Akinek készült az ajándék: Nara
Korhatár: Nincs
Figyelmeztetések: Nincs
Leírás: Az ötlettől picit eltértem, a főszereplő nő nem őrült, inkább furcsa, illetve a romantika nagyon kicsi, sőt, lényegében nincs is romantika, ugyanis egy novellába Pitonnal – szerintem – nem lehet ilyet csinálni, ha nem akarok OOC karaktert írni, és igyekeztem nem azt írni. Remélem, azért tetszeni fog, Nara, és boldog karácsonyt! ^^
Az ötlet: Piton/saját karakter: A Malfoy család meghívja karácsonyi vacsorára Pitont (azt rábízom az íróra, h miért). És előkerül a család egyik, távoli, addig eltitkolt nőtagja (legalábbis nem híresztelték el, hogy családtag), akit szégyelltek, mert kicsit őrült. Nekem teljesen mindegy, hogy csendes, ártalmatlan őrült, vagy az igazi dühöngő fajta, csak azt szeretném, ha lenne benne egy kis romantika (de azért ne csöpögjön lécci). Happy end nem fontos, lehet kicsit humoros is.

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.

Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).

Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust

Jó olvasást!

Fagyöngy

 Lucius Malfoy a dolgozószobájában ülve olvasott egy vastag, bőrkötéses könyvet, mikor vidám, játékos dallam csendült fel a kúriában, ünnepi hangulattal töltve annak minden szegletét. Bosszúsan összepréselte ajkait; Narcissa unokahúga még csak három napja érkezett, mégis sikerült karácsony alkalmából szinte mindent felforgatnia. Lehunyva szemét mély levegőt vett, s nyugalmat erőltetve magára a bejárati ajtó irányába indult, hogy fogadja vendégüket, Draco keresztapját.

– Perselus – biccentett üdvözlésképpen, ahogy a belépőbe ért, s egy könnyed intéssel a szalon felé invitálta a férfit.
– Bellatrix és Rodolphus is megtisztelnek minket a jelenlétükkel? – érdeklődött semleges hangon Piton, miközben figyelte, ahogy Lucius két pohárba whiskyt tölt.
– Tisztában vagyok azzal, hogy ki nem állhatjátok egymást, úgyhogy a válasz egyértelmű – nyújtotta át a szőke férfi az egyik poharat.
– De karácsony van – mosolyodott el Perselus gúnyosan, s a koccintást követően belekortyolt az italába. – Igazán… különleges lett a díszítés – nézett körbe a helyiségben, s ahogy tekintete a sarokban függő fagyöngyre tévedt, kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Dorothée – felelte fáradtan Lucius a ki nem mondott kérdésre. Nem kellett odanéznie ahhoz, hogy tudja, mi hívta fel magára Piton figyelmét.
– Dorothée, aki…?
– Igen – bólintott. – Ő az, aki olyan elvarázsolt, mint Lovegoodék, s habár a mágikus ereje igen nagy, képtelen uralkodni felette, ami szégyen az aranyvérűekre nézve. Narcissa már Draco lelkére kötötte, hogy nem beszél róla senkinek, remélem, számíthatok a te diszkréciódra is – nézett rá komolyan. – Még Bella sem tudja, hogy itt van, sőt, azt sem, hogy egyáltalán életben van. Így tartottuk a legbiztonságosabbnak. Annak az őrült nőnek első dolga lenne szaladni a hírrel a Nagyúrhoz, nem törődve azzal, hogy ez mennyire veszélyes. Hisz a Nagyúr biztosan a maga oldalára kívánna fordítani egy ekkora erejű boszorkányt, ellenben amint megismerné, illetve megtudná, hogy Dorothée képtelen kordában tartani az erejét, újra megbüntetne bennünket…
 Apró szünet állt be a beszélgetésbe. A bájitaltan tanár tisztában volt azzal, mekkora lehetVoldemort haragja egy elrontott feladat, egy elhallgatott információ, vagy akár egy rosszkor kikotyogott szó miatt; s mivel Lucius nemrégiben igen nagy baklövést követett el, a Malfoy család nem tündökölt túl jó fényben a Nagyúr szemében.
 Mikor Piton épp válaszra nyitotta a száját, először Lucius felesége, majd egy szőkésbarna hajú, fiatal nő lépett be a helyiségbe, így válaszul csak bólintott.
– Perselus, örülök, hogy el tudtál jönni – üdvözölte Narcissa. – Ő az unokahúgom, Dorothée Black. Dorrie, ő Perselus Piton, Draco keresztapja – mutatta be egymásnak a két vendéget.
– Örvendek – lépett a férfihoz az ízléstelen, fidres-fodros, narancssárga ruhát viselő nő, s ahogy a szigorú, fekete szemekbe nézett, lassan lehervadt az arcáról a barátságos mosoly, s váratlanul mélységes szánalom költözött tekintetébe. – Sajnálom – mondta részvétteljesen, egyik kezével együtt érzőn megérintve Piton karját, de a bájitaltan tanár, épphogy hozzáértek fekete talárjához a vékony ujjak, ellépett tőle.
– Fogalmam sincs, miről beszél, kisasszony – kezdte ridegen –, de megtisztelne, ha megtartaná a két idegen közti elfogadott távolságot.

 Narcissa Perselusra pillantott, aki gyanakodva méregette Dorothée-t, majd a fiatal nőre, aki egy pillanatra sem fordította el szánakozó tekintetét a férfiról. Nem volt biztos abban, hogy jó ötlet volt Pitonhoz fordulni segítségért, annak ellenére, hogy más lehetőséget nem látott, ugyanis az ismeretségi körükben ő volt az egyetlen, aki igazán értett a bájitalokhoz. Ismerte a férfit, és tisztában volt vele, hogy senkit sem hajlandó beengedni az intim szférájába, s habár kiemelkedően intelligens embernek ismerte meg, tartott tőle, hogy képtelen lesz jól kezelni a túlontúl közvetlen nőt.

– Dorrie, az étkezővel még nem végeztem, segítenél? – próbálta menteni a helyzetet; átkarolva unokahúga vállát az ajtó felé fordította. – Ő csak… furcsa – tátogta hangtalanul a bájitaltan tanárnak, épp csak egy leheletnyi bocsánatkérést mutatva, majd követve Dorothée-t ő is az étkezőbe indult.
– Ez már túllép a furcsaságon – mordult fel bosszúsan Lucius. – Szégyenfolt a családunkban. Hálát adhat Merlinnek, amiért a Black család sarja, és nem a Malfoyé – kortyolt bele lassan az italába, kiélvezve az aranyló nedű zamatát, majd kérdőn barátjához fordult, utalva a valódi okra, amiért a férfi a meghívást kapta.
– Nincs olyan bájital, amely megváltoztathatná egy ember jellemét, legfőképp akkor, ha az az ember varázserővel rendelkezik – ingatta a fejét Piton. – Ebben nem segíthetek.
– Tisztában vagyok vele, Perselus – felelte türelmetlenül a férfi, hisz tudta, hogy Piton értette, mire utal valóban a kérdéssel. – Szükségesnek tartom, hogy megkösd az erejét, de lehetőleg a tudta nélkül, ugyanis a kisasszony úgy döntött, hogy tavasszal Angliába kíván költözni – mondta, s kétség sem fért ahhoz, hogy legszívesebben a Föld legtávolabbi pontjára üldözné a nőt.
– Egyszerűbb volna egy erre szakosodott mágussal taníttatni, még úgy is, hogy nem biztos az eredményesség, mint hogy élete hátralévő részében minden harmadik nap, a tudta nélkül megitassak vele egy adag főzetet – mondta tárgyilagosan. – Nem ígérhetem, hogy már a hétvégén el tudom készíteni a bájitalt, ugyanis azon kívül, hogy változtatnomkell rajta, fontos, hogy kiismerjem Miss Black varázserejét, ugyanis attól függ, mennyit szükséges megkötni.
– Lekötelezel – biccentett a házigazda.
– A fiad említett egy könyvet, ami ősi sötét varázslatokkal foglalkozik… – váltott hirtelen témát a férfi.
– Hajt a tudásszomj, Perselus? – mosolyodott el gúnyosan Lucius, majd kiindult a helyiségből. – Nyár végén találtam rá a könyvtárszoba egy addig még előttem is rejtett szegletében. Rengeteg felettébb érdekes dolgot említenek benne, a Sötét Nagyúr jó hasznát veszi majd, s minden bizonnyal szemet huny a minisztériumi hiba fölött.
– Minden bizonnyal… – felelte Piton elgondolkodva. Ki kellett derítenie, mennyire veszélyes az a könyv, s valahogy elérnie, hogy ne kerüljön Voldemort kezébe.

 A két boszorkány egymást kerülgetve igyekezett még hangulatosabbá tenni a már amúgy is színpompás étkezőt, melyben megbűvölt fagyöngyök jelentek meg, majd tűntek el, csak hogy a mennyezet egy másik szegletében bukkanhassanak elő újra; az ablakpárkányról lelógó apró csengettyűk vidám, karácsonyi dallamokat csilingeltek; piros-fehér, bolyhos zoknik táncoltak a kandallópárkány szélére akasztva, megtömve mindenféle cukorkákkal; az ízlésesen megterített asztal közepén pedig egy míves mézeskalácsház kapott helyet.

 Dorothée csillogó szemmel figyelte a játékos díszeket, s még Narcissa tekintetében is halvány, szokatlan vidámság sejlett. Nem vallotta volna be nyíltan, de élvezte a ház cicomáját, mely kicsit visszaidézte a gyermekkori meséket, amiket Meda olvasott neki minden karácsony estén, s melyeket meghallva Bella előszeretettel gúnyolta húgait.

– Más vendég is eljön Draco keresztapján kívül? – kérdezte Dorrie, miközben óriási pelyhekből mágikus havat varázsolt minden második ablak üvegére.
– Nem – felelte röviden Narcissa, s hangján enyhe ridegség érződött.
 Mindenkori hagyomány volt a tehetős aranyvérűek közt, hogy karácsony estéjén az éppen soros család bált adott, ahol minden gazdag, befolyásos varázslónak illendő volt megjelenni. Abban az évben a Duvall kúriában volt a neves ünnepség, s az asszony tagadhatatlanul bosszús volt, amiért unokahúga miatt nem mehettek el, hisz imádta a fényűző bálokat, melyeken Anglia egyik legbefolyásosabb mágusának oldalán fogadhatta az őszinte és kevésbé őszinte bókokat.
– Tíz perc múlva hat óra, úgy vélem, minden készen áll a vacsorához – mondta, s kérdőn pillantott a szőkésbarna hajú nőre, hogy neki is megfelel-e minden. Annak ellenére, hogy bosszús volt, amiért Dorothée jelenléte – ha csak pár napra is – felbolygatta megszokott életüket, nagyon kedvelte nagybátyját, s mivel sok időt töltött gyermekkorában náluk, Franciaországban, a lánya is a szívéhez nőtt annyira, hogy a lehető legtöbbet igyekezzen megtenni a kényelme érdekében, amíg a Malfoy kúriában tartózkodik.

 A fiatal nő bólintott, majd miután Narcissa utasította a manót, hogy értesítse Luciusékat a vacsora időpontjáról, mindketten visszavonultak a saját szobájukba, átöltözni.

 Mikor Dorothée kicsinosítva magát belépett az étkezőbe, már mindannyian ott voltak.

– Normálisan is fel tud öltözni? – gúnyolódott az orra alá morogva Draco, ahogy végignézett a kávészínű dísztaláron, amit a nő viselt. Apja szigorú pillantását látva azonban jobbnak látta magában tartani a véleményét, noha tisztában volt vele, hogy a férfinak is ugyanez a kérdés futhatott át az agyán.
– Elnézést a késésért – mosolyodott el Dorothée, mire Draco, kikívánkozó színpadias sóhaját magában tartva, odasétált hozzá, majd a karját nyújtva a helyéhez vezette, és kihúzta neki a széket. Lucius pedig Narcissa mellé sétált, hogy az etikettet betartva ő is úgy tegyen.

 Miután mindannyian leültek, egy halk pukkanással megjelent a házimanó, aperitifet kínálva a felnőtteknek. Dorothée a fejét csóválva utasította vissza a mélybordó italt. Piton, aki vele szemben foglalt helyet, ezt látva kérdőn vonta fel szemöldökét.

– Nem bírom az alkoholt – magyarázkodott a fiatal nő. – Még egy kis pohár pezsgő is megárt…
– Ó, tehát ezért… pedig reménykedtem, hogy kellemeset csalódhatom a fiatalságban – jegyezte meg csúfondárosan a férfi, majd választ sem várva koccintott a Malfoy házaspárral, és belekortyolt az italába.

 Dorothée egész addig megfeledkezett róla, ám ahogy felhívta magára a figyelmét, újra az a szánakozó együttérzés költözött a tekintetébe. Draco, meglátva ezt, tenyerét a szája elé tette, hogy eltakarja az ajkára önkéntelenül húzódó vigyort. Elképzelte, mit fog szólni keresztapja, mikor feltűnik neki.

– Kisasszony… – szólt rá a bájitaltan tanár, oda se nézve, majd lassan felé fordította a fejét, és tekintetét a lány barna szemeibe fúrta. – Ennyire azért nem okozott csalódást – sziszegte, de Dorothée csak értetlenül pislogott.
– Szerintem ne nézz rá olyan szemekkel, mintha egy eltévedt kismacska lenne – súgta a fülébe Draco, alig bírva visszatartani a nevetést.
– Elnézést – vonta össze zavartan szemöldökét, amitől még mulatságosabbnak tetszett. Draco hálát adott Merlinnek, amiért hirtelen megjelent a házimanó, egy nagy tál világosbarna krémlevest tartva, ezzel elterelve a fiú figyelmét a feltörni készülő nevetésről.
– Gesztenyeleves – jelentette be magas hangján a manó, miközben az asztalra lebegtette a tálat.
– Megmondanád, mégis milyen teríték ez? – mutatott az előtte levő tányérra és evőeszközökre Lucius. – Úgy vélem, érthetően a tudtodra adtam, hogy minden étkezésnél Malfoy-címeres terítéket akarok látni – szegezte szikrázó tekintetét az apró lényre.
– Igen, gazdám – lapította le nagy füleit, miközben remegve meghajolt.
– Én ajánlottam ezeket az ünnepi díszítésűeket – vallotta be Dorothée.
– Ettől függetlenül egy házimanónak követnie kellgazdája utasításait – felelte szigorúan a férfi. – Elmehetsz – nézett a házimanóra, de mielőtt még az dehoppanálhatott volna, pálcájával a hátára vágott. A puffanásra és a halk nyögésre Dorothée összerezzent, és riadtan nézett Luciusra, aki elégedetten figyelte, ahogy az apró lény eltűnik, majd a fiatal nőre pillantott, akinek a kezében lévő talpas üvegpohár oldala megrepedt. A férfi tekintete felcsillant.

– Narcissa, fagyöngy van feletted – mondta huncut fénnyel a szemében Dorothée, és várakozón Luciusra pillantott.

– Nem – jelentette ki a férfi, s magában elmosolyodott, amiért a nő ilyen tökéletes irányba terelte a beszélgetést. – Ez a legostobább dolog, amit valaha hallottam – nézett rá komolyan. – Minden bizonnyal ezt is a félig mugli anyádtól tanultad – húzta el a száját. – Szégyen…
 Dorothée-t hidegzuhanyként érték a férfi szavai, de Lucius nem érte be ennyivel.
– Ha anyád a Malfoy házba próbálta volna beédesgetni magát…
– Lucius, kérlek – suttogta Narcissa, a fiatal nő egyre fehéredő arcát látva.
–… kiátkozták volna az országból, abban biztos lehetsz.
 Dorothée sértetten és haragosan nézett rá, s a feszültségtől, amit érzett, nem tudta kordában tartani az erejét, amely érezhető szellőként söpört végig az asztalnál ülőkön. Lucius jelentőségteljesen Pitonra nézett, aki aprót biccentett, és elgondolkodva méregette a vele szemben ülő nőt. Míg a szőke férfi elégedetten nyugtázta, hogy Dorothée kezelhetetlen ereje a repedt pohárnál látványosabban magmutatkozott, Perselust meglepte a jelenség. Még sosem tapasztalt olyat, hogy egy mágus ereje, legyen az boszorkány vagy varázsló, végigsimítson mások bőrén, akár egy szellő. Rezgésekkel már találkozott, melyet jól képzett mágusok érzékelhettek, de ilyen kézzelfoghatósággal még soha, s immár nem szívességként tekintett Dorothée-ra, hanem egy megoldásra, megfejtésre váró… furcsaságra.

 Lucius, nem törődve a fiatal nő feldúltságával, zavartalanul folytatta az étkezést, ezért Dorothée is újra a desszertnek szentelte figyelmét.

– Nem volna kedve kikísérni engem egy sétára a parkban, kisasszony? – érdeklődött semleges hangon Perselus, majd a nő bólintását követően felálltak, s miután a férfi néma pillantással üzente Luciusnak, hogy ne zavarják őket, követte Dorothée-t.

 Az előtérben felsegítette rá a kabátját, s miután ő is felvette a sajátját, kiléptek a hóval borított parkba. A hűvös szellő jólesőn csiklandozta benn felmelegedett arcukat.
– Nagyon gyönyörű, nem igaz? – tárta szét a karját a nő, és körbefordult, mintha magába akarná szívni a természet szépségét.
– Nem kedvelem a telet – felelte a férfi. Dorothée megtorpant, és csodálkozva meredt rá, akinek fehér bőrét csak pár árnyalat választotta el a hó színétől.
– Nem úgy látszik, mintha a nyarat jobban kedvelné – mosolyodott el végül. Piton nem válaszolt, csak egy ostobáknak szánt pillantással illette a mellette toporgó, a hidegtől kipirosodott arcú nőt. – Akkor… a tavaszt kedveli? – kérdezte.
– Nem. Még van egy lehetősége, kisasszony, talán azzal eltalálja – gúnyolódott.
– De… az ősz annyira… szomorú – húzta el a száját a nő.
– Miért nézett rám olyan szánakozó tekintettel? – váltott témát Piton, nekiszegezve a kérdést, amely már első pillanattól ott motoszkált a fejében.
– Érzem az emberek auráját – felelte Dorothée. – Az öné szomorúságot, keserűséget áraszt… és egyfajta mély beletörődést – tette hozzá halkabban.

 A professzornak ennyi magyarázat elég volt ahhoz, hogy a legkevésbé se kívánjon erről tovább beszélni, ezért újra más irányba terelte a beszélgetést, miközben feltűnés nélkül kifaggatta a nőt élete olyan részleteiről, melyben különleges szerepe volt a varázslásnak, illetve magáról a mágikus erejéről.
 Igazán naivnak tartotta Dorothée-t, hisz még nem is ismerték egymást, mégis olyan információkat adott ki neki, amelyeket egy épelméjű boszorkány nem tenne, hisz akár veszélyes is lehet önmagára nézve.
 Figyelte a fiatal nőt, ahogy barna szeme élénken csillog, miközben mesél neki. Látszott, hogy imád beszélni. Mikor egészen belemerült, vadul gesztikulálni kezdett, míg Piton, ujjait a vékony csuklók köré kulcsolva, lefogta, ugyanis már másodszorra szúrta ki majdnem a szemét.

– Bocsánat – suttogta ijedten Dorothée. A férfi válaszul csak tagadólag megrázta a fejét, mivel nem engedhette meg magának, hogy megbántsa. Fontos volt, hogy bízzon benne, ugyanis nem kívánt erőszakhoz folyamodni egy nővel szemben.

 Továbbindultak, és a csilingelő beszéd újabb elállíthatatlan áradata vette kezdetét, ám Dorothée kis idő múltán hirtelen megtorpant, és Pitonhoz fordulva szorosan átölelte.
 A férfi egy pillanatra ledermedt, és fel sem fogta, mi történik, majd amint felocsúdott döbbenetéből, egy határozott mozdulattal eltolta magától a nőt, lefejtve annak ujjait a nyakáról.
– Ez… mégis… mi… volt? – préselte ki szorosan összezárt fogai közül.
– Az ölelés mindenkit boldoggá tesz – felelte komolyan Dorothée. –Ha nem is érzi most még, higgye el – bólogatott, szavait megerősítendő.
 Piton inkább úgy érezte, hogy egy percnél sem akar a szükségesnél tovább maradni a furcsa nőszemély közelében.
– Ez… kedves – erőltetett egy mosolyt az arcára, mely inkább vicsorgásnak hatott, de ez vagy nem tűnt fel Dorothée-nak, vagy nem zavarta. – Köszönöm – tette hozzá, noha legszívesebben gúnyos szavakkal illette volna „jótevőjét”. Ám ígéretet tett Dumbledore-nak. – Tudja, mit? Én is adok önnek valamit – nyúlt a talárja zsebébe, és egy eperszínű itallal teli kis fiolát vett elő. – Igya meg – nyújtotta felé.
– Mi ez? – nézett rá bizonytalanul a nő, miközben elvette.
– Ettől… mindig csodásat álmodom – hazudta Piton. – Igya meg! – bíztatta. A lány tűnődve nézett hol rá, hol a kezében tartott fiolára, míg végül bólintott, és megitta a savanyú italt. Piton pedig, miközben a nőre szegezte pálcáját, elvette tőle az üres fiolát.
– Exmemoriam – suttogta. Dorothée tekintette elfelhősödött pár másodpercre, majd értetlenül pislogott a férfira, hogy miért álltak meg.
– Induljunk vissza – mondta Piton, s szavait igazolva a kúria bejárata felé indult, a fiatal nő pedig, fintorogva a szájában érzett megmagyarázhatatlan savanyú íztől, követte.

 Visszatérve a kúriába, a Malfoy család mindhárom tagját a szalonban találták. Piton egy biccentéssel jelezte Luciusnak, hogy minden szükséges információt megtudott, majd Narcissához fordult.
– Élveztem az estét, de ideje mennem.
– Hú – hallott maga mellől egy álmélkodó hangot, s ahogy felvont szemöldökkel Dorothée-ra pillantott, a nő félig tátott szájjal, csodálkozva nézett a fejük fölé. Piton rögtön megértette, mit lát.
– Meg se… – kezdte szigorúan, ám ekkor puha ajkak érintették egy pillanatra ajkait. –… próbálja – fejezte be szikrázó tekintettel. Draco egy díszpárnába fojtotta halk nevetését, miközben szemét nem vette le Pitonról, akit ismert, és tudta, mennyire bosszanthatja őt Dorothée.
– Szóval – erőltetett higgadtságot a hangjára a bájitaltan tanár –, köszönöm a vendéglátást, jó éjszakát – búcsúzott.

 Perselus Piton a roxforti szobájában egy pohár konyakkal ült le egyik bőrfoteljába, miután a Malfoy kúriából visszatérve jelentést tett Dumbledore-nak.

 Elégedetten kortyolt bele italába. Dumbledore kérésének megfelelően megtudta a Lucius által talált rejtélyes könyv címét, illetve beadta Dorothée-nak azt a bájitalt, amely fokozatosan, de teljesen megkötötte a nő erejét. Így nem keveredhetett gyanúba az azonnali hatás miatt, és a nő erejének látszólagos megszűnésére is kitalálhatott addig valami okot.

 Ahogy sorra vetette fel a különböző lehetőségeket, észre sem vette, hogy mutatóujjával többször is végigsimít ajkain.