III.

Egy percig nem szóltak semmit, csak ültek némán az ebéd maradékai fölött, amelyekhez már senkinek sem akaródzott hozzányúlni. Seamus és Dean hangtalanul tátogtak, és a fejüket rázták, míg Hermione a szemét törölgette. Ron aztán sután átölelte fél karjával, és a szerelmesek összebújtak. H. J. csak ült a padon görnyedten, a semmi egy pontját bámulva az asztallapon. Vegetálásából az zökkentette ki, amikor mellette Ginny hangosan felszipogott.

- Ez borzasztó – nyögte a lány, és a kezébe temette az arcát.

- Az – helyeselt H. J., és megsimította Ginny hátát. Ginny enyhén összerezzent, aztán egy pillanattal később már némán rázkódott a háta.

H. J. fájdalmas tekintettel, döbbenten fürkészte a vörös lányt. Aztán kisvártatva eljutott a tudatáig, mi is okozta a döbbenetét: akkor látta először sírni Ginnyt. Pedig átkínlódtak már együtt rengeteg nehéz pillanatot, kemény edzést, koponyatöréseket, ádáz vitákat, egymás bosszantását, de ez a kemény lány öt év után most először mutatta meg neki a könnyeit.

- Tudjátok – kezdte rekedten Dean, miután megköszörülte a torkát –, én mindig azt gondoltam, hogy Neville árva. Mármint a nagymamája nevelte fel, ezt elmondta még elsőben, és úgy gondoltam, már nem élnek a szülei.

- Én is így hittem – suttogta Hermione. – Csak sosem mertem megkérdezni.

- Nem, nekem anyám mondott valamit – csatlakozott be a szomorú társalgásba Seamus. – Hogy Neville szüleit megtámadták anno, és mindketten elég gáz állapotba kerültek utána, ezért nem tudták nevelni…

- Seamus! – sziszegte Hermione; szeme villámokat szórt. – Válogasd már meg a szavaid!

- Bocs – dörmögte Seamus, és megpiszkálta kihűlt rántottáját.

- Voldemort egyik híve megkínozta Neville szüleit – mormolta H. J.. Asztaltársai mind felé fordultak, és könnyes szemmel hallgatták, kivéve Ginnyt, aki még mindig fejét a tenyerébe hajtva sírt. – Nem tudom, pontosan mi történt velük, de tény, hogy olyan károsodást szenvedtek el akkor, hogy nem tudták nevelni Neville-t. Ezt Seamus jól tudja. Azt hiszem, nem nagyon tudnak kommunikálni a világgal, nem ismerik meg az embereket.

- Szegény Neville – súgta Hermione, és eltűnt egy zsebkendő mögött.

- Jah. Eddig legalább testben voltak szülei, most már végképp nincs apja. – H. J. tekintete üvegessé vált, ledermedt egy pillanatra így, maga elé bámulva, görnyedten, egyik kezével az asztalon támaszkodva, másikat Ginny hátán nyugtatva. – Én nem tudom, mit csinálnék magammal, ha nem lennének mellettem a szüleim. Szerintem egy napot sem bírnék ki nélkülük.

Ginny ráemelte könnyes szemét a magába roskadt H. J.-re. Legtöbbször harcias, kemény tekintete most szinte szerelmesen gyöngéd volt, amint elnézte a kócos, szemüveges fiút.

- Te honnan tudsz minderről, Harry? – kérdezte ekkor rekedten Ron.

- Apáék ismerték őket még régről. Együtt harcoltak Voldemort ellen.

Ron bólintott, majd magához ölelte Hermionét, és hallgatásba burkolóztak. A többiek is így tettek, egy újabb gyászos pillanatig senki nem szólt semmit. Aztán H. J. levette kezét Ginny hátáról, közelebb húzott magához egy üres, tökleves kancsót, majd meglendítette a pálcáját, mire abból sötétvörös folyadék kezdett a korsóba ömleni.

- Ez tiltott varázslat – szólt közbe azonnal Hermione, könnyes szemével H. J.-t figyelve. – Az iskola tanulóinak tilos alkoholt fogyasztaniuk, még akkor is, ha már betöltötték a tizenhetet, ami, megjegyezném, az itt jelenlévők közül csak rám igaz.

- Hermione, néha meg kell szegni a szabályokat – mondta H. J., miután pálcáját megpöccintve megszakította a vörösbor áradását, majd elvette Hermione elől a serlegét. – Illetlenség lenne töklével koccintani Frank Longbottom emlékére. Remélem, ebben egyetértesz, és megtiszteled az egykori harcost egy méltó köszöntővel. – Azzal átnyújtotta a borral félig megtöltött serleget a lánynak.

Hermione szótlanul nézett H. J.-re. Nem igazán ismerték egymást, így talán érthető volt a bizalmatlanság, amellyel a lány feléje fordult.

- Vedd el, Hermione – szólt aztán Ron. – Igaza van. Nekem is töltenél, H. J.?

- Persze – biccentett a szemüveges fiú, és halvány mosolyra húzta keskeny száját, amikor Hermione végre elvette a serleget.

Ünnepélyes csend ereszkedett a kis csapatra, míg H. J. mindegyikőjük kupájába töltött némi bort. A többiek némán elvették a poharakat, nem szóltak egy szót sem, legfeljebb biccentettek köszönetképp. Végül, miután mind a hatuk kezében ott volt a borral teli serleg, H. J. felállt, és magasba emelte a kupáját. A többiek is felkászálódtak a padról, és megálltak az asztal két oldalán.

- Frank Longbottomra! – szólt H. J.

- Frank Longbottomra! – visszahangozták a többiek, majd mindannyian nagyot kortyoltak a borból.

H. J. lenyelte a nedűt. Szája megrándult, arca grimaszba gyűrődött, aztán megkereste a szintén fintorgó Hermionét a tekintetével.

- Bocs a minőségért. Ha te csináltad volna, biztos sokkal finomabb lenne.

- Az hót ziher – helyeselt Ron, mialatt visszaült a helyére. – Ha az én asszonykám varázsolna bort, előtte megkérdezné, hányas évjáratot szeretnénk, hány puttonyos legyen, a hegy melyik oldalán teremjen hozzá a szőlő…

- Elég már – intette le mosolyogva Hermione, de azért látszott rajta, hogy jólesett neki az incselkedő hízelgés.

H. J. mosolyogva elnézte a griffendéles párt, majd újra nagyot húzott a borból.

- Mi ez a gyászos csend, fiatalság? – érkezett egy mély hang Ronék háta mögül.

Ron és Hermione hátrapillantottak, a velük szemben ülő Dean, Seamus, H. J. és Ginny pedig felnéztek, és meglátták a föléjük magasodó, szemüveges, kócos, taláros férfit, aki kísértetiesen hasonlított az iménti illegális varázslatot végrehajtó társukhoz.

- Helló James – köszönt Dean.

- Szia – mormolta rekedten Ginny, és megpróbálkozott egy mosollyal.

- Jó napot, Mr Potter – biccentett Ron is, és Hermione is elmormolt valami hasonlót, majd előrefordultak.

- Szevasztok. Tehát, mi ez a szomorúság? – kérdezte ismét James Potter, és a fiára nézett.

- Most hallottunk Neville apjáról.

- Ilyen gyorsan terjednek a hírek? – töprengett hangosan James, majd mikor tekintete megállapodott a Déli Prófétán, helyesbített: – Vagy csak ti vagytok ilyen felkészültek? Mondjuk, ha Ms Granger a társaságotokban van, ezen nem is csodálkozom. – Azzal megveregette a lány vállát, aki félszegen elmosolyodott, majd a kupája fölé hajolt. – Borzasztó, ami Frankkel történt, de mivel hosszú, nagyon hosszú betegség után hagyta itt ezt a világot, talán jobb így neki. Remélem, most már békére talált. Nem tehetünk mást, mint hogy elmondunk érte egy imát, és iszunk a tiszteletére.

- Mi épp a második pontot teljesítjük – emelte apja felé a kupáját H. J..

- Igen? – kérdezte James, mire apja és fia összevigyorogtak. – Na, tölts egy pohárral nekem is, Jimmy, amíg anyád ide nem jön. – Aztán nyakát a tanári asztal felé nyújtogatva egy kupát tartott a fia elé, aki mosolyogva öntött bele némi bort.

- De előre szólok, nagyon pocsék.

- Minden bor jó a maga módján – mondta James, majd miután H. J. megtöltötte a kupáját, a magasba emelte. – Viszlát, Frank! Találkozunk még!

James nagyot húzott a nedűből, majd miután lenyelte a bort, összeszorított szájjal, szemöldökét ráncolva hosszan bámult a serlegére. Aztán kipréselt magából egy szót:

- Harry…

- Ajaj, csak akkor szoktál Harrynek hívni, ha valami nagyon nagy bajt csináltam! – nevetett H. J., de az arckifejezése elég rémült volt.

- Azt mondtam, minden bor jó? Hát, Jimmy fiam, ez olyan rossz, hogy lehetne tömegpusztító fegyver is.

Az asztaltársaság egy emberként nevetett fel. H. J. arcáról is eltűnt az ijedtség és a fiú felkuncogott.

- Nem voltál reggel edzésen – váltott hirtelen témát James.

- Az előbb még olyan jófej voltál – szemtelenkedett vigyorogva H. J.

- Hangnem, fiatalember! Minerva megkért minket, hogy beszéljünk a fejeddel, és hidd el, Jimbo, még mindig sokkal jobban jársz, ha én szidlak le, mintha édesanyád tenné – magyarázott a kupával mutogatva James. – Tehát most vedd úgy, hogy le vagy szidva.

- Oké, úgy veszem. Mellesleg McGalagony tanárnővel is futottam ma már egy kört.

- És este is fogsz, a szó szoros értelmében, amikor is edzésre jössz, ugye, fiam?

H. J. megforgatta a szemét, kiürítette a serlegét, és bólintott.

- Persze.

- Helyes. – James is felhajtotta a maradék bort, majd újra a tanári asztal felé sandított. Aztán tekintete elsötétült, arcára komor kifejezés ült ki, amint így, fejét hátratekerve újra megszólította a fiát:

- Jimmy, gyere ide! Jön anyád is. Beszélnünk kell.

H. J. összeráncolt szemöldökkel nézett az apjára. James a fiára fordította mogyoróbarna szemét, letette a serleget, majd intett neki.

- Gyere!

H. J. felkászálódott a padból, hátára vette a táskáját, és így szólt a többiekhez:

- Sziasztok, majd később találkozunk!

Mindenki elmondott egy „sziá”-t vagy egy „helló”-t, és mialatt H. J. elindult, hogy megkerülje a griffendéles asztalt, a két Weasley, Hermione, illetve Dean és Seamus szedelőzködni kezdett.

- Miről van szó? – kérdezte H. J., mikor megállt apja mellett. James már csak pár centivel volt magasabb nála, és ha apja egy-két évvel korábban nem kezdett volna erősen őszülni és kopaszodni, bárki nyugodtan gondolhatta volna a bátyjának is.

- Majd anyád elmondja – mormolta James, és ekkor megérkezett hozzájuk a csinos, sötétvörös hajú, kedvesen bájos arcú Lily Evans Potter, akinek az arca ekkor mindenféle érzelmet tükrözött, csak kedvességet nem.

- Apa már leszidott – előzte meg édesanyját bármiféle mondandóban H. J. –, és ami fontosabb, McGalagony professzor is. Mondhatjuk, hogy megkaptam a büntetésem a ma reggeli lógásért?

- Le kellene vonnom öt pontot a Griffendéltől – lóbálta az ujját Lily.

- Ó, anya, tudod, hogy apa tíz perc múlva úgyis visszaadná valami ürüggyel…

- Cssssssst! – pisszegett James, és egyik karja alá fogta a fia fejét, másikkal betapasztotta a száját. Így vigyorogtak fel ártatlanul a villámló tekintetű Lilyre, aki még pontosan két másodpercig tudta magára erőszakolni a vérmes anyatigris szerepét, aztán elnevette magát, és megborzolta H. J. amúgy sem makulátlan üstökét.

- Jómadarak – mormolta mosolyogva, míg H. J. kiszabadította magát apja karmai közül, és végül megállt a szülei mellett, kíváncsian nézve rájuk.

- Na, miről van szó? Mi rosszat csináltam már megint?

James és Lily összenéztek. Erőteljes, beszédes pillantást váltottak, olyat, amely csak azok között jöhet létre, akik már legalább egy évtizedet leéltek egymással; akik egy pillantásból, egy rezdülésből is tudják, mire gondol a másik. Mosolyuk megszilárdult az arcukon, mintha sokatmondó pillantásukkal megacélozták volna őket, aztán H. J. felé fordultak. És amikor Lily megszólalt, H. J. nem tudta nem észrevenni az édesanyja hangjában megbúvó halálos komolyságot, mi több: aggodalmat.

- Holnapra ne csinálj magadnak programot. Vagy ha már csináltál, mondd le. Menni fog?

- Hát… – kezdte H. J. kissé megilletődve szülei hirtelen hangulatváltásától –… gondolom, persze. Cho biztos találkozni akar majd a meccs után, de majd akkor megmondom neki, hogy nem lehet. Valószínűleg haragudni fog egy kicsit, de majd megnyugszik. – Izgatottan jártatta tekintetét szülői között. – Miért? Mi lesz holnap, amit nem hagyhatok ki?

- Találkozónk lesz Dumbledore professzorral – vette át a szót James. – Lesznek még ott páran, okos, nagy emberek, na, meg Sirius is.

- Az jó – mosolyodott el H. J.. – És ti is ott lesztek, ugye?

- Persze – mosolygott James, és átkarolta a feleségét. – Ez csak természetes.

- Akkor ne felejtsd: ne ígérkezz el senkinek holnap estére. Gyere a szobánkhoz este fél kilencre, és majd együtt felmegyünk az igazgató úrhoz. Rendben? – kérdezte Lily, és megsimította fia haját.

H. J. máskor talán elhúzódott volna. Általában zavarta, ha édesanyja nyilvánosan, diáktársai, tanárai vagy barátnője előtt abajgatta, de most eszébe sem jutott kibújni az anyai kéz alól. Talán a Neville apjával történt tragédia miatt. Talán mert ez olyan nap volt, amikor nem lehetett nem értékelni a szülőket, a legszebb ajándékokat, akiket egy gyerek csak kaphat

H. J. rámosolygott édesanyjára és apjára, és míg az esze Neville és Frank Longbottomon járt, olyat tett, amit egyébként nem szokott a roxfortosok előtt: belépett a szülei közé, és átölelte őket. Lily és James boldogan elmosolyodtak, és körülfonták fiukat féltő karjaikkal, alaposan magukhoz szorították.

H. J. szüleinek vállai között a tanári asztal legszembeszökőbb pontja felé sandított. Dumbledore ott ült súlyos aranytrónján, királykék talárjában, kezeit sátoralakban összeillesztve az arca előtt, és bár H. J. nem látta az öreg száját, a nyakát tette volna rá, hogy Dumbledore mosolygott. A félhold alakú szemüveg mögött a rikítókék szempár hunyorogva figyelte a Potter családot, majd az igazgató ép, bal kezével finoman intett H. J.-nek. A fiú visszaintett neki, zöld tekintete elidőzött Dumbledore megfeketedett jobbján, amelyről az igazgató mindeddig konokul hallgatott. Talán a titkos találkán végre elárulja, hol sérült meg…

- Na, menj órára! – szólt Lily, és finoman eltolta magától a fiát. – Milyen órád is lesz?

- Átváltoztatástan.

- Akkor siess, Minerva nem tolerálja a késést.

- Oké. – Azzal H. J. megfordult, és szaporán kapkodni kezdte a lábát. – Sziasztok!

- Este edzés! – kiáltott még utána James.

- Tudom! – kiáltott vissza H. J., a gigantikus bejárati ajtó felé igyekezve.

- Holnap pedig…!

- Azt is tudom! Sziasztok!

- Szia, kicsim!

- Szia!

- Ó, Potter, micsoda érzelgős családi jelenet volt ez!

H. J. nem vette észre, hogy a mardekáros asztal előtt haladt el, csak akkor, amikor a nyekergő hang megütötte a fülét. Tovább ügetett az ajtó felé, de tekintetével azonnal megtalálta a túlságosan jól ismert hang gazdáját, a szőke, sápadt Draco Malfoyt a mardekáros asztal belső felén.

- Anyuci egyetlen pici fia, és apuci kicsi szeme fénye! Annyira undorítóak vagytok a kivételező szüleiddel, hogy azt sem tudom, hova hányjak…

H. J. futtában felkapott a mardekáros asztalról egy tálka gyümölcskocsonyát, jól megmarkolta az üvegcsét, majd minden erejével meglendítette a karját, mire a tálkából kirepült a málnás kocsonya, és mérnöki pontossággal fröccsent szét Draco szőke fején.

- Hányj magadra, Malfoy, szerintem az a legjobb döntés – vigyorgott H. J., mialatt ledobta a tálat az asztalra, és tovább sietett az ajtó felé.

A Nagyteremben kitört az éktelen röhögés, ujjak szegeződtek Malfoyra, de a diáksereg hahotáját elnyomta egyetlen női hang:

- HARRY! – harsant Lily felháborodott rikoltása.

- Sajnálom, anya! – kiáltott vissza H. J., és szaladtában visszafordult. Még látta a szeme sarkából, ahogy Malfoy előhúzta a pálcáját, majd szitkozódva gyorsan visszadugta a talárja zsebébe, amint meglátta a közeledő Potter professzorasszonyt. – Tényleg bocs! Tudod, mit? Vonj le öt pontot, megérte!

H. J. még vetett egy pimasz mosolyt feldúlt édesanyjára, rávigyorgott a háttérben fojtottan kuncogó apjára, majd sarkon perdült, és kivágtatott a bejárati ajtón, hogy folytassa életének utolsó többé-kevésbé normális napját.

Vissza