II.
A Nagyterembe érve a szokásos zsibongás fogadta. Sorra érkeztek a kék-, sárga-, zöld- és piros talárszegélyű diákok a hosszú asztalokhoz ebédelni. A merőlegesen fekvő tanári asztalnál is már csak egy-két szék maradt üresen - az egész iskola lassan összegyűlt, hogy a nap első felében elszenvedett nehézségeket, tanórákon való senyvedést vagy épp az oktatás kínjait némiképp enyhítsék pár finom falattal, s aztán újult erővel vethessék bele magukat további ügyes-bajos teendőikbe.
- H. J. Potter, hadd gratuláljak, pazar voltál a ma reggeli edzésen!
H. J. megforgatta zöld, mandulavágású szemét szögletes szemüvege mögött, majd félszegen vigyorogva a Griffendél asztalának azon részéhez sétált, ahonnan megszólították.
- Nagyon vicces, Dean – felelte H. J., majd lelendítette válláról a táskáját, letette maga mellé a padra, és leült barátja, évfolyam- és kviddicscsapattársa, Dean Thomas mellé.
- Ne vedd magadra, testvér – Dean könnyed, vicces hangnemet tartott, de a szeme szikrákat szórt, miközben töklevet töltött magának –, komolyan mondom, kifejezetten érdekes volt fogó nélkül edzeni. Ezt is gyakorolni kell néha.
- Elaludtam, bocs. – H. J. közben szedett magának egy jókora adag pásztor pitét és serlegébe mézes gyömbért töltött.
- Ezt majd édesapádnak magyarázd. Nem volt túl boldog, hogy a tulajdon fia cseszett edzésre jönni egy fontos meccs előtt…
- Ugyan, Dean, legalább valami jó hazugságot találnál ki!
H. J., a padon hátrafordulva, egy élénkvörös üstököt látott elsuhanni, majd a következő pillanatban leült mellé Ginny Weasley.
- Mindenki tudja, hogy James mindig csak legyint, ha valamelyikőnk hülyeséget csinál. Ő is csinál épp elég butaságot, és legalább van benne annyi önkritika, hogy másokon nem kéri számon azt, amit ő is alig tud teljesíteni. Szia H. J.! – köszönt a lány, miközben a leveses tál felé nyúlt.
- Szevasz Ginny! Akkor nem volt pipa apám?
- Mikor szokott ő pipa lenni, pláne rád? – kérdezett vissza Ginny, és kanalat ragadott. – De anyukád már nem örült ennyire.
H. J., szeme sarkából figyelte a levest kanalazó lány, majd mikor lenyelte a pásztor pitét, felé fordult.
- Csak nem összefutottál édesanyámmal ma reggel?
- De, edzésről jövet – mosolygott Ginny, és szemében gonosz kis fény villant, ajkán a mosoly kacér kanyarba kunkorodott. – Honnan sejtetted?
- Anya üzenetére ébredtem. Rám uszította a baglyunkat. Valahonnan rájött, hogy nem voltam reggel edzésen, és azt egyből tudtam, hogy nem apa árulta el neki…
- Hát persze, James tudja, mi az a betyárbecsület. – Ginny letette a kanalát, és H. J. felé fordult ültében. – Én viszont meg azt tudom, mi az a győzni akarás. Így nagyon szépen megkérlek, H. J. Potter, hogy legközelebb ne hagyd cserben a csapatodat, és vonszold le a feneked a kviddicspályára, még akkor is, ha előző nap hajnalig hancúroztál a nőddel, ez ugyanis nem lehet kifogás!
Az ötöd- és hatodéves griffendéles csapat egy emberként kezdett hujjogni ezt hallva. H. J. fülig pirult, majd zavartan elkapta a pillantását, és a pitéje felé fordult szemlesütve. Ginny undorodó grimaszt vágott, aztán visszafordult a levese felé, miközben Dean és Seamus vadul hurrogtak.
- Ezt megkaptad, Casanova! – röhögött Dean vállon veregetve H. J.-t.
- Az meg ki? – kérdezte Seamus.
- Olyan, mint a mugli Lockhart.
A két fiú végeláthatatlan nyerítésbe kezdett, miközben egymást ütögették, és próbáltak még hasonló frappáns hasonlatokat kreálni. Velük szemben, az asztal túloldalán Ginny bátyja, Ron, és annak barátnője, Hermione is csendesen kuncogtak a jelenetet nézve.
- Ne haragudj, Ginny, de mi közöd van ahhoz, hogy mit csinálok a barátnőmmel? – szúrta H. J. a pitéjére bámulva.
- Nincs semmi közöm a szerelmi életedhez – replikázott Ginny villámló szemmel –, de azt nagyon szeretném, ha a kviddicskupához annál több közöm lenne! És ha a Chóval való enyelgés az én munkám tönkretételét és semmibe vételét jelenti, akkor igenis számolnod kell velem!
- Sziasztok, ellenfelek! – csilingelte egy hang a hátuk mögül.
H. J., Ginny, Dean és Seamus egy emberként fordultak hátra a padon, hogy meglássák a Hollóhát asztalától feléjük közeledő, sugárzó mosolyú Cho Changet.
- Na, már csak ez kellett… – mormolta alig hallhatóan Ginny, de hangját elnyomták a griffendéles fiúk szavai.
- Szia Cho! – köszönt lelkesen Seamus; még intett is nagy igyekezetében.
- Szia Cho! – visszhangozta Dean, ő maga is furcsábban mosolyogva, mint általában, és arrébb húzódott H. J. mellől.
Ginny - látva a fiúk izgágaságát - az égre emelte a tekintetét, visszafordult az asztal felé, és azonnal beszédbe elegyedett a mellé leülő Lavender Brownnal, hogy egy másodpercig se kelljen részt vennie ebben a cukormázas jelenetben.
- Helló fiúk! – köszönt Cho is, és átölelte H. J. nyakát. – Szia baba… – Majd kúszónövényként körbefonta H. J.-t, és játékosan beleharapott a fiú fülébe.
- Cho… kicsim, ne itt, mindenki előtt – motyogta fülig pirulva, zavartan mosolyogva H. J., és kihámozta magát Cho öleléséből, végül a lány kezét finoman húzva az ölébe ültette.
- Ugyan már… – Cho letompította a hangját olyan halkra, hogy csak H. J. füléig jusson el, és így folytatta suttogva: – Tegnap nem zavart, hogy az öltöző is nyilvános helyszín.
H. J. biztosan meg is hallotta a megjegyzést, mivel arca céklavörös színt öltött, és érthetetlen szavakat sutyorogva fél kézzel piszkálni kezdte hol az ebédjét, hol kócos haját. Valószínűleg azonban nem H. J. volt az egyetlen, akihez eljutott az iménti pikáns hozzászólás, ugyanis Ginny a gerlepár mellett halkan felnyögött, egy mozdulattal elhúzta Lavender elől a tányérját, és hányást színlelve fölé hajolt. Lavender felvihogott, majd könyökével megbökte a mellette ülő Parvati Patilt, legjobb barátnőjét. Parvati is kuncogott Ginny pantomim paródiáját figyelve, de tekintete közben H. J. és Cho meghitt kettősére vándorolt, és a fekete lány arckifejezése alig észrevehetően megváltozott. Furcsa kontrasztot alkotott Parvati arcára fagyott mosolya fájdalmas, sóvárgó tekintetével. Ha H. J. Potter kissé figyelmesebb férfiú lett volna, ráismerhetett volna már erre az arckifejezésre - az őt csodáló, utána áhítozó lányok ismertetőjegye volt ugyanis.
- Hé, Cho – szólt ekkor közbe Seamus, megmenekítve H. J.-t a további, kényelmetlen babusgatástól, ugyanis Cho mosolyogva Seamus felé fordult, pillanatnyilag szüneteltetve barátja nyilvános zavarba hozását –, készültök a holnapi meccsre?
- Nem jó a kérdés, Seamus – vágott közbe Dean, még mielőtt Cho válaszolhatott volna, és ő is a lány felé fordult. – Hé, Cho, készültök már a holnapi vereségre?
A griffendéles asztalnál ülők egy emberként hördültek fel lelkesen, kezek csattantak egymás vállán és hátán, hujjogás és füttyszó hangzott fel, némelyek tapsoltak. Cho hátravetette egyenes, fekete haját, és kacéran mosolyogva nézett a vigyorgó Deanre.
- Ó, de nagy szátok van! – Majd H. J. felé fordult. – Eddig hányszor játszottunk már egymás ellen? Háromszor?
- Háromszor – bólintott mosolyogva H. J..
- És ebből kétszer nyertél te. Azt hiszem, itt az ideje, hogy egyenlítsek.
Dean és Seamus egymás szavába vágva igyekeztek hangot adni ellenvéleményüknek; még Ron Weasley is megengedett magának egy-két megjegyzést. Cho kezét feltartva jelezte, hogy szeretné, ha elhallgatnának a fiúk, és pár zajos másodperc után ez be is következett.
- Hú, de véresen komolyan veszitek – nevetett akkor a lány.
- A kviddicsben nincs kegyelem! – harsogta Dean. – Nem igaz, Seamus? – Seamus csak kurjantott egyet, majd visszatért rég nem látott rántottájához. – Ron?
- Igazad van, Dean – bólintott Ron, és adott egy ötöst Deannek.
- A kviddicsszakértők… – vigyorgott kacéran Cho, majd Ron felé sandított. – Te nem vagy benne a Griffendél csapatában, vagy rosszul emlékszem?
Ron arca olyan színt vett fel, mint amilyen a haja volt, és zabkásáját turkálva, szemlesütve azt mormolta:
- Nem, nem vagyok.
- Ez nem jelenti azt, hogy ne értene a kviddicshez – szólt közbe H. J.. – Láttam repülni, és elég jól csinálja. Szoktál otthon, Fredékkel edzeni?
Ron félszegen felpillantott, majd száját húzogatva, még mindig az ételt turkálva azt motyogta:
- Aha. Bár általában nem nagyon hagynak szóhoz, pontosabban kvaffhoz jutni, így legtöbbször csak őrzőt játszom.
- Igen? És milyen vagy?
- Hát… – vonogatta a vállát a fiú –… mit tudom én…
- Nagyon ügyes – szólt közbe Hermione, Ron barátnője, ki sem pillantva az előtte felállított, nyitott Déli Próféta mögül. A többiek csak annyit láttak, hogy kinyúlik egy kéz a pergamenlapok mögül és megpaskolja Ron karját, majd visszahúzódik. Ron elmosolyodott pirosló arccal, aztán ismét a zabkásája felé hajolt.
- Igen? Ginny – fordult H. J. Ginny felé –, tényleg jó őrző a bátyád?
Ginny megszakította a Lavenderrel folytatott eszmecserét, és H. J. felé fordult. Közben, furcsamód, a szemét törölgette.
- Mit kérdeztél? Ne haragudj, csak annyira megindító a szerelmetek, hogy inkább oda se néztem, mert sosem bírom ki pityergés nélkül – szipogott Ginny H. J. és Cho kettősére mutogatva, miközben felitatta nem létező könnyeit a szalvétájával.
Lavender ismét vad vihogásba kezdett, Deanék is összenevettek, még a kinyitott Próféta mögül is előkúszott egy diszkrét kuncogás. Mit több, H. J. és Cho is elmosolyodtak, bár Cho mosolya a legcsekélyebb mértékben sem tűnt őszintének; inkább fagyosnak és nem sok jót ígérőnek.
- Nagyon humoros, Ginny – mormolta zavartan mosolyogva H. J., aztán megigazította a szemüvegét, és komolyabb hangnemet megütve folytatta: – Tehát mi a véleményed a bátyádról, mint őrzőről?
- Ronról? – kérdezett vissza Ginny, és csokoládébarna tekintete az említettre vándorolt. Ron laposan felpillantott a húgára, míg kanalával a kásában matatott céltalanul. – Egész tűrhető.
- Ginny szótára szerint ez minimum kiválót jelent – szólt H. J., és pimasz kis mosollyal felelt Ginny grimaszára, aztán újra Ron felé fordult. – Jövőre mindenképp jelentkezz a posztra. Terrence-nek ez az utolsó éve, és jó őrzőt találni a legnehezebb. Oké?
- Persze – húzogatta a száját zavarában Ron. – Oké, észben tartom. Persze, számíthatsz rám.
H. J. biztatóan elmosolyodott, aztán visszafordult a pásztor pitéje felé.
- Nekem is ez az utolsó évem itt! – szólt közbe Cho tettetett durcássággal. – Ezt a korántsem lényegtelen információt figyelembe véve igazán átengedhetnéd nekem holnap a cikeszt…
Határozottan rossz ötlet volt Cho részéről ilyet mondani. A griffendélesek azonnal harsány kiabálásba kezdek, az asztalt csapkodták, füttykoncert hangzott fel. Ekkor már Ginny is bekapcsolódott a zajongásba: vadul mutogatva mondta a magáét Chónak. Ron is vágott egy-két nem túl kedves grimaszt, sőt, még a kviddics minden formájától hagyományosan elzárkózó Hermione is kikukkantott az újságja mögül, hogy rosszallóan a sziszegések kereszttüzében ülő, húzott szemű lányra pillantson. Igen, a korábbi hasonló, játékos odamondogatásokkal ellentétben ennek a ricsajnak érezhetően volt egy negatív, fenyegető felhangja.
- Jó, jó, csak vicceltem! – kiáltotta Cho kezét feltéve. – Merlinre, de komolyan veszitek!
- Naná, hogy komolyan vesszük! – szólt közbe villogó szemmel Ginny. – És H. J. is komolyan veszi a győzelmet, igaz, H. J.?
- Ez sajnos igaz – bólintott H. J., és megsimította Cho meghökkent arcát.
- Tehát semmilyen körülmények között sem hagynál nyerni? – kérdezte nagy, ártatlan szemmel, és lebiggyesztett szájjal Cho.
H. J. mosolyogva rázta a fejét, és így szólt:
- Sajnálom.
- Még akkor sem, ha valami feledhetetlen, soha korábban nem tapasztalt gyönyörűséggel ajándékoználak meg érte… – duruzsolta Cho, ismét pirulásra késztetve H. J.-t, de csak eddig jutott a csábító ígéret kifejtésében, ekkor ugyanis Ginny dühösen felmordult, és felpattant az asztaltól.
- McGalagony professzor, elkélne itt egy kis rendrakás! – kiáltotta a vörös lány torkaszakadtából.
- Ginny! – sziszegte H. J., és zöld szeme haragosan megvillant a szemüveg mögött.
- Ne haragudj, H. J. – szúrta Ginny, miközben visszahuppant a padra –, de hacsak nem akarsz holnap két hajtóval játszani, akkor ezt muszáj volt meglépnem! Ennyi – mutatta a lány hüvelyk- és mutatóujjával – választ el attól, hogy cukormérgezésben itt helyben meghaljak!
Cho már nyitotta a száját, hogy valami nem túl kedves válaszban részesítse a dühöngő Weasley-lányt, de ekkor megjelent az asztaluknál McGalagony professzor. Cho egy csattanással összecsukta a száját, a többiek pedig nyakukat hátradöntve, megszeppenten pislogtak a feléjük tornyosuló tanerőre.
- Mi lehet az, Ms Weasley, ami miatt az egész Nagytermet be kellett kiabálnia? – kérdezte rezzenéstelen arccal McGalagony professzor.
- A hollóhátasok merényletek sorozatát követik el a kviddicscsapatunk ellen – árulkodott Ginny. H. J. közben megpróbálta csipkedésekkel elhallgattatni a lányt, de Ginny elaraszolt mellőle, és ha ez nem lett volna elég, Cho azonnal le is fogta a kezét, amint meglátta, hogy a vörös lányhoz akar érni. – Egyrészt Harry a hollóhát fogója miatt a ma reggeli edzést már így is kihagyta, most pedig a nyálas ömlengésüknek köszönhetően, amit már vagy negyedórája folytatnak, megeshet, hogy én, az egyik hajtó szűnni nem akaró hányás miatt képtelen leszek pályára lépni holnap.
Ron beleprüszkölt a zabkásájába, Hermione villámgyorsan eltűnt az újságja mögött, Seamus pedig már éppen felröhögött volna hangosan, de Dean még idejében oldalba bökte - így a nevetés hörgésbe ment át, amit Seamus nem túl ügyesen köhögésnek álcázott. Lavender, aki mindig is nehezen tudta kontrolálni a vihogást, mindkét kezét a szájára tapasztva, némán reszketett egész testében. Végül Parvati felráncigálta a karjánál fogva, és kivonszolta a Nagyteremből. A feketehajú lány válla fölött még vetett egy csalódott, sóvárgó pillantást a pirosló orcájú H. J.-re, aztán előre kapta a fejét, és kimasírozott a gigászi ajtón, maga mögött cibálva a botladozó Lavendert.
McGalagony professzor csak állt a diákok fölött szigorú arccal, de mintha a szájának sarka megrándult volna, és H. J.-nek volt egy olyan sejtése, hogy a tanárnő alig tudott visszafojtani egy mosolyt.
- Köszönöm a szemléletes beszámolót, Ms Weasley – mondta aztán McGalagony, és a szerelmespár felé fordult. – Ms Chang, ha tovább üldögél Mr Potter ölében, megsértve ezzel az iskola házirendjét, kénytelen leszek levonni öt-öt pontot mindkét háztól.
Cho vetett egy morcos pillantást a tanárnőre, aztán felkászálódott párja öléből.
- Találkozunk este – súgta és elindult a bejárati ajtó felé.
- H. J.-nek este kviddicsedzése lesz! – kiáltotta utána Ginny, felemelkedve a padról, de McGalagony professzor gyengéd határozottsággal visszatolta a lányt ülőhelyzetbe.
- Köszönjük, Ms Weasley. Mr Potter, velem fáradna? Volna pár megbeszélnivalóm a házam kviddicskapitányával.
H. J. letette a villáját, megtörölte a száját, és kikecmergett a padból, hogy a tanárnőhöz csatlakozzon, aki pár méterrel arrébb sétált, és megállt a griffendéles asztal egy üres szeglete mellett.
- Harry James – fordult egy skótkockás suhanással a közeledő fiú felé McGalagony –, bár minden vágyam, hogy a házkupa a következő évben is az én szobámban trónoljon, nem félek súlyos pontokat levonni a Griffendéltől a kihágásokért. – H. J. már szólt volna közbe, de a tanárnő kezének egy apró mozdulatával elhallgattatta őt. – Így, bár rendkívül örvendetes, hogy kielégítő szerelmi élettel rendelkezik, újfent meg kell kérnem arra, hogy a Ms Changgel való bájolgást zárt ajtók mögött intézze.
H. J. leszegett fejjel bólintott, és megállapította magában, hogy ez ma a pirulások reggele volt.
- Továbbá azt is megszoktam már, hogy a kviddicskupa is az én szekrényem éke, így ha egy mód van rá, ne haragítsa magára a játékosait egy fontos mérkőzés előtt…
- De Ginny…!
- Ms Weasley a szívén viseli a Griffendél kviddicscsapatának sorsát – vágott közbe McGalagony, alig emelve fel a hangját –, talán jobban is, mint maga. Ha továbbra is a csapata elé helyezi a romantikázást, el fogok gondolkodni azon, hogy jövőre másnak adjam a csapatkapitányi karszalagot. Mondjuk Ms Weasleynek.
H. J. eltátotta a száját döbbenetében, szeme elkerekedett. Aztán egy pillanattal később rendezte az arcvonásait, és szemlesütve bólintott.
- Értettem, tanárnő.
- Rendben. Elmehet – biccentett mereven McGalagony, majd kezét a fiú vállára téve visszakormányozta a többi griffendéleshez. – Áh, Mr Longbottom, Önnel is szeretnék pár szót váltani. Legyen kedves velem jönni!
Neville Longbottom abban a percben érkezett meg a griffendéles asztalhoz. Közeledtére többen, Ron, Ginny és Seamus, felálltak a helyükről, és aggódó arccal felé indultak volna, de a professzorasszony szavait hallva visszaereszkedtek a padra. Neville kábán felnézett, megkereste zavart tekintetével a tanárnőt, és H. J. ekkor megértette, miért akartak hirtelen többen is elé sietni: Neville szeme vörös és duzzadt volt, szája cserepes, arca hamuszín. Legfinomabban szólva is rémesen nézett ki.
McGalagony a fiú felé nyújtotta a kezét, és biccentett.
- Majd eszik a szobámban, gondoskodom az ebédjéről. – A professzor hívogatóan hajlítgatta a kézfejét, és olyan tett, amit nagyon ritkán: elmosolyodott. És a hangjában is volt valami elfogódottság, ami mindenkit lélegzet-visszafojtott hallgatásra késztetett; még sohasem hallottak hasonlót a szigorú tanerőtől. – No, jöjjön!
Neville szinte vonszolva a tagjait McGalagonyhoz cammogott, majd a furcsa kettős megfordult, és a kolosszális ajtó felé vették az irányt.
H. J. visszahuppant a padra Dean és Ginny közé, és szemöldökráncolva nézte a távolodó alakokat. A professzorasszony fél karjával átölelte Neville vállát, amint ballagtak.
- Mi ütött McGalagonyba? – kérdezte H. J. – Az előbb velem még teljesen normális volt. Leszidott, megfenyegetett, diplomatikusan elküldött a fenébe. Hallottátok a hangját?
- Neville édesapja ma reggel meghalt! – kúszott elő a Déli Próféta mögül Hermione reszkető hangja.
A kanál kiesett Ginny kezéből, lecsusszant az asztalról, és zörögve koppant a padlón.
- Micsoda?! – súgta elborzadva a lány.
- Itt van benne! – Hermione remegő kézzel leeresztette az újságot, majd ujjával követni kezdte egy cikk első sorait, és olvasásba fogott: – Lapzártánk után érkezett a hír, hogy az egykori auror, Frank Longbottom, több mint egy évtizedes, gyógyíthatatlan betegség után ma, szerda reggel elhunyt a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályban. Az első vizsgálatok szerint Mr Longbottom természetes úton, betegsége szövődményeinek következtében halt meg. A hajdan legendás feketemágus-vadászt édesanyja, Augusta és fia, Neville gyászolják.
- Merlin az égben… – súgta Ginny, és tenyerébe támasztotta a homlokát.
Utolsó kommentek