Bétázta: (és a címet adta) (rejtett) - Millió köszönet érte!

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

Békakirályfi

Harry a bejárati csarnokban állt a lépcső aljánál, és kerek szemekkel bámult az előtte térdeplő sápadt fiúra, aki épp most bukkant fel a semmiből. Mivel a Roxfortban a hoppanálás tudvalevőleg nem lehetséges, Harry azon törte a fejét, mi történhetett a szőke sráccal, hogy a levegőből tűnt elő a hall közepén.

– Jól vagy? – nyújtotta a kezét az összegörnyedve kuporgó fiúnak. – Tudok segíteni valamit? Esetleg felkísérjelek Madam Pomfreyhez?

- Harry? – nézett fel rá a fiú, hatalmas csillogó barna szemekkel.

- Öööö… - Harry elbizonytalanodott. Ismerős volt neki valahonnan a fiú, mégsem tudta hová tenni. – Ismerjük egymást? Azt hiszem, még nem láttalak itt…

A másik fiú megbántottnak tűnt. – De hiszen… - kezdett bele, de aztán csak sóhajtott egyet. – Nem. Még nem találkoztunk. Új diák vagyok. El tudnál kísérni az igazgatóhoz?

- Persze – mosolygott rá Harry, és felsegítette őt a földről. Miközben elindultak az igazgatói iroda felé, Harry udvariasan csevegni próbált. Valami nagyon nem stimmelt a másik fiúval. – Harry Potter vagyok. De gondolom, ezt tudod…

A szőke csak bólintott, és Harry magán érezte a pillantását, ahogy tovább haladtak a folyosón. – Honnan jöttél? Külföldön tanultál eddig?

- Nem, eddig… magamtól tanultam… meg a gazd… családomtól.

- Aha. Ilyenről még nem is hallottam – vont vállat Harry. – Olyasmi, mintha magántanuló lennél?

- Olyasmi - bólintott a fiú, és elmosolyodott. Harry megborzongott a barátságos, meleg mosolytól, és akaratlanul az ő szája is mosolyra húzódott. A fiú kicsit idősebbnek tűnt nála. Biztos, hogy ő is végzős.

- Hát, üdv a Roxfortban. Remélem, jól fogod itt érezni magad. Dumbledore – az igazgató – biztosan beoszt majd valamelyik házba. Igazából… ne aggódj, mindegyik elég jó hely. De azért jó lenne, ha Griffendélbe kerülnél. Akkor gyakrabban találkozhatnánk. De egyébként is szívesen segítek bármiben, ha tudok. Keress meg bármikor…

- Köszönöm Harry – a fiú észrevétlenül elmorzsolt egy könnycseppet a szemében. – Nem is tudod mennyit jelent, hogy máris találtam egy barátot.

Harry barátságosan visszamosolygott rá. – Na, megérkeztünk, itt az iroda. A jelszó haribo-maci. Mugli édesség – vigyorgott Harry.

- Köszi – lépett máris a csigalépcső irányába a szőke, de Harry elkapta a könyökét.

- Várj! Még a nevedet sem árultad el – húzta vissza.

- Én… nos… Do… Doran vagyok. Örvendek – szorította meg a kezét a fiú, és talán egy fél perccel tovább tartotta kezében Harryét, mint az feltétlenül szükséges lett volna. Aztán egy apró mosollyal az ajkán eltűnt a gyorsan emelkedő mozgólépcsőn.

„Mi volt ez?”- gondolta Harry, zakatoló szívét csitítgatva. „Ki ez a srác, hogy ilyen hatással van rám?”

Aztán csak vállat vont, és elindult vissza a Griffendél Toronyba, hogy nekiessen az aznapi házinak Ronnal és Hermionéval karöltve. Elvégre minél hamarabb készen vannak, annál hamarabb leléphet Ronnal valahova kettesben... Erre a gondolatra szélesen elmosolyodott.

***

- Miben segíthetek, fiatalember? – nyitotta ki az ajtót Dumbledore, ahogy a mozgólépcső megállt, és félhold alakú szemüvege fölött csillogó szemmel vizsgálta az előtte toporgó igencsak zavarban lévő szőke fiút.

- Rokonlátogatóba jött? Hm… Öregednék? Nem emlékszem önre, de ha nem járt ide, nem tudom, hogy engedték be kapu védővarázslatai.

- Dumbledore… - nyögött fel a fiú. – Maga sem ismer meg?

Az idős igazgató összeráncolta a homlokát, és láthatólag emlékei közt kutatott, hogy honnan kéne ismernie a szőkét.

- Dobby vagyok, Merlinre! - toppantott a fiú, és a szemét forgatta.

Dumbledore szemei csészealj nagyságúra tágultak, úgyhogy a fiú inkább karon fogta az igazgatót, és betessékelte saját irodájába. Az asztalához kísérte, és a székébe ültetve egy kis citromporral regenerálta a megdöbbent varázslót.

- Ne mondja nekem, hogy maga se tudta, hogy el voltam átkozva?! És én még azt hittem, maga mindenről tud, ami a kastélyban folyik…

- Dobby? Az a Dobby? A házimanó? Akit Harry szabadított fel a Malfoy család szolgálataiból?

- Ismer másik Dobbyt is? – kérdezte a fiú kissé cinikusan, a szemét forgatva.

- Nem – rázta meg a fejét az öreg, és úgy látszott, kezdi összeszedni magát. – Nos… akkor foglalj helyet. Hallgatlak.

A fiú lezöttyen az igazgató által elővarázsolt kényelmes székbe, és elkezdte a történetet.

- Oroszországban születtem, Szentpéterváron. A szüleim az ottani ellenállás vezetői voltak Voldemort első uralma alatt. Karkaroff kapta el őket. Nem tudom, élnek-e még. Engem a szemük előtt változtatott házimanóvá, aztán odaajándékozott a Malfoyoknak. De van egy jó hírem.

- Mi lenne az? – kérdezte Dumbledore kicsit hitetlenkedve.

- Karkaroff halott – legalábbis valószínűleg ezért változtam vissza… - vont vállat Dobby, azaz Doran – Kicsit kellemetlen volt, mert épp hoppanáltam – ami ugye manóknak engedélyezett a Roxforton belül is, embereknek viszont nem, így majdnem ott ragadtam a védőbűbájok között, mikor visszaváltoztam…

Dumbledore szorgalmasan bólogatott. – Rendben van fiam. Azt hiszem… most… ööö…

- Be kéne osztania egy házba? – kérdezte Doran-Dobby.

- Igen, úgy lesz – bólintott Dumbledore határozottan (amennyire ez sikerült neki jelen összezavart állapotában. Elvégre eddig sosem fordult még elő vele, hogy valaki meglepte volna… Az öreg szeretett mindig mindenről tudni…) – Hány éves is vagy? Do…Doran?

- Tizennyolc. De nem ártana azért egy kicsit iskolába járnom… A magasabb szintű varázslatokat nem tudtam manó-formában elsajátítani.

- Rendben. Akkor foglalj helyet… azaz… helyezd magad kényelembe – motyogta Dumbledore a békésen üldögélő fiúra sandítva, miközben a polcról leemelte a Teszlek-süveget.

A fiú türelmesen várta, hogy az öreg a fejére tegye a szakadozott, szinte már rongyos tárgyat, aztán halványan elmosolyodott, ahogy végül meghallotta a hangját.

- Ó, egy bátor fiatalember, nagy tudásvággyal, és ha jól sejtem, könnyen veszi az életet, és vidám tud maradni nagy nehézségek idején is. Nos, ezzel eddig körülbelül… kizártuk a Mardekárt…

- Nem lehetne Griffendél?- türelmetlenkedett gondolatban Doran.

- Manapság mintha mindenki a Griffendélbe vágyna… Nos… bátor vagy, ez nem vitás. Ami a szíveden, a szádon. Azt hiszem, jól illesz majd oda. Nos, akkor legyen.

- GRIFFENDÉL! – rikkantotta a süveg. Doran elégedetten vigyorgott. Végre valahára annyi időt tölthet Harryvel, amennyit csak akar.

- Rendben, ezzel meg is volnánk – bólintott kedélyesen az igazgató. – Gondolom, nem kell neked bemutatnom az új iskolatársaidat… De nekik viszont el kéne magyarázni az egész helyzetet, persze, csak ha akarod. Mondhatjuk azt is, hogy most iratkoztál be a Roxfortba…

- Azt jobb szeretném… Elég sokan előítélettel viseltetnek a házimanók iránt… - mondta szomorúan Doran. – Pedig csak nem ismerik őket eléggé… Nagyon kedves népek. Persze Hermione MAJOM mozgalma azért túlzás… Mert az egy dolog, hogy valaki foglalkozik velünk… ööö… velük, de Hermione az akartuk ellenére akarta rájuk kényszeríteni, hogy harcoljanak a jogaikért, és ennek persze megint semmi értelme…

- Úgy van, úgy van fiam – válaszolt az igazgató szórakozottan. - Most viszont… itt az ideje, hogy bemutassalak a házvezető tanárodnak – kacsintott, és a kandallóba szórva egy kevés Hop port, hívta McGalagony professzort.

***

- Képzeld Ron, – mesélte Harry lelkesen, ahogy fejét barátja ölébe hajtva pihent a Roxforti birtok egy eldugottabb ligetében – találkoztam egy új sráccal. Most jött a Roxfortba. Eddig magántanuló volt.

- Mhmmm – nyugtázta Ron, nem túl nagy lelkesedéssel, és lapozott egyet a kviddicsújságjában.

- Dorannak hívják. Magas, karcsú, rövid szőke haja és csillogó barna szemei vannak. Nagyon kedves.

- Aha, majd bemutatod. – dünnyögte Ron, és visszatemetkezett a Chudley Csúzlik legújabb meccsének elemzésébe.

- Kedves és udvarias volt. Elkísértem Dumbledore-hoz, és ő meg rám mosolygott, és azt mondta, örül, hogy máris talált egy barátot. Egyébként körülbelül velünk egy idős, talán kicsit idősebb is. Tényleg, te hallottál már olyanról, hogy valaki magántanuló volt ennyi idős koráig?

- Tessék? – kérdezte Ron, mikor ráébredt, hogy most válaszolnia kéne, de fogalma se volt, hogy miről van szó…

- Ron, figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte Harry sértetten, és feltápászkodva a fiú öléből az egyik közeli fához támasztotta a hátát.

- Ne haragudj Harry, de elkalandoztam. Különben is… Majd megismerem. Minek ennyit áradozni valakiről? – ásított.

- Áradozni? Nem is áradoztam!

- Dehogynem. A mosolyáról, meg hogy milyen kedves.

- Csak nem féltékeny vagy?

Ron elnevette magát. – Harry. Miért kéne féltékenynek lennem? – húzta magához közelebb barátját, hogy magához ölelhesse. – A nagy Harry Potter engem választott… Enyém a környék leghelyesebb, legbátrabb, és leggazdagabb pasija.

- Tudod, hogy utálom, ha a pénzemmel jössz. Nem tehetek róla… - mosolygott Harry kényszeredetten.

Ron csak a szemét forgatta. – Persze, hogy nem. De ettől még nem kéne lelkiismeret furdalásodnak lennie azért, mert van…

- Ronald Weasley! Néha kezdem azt hinni, csak a pénzemért szeretsz…

- Hülye… - nevetett fel Ron, és ujjait Harry hajába fúrva odahúzta magához egy rövid csókra.

Harry mosolyogva bújt vissza Ron ölébe. Jól érezte magát a fiú közelében, és örült, hogy rövidre zárták ezt az induló vitát is. Semmi kedve nem volt veszekedni vele, csak valahogy… érzékenyebb volt a kelleténél, és néha rosszul reagálta le a dolgokat.

Mostanában elég sokat civódtak Ronnal – ez természetes is, hiszen sok mindenben eltért a véleményük. Például abban is, hogy el kéne-e mondani barátaiknak, mi van köztük.

A nyári szünetben kezdődött az egész, az Odúban, ahol az utolsó nyári szünetét töltötte. Egy este, mikor Harrynek rémálma volt, Ron rázta fel, és mivel nem tudta abbahagyni a zokogást, egészen hajnalig ringatta a karjaiban, amíg meg nem nyugodott. Aztán valahogy kialakult az a rendszer, hogy együtt aludtak el, és ahányszor jöttek a rémálmok, Ron ott volt mellette, és azonnal felkeltette, és megnyugtatta. Valamikor augusztusban jött rá, hogy már nem is tud elaludni, ha Ron nincs ott vele. De valahogy semmi furcsa nem volt számára ebben az érzésben.

A születésnapja estéjén, mikor egy kiadós össznépi párnacsata után kifulladva másztak vissza Ron szobájába, és nevetve vetették magukat hanyatt Ron ágyán, egyszerűen csak átölelte legjobb barátját, hozzábújt, és mindenféle logikus magyarázat híján, ösztönösen belecsókolt a nyakába. Persze aztán mindketten megdöbbentek kicsit, de Harry azon még jobban, hogy Ron egy percnyi néma farkasszemezés után a szájára tapasztotta az övét, és óvatosan, szinte félősen megcsókolta. – Nem baj? Harry, ugye nem rontottam el mindent? – kérdezte utána bepánikolva, de Harry csak elmosolyodott, és hozzábújt. – Nem Ron. Így minden tökéletes.

Szorosan ölelték egymást, és Harry Ron karjaiban aludt el, arcán békés mosollyal.

Aztán… Minden alakult, ahogy lennie kellett. Nem változott sok minden, csak… valahol legbelül. Ron többé már nem csak a legjobb barátja volt.

Na igen. Már több mint egy hónapja.

És mégse tudja senki… Még Hermione sem. Bár azért csodálkozna, ha barátnőjük nem gyanítana valamit… Olyan nincs, hogy Hermione Granger ne tudjon valamiről, ami az orra előtt történik…

Harrynek mégis rosszul esett, hogy Ron nem akarja – vagy leginkább nem meri - elmondani neki. Úgy érezte, hogy nem vállalja a kapcsolatukat. És ez valahol belül fájt neki, hiszen végre valahára volt valaki, akiről úgy érezte, hogy hozzá tartozik, és olyan jó lett volna tudni, hogy Ron is így érez.

Sosem gondolt bele ez előtt, hogy egy kapcsolat mekkora meló. Jobb pillanataiban még így is úgy fogta fel, hogy neki legalább van valami, amiért küzdhet – magával, és Ronnal, ha úgy tetszik. Egymás ellen, egymásért, közösen.

Kompromisszumok. Ezek jellemezték az előző hónapot. És néha boldogan mondott le valami apróságról Ron kedvéért, néha viszont úgy érezte, igazságtalanul sokat vár el tőle barátja, és nem kap érte semmit cserébe. Persze mikor Ron legközelebb ismét gáláns lovagként viselkedett, minden meg volt bocsátva. Ez a furcsa abban, ha az ember szerelmes. Mert mostanra tisztában volt vele, hogy akárhogy is indult ez az egész, akármennyire is nem szokványos volt ez az egész… dolog, ami köztük volt, szerelmes volt a legjobb barátjába. Akit innentől már igazán máshogy kellett volna szólítania.

De mit kezdjen ezzel az egésszel, ha Ron nem segít neki? Nem beszéltek róla. Ron megcsókolta, vagy magához húzta egy ölelésre, ha épp olyanja volt, de nem beszélt. És ez lassan kezdett Harry idegeire menni. Ez van. Lehet, hogy beszélnie kéne Hermionéval? Ő biztos tudná, hogy mit tegyen. Bár azzal vállalná a kockázatot, hogy Ron nem áll vele szóba, ha kiderül, hogy a beleegyezése nélkül kiteregette a kapcsolatukat. Harry nagyot sóhajtott. Ugyanakkor milyen kapcsolat az, ahol az egyik fél nem hajlandó megbeszélni semmit?

Na mindegy. Hermione még várhat, gondolta Harry kényelmesen elfészkelődve Ron ölében, és mosolyogva nézte, ahogy barátja mélyen elmerül az újságjában. Majd ha már végképp kezd bedilizni ettől az egésztől. Elvégre rémálmai legalább már nincsenek, amióta Ron mellé bújik esténként, és valamitől csak be kell csavarodni nem?

És még az is lehet, hogy magától megoldódnak a dolgok…

***

Doran egész gyorsan beilleszkedett a Griffendélbe, Harryékkel együtt járt órákra, és bár Ront láthatólag idegesítette a dolog, nem tette szóvá, hogy Harry kifejezetten jóban van a szőke sráccal. Talán azt akarta bizonyítani, hogy ő bizony nem féltékeny?

Harry, ha őszinte akart lenni, néha kicsit furcsállta is, hogy Ron mennyire nem féltékeny, tekintve, hogy voltak napok, amikor Doran szinte folyton rajta lógott. Persze élvezte a szőke társaságát, de jobban örült volna, ha Ronnal tölthet egy kis időt – mindegy mit csinálnak, az is jó lett volna, ha csak egymás mellett ülnek egy nyugodt sarokban, és olvasnak, vagy együtt szidják Piton legújabban feladott gyűjtőmunkáját.

Közben egyre jobb viszonyban lett Dorannal, és sokat beszélgettek – bár a fiú furcsa módon nem nagyon beszélt magáról, a gyerekkoráról. Viszont nagyon lelkesen hallgatta Harryt, elmeséltette összes korábbi Roxfortos kalandját, és csak gyakran csak mindentudóan mosolygott, amitől Harrynek néha az a gyanúja támadt, hogy rokonságban állhat Dumbledore-ral. Aztán egyszer rajtakapta őket Ronnal, mikor egy délután az üres bűbájtan-teremben csókolóztak. Ron nem látta meg, ő háttal állt az ajtónak. Harry viszont még pont látta az arcán, a szomorú kis mosolyt mielőtt becsukta maga mögött az ajtót.

Ekkor jött rá, hogy Doran talán kicsit többet érez iránta a barátságnál.

Szuper. Ez kellett még. A két legjobb barátja – Mionét nem számítva, mert az teljesen más kategória (Merlin szakállára, ugye Mio nem? Ugye Mio soha? Jajj…) – teljesen zavaros érzelmekkel viseltetik iránta, ezzel őt magát is eléggé zavaros állapotba hajszolva.

Aznap este egy folyosó ablakbemélyedésében ücsörögve találta meg Dorant, jóval a takarodó után, mikor aggódva a keresésére indult, mert nem jött vissza a hálóterembe.

- Helló – köszönt bátortalanul. – Nem jössz aludni? Vagy legalább a Griffendél toronyig? Ha Frics erre jár, nagy bajban leszel.

- Frics bekaphatja – dörmögte Doran, és tovább bámult ki az ablakon.

Harry igyekezett nem mutatni, hogy megdöbbent a fiú szavain – Doran mindig maga volt az udvariasság. Egyik lábáról a másikra állt, és idegesen túrt bele a hajába. – Figyelj, ennek az egész… rosszkedvednek van esetleg bármi köze ahhoz, hogy… délután…

- Hogy délután Ron szájában láttalak? Ááá… - csattant fel Doran. Aztán nagyot sóhajtott és szembe fordult Harryvel. – Ne haragudj. Nem tudtam, hogy van köztetek valami, és… Harry én már olyan régóta… - szájába harapott, és idegesen kapta el a tekintetét.

- Doran, Merlin nevére! Alig pár hónapja ismerjük egymást! Ronnal nyár óta együtt vagyunk. Azaz valami olyasmi.- Harry nem láthatta, ahogy Doran szeme felcsillan a sötétben.

- Harry… Sokkal régebben ismersz, mint gondolnád…

- Ezt… ezt meg hogy érted?

Doran felsóhajtott, és mesélni kezdett. – Ismered a mesét a békáról meg a királyfiról?

- Igen. De hogy jön ez most ide?

Doran a szemét forgatta. Hát igen. Mindenki kedvenc Harryje néha kicsit lassan kapcsol. – Harry. Engem tíz éves koromban elátkoztak. Karkaroff. Azt hiszem volt szerencséd ahhoz a pojácához…

- Tessék? Milyen béka? És honnan ismertelek? – nézett rá Harry nagy zöld szemeiben zavarodottsággal.

- Nem béka Harry. Házimanó. Emlékszel egy bizonyos lebegő pudingos tálra? Egy falra, aminek nekimentél, és visszapattantál róla? Egy egyszerű zoknira, amit egy naplóba rejtettél?

- Do… Dobby? – kérdezte Harry hitetlenül, és meglepettségében lezöttyent a fiú mellé a párkányra. – Ó Merlin.

- Régebb óta melletted vagyok, mint gondolnád… Megmondtam.

- De én…

- Ront szereted, igaz? – kérdezte Doran-Dobby lehajtott fejjel.

Harry csak bólintott.

- Na jó, akkor felejtsük el ezt az egészet, és inkább meséld el, hogy mi nyomja a begyedet. Látom, hogy valami nincs rendben. Nekem így is jó, hogy a barátod lehetek. Akkor legalább úgy vedd hasznomat, hogy kisírhatod magad a vállamon – kacsintott a fiú vidámságot erőltetve magára.

Harry bizonytalanul elmosolyodott. – Biztos?

- Mint az Adava Kedavra.

Harry összerándult.

- Ööö. Bocs. Nem úgy értettem.

- Semmi gáz – vont vállat Harry.

- Szóval? Mit csinált már megint a mi érzéketlen Weasley barátunk?

- Nem is érzéketlen… - védte Harry Ront. Dobby csak egy jelentőségteljes pillantást eresztett meg felé, de nem szólt semmit. – Na jó, talán néha nem tudja annyira kifejezni magát, ha érzelmekről van szó. Sőt igazából elég ritkán. Oké. Szinte soha…

- Nnna, azt hiszem, témánál vagyunk – mosolyodott el Doran, és kényelembe helyezte magát. – Nos, akkor mesélj. Hátha segíthetünk a problémán…

***

Harry nem volt biztos benne, hogy jó ötlet ez az egész. De a héten már harmadszor veszett össze Ronnal, és totál elege volt, hogy barátja úgy viselkedik, mint egy vérbeli óvodás, és kibújik minden próbálkozása alól, hogy megbeszéljék a problémáikat. Miután összevesztek, mindig kiviharzott, és mikor órák múlva visszajött, duzzogva elmotyogott egy bocsánatot, és egy puszit nyomva Harry szájára, elintézettnek tekintette az ügyet.

Mikor az utolsó alkalommal Harry rávilágított, hogy szerinte lenne némi megbeszélni valójuk, sértődés, és kiabálás lett belőle újra.

- Miről akarsz beszélni? Bocsánatot kértem, nem? Mit akarsz még? Térden állva könyörögjek?

Harry ilyenkor úgy érezte, abszolút érti, mire gondolt Hermione, amikor azt mondta, Ron néha egy teáskanál érzelmi szintjén mozog…

- Nem Ron. Azt szeretném, ha beszélgetnél velem, és ha nem lennél egy nagyra nőtt óvodás, aki jön-megy az életemben, amikor csak jólesik, és megsértődik minden baromságon, és én azt se tudom mit csináltam rosszul!

- Jól van na. Most kend rám, hogy én rontok el mindent. De te meg egyre hisztisebb vagy. És folyton Dorannal lógsz!

- Zavar? Féltékeny vagy? – húzta Harry, mert addigra már neki is elborult az agya egy kicsit.

- Én féltékeny? Miért lennék?!

– Tudod mit? Igazán lehetnél egy kicsit féltékeny! Neked nem jelent semmit ez az egész? A kapcsolatunk? Ha van olyan egyáltalán. Mert erről sem beszélünk? Akkor meg miért ne lennék vele? Többet foglalkozik velem, mint te! És különben is…

Ron felpofozta Harryt. - Akkor menj, és legyetek boldogok. Hülye vagy, ha azt hiszed, hogy nem jelentesz nekem semmit, de menj csak a kis szőkédhez!– vont vállat, és kiviharzott a szobából.

Harry döbbenten állt ott még akkor is, mikor Doran tíz perc múlva visszajött a szobába a bájitaltan jegyzeteiért. Aztán órákig – ő legalábbis óráknak érezte (és a bezárt, némító bűbájjal ellátott ajtón hiába dörömbölő szobatársai is annak érezték) – bőgött a szőke vállain az ágyára roskadva. Doran apró semmiségekkel nyugtatta, és végül bedobta az ötletet, hogy mi lenne, ha azt tettetnék, hogy vele jár, hátha Ron ettől összeszedné magát, és végre tisztáznák a helyzetet Harryvel. Először nem annyira látta értelmét a dolognak, de a szőke addig duruzsolt a fülébe, míg belement, úgyhogy most kéz a kézben ücsörögtek a tó partján, ahol tudták, Ron is nemsokára felbukkan a kviddics pályára menet.

- Harry?! – hallotta nemsokára a fiú dühös hangját a háta mögül. – Mégis mi a fészkes fenét csinálsz itt Dorannal?

- Nem látod Weasley? Most velem jár. Mert egy balfácán, akit most nem neveznék meg, elszalasztotta az esélyét, nem úgy bánt vele, ahogy ő megérdemelné! Én majd boldoggá teszem, mert…

- De… De Harry engem szeret! – kiabált Ron magából kikelve – Igaz? – tette hozzá kicsit elbizonytalanodva. – Harry, ne csináld ezt, szeretlek, és ezt te is tudod, ahogy azt is, hogy hülye vagyok néha, és egy tapasztalatlan balfasz kapcsolatok terén, de attól még… Meg tudsz bocsátani?

Harry elmosolyodott, és fel akart állni, hogy azonnal odamenjen Ronhoz, és átölelje, de Doran elkapta a karját. – Most már az enyém – kiabálta durcásan Ron arcába, és Harry értetlenül nézett barátjára. Mi a franc ütött a szőkébe? Nem arról volt szó, hogy csak féltékennyé teszik Ront?

- Doran, én nem… - nem tudta befejezni a mondatot, mert a fiú hirtelen magához húzta, és szájon csókolta.

Ron dühösen fordított hátat nekik, míg Harry hiába próbált szabadulni a szőke öleléséből.

Aztán egy furcsa pukkanás hallatszott.

És ahogy Harry végül kiszabadította magát, óriásira tágult szemekkel meredt a mellette ülő… Dobbyra.

Persze ahogy Harry visítani kezdett, Ron azonnal megpördült, de ahogy meglátta a barátja nyaka köré font rövid karokat, és a csillogó teniszlabda szemeket, nem tehetett mást… a hasát fogva röhögött…

Dobby és Harry?

Na neeeeee….

***

- Ááááááááááááá! – Harry arra ébredt, hogy rekedtre ordította a torkát. Ron azonnal felült mellette, és átölelte. – Minden rendben Harry – suttogta a fiú fülébe a haját simogatva. – Tudjukki… - nyelt egyet, aztán folytatta - Voldemort nincs itt, és a szüleidet sem bántotta. Itt vagy a Roxfortban, biztonságban, és én itt vagyok melletted.

- Merlinre! – kapaszkodott Ron vállaiba Harry. – Ilyen rosszat már rég nem álmodtam – nevette el magát Harry, és Ron eltolva magától a fiút, kérdőn nézett barátjára, hogy mégis mi ütött belé.

- Mégis mi a fenét álmodtál? – kérdezte egyik szemöldökét viccesen felhúzva.

- Hosszú. De Ron. Most szeretném leszögezni, hogy beszélgetni fogunk. Most. – Harry ellenőrizte a hangbuborékot, amit az ágya köré vont még este. Minden rendben. Hát akkor…

- Egy. Szeretném, ha tudnád, hogy állatira zavar, hogy nem tisztáztuk, hogy mi ez az egész köztünk. Én… szeretlek, és jól esne, ha tudnám, hogy te mit gondolsz erről az egészről. Ez most csak egy fiatalkori hülyeség, egy kicsit túlzásba vitt barátság, vagy… te is úgy gondold, hogy a barátom vagy, nem csak a szokványos értelemben. Hogy fontos neked ez az egész. És hogy hajlandó vagy ezt kimondani is…

- Merlinre Harry! Szeretlek – dünnyögte Ron láthatólag alaposan zavarban. – De… azt hittem, ez egyértelmű! – Harry csak a szemét forgatta. – Én… nem tudom, hogy ezt hogy tudnám máshogy kimutatni, mint… - zavartan elhallgatott.

- Kezdetnek nem is rossz – mosolygott Harry, és megcsókolta barátját, aztán hozzábújt. – És ígérd meg, hogy ha összeveszünk, hajlandó vagy máshogy megoldani a dolgot, mint eddig, és megbeszélni, ha gáz van. Mert ez így…

Ron érdeklődve figyelte, ahogy barátja egy paradicsom árnyalatát ölti magára. – Harry… Mégis… mi a fenét álmodtál?

- Én… semmit… ÖsszevesztünkaztánDobbyelcsábítottéslesmároltésköszönömszépennemszeretnékrólabeszélni. – morogta Harry még mindig pipacspirosan.

És ezen az éjszakán Harry elhatározta, hogy sürgősen megkérdezi Hermionét, hogy milyen erősebb némító bűbájokat ismer.

Ron ugyanis addig röhögött - egész konkrétan hasát fogva fetrengett az ágyon - míg végül három pár álmos szem meredt rájuk Harry ágyának széthúzott függönye mögül.

- Ti meg mi a jó fészkes fenét csináltok itt hajnali háromkor?! Viccet meséltek? – kérdezte Dean résnyire nyitott szemeivel gyilkos pillantást küldve Ron felé.

- Merlinre, pedig épp megcsókoltam Lunát – nyögött fel Neville még félálomban, mire Ron újra röhögőgörcsöt kapott.

Hát nem tipikus? - mosolyodott el Harry. Ron kiröhögi. Hát persze. De valahogy… most nem érdekelte a dolog. A többieket elhessegetve, és megduplázva a hangfogó bűbájt, egy nyugtató bűbájt küldött barátjára, aki a levegőt kapkodva pihegett mellette az ágyon, és arcán kilométeres vigyorral fogta meg Harry kezét. – Szeretlek te hülye… - vigyorgott Harryre, amitől a fiúnak nagyot dobbant a szíve. – De… ugye… nem fogsz elhagyni Dobbyért?

És a többiek még egy óráig nem tudtak elaludni a Harry függönye mögül ismét kiszűrődő intenzív párnacsata zajaitól…

Vége

u.i.: Szóval az ötlet, ami alapján dolgoztam:

(Harry/Ron/Dobby, ahol Harry és Ron egy pár, de Dobby elszereti Harryt Rontól (humor)