*

1981. június 5.

Éjszaka volt. Egy fekete hajú nő lépkedett a füvön, céltalansága ellenére is céltudatosan. Kétoldalt magas, ápolt tiszafa sövény és ritka madárfajok néhány képviselője szegélyezte útját. Az ösvény egy kovácsoltvas kapuhoz vezetett, ami a nő pálcaintésére megnyikordult és kinyílt.

Bellatrix egy kósza gondolatot sem szentelt annak mérlegelésére, vajon mennyire épületes dolog itt ácsorognia a Malfoy-kúria bejárata előtt, egyedül, míg rokonai ünneplés címszó alatt bemutatják a maguk sárga földig történő leivásának úri változatát. Igaz, nem is állt fenn sokáig ez az állapot: néhány perc múlva egy varázspálca tűnt elő a semmiből, és szegeződött a nő hátának.

Ismerős volt a helyzet. James ledobta magáról a láthatatlanná tévő köpönyegét, és elégedetten figyelte a mozdulatlanná dermedt boszorkányt.

– Meglepetés – susogta a fülébe.

Bellatrix hátrafordult, és hosszú szempillái alatt hűvös tekintetet küldött a férfi felé.

– Szarvasra számítottam.

Ez talált. James a felelet feletti döbbenetében észre sem vette, ahogy a nő arrébb lépett. Miként azt sem, hogy eközben lassan kivonta saját fegyverét, és elsuttogott egy varázsigét – melynek eredményeképp pálcája végén apró láng gyulladt.

– Honnan…?

Bellatrix elnéző mosollyal szemlélte a férfit. – Könnyebben tudnék válaszolni, ha kicsit kifejtenéd a kérdést.

James nem akarta kifejteni a kérdést, inkább a fejében próbálta rekonstruálni a történteket. Sirius egy hete kapott egy levelet Narcissától, melynek tanulsága szerint szerepel a legifjabb Malfoy első születésnapjának apropóján szervezett családi ünnepség vendéglistáján. Meglehet persze, hogy Malfoyék rájöttek: három fő számára fenntartani egy parkkal övezett kastélyt már végképp abnormális megnyilvánulása a nagyzási mániájuknak, és ezért minden alkalmat megragadnak, hogy látogatókkal töltsék meg a kúriát. Ám ez a magyarázat egy hajszálnyit valószínűtlennek tűnt.

Se Sirius, se Lily, se James nem tudott rájönni, vajon miért hívták meg a kitagadott Blacket egy ilyen családi banzájra. És bár a levél címzettjének esze ágában sem volt megjelenni az eseményen, James – valahol ébrenlét és vágyálom között – úgy döntött, helyette is tiszteletét teszi. Kikelt az ágyból, kiosont a nappaliba, nosztalgikus érzéssel elővette láthatatlanná tévő köpönyegét, rögtönzött alibit firkantott egy cetlire, majd útnak indult, a levélben feltüntetett címet megcélozva.

Maga is meglepődött, milyen könnyen ment. Bellatrixot a birtok kapuja előtt találta, magányos ténfergés közepette. Akkor még azt gondolta, ez csupán a szerencse műve volt. Ebbéli hite mostanra semmivé lett.

– Tudtad, hogy idejövök – állapította meg.

– Nem. – A nő megrázta a fejét. – Csak megteremtettem hozzá a feltételeket. Bár tény, ami tény… szörnyen kiszámítható vagy.

– Te pedig szörnyen számító. – Bellatrix nem vette sértésnek a megjegyzést. – Habár elég nyakatekert és határozottan furcsa terv volt ez a részedről.

– De működött – mutatott rá a boszorkány.

– Működött – hagyta helyben a férfi. – Na halljuk, mikor ugrasztod a halálfaló barátaidat, hogy megöljenek!

– Jaj, mire jó ez az erőszakos hozzáállás? – húzta el a száját a nő. – Sokkal emberségesebb módon is hasznosíthatnánk ezt a… majdnem véletlen találkozást. És a többiek okvetlen kihagyásával…

– Nem vagytok valami összetartó népség. Kiszöksz az unokaöcséd születésnapi partijáról… már ha egyáltalán van parti…

– Hogyne volna! De ha nem tévedek, te is egy mit sem sejtő családot hagytál otthon. Bájos feleséget, na meg egy pici babát, aki pont ugyanolyan, mint te… Cissyvel jól megértenétek egymást. Veled legalább lenne közös témája.

– Nem hiszem, hogy pont én hiányoznék onnan. Téged viszont nem fognak keresni?

Bellatrix olyan harsányan nevetett fel, hogy pár madár riadt szárnycsapdosással felröppent a közeli sövény mögül.

– Ha ettől tartasz, hát menjünk máshova.

– Nekem nincs bajom a hellyel – vont vállat a varázsló. – Különben nem jöttem volna ide. Jobban érdekelne, hogy hogyan is képzeled azt az emberséges időtöltést.

Leginkább az érdekelte, milyen mértékű az átfedés kettejük elképzelésében. Bellatrix nem válaszolt azonnal.

– Ne itt – mondta végül, és megragadta a férfi karját.

Jól ismert rándulás köldöktájban – s egy pillanatra rá már mindketten egy szolidan tágas nappaliban álltak, átesvén a tér szédítő, színes kavalkádján.

– Mi ez? – kérdezte James imbolyogva, és arra a homályos foltra szegezte pálcáját, amiben a boszorkányt sejtette. A homályos folt ekkor egy pislákoló fénypontot követve eljutott a villanykapcsolóig, és annak igénybe vételével kivilágította a helyiséget.

– Egy mugli ház – válaszolta meg tulajdon kérdését a varázsló, és mivel elég idétlenül érezte magát így, felfegyverkezve a nyugodtan szemlélődő halálfalónővel szemben, lejjebb eresztette a kezét. – Mit akarsz te egy ilyen helyen? Végrehajtani a rendes, péntek esti mészárlást?

– Sajátosan értelmezed az emberséges időtöltés fogalmát – jegyezte meg Bellatrix, rá se nézve útitársára. A többi szoba ellenőrzésével volt elfoglalva, majd miután azzal végzett, megfordult, és kijelentette: – Jól van, a ház üres.

– Hol vannak a lakók? – tudakolta James. A nappali berendezése – amit egy könyvektől roskadozó szekrénysor, egy bordó ülőgarnitúra, egy asztal és egy televízió alkotott – nem éppen arról tanúskodott, hogy egy elhagyatott, régi romba keveredtek.

– Nyaralni mentek – felelte a nő. Úgy tűnt, vár valamire; nem alattomos, inkább amolyan gyermeteg módon. – Még mindig nem jöttél rá, hol vagyunk?

– Akár barkochbázhatunk is, de ha volna kedved, be is avathatnál.

A nő szélesen elmosolyodott, aztán kisvártatva a bejárati ajtóhoz lépett, és kitárta. A beáramló hűvös levegő egy lámpaoszlopokkal tarkított, ismerős környékről érkezett.

Alig százötven méterrel arrébb esett meg James és Bellatrix legutóbbi találkozása: a hírhedt greenwichi akció legemlékezetesebb fázisa.

– Anyukád nem tanított meg rá, hogy ne hadonássz a pálcával? – gúnyolódott a férfi, miután ellenfelénél valamivel sikeresebben talajt fogott. A boszorkány sem egy elmés replikát, sem egy bármilyen, fegyvernek minősülő tárgyat nem talált, amivel visszavághatott volna.

– Jól van, legyőztél! – ismerte be. – Ezt akartad hallani?

– Pedig elég kemény ellenfél hírében állsz – mondta a varázsló, elindulva a nő felé. – Állítólag Voldemort a legértékesebb követői közt tart számon.

– Nagy boldogság nekem, ha így van.

– A jelen helyzet nekem is nagy boldogság – értett egyet James, pálcájával immár csaknem súrolva a nő nyakát. – Elkaptalak.

– Na és? – kérdezte közönyösen Bellatrix. – Ezzel önmagában nem sokra mész.

– Sokaknak tennék jót azzal, ha megölnélek.

– Mire vársz még?

– Másfelől, a magadfajták biztos bennfentesnek számítanak Voldemort ügyleteiben. Na persze a magadfajták hallgatnak is, mint a sír; de ugye te pontosan tudod, mire nem képes egy kínvallatás?

Bellatrix, aki a Cruciatus-átok bevetése előtt sohasem érdeklődött áldozata kínvallatásra vonatkozó ismeretei felől, e ponton teljesen biztossá vált abban, hogy James Potter túl könyörületes fenyegetése beváltásához.

– És ha megtörsz – fejtegette a férfi –, éppen Voldemort lesz az, aki megfizet neked.

– Nagyon helyes. Ha rászolgálok…

– Aztán ott van még az Imperius is – folytatta felsorolását James. – Hacsak nem elég erős az akaratod ahhoz, hogy ellenállj… Mit gondolsz? Képes lennél rá? Vagy bármit megtehetnék veled…

– Tégy, amit akarsz! – csattant fel a boszorkány. – Mit bánom én!

A férfit megkísértette a felhatalmazás. Akarta a nőt – legyőzni, megmenteni, vagy csak a lényét, ez nem számított. De tartott tőle, hogy ő igenis bánná, ha véghezvinné akaratát.

Pedig félelmének tárgya egyáltalán nem volt irtózatos. Erre jött rá, miután megfogta a nő derekát, végighúzta a nyakán a pálcát, kezével éjfekete hajába túrt, és közelebb hajolt, ahogyan Bellatrix is tette, és a kettejük közti távolság arra a sorsra jutott, mint a vágy, hogy viszonozza azt az Avada Kedavrát.

Az azért túlzás lett volna, ha a mozdulatot annak ellenére is folytatja, hogy Voldemort a helyszínre hoppanált.

James a feketemágus felé lendítette pálcáját, de nem elég gyorsan: annak fegyveréből hullámzó légpajzs tört elő, és préselte egy oszlophoz a férfit. Ezután Voldemort elharsogta a halálos átok első öt szótagját – nyilván a hatodikat is szándékában állt, ebben azonban megakadályozta a semmiből előtűnő Lily, s az általa kibocsátott fehér fénycsóva. Voldemort megtántorodott, majd egyensúlyát visszanyerve, izzó tekintettel fordult a várandós asszony felé.

– Nyomorult! – őrjöngött Bellatrix, és sérüléseit meghazudtoló fürgeséggel ugrott ura támadójának. – A sárvérű ribanc az enyém!

Balszerencséjére James is ezen a véleményen volt, legalábbis ami a birtokviszonyokat illette, és egy „Stupor!” felkiáltással még idejében leállította a feleségének rontó boszorkányt. Azután a Sötét Nagyúr következett – avagy a harmadik összecsapás.

Szűk másfél év telt el azóta. Bellatrix a bordó kanapén ült, és maga elé meredt, miközben vontatottan magára öltötte ideiglenesen használaton kívül helyezett ruháit. A falióra egy óra húsz percet mutatott, ideje volt hát visszatérnie a Malfoy-házba. Amiért idejött, azt már elvégezte. Gazdagabb lett egy tapasztalattal. Szűk másfél évig várt rá.

James a háta mögött feküdt, és szótlanul nézte, ahogy a nő teste elveszíti fedetlenségét. Először a melle, aztán a felsőteste, végül bal alkarján a Sötét Jegy. Nem volt a dologban semmi újdonság. A boszorkány jó pár embert ölt s kínzott meg életében, és még fog is. Akinek ez nem vállalható, az ne a Malfoy-birtok kapujában intézze randevúit. Mellesleg ott maradt a láthatatlanná tévő köpönyege, azt mihamarabb vissza kéne szerezni.

Bellatrix felkelt, és leakasztotta a harisnyáját a csillárról. Fejébe kezdtek visszaáramlani a gondolatok, s velük együtt a képesség arra, hogy felmérje az imént történtek esetleges kitudódásának előrelátható következményeit. Nem aggódott különösebben; James túl könyörületes volt ahhoz, hogy egy ilyen fájdalmas információval szétzúzza boldog kis családja látszatát.

James is felült, és szeretője példáját követve öltözködni kezdett. Fegyelmezettségüket bármely hadsereg – akár főnix, akár kígyó jegyében vonul harcba – megirigyelte volna.

Kissé kiábrándító volt a tudat, hogy ezután soha többé nem látják egymást.

A záróaktus valamelyest nehézkesebben ment, mint az azt megelőző.

– Jó volt veled – méltányolta a férfi az éjszakát.

– Te is jó voltál – bókolt a nő.

James megigazította a dohányzóasztalt. A nappali berendezése erősen emlékeztette arra a házra, amelyből az egykor „sárvérű ribanc”-nak titulált nőismerőse származott.

– Megkérhetlek arra – kezdte tárgyilagosan –, hogy ez a találka köztünk maradjon?

– Nem vagyok idióta – felelte a boszorkány, az esetleges kételyeket eloszlatandó.

– Értem – szólt a varázsló, majd mély levegőt vett. – Egyébként… felmerült bennem a kérdés, hogy mennyire is vagyok kiszámítható.

– Annyira igen, hogy ne várjak tőled virágot.

– Úgy értem, láthatólag kémkedtél utánam. Eszerint bárki más is megteheti?

A nő horkantásféle hangot hallatott, mint aki egyszerre találja idegesítőnek és csodálatra méltónak a kérdésben rejlő naivitást.

– Ebben egy percig se kételkedj! – vetette oda.

Kivárta azt az időt, ami alatt James megszólalt volna további párbeszédre való igény esetén, majd miután ez kihasználatlan maradt, villanyt oltott, és távozott. A Malfoy-kúria elé egyenként hoppanáltak.

A helyzetben alapvetően nem volt semmi rendkívüli. Egy férfi és egy nő – találkoztak, összeismerkedtek, ismeretségük ellenére összejöttek, talán szerelembe estek, örök hűséget fogadva házasságot kötöttek, és együtt éltek haláluk napjáig. Mindezt persze nem egymással, de ennek ténye mit sem vont le Bellatrix Lestrange és James Potter együtt töltött éjszakájának élvezeti értékéből. Két ember voltak abból a kisebbségből, akik nem elégednek meg a kínálkozó jobbnál jobb lehetőségekkel; élni is kívánnak velük. Vállalva az ezzel járó minden szokatlan, vagy egyenesen bosszantó kérést…

Vissza