhába, mert kész a vacsora. Ennek nagyon megörültem, és csak az étel említésére összefutott a nyál a számban.
Amikor beléptem az apró, ámde elegáns étkezőbe, az első, amit észrevettem az a sült csirke volt, és csak azután az asztalnál helyet foglaló Pitont.
- Uram – biccentettem felé, mire ő bólintott egyet. Meglepett, hogy nem mondott semmit, de valószínűleg a kimerültség az oka.
További szavak nélkül ültem le mellé, és élveztem a csendet meg az isteni csirkét.
Mrs. Leonard természetesen ezt a pillanatot választotta arra, hogy berobogjon, és azon az utálatos hangján megszólaljon:
- Na, fiúk! – kezdte, és úgy tűnt, hogy neki bőven maradt energiája. – Csillog a házam, és ezért hálás vagyok nektek, mert egyedül nem sokra mentem volna.
- Igazán nincs mit – feleltem nagylelkűen.
- Ne vágj közbe még nem fejeztem be, te kis nyálcsimbók!
- Mi? – prüszköltem, és nem tudtam eldönteni, hogy nevessek- e vagy ordítsak inkább.
De az asszony figyelmen kívül hagyott engem, és még hozzátette nagy ravaszon:
- Holnap remélem, számíthatok rátok, a karácsonyi díszek elhelyezésében. Úgy sajog a hátam!
Hazug!
- Miért kell három napig maradnunk? – kérdeztem ekkor. – Mármint azon kívül, hogy ugráltathat!
- Ne szemtelenkedj velem, fiam! A nagyanyád lehetnék!
De szerencsére nem volt az…
És a kérdésedre a válasz: azért mert Albus Dumbledore azt mondta, elégedj meg ennyivel! – jelentette ki bosszúsan, majd kilépkedett az étkezőből, miközben ezeket a mai fiatalokat szidta.
- Utálom őt! – morogtam, és azt vártam Pitontól, hogy ő is leteremt a tiszteletlenségem miatt, de a férfi, csak így szólt csendesen:
- Én is.
Sosem remélhettem, hogy egy nap majd valamiben ennyire egyetértünk.
***
Aznap este alig aludtam valamennyit, és nem csak a kényelmetlen ágy volt ennek az oka. Egyfolytában csak Potter járt a fejemben meg ez átkozott „kirándulás”. Amikor a fiúval az étkezőben vacsoráztunk, az olyan meghitt, békés volt… de emellett utáltam ezt a helyzetet, főleg a rohadt érzelmek miatt. Miért kell ezeknek ilyen kibaszottul bonyolultaknak lenniük? Az utálat, a viták egyszer sem voltak ilyen komplikáltak. Talán ezért is szerettem Potterrel annyit veszekedni.
A következő napot ostoba karácsonyi díszek társaságában töltöttük. Miközben Potter az ablakokba helyezte el a különféle égőket, amiket a muglik arra használtak, hogy kivilágítsák az ablakokat, s ezzel ünnepi hangulatot teremtsenek, én elátkoztam azt, aki kitalálta ezt az ünnepet.
- Nem értem miért nem használhatunk mágiát! – hallottam meg ekkor Potter szokásos morgását.
Erre egyébként volt válasz, méghozzá, az, hogy Mrs. Leonard kvibli volt, és azt vallotta, hogyha már ő nem varázsolhat, akkor azok se tegyék, akik a házába lépnek.
És, hogy mi dolga volt Albus Dumbledore-nak ezzel a nővel, azt nem sikerült megfejtenem, de dolgoztam az ügyön.
Ahogy azon is, hogy ne bámuljam Potter kellemesen barna derekát, amiről felcsúszott a póló, miközben felrakta az utolsó égőt is.
Több-kevesebb sikerrel, de inkább az utóbbi.
***
Tudtam, hogy bámult engem, és nem értettem, hogy miért öntött el ez a tudat forrósággal. Erősebben nyomtam a csípőm az ablakpárkánynak, de nem hűtötte le a testemet. Még erősebb préselődtem a falnak, de amikor a merevedésem a falnak nyomódtam, minden csak rosszabb lesz.
Akaratlanul is felnyögtem és azt értettem miért éreztem így magamat, attól a tudattól, hogy Piton azokkal a fekete szemeivel a testemre fókuszált.
- Jól vagy, Potter? – kérdezte a megszokott mély hangján.
Eddig is ilyen gerjesztő volt ez a hang?
- Talán tarthatnál egy kis pihenőt, ha rosszul vagy.
Miért volt ilyen kedves? Miért nem a szokásos seggfej?
- Igen – leheltem, majd szabályosan kirohantam a szobából, majd a házból is, és meg sem álltam a legközelebbi jéghideg, még szűz hókupacig.
***
Potter órákig volt távol, a banya sincs sehol, és kezdek aggódni.
Mármint Potterért. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy Harry Potter a kisebbik rossz.
Sosem hittem volna, hogy egy nap majd ezt fogom gondolni.
A kölyök nem volt a házban ezért felvettem a kabátomat, és elindultam, remélve, hogy nem csatangolt messzire.
Hűvös szél csapott az arcomba, amikor kiléptem az utcára, s teljesen kiszáradt tőle a bőröm.
Ideges léptekkel indultam el, de nem tudtam, hogy jobbra vagy balra menjek- e.
Ekkor azonban hangos nevetésre lettem figyelmes az út másik oldalán lévő bokrok mögül.
Egyenes léptekkel indultam arra, habár úgy sejtettem, hogy Potter nem lehet ott…
Amikor széthúztam a bokrokat, hogy lássak is valamit, abból, hogy mi folyik ott, rá kellett jönnöm, hogy Potterrel kapcsolatban nem először tévedtem.
Mert a kölyök állig havasan játszott a hóban, akár a múltkor.
- Maga nem normális – jelentettem ki elképedve.
Ő kipirult arccal nézett körül, de amikor meglátott csak elmosolyodott.
- Ezt már hallottam valakitől.
Összevontam a szemöldököm.
- Te mindig ezt csinálod? – A tegezés majdnem ösztönös volt. Mindig ez volt, amikor felbosszantott.
- Mit? – kérdezte még mindig mosolyogva.
- Ezt – mutattam a csuromvizes ruhájára. – Meg fogsz fázni.
Megvonta a vállát. – Megéri.
Erre a kijelentésére muszáj volt elhúznom a számat. Annyira tipikus.
- Ez vagy te – mondtamrosszindulatúan.
A mosoly már is eltűnt az arcáról.
- Mire gondol? – kérdezte gyanakodva.
- Ha lenne, egy csöpp eszed, tudnád – feleltem megvetően, majd még hozzá tettem: - Nőj fel, Potter!
- Én nőjek fel? – kérdezte dühösen, és egyetlen pillanat alatt előttem termett. – Hogy meri ezt mondani nekem? – sziszegte az arcomba. – Hiszen maga az, aki…
De abban a pillanatban elkaptam a karját, magamhoz rántottam, és olyat tettem, amit nagyon nem vártam magamtól.
Vetettem egy pillantást a szétnyíló cseresznye piros ajkaira, a szinte pulzáló smaragd szemeire; beletúrtam abba a kócos puha hajába, és végül az ajkaimmal befedtem az övéit.
***
Sosem éreztem még ilyet. Piton karjai forróak voltak, az ajkai pedig… erre nincs szó.
Minden, amiben eddig hittem egyetlen pillanat alatt kipukkadt, akárcsak a mugli léggömbök. Erről pedig Piton, és az a csodálatos szája tehettek. Nem mintha bántam volna, hisz soha életemben nem hittem volna, hogy ez ilyen is lehet. Ilyen mindent elsöprő, vad, mindent magával ragadó…
De ekkor Piton ajkai elhagyták az enyémeket, és fuldokolva vetettem magam utána.
Ahogy csókoltam őt, megint átjárt a forróság, ami elől elfutottam. De már nem menekültem, mert szükségem volt rá. Szükségem van erre a szemétládára.
Aztán szinte ellökött magától, hogy aztán ziháltan bámuljunk egymás tekintetébe. Sosem láttam még ilyen nyíltnak az arcát, s megborzongtam az ott látott egyetlen érzés miatt. A vágytól.
- Sajnálom… - súgta rekedten, majd hátat fordított nekem, és magamra hagyott.
- Ne! – akartam mondani, de a torkomon akadt a szó.
Szerencsétlen képpel, kimerülten bámultam a férfi után, és éreztem, hogy valami visszavonhatatlanul, és megmásíthatatlanul megváltozott bennem.
Igen. Ez határozottan Piton hibája.
Amikor visszaértem a házba, találkoztam Mrs. Leonarddal, aki rögtön befogott a munkára, így nem mehettem el, megkeresni Pitont, pedig nagyon szerettem volna vele beszélni… és mást is.
De már csak este, vacsorára végeztem, és épp, amikor végre leülhettem volna enni, megjelent Piton, és félelmetesebb volt, mint valaha. De nem engem vett célba, hanem Mrs. Leonardot.
Elé hajított egy borítékot, és ennyit mondott csupán:
- Végeztem.
A ház tulaja szomorúan néztem rá, de némán tűrte, hogy kisétáljon az étkezőből.
- Ez mit jelent? – kérdeztem halkan.
- Semmi jót – mondta ugyanolyan halkan.
Azt sejtettem, így már csak az a kérdés, hogy mégis kinek. Utáltam, hogy tudtam a választ.
***
Iszonyú hibát követtem el, mégis tudom, hogy újra megtenném. Potter ajkainak íze még mindig bennem volt, s semmiért sem váltam volna meg tőle.
Nem szabadott volna rágondolnom, ezt éreznem, de azt hittem megőrülök!
El kellett mennem, minél messzebb tőle, és már Dumbledore ostoba játéka sem érdekelt. Nem tehette ezt velünk, nem voltunk a marionett bábúi. Többé már senkié sem voltunk.
Talán ezért ilyen nehéz? Eddig nem kellettek az érzelmek, nem volt rájuk szükségem Voldemort mellett, és most egyszerre szakadt rám minden.
Vagyis csak egy, de az erősebb mindennél, amiben valaha is részem volt.
Másnap már reggel indultunk. Láttam, ahogy Potter rám nézett, és utáltam érte.
Próbáltam nem törődni vele, de nem ment. Olyan reménykedő, kétségbeesettnek tűnt, és egyszerűen nem hittem el, hogy miattam. Talán maradni szeretne? Nem úgy tűnt mintha élvezné az itt tartózkodásunkat… és mi van, ha mégis?
Rettentően ideges voltam. Miért nem tudta kinyitni Potter azt a nagy száját?
Potter. Száj.
- Professzor, jól van? – kérdezte csendesen.
Ez így nem lesz jó.
- Roxfort! – kiáltottam, és további szavak nélkül távoztam.
Dumbledore nem volt meglepve, amikor megjelentünk nála, csupán az arcán volt az a csalódott kifejezés, ami Mrs. Leonardén is látható volt.
- Igazgató úr – biccentettem felé. – Leadtuk a levelet, kérnélek hát, hogy a szünet további részében ne zaklass.
- Azt nem tehetem, fiam.
Cseszd meg!
***
Piton gyűlölt engem. Utáltam, hogy ez ennyire fájt.
Egyetlen szó nélkül hagytam ott Dumbledore-t, és szinte rohantam vissza a biztonságot nyújtó Toronyba.
Ott aztán magamra zártam a hálótermünk ajtaját, és tovább sajnáltattam magamat.
Egész éjszaka csak rágondoltam, sőt másnap, és azután is. Sirius is észrevette, hogy valami nem stimmel nálam, de eddig még nem szólt érte. Ezért hálás voltam neki, hiszen nem bírnám közölni vele, hogy Pitonra vágyok, és az utálatos férfi csókjaira.
A terápiákra nem jártam el, és van egy olyan érzésem, hogy a bájitaltanárom se. De ettől csak még rosszabbul éreztem magamat a tudattól, hogy minden ennyire nehéz.
Egy könyvet vágtam a falhoz, hogy levezessem a fölös dühömet, de nem értem el vele semmit.
Tudni akartam, mi van vele, látni akartam, meg akartam csókolni, vele akartam lenni karácsonyeste, meg akartam neki, mondani, hogy…
Hogy szeretem? Hiszen két napja még ki nem állhattam őt. Mi változott volna meg?
Semmi – súgta egy kis hangocska a fejemben. És én igazat adtam neki, de nem számított, hogy semmi se változott, mert Piton piszkálódásai nélkül üres lenne az életem. Üres lennék.
Karácsony első napján, kora reggel látogattam meg őt.
Dörömböltem az ajtaján jelezve, hogy nem fogok elmenni, amíg nem beszéltvelem. Muszáj meghallgatnia engem, egyszerűen muszáj!
Amikor kinyitotta az ajtót, és meglátott engem már szóra- vagy üvöltésre nyitotta a száját, ezért inkább befogtam azt. A sajátommal.
***
Már két napja ki se mozdultam a lakosztályomból. Nem, mert féltem, hogy összefutnék azzal az átkozottal. A szerencsémből ki is tellett volna.
Az egészben az volt a legrosszabb, hogy hiányzott! A rohadt életbe, nekem még soha senki nem hiányzott, és az eszem tiltakozott is az egész ellen, de a szívem a másik irányba húzott.
Sosem gondoltam volna, hogy igaz az a mondás, hogy a szív szava a legerősebb. És undorodtam magamtól, és bár próbáltam elfojtani, úgy éreztem, túl gyenge vagyok ehhez.
Amikor pedig valaki dörömbölt az ajtómon, és én átkozva az illetőt kinyitottam, rájöttem, hogy az eszem életemben először nem érdekelt. Mert amikor megláttam őt, minden másról megfeledkeztem s csak a szája zamatos íze maradt.
Behúztam magammal a lakosztályomba, majd végig a nappalin egyenesen a hálómba.
Ott aztán rádöntöttem az ágyamra, és ráfeküdtem jelezve ezzel, hogy nincs menekvés.
Erre ő elégedetten felnyögött, ami nagyon is ínyemre volt.
- Ostoba kölyök, fogalmad sincs, mibe másztál bele – morogtam a fülébe, aztán érzékien végignyaltam a füle mellett. Éreztem, ahogy beleremegett.
- Ó, dehogyisnem – lehelte, majd elkezdte kigombolni az ingemet. – És kell nekem!
- Miért? – suttogtam megrendülten.
Még a vágyam is enyhült, annyira érdekelt a válasz.
Potter lehunyta a szemeit, majd megjelent egy apró mosoly a szája szélén.
- Nem is tudom talán, mert…
- Mert? – sürgettem.
- Szeretem, amikor vitatkozunk, szeretem, amikor csókolsz, vagy amikor nézel engem… olyan forró leszek tőle…
- Te még tényleg szűz vagy, igaz?
Elpirult, de azért bólintott.
- Ez nem baj, Harry – mondtam, direkt a keresztnevén szólítva őt.
Rám nézett azokkal a gyönyörű zöld szemeivel, és én tudtam, hogy én akarok lenni, az, aki először a mennybe röpíti őt.
- Annyira akarlak… - vallottam be, rekedten.
- Én is – súgta, majd végigsimított az arcomon. – Szeretném, ha te vennéd el a szüzességemet. Lehet?
Annyira fiatal.
- Nem – sóhajtottam fel. – A tanárod vagyok, és sokkal idősebb is…
- Te akarod, nem? – kérdezte halk, de határozott hangon.
- Nagyon.
- Akkor lehet – mosolyodott el, majd ismét lecsapott az ajkaimra.
Határozottan fiatal még, de kitűnően csókol.
***
Kedves Ron!
Képzeld, úgy tűnik mégis csak jó lesz ez a karácsony! Pitonnal nos… finoman szólva megváltozott a kapcsolatunk, de ezt majd észre fogod venni, ha visszajöttél. De van még egy elképesztő hírem! Sirius és Draco Malfoy közös terápiája olyan jól sikerült, hogy ők ketten már az ágyukat is megosztják egymással. Mondtam, hogy elképesztő, mi?
Alig várom már a ma estét, de előtte még lesz egy utolsó terápiánk Dumbledore- nál, szóval most rohanok is, mert Perselus nem szereti, ha kések.
Remélem továbbra is jól telik a szüneted, add át az üdvözletemet a családodnak!
Harry
U.I.: Azok nem kombik, hanem zombik!
***
- A mai terápiánkon szeretném, ha a jó tulajdonságaitokon lenne a hangsúly. Míg az első terápiánkon a rosszakról beszéltetek, ma mondjátok el, hogy mit tartotok egymásban jó tulajdonságnak!
Összenéztünk Potterrel… vagyis Harryvel, és tudtam, hogy mindketten a mai délutánra gondolunk.
- Kezdem én – köszörültem meg a torkomat.
- Nagyszerű! – mosolygott rám a vén szélhámos.
- Nos… Potter nagyon makacs, ragaszkodó, idegesítő…
- Csak a jó tulajdonságokat, Perselus – szólt rám szelíden Dumbledore.
- Azokat mondom – néztem vissza ártatlan tekintettel. – Szóval: Potter kényszeres szabályszegő, szenvtelen, mazochista más szóval egy átkozott griffendéles, aki nem tudja megtanulni az okklumenciát, viszont az ágyban nagyon is tanulékony.
- Ez nem is jó tulajdonság – vigyorgott rám Harry.
Én meg örömmel néztem az „enyhén” megdöbbent Igazgatóra.
- Mintha meg lenne lepődve valami miatt, uram – vigyorgott továbbra is a kis griffendéles.
- Ti ketten…? - megköszörülte a torkát.
- Nos, igen, úgy tűnik sikerült elérned a tervedet – mondtam hűvösen.
- Mégis mióta?
- Ma óta – mosolygott Harry olyan átkozottul csábítóan.
- Én nagyon örülök nektek, fiaim! Sajnálom, hogy kissé durva módszerekkel próbáltalak titeket ráébreszteni, arra, hogy mit is éreztek egymás iránt, de…
Felsóhajtottam. – Rendben, Albus, megbocsátunk, csak többé ne hívj így egyikünket se!
***
Imádtam ezt az illatot, és nem a mézeskalácsra, vagy a fenyőfára gondoltam, hanem a boldogság illatára. Hiszen itt voltak körülöttünk mindenhol: mellettem Perselusban, a kezében, ami az enyémet szorította, Siriusban és Malfoyban, akik két székkel arrébb sutyorogtak, mint a szerelmes tinédzserek, Dumbledore-ban, aki vidáman kacagott Filtwick egyik viccén, és úgy éreztem muszáj kimondanom:
Ez életem legjobb karácsonya, és szeretem ezt. Szeretlek téged.
Perselus erősebben szorította a kezem, és csak reméltem, hogy ez jót jelent.
- Azt hiszem, mégsem utálom a karácsonyt – mondta elgondolkodva.
Ránéztem az arcára, amin sosem láttam ennyi gyengédséget.
- És szeretem ezt az érzést. Szeretlek téged.
Nem érdekelt, ki lát éppen, előrehajoltam, és birtokba vettem a szerelmem, és egyben az utált bájitaltanárom száját.
Úgy tűnt, hogy Dumbledore-nak most is, mint mindig egy zseniálisan őrült terve vált valóra.
Sosem hittem volna, hogy egyszer majd hálás leszek neki, amiért egy manipulatív vénember! De hát természetesen, nem először az életben tévedtem. Most mégsem bántam.
Vége
Utolsó kommentek