Ajándékozott: Meny
Korhatár: 12 (talán, de nem biztos)
Figyelmeztetések: nincs
Leírás: Regulus Black és James Potter egyik éjjel kilógnak a nagyterembe, és véletlenül találkoznak. Sok mindenről szó esik, többek között Regulus családjáról, és Voldemort nagyratörő terveiről. Ám következő találkozásukkor megjelenik Perselus Piton, és belerondít Regulus tervébe, és visszatereli az eseményeket az eredeti vágányra.
Kívánság: Regulus és James a karácsonyfa alatt ülnek és Siriusról (is) beszélgetnek, megjelenik Piton, közli Reggel, hogy el kéne mennie. Lehet slash is. Legyen szó a céljaikról, hogy ki mit és miért csinált, hogyan viszonyulnak egymáshoz.

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

A sorson nem lehet változtatni
 
Már estefele jár az idő. A teljesen üres nagyteremben ülök, és csak bámulom a mennyezeten pompázó Holdat. Pár nap múlva telihold… Tekintetem a még látszó csillagokra vándorol; nagy részét ugyanis vastag felhő takarja, és nagy pelyhekben szállingózik felettem az elvarázsolt hó. Leveszem szemeimet az égről, és a szemközti falra nézek. Hat darab hatalmas, gyönyörűen feldíszített karácsonyfa volt felállítva a fal mellé. A mögöttem levőnél is szépen sorban újabb hat fenyő állt, és én az egyik mellett ültem a Mardekár asztalánál. Nekem miért ennél az asztalnál kell ülnöm?!
Ekkor kinyílt a nagyterem ajtaja, és belépett rajta egy fiú. Látszólag azt hitte, hogy teljesen egyedül van ezen a késői órán, mert mikor rám pillantott, megdermedt. Elindult felém, és mikor közelebb ért, megszólalt.
- Hogyhogy itt vagy? – kérdezte barátságosan köszönés helyett.
- Nem tudtam aludni – feleltem őszintén. A fiú leült velem szemben. Azt hittem, nem ülne le ehhez az asztalhoz, de látszólag ebben a percben az nem érdekelte, hogy a mardekárosok felségterületére tévedt. – És te?
- Én sem.
Egy darabig ennyiben maradtunk, és nem szóltunk egy szót sem. Én gondolataimba merültem, és tekintetem újra a Holdra vándorolt. Már arra sem emlékszem, hogy mikor és hogyan barátkoztunk össze, csak azt tudom, hogy nem ellenséges Mardekár-Griffendél kapcsolat van köztünk. Persze rajtunk kívül ezt senki nem tudja. Ha a bátyámnak csak sejtése lenne róla, nem élném túl. Az, hogy a feketemágus öccse a legjobb barátjával barátkozik, őrjítő lenne számára.
- Min gondolkodsz? – tette fel váratlanul a kérdést velem szemben ülő barátom.
- Siriuson… - feleltem. – Hogy milyen jól tette, hogy lelépett otthonról. Irigylem érte, hogy volt hozzá bátorsága.
- Regulus, te is megtehetnéd… - kezdte volna, de nem hagytam befejezni.
- Ezt te nem érted…
- Hát akkor magyarázd el – jelentette ki egyszerűen.
- James, neked fogalmad sincs, milyen anyámmal élni. Az aranyvér mániájával az őrületbe kerget. Nincs olyan nap, mikor ne hallanám tőle otthon, hogy ne álljak szóba a véráruló bátyámmal vagy a sárvérű csőcselékkel. Néha szívesen a fejéhez vágnám, hogy a legkevésbé sem érdekel a vérem… Hogy szívesebben ülnék a griffendélesek között. De még a Hugrabug is jobb lenne, mint ez…
- De ha tényleg így érzel, akkor miért nem mentél még el otthonról? – tette fel a logikus kérdést.
- Talán, mert nem vagyok griffendéles…
- Ez nem indok – felelte James. – A mardekárosokban is megvan a bátorság.
- És a ravaszság. És talán ezért is vagyok még otthon… mert lenne még egy-két elintéznivaló apróság – tettem hozzá habozva.
- Miféle apróság? – kérdezte. Láttam, hogy észrevette a hezitálást a hangomon.
- Valami olyan, ami miatt muszáj otthon maradnom. Amit nem tehetek meg akkor, ha elszökök.
- Látom, nem akarod elmondani – állapította meg James. – De lehet, hogy tudok segíteni. Szeretnék segíteni. Sőt, biztos vagyok benne, hogy ha elmondanád Siriusnak, akkor ő is tárt karokkal fogadna.
- Ez teljesen kizárt. Ismerem a bátyámat, és tudom, hogy az első dolga lenne, hogy apró darabokba átkozzon, ha azt merném állítani neki, hogy megváltoztam, és a család ellen fordultam.
- Honnan tudod? Honnan tudod, hogy ha ráébredne, hogy igazat mondasz, akkor nem akarna segíteni?
- Azt nem tudom, mit csinálna akkor. Azt tudom, hogy lehetetlen lenne meggyőzni őt.
- De ha megpróbálnád…
- De nem akarom megpróbálni – mondtam kicsit talán erősebben, mint kellett volna. James látszólag megértette, hogy nem érdemes tovább firtatnia, mert elhallgatott.
- És velem megosztod, mi az, amit el kell még végezned? – kérdezte pár perc hallgatás után.
- Lehet, hogy jobb lenne, ha nem tudnál róla… - feleltem bizonytalanul.
- Vagy lehet, hogy mégis – az ő hangja határozott volt.
Egy darabig egymás szemébe néztünk, és nem szóltunk semmit. Dúlt bennem az ádáz harc, hogy meg merjem-e osztani vele titkomat, ami nem is igazán titok. Csak a Roxfortban nem tudnak róla. De mi lesz, ha James nem érti meg? Nem fogadja el, és esetleg még tovább is adja a bátyámnak. Attól a perctől kezdve még ennyi nyugtom sem lenne az iskolában, mint eddig.
Végül tekintetétől, melyet végig rajtam pihentetett megadtam magam. Sóhajtottam, és félve kezdtem kigombolni ingem mandzsettáját. Óvatosan felhúztam az ingujjat a bal kezemen, aminek a bőrén így láthatóvá vált egy beleégetett kígyónyelvű koponya.
Láttam Jamesen, hogy egy pillanat alatt felismerte, és arca elsötétült. Láttam, hogy nem tudja, hogy mit mondhatna. Gyűlölködő szemekkel nézte a karomat, melyen én már gomboltam vissza az inget, majd a szemembe nézett, és egyszerűen közölte:
- Te nem vagy normális – azzal felállt, és minden feltartóztatási szándékomat figyelmen kívül hagyva kisétált a teremből.
 
***
 
Másnap egyáltalán nem találkoztunk. Pedig lenne mit megmagyaráznom neki. Évek óta számíthattam rá, és most egy egyszerű jelképpel felrúgtam minden eddig kialakult barátságot. Kerestem óraközi szünetekben, étkezéseknél, de sehol nem láttam. Éreztem, hogy kerül. Közös óránk nem volt, mert ő idősebb, mint én vagyok, így egy évfolyammal felettem jár. Furcsa módon a bátyámékat sem láttam egész nap, bár mi tagadás, ezt nem nagyon bántam.
A következő napokban nem találtam alkalmat rá, hogy megmagyarázzam, egyáltalán nem az vagyok, akinek most ő gondol. Lassan közeledett a téli szünet kezdete, és attól tartottam, ha most hazamegyünk, Sirius máris mindenről tudni fog. De ezt nem akartam.
Beszélnem kell Jamesszel, méghozzá minél előbb. Törtem a fejem, hogy ha nem találom, és ha mégis meglátom, akkor vagy a bátyám vagy az a Lupin mellette van, akkor hogyan beszélhetnék vele anélkül, hogy bármelyikük is megsejtene bármit is.
És akkor bevillant egy abszolút egyértelmű ötlet. Sarkon fordultam a folyosón, és elrohantam az ellenkező irányba. Pár perc futás után megálltam egy torony aljánál, és egy pergamen fecnit vettem elő, egy tollat meg egy üveg tintát. Lefirkantottam a papírra pár szót:
 
Ma. Ugyanott. Ugyanakkor.
 
Felsiettem a toronyba, és megkerestem Morganát, a baglyomat, és a lábára kötöttem a levelet.
- Csak akkor adhatod neki, ha egyedül van. Teljesen egyedül – mondtam a madárnak, mire ő beleegyezően huhogott, majd felszállt. És most már nem volt egyéb dolgom, csak várni.
 
***
 
Este a nagyterembe lopóztam, bár nem volt nehéz dolgom, mivel a pincék még éjjel is szokatlanul kihaltak. Ahogy ott ültem a mardekáros asztalnál, és elmélázva nézegettem a karácsonyfákat, egyszer csak kinyílt az ajtó, és belépett rajta James. Hirtelen összezsugorodott a gyomrom, és elfelejtettem, hogyan is akartam megmagyarázni a Jegyet. Közelebb jött, és leült velem szemben.
- Szia – köszöntem bizonytalanul.
- Szia – köszönt vissza kimérten, amiből tisztán éreztem, hogy a valójában a föld alá kívánna.
- Napok óta nem láttalak – mondtam halkan valamit, amivel el lehetett kezdeni egy beszélgetésfélét.
- Dolgom volt – felelte tömören.
- Értem – motyogtam. – Figyelj, James… szeretném megmagyarázni ezt az egészet… ezt a Nagyúr-dolgot…
- Igen? Neked Nagyúr? – kérdezte élesen, erősen megnyomva a megszólítást.
- Nézd, James, nem akarom, hogy egy hidegvérű gyilkosnak tarts, mert nem vagyok az.
- Valóban? Akkor minek neveznéd magad? Voldemort csatlósa mégis mi másnak nevezhetné magát?
- A hívei közé tartozom, de valójában nem vagyok az. Beléptem közéjük, de nem azért, hogy ölhessek, kínozhassak, vagy hatalom reményében. Teljesen más célom volt vele. Mármint van vele.
James kíváncsian, de mégis hitetlenül meredt rám. Láttam rajta, hogy nem hisz nekem, én mégis próbáltam őt meggyőzni.
- Nagyon régen – kezdtem bele a történetembe -, még mikor a Nagyúr is diák volt, kereste a halhatatlanság kulcsát. És meg is találta. A lényege, hogy a lelkét több darabba tépte, és minden egyes darabot egy-egy számára nagy jelentőségű tárgyban helyezett el. Ha őt magát meg is ölik, pontosabban csak a testét, attól ő még tovább élhet. Nekem az a célom, hogy ezeket a tárgyakat megtaláljam, és minél előbb elpusztítsam.
Egy darabig csak néztük egymást Jamesszel. Figyeltem, ahogy próbálja megemészteni a hallottakat, és igyekszik megérteni mindent.
- És te… - szólalt meg nagy sokára -, te tudod, hogy mégis hol… és mit keresel?
- Őszintén? – kérdeztem vissza egy keserű mosollyal. – Nem igazán.
- És akkor hogyan…
- Nagyvonalakban ismerem az életét, hisz az egyik leghűségesebb szolgájának gondol. Sok mindent elmondott magáról a legszűkebb körnek, akikben a leginkább megbízik. Innen van némi sejtésem, hogy mik lehetnek azok, amiket már felhasználhatott.
- Hogy hogy mik… úgy érted több van belőlük? – kérdezte barátom kerekre nyílt szemekkel.
- Igen… már biztosan. Nem tudom, pontosan, mennyit akar csinálni, de már legalább…
- Regulus Arcturus Black! – kiáltott valaki a teremben, mire mindketten ijedten rezzentünk össze. – Te mégis mi a fészkes fenét keresel itt?!
- Itt a vég… - suttogtam. – Kérlek, James, te nem tudsz semmit…
- Pipogyusz – sziszegte barátom, és összehúzott szemekkel nézett a hirtelen jött fiúra.
- Potter… - Perselus is mereven bámult Jamesre. – Büntetőmunka az éjjeli csatangolásért – közölte egy gonosz mosollyal az arcán.
- Azt lesheted, te féreg – a griffendéles előkapta pálcáját, de mielőtt megátkozhatta volna Perselust, lefegyvereztem. – Mégis mi az isten nyilát csinálsz, Regulus?! – üvöltött rám.
- Ne haragudj, James, de muszáj volt – mondtam neki bűnbánó szemekkel.
- Potter, indíts a hálókörletedbe! MOST! – tajtékzott Piton. – Regulus, te pedig velem jössz!
Azzal megfordult, én pedig kétségbeesve követtem. Alig távolodtunk el pár folyosónyira a nagyteremtől, szinte felrobbant, mint egy bomba.
- Mondd csak, Regulus, mégis mit képzeltél, mikor Potterrel leálltál pacsizni? Nem vagy elégedett, hogy a mardekárosok körülrajonganak, pusztán a neved miatt? Mire kell neked egy Potter barátsága? Egyáltalán nem biztos, hogy a barátod! Mi van, ha most rohan Dumbledore-hoz, és elújságolja, hogy a naiv és felelőtlen Regulus Black miféle információkat osztott meg vele? Eszedbe jutott egyáltalán, hogy ezzel meghiúsíthatod a tervünket? Mi van, ha a te hülyeséged miatt nem sikerül megölni a Nagyurat?
- Perselus, ne próbálj megetetni azzal a szöveggel, hogy segíteni akarsz! Tisztában vagyok vele, hogy te a Nagyúr feltétlen híve vagy, és csak azért nem árultál még el neki, mert rajtad van a Megszeghetetlen Eskü! És hidd el, hogy Potter nem fog Dumbledore-hoz rohanni!
- Ezt meg honnan veszed? Lehet, hogy reggel már Dumbledore fog ébreszteni a búcsúlevelünkkel.
- Onnan, hogy griffendéles. És inkább megoldja maga, mint segítséget kérjen. És mert bízom benne!
- Merlinre, Regulus, ez most komoly? Te bízol egy Potterben? – Perselus szinte felháborodott, és undorral ejtette ki ellensége nevét. Majd magának motyogva hozzátette. – Majd meglátjuk, hogy bízhatsz-e benne reggel is.
- Miért? Mégis mit akarsz tenni?
- Semmit… igazán semmit…
 
***
 
Másnap reggel korán kidobott az ágy, így némi lustálkodás után elindultam reggelizni. A klubhelyiségbe lépve láttam, hogy Perselus már egy könyvbe mélyedve melegedik a kandallónál. Önelégült vigyorral rám pillantott, majd visszafordult olvasmánya felé. Minden szó és köszönés nélkül kiléptem a sötét folyosóra, és a nagyterem felé vettem az irányt. Mialatt nyugodtan falatoztam az ételt, beléptek a helyiségbe a híres-hírhedt tekergők, élükön Jamesszel és a bátyámmal. Megvártam, míg ők is befejezik a reggelit, és igyekeztem úgy kiérni a nagyteremből, hogy mögöttük lépjek ki. Az előcsarnokban Perselus egyik ügyes bűbáját használva „megkocogtattam" James vállát, hogy észrevegyen, majd hátrafordulva láttam az arcán némi meglepődést, hisz közel tizenöt méterre álltam tőlük.
Intett barátainak, hogy menjenek csak előre, majd megfordult.
- Még megnézem, hogy bent van-e Lily – kiáltott még vissza a csapatnak, amit én is hallhattam, majd közelebb lépett hozzám, mire én behúztam egy félreeső sarokba.
- James… - kezdtem határozatlanul. – Az, amiről a múlt éjjel beszélgettünk… figyelj, felejtsd el, oké? Vedd úgy, mintha nem tudnál semmiről…
Láttam rajta, hogy értetlenül néz rám; nem tudja eldönteni, hogy én nem tudom, mit beszélek, vagy ő maradt ki valamiből.
- Regulus, mi nem beszéltünk az éjjel…
- Dehogynem… a nagyteremben… amikor…
- Én nem voltam a nagyteremben tegnap. Sőt, hetek óta nem voltam benn éjjel.
- Na de… - kezdtem volna méltatlankodni, hogy ne nézzen teljesen idiótának, amikor leesett. Beúszott emlékezetembe az elégedetten vigyorgó Perselus képe, és megértettem mindent. – Felejtésátok… - motyogtam. – Most mennem kell.
Talán így a legjobb. Hogy minden történjék a maga módján, úgy, ahogy elterveztük. Hogy ne tudja senki, hogy milyen jövő várja azokat, akik ellen mernek szegülni a Sötét Nagyúr akaratának.