Perselus

Évek teltek el, mióta utoljára seprűn ültem, de most bepótolom. Egy helyes hugraburos lánytól oroztam el a járgányt, aki nem túlzottan bánta a dolgot... 

A magasba török, miközben a hideg szél az arcomba vág; úgy érzem, hosszú idő óta most élek igazán. Nincs kétség, magány, csak a szabadság érzése. Repülni fel, a felhők fölé, fantasztikus, dermesztő élmény, mert már lassan nem érzem a végtagjaimat, ezért pár perc után elindulok lefelé, de megígérem magamnak, hogy következő alkalommal tovább maradok majd.

Földet érésem mellőzi a kecsességet, mert kijöttem már a gyakorlatból. Taps hallatszik a hátam mögött – megfordulva meglepve látom Pottert, talpig bőrben. Hm... meglehetősen étvágygerjesztő a kölyök. Ha valami szépet mond, akkor eltekintek attól, hogy egy Tekergő fia.

A francba, jut eszembe, elvesztettem a fagyöngyöt, de talán így is be lehet cserkészni... kezdjük lazán; először is kipuhatolom a fogadtatást.

- Boldog karácsonyt, Potter! - nyitok barátságosan.

- Cintányéros cudar világ! - válaszolja, majd ezután rögtön a szájára üt.

A kis piszok, ennek még a karácsony se szent! A mai napon elő ízben önt el a méreg gyenge hulláma. Szinte egy lépéssel mellette termek, és úgy döntök, nem kell ide semmiféle gaz, mert mindenképpen megcsókolom, de úgy, hogy utána csak azt tudja majd mondani, Perselus. Számat vadul a hidegtől pirosló ajkakra szorítom. Jeges csók. Ajkaink egymásra találását első pillanatban ezzel a két szóval jellemezhetjük, de utána már forró... az íze pont az, ami kerestem. Ezt kutattam egész nap, és végre megtaláltam. Reszkető kezek markolnak a vállamba, érzem elfúló légzését, de amúgy minden egyéb eltűnik előlem, csak mi ketten vagyunk. Egy idő után, mikor eltávolodom tőle, s lenézek a homályos, zöld szemekbe, a következő szavak jutnak el hozzám:

- Cintányéros cudar világ!

Már megint! Ellenáll, ami csodálatra méltó, de úgyis az enyém lesz, ha kell, kicsókolom belőle a lelket is, kerüljön akár az enyémbe is. Mintha csak ezt akarnák a felsőbb hatalmak megakadályozni, hogy lelkünk kevésbé féljen, a nevemet kiáltva közeledik felém Minerva, mire Potter, aki eddig a karjaim között volt, eltaszít, és egy pillanat alatt eltűnik.

Azt a mennydörgő mindenedet! Legszívesebben utána vetném magamat, de nem hagyhatom figyelmen kívül a felém közelgő Minervát.

- Minerva – szólítom meg, miközben tekintetemmel a menekülés útvonalat keresem.

- Pers – leheli.

Meglepetten nézek rá, mire egy álmatag tekintetbe ütközik a pillantásom.

- Igen? - kérdem.

- Áh, egy fagyöngy! - ismétli meg szóról szóra az én eddig szövegemet.

Felpillantva veszem észre, hogy felettünk lebeg a kis gaz. A helyzetet felismerve tudom, csak egyféleképpen szabadulhatok... nem baj, gyors leszek, aztán megkeresem Pottert, és jó modorra tanítom.

- Ügyes! - ismerem el vigyorogva.

Ajkai fölé hajolva lehelek rá egy puszit, de Potter után, érzem, ezentúl már senki mást nem akarok csókolni. Gyorsan hátrébb húzódom, ahogy ez nyilvánvalóvá válik, és egy sietős „viszlát” után határozott céllal indulok vissza az épületbe. Ha megszakadok is, megtalálom a kis átkozottat, és akkor…

Harry

Ha nem a magam szemével látnám, el se hinném, hogy valóban a szigorú bájitaltan professzor repked egy seprűn. Hihetetlen. Mi ütött Perselusba?

Ahogy szélfútta hajjal, mosolygós szemmel, és az igencsak testhezálló ruhájával leszáll, még azt is elfelejtem, hogy fiú vagyok-e vagy lány…

Miért rejtette eddig ezt az alakot bő talár alá?

- Boldog karácsonyt, Potter! –mosolyog rám barátságosan, mire a vér is meghűl az ereimben. Ki ez az ember, és mit csinált az én Perselusommal?!

- Cintányéros cudar világ! – válaszolom, majd a kezemet a egyből számhoz kapom, mert valahogy mindennél rosszabbul érintene, ha előtte égnék le.

Hihetetlen gyorsan terem előttem, majd hozzám hajol, és először kissé durván, de aztán igen szenvedélyesen veszi birtokba ajkaimat. Ez a csók! A hideg ellenére tüzes lávaként forr a vérem, és ellenállásra képtelenül átkarolom, hogy még többet kaphassak belőle. Tudtam, hogy egyszer megtörténik, és sejtettem, hogy jó lesz, de hogy ennyire…!

El szeretném mondani neki, mit érzek, de csak az az idióta mondat csúszik ki a számon ismét! Kétségbeesetten nézek körül a pergamenjeim után, amikor meglátom a felénk közeledő házvezetőnőmet.

Valahogy úgy érzem, most nem tudnám kellőképp megmagyarázni, mit is keresek Perselus Piton karjai között, így kitépem magam az ölelésből, és futásnak eredek.

Hogy hová? Meg kell találnom Dumbledore-t! Ha kell, kiverem belőle az ellenszert, mert muszáj beszélnem Perselusszal!

Dumbledore nyilván azért ért meg ilyen szép kort, mert jók a megérzései, főleg, ha azok a túléléséhez kapcsolódnak. „Szeretett” igazgatónk ugyanis szőrén-szálán eltűnt a kastélyból.

Elkeseredetten térek vissza a klubhelyiségbe, ahol a diákok másról sem beszélnek, mint Piton furcsa viselkedéséről, meg valami karácsonyi partiról, amit ma este a pincében rendez a professzor.

- Ugye, elmegyünk? – lelkesedik Hermione. Nem is méltatom válaszra, csupán sokatmondóan a számra mutatok.

- Figyelj, Harry! Ez nem olyan rossz – kezdi barátnőm, majd nem törődve a haragos szemvillogtatásommal, miszerint ez igenis rossz, folytatja. – Legalább ma este nem tudtok összeveszni semmin! Te nem tudsz, csak korlátozottan beszélni, ő jókedvű, itt a tökéletes alkalom, hogy összejöjjetek!

- Jaj, Mione! Ne már! Az is elég  gyomorforgató gondolat volt, míg Harry ábrándozott arról a gusztustalan denevérről, de az, hogy ezentúl minden este az ágyába kerüljön… - Ron hányásra emlékeztető mozdulatsort mutat be; hiába, ilyen az igaz barát…

Viszont amit mond…! Perselus és én, az ő ágyában, az asztalán, a laborban… Mégis elmegyek abba a buliba!

Karácsony este 17:55

(Perselus)

A kiszemelt vad előttem van, a zene ritmusára észvesztően mozgatja csípőjét, melyre azonnal elindul bennem a válaszreakció. Akarom, de nagyon, ezt az izgató kölyköt, akiért egy bulit szerveztem… rendben, ha nem jövők rá, hogy mennyire izgató, akkor is lett volna parti, de jobban fog hangzani a csábító szövegemben, hogy egyedül NEKI rendeztem meg. Erre már csak nem fog ellenállni nekem, bár kifejezetten tetszik benne a makacsság, mellyel védekezett ellenem az udvaron. Űzni a vadat és legyőzni, mindig megéri…

Ha tehetném, már rég elvonszoltam volna Pottert egy sötét sarokba, de balszerencsémre, a reggeli akcióim következtében meglehetősen népszerűvé váltam. Rajongóim szoros gyűrűt alkotnak körülöttem, melyből egyelőre még nem tudok menekülni, így csak sóvárogva pillantok a vágyott irányba. Hiába lökdösöm őket félre, valahogy mindig van, aki közénk tolakszik. Kezdődő ingerültségem lassan elnyomja könnyed énemet, mikor észreveszem, ahogy a fiú, akit kiszemeltem, az kissé kigombolva ingét tárja elém meztelen vállának harapnivaló vonalát. Étvágygerjesztő gondolatok futnak át rajtam, melyekben szerepel egy asztal, ő, amint végigfekszik rajta, és csak ez a fehér ing fedi el előlem testét…

Kész, ennyi volt! Durván félrelökök mindenkit, és egyenesen felé csörtetek. Utálom a zenét, és ezt a tömeget is.

Mi fenét keresek itt? Hirtelen állok meg, elfeledkezve arról, hogy hol vagyok… Albus! Tett velem valamit, aminek a hatása kezd múlni. Merlinre, tényleg végigcsókoltam mindenkit, aki egy kicsit is tetszett nekem?! Várjunk csak, miért nem érzem talárom ismerős súlyát magamon? Lepillantva döbbenten veszem szemügyre ruházatomat. Fekete nadrágot, valamint egy bőrmellényt viselek, amit szíjjak fognak össze rajtam. Ez meg honnan került elő? Ennél még az a garbós vacak is jobb volt...

Persze, eszembe jutnak az események egy másodperccel később, és mindent megértek, kivéve egyet… Harry Potter?! Ki van zárva! A kölyök éppen kinőtte a serdülőkort… még gyerek szinte. Ezt igazolandó keresem meg a tekintetemmel a „gyereket”, és mikor meglátom, hatalmasat nyelek. Túl fiatal –  dörömböl a fejemben ez a mondat folyamatosan, de egyre kevésbé érdekel.

Az a nyak, ahogy hátrafeszül, a csípő mozgása, ujjainak rebbenése lassan már meztelen mellkasán… és a macska… Macska? Minerva?! Átkozott dög, hogy törleszkedik a lábához…! Biztos vele is csinált valamit Albus. Irigykedve nézem, ahogy a macska hajlékony teste hízelegve öleli körbe Harry lábát. Sajnos minden ember macska nem lehet, ezért Minervát most rettentően irigylem, hogy ennyire közel van a vágyott fiúhoz. A tánctól kifulladva végre észreveszi lelkes csodálóját, és kedves mosollyal vakarja meg a cica fülét. Teste a legtökéletesebb ívben hajlik meg, pislogni se tudok a látványtól majd tekintetem váratlanul találkozik egy incselkedő, zöld  pillantással.

Nem gyerek már – jön a felismerés egyből. Ha pedig még mindig az, akkor ez után az este után már nem lesz az. Félredobom a kétségeket, mert tudom, akármit is csinált velem Albus, nem lett volna hatásos, ha nem akartam volna. A végén még hálás leszek a vén lókötőnek, bár ezt soha nem fogom beismerni neki.

Harryhez érve félrerugdosom Minervát, aki veszettül fújtatva fogad, de végül eltűnik a tömegben egy újabb imádnivaló lábat keresve. „Bocs Minerva, de ő az enyém!” – gondolom magamban.

Ezután durván magamhoz rántom a csendben bámuló Pottert, esélyt se adva neki a tiltakozásra. Testünk egymáshoz simul, és végre eleget teszek vágyamnak; kezemmel lejjebb haladva markolom meg keskeny csípőjét, ezzel is közelebb vonva magamhoz.

- Akkor szólalj meg, ha mást is tudsz mondani azon a cintányéros izén kívül.

- Hozzád, vagy egy sarokba? – leheli.

- Végre, egy értelmes mondat, Mr. Potter… - motyogom a nyakába.

Ezután nem is vesztegetem az időt; húzni kezdem magam után, bár a végén már magam sem tudom, ki a lelkesebb kettőnk közül.

Karácsony este 17:55

(Harry)

Táncolok. Mindig is imádtam táncolni, és amíg ezzel foglalom le magam, legalább nem kell látnom, ahogy Perselus mások társaságát „élvezi”. Hát, ha erre vágyik…

Bár, amikor délután megcsókolt azt hittem… nos, úgy tűnik, tévedtem. Nagyon úgy tűnik, hogy se asztal, se Perselus, se semmi nem lesz itt ma este. Ha jó napom lesz, leszedem valahogy ezt a bűbájt magamról, és megátkozom az igazgatót…

A rosszkedvem ködén át azért kezdem észrevenni, hogy engem is egyre többen figyelnek. Miért ne csinálhatnék egy kis műsort? – bújik elő bennem a mardekáros énem, átvéve az irányítást. Lágyan ringatózom a zenére, miközben az ingemet könnyed mozdulattal lecsúsztatom a vállamról…

Felnézve látom, hogy egy szénfekete szempár ugyancsak érdeklődve követi minden mozdulatomat. Szóval, ez tetszik – gondolom magamban gonoszul, majd még erőteljesebb csípőmozdulatokkal táncolok tovább.

Érzem, ahogy figyel, ahogy egyre feszül köztünk a vágy. A táncom, amit végignéz, ami csak neki szól már-már előjátéknak is nevezhető. Pontosan érzem a vágyát, tudom, hogy akar engem, és ne legyen a nevem Harry James Potter, ha ma végre meg nem kap!

Kicsit zavaró a lábamhoz dörgölőző macska, akiben felismerem a szigorú házvezetőmet. Nem is akarom tudni, hogy vele mit tett Dumbledore…

És jön! Ez az inges dolog jó ötlet volt, mert azt látom, hogy durván félrelökdösi az embereket és felém jön. Atyaég, mennyire jól néz ki!

Vagy tévedtem volna? Elbizonytalanodom, mert hirtelen megáll, és ugyancsak pitonos arckifejezéssel néz végig saját magán. Talán az ő furcsa viselkedésének hátterében is Dumbledore áll? Az nem lehet, hogy mindaz az érdeklődés, amit ma mutatott felém, csak valami bűbáj legyen! Minerva még mindig teljesen rá van indulva a lábamra, így lehajolok, hogy megsimogassam a fejét, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy kellő rálátást biztosítsak magamra Perselusnak. Ahogy felnézek, pillantásunk összetalálkozik. Szavak nélkül üzenem, hogy vegyen már végre észre engem…

És igen! Bár továbbra is erősen emlékeztet a régi önmagára – ami, megjegyzem, nekem nagyon is tetszik –, elindul felém, tekintetével fogva tartva az enyémet.

Még látom, amint egy lábbal cseppet sem kíméletesen arrébb tessékeli a házvezetőmet, a következő pillanatban pedig erős karok rántanak magukhoz. Csak állunk a tánctér kellős közepén, keze a csípőmön, és ahogy magához húz, pontosan érzékelem, hogy őt sem hagyják hidegen a kettőnk között történtek.

- Akkor szólalj meg, ha valami értelmeset tudsz mondani azon a cintányéros izén kívül – morogja, azon a szexis, mély hangján.

- Hozzád, vagy egy sarokba? – kérdezem a lehető legcsábítóbban, merthogy hihetetlen, de végre tudok beszélni!

- Végre, egy értelmes mondat, Mr. Potter… - mormolja, majd belecsókol a nyakamba.

Megragadja a kezemet, és húz kifelé a teremből, bár nem nagyon kell, megyek én magamtól is, naná!

Ahogy végigmegyünk a folyosón, már beszélhetnék, de rájövök, hogy a szavaknak immár nincs semmiféle jelentősége. Ehelyett a falhoz rántom Perselust, és megcsókolom. Az első meglepettség után szenvedélyesen viszonozza. Tudtam én, hogy szenvedélyes, de hogy ennyire?

És ezt nem panaszképp mondom…

Ismét elindulunk. Érdekes, eddig fel se tűnt, milyen messze van Piton lakosztálya a bájitaltan teremtől. Jó, mondjuk, eddig nem is nagyon érdekelt…

Amint bezáródik mögöttünk az ajtó, habozás nélkül tapadok ismét az ajkaira, miközben a kezemmel elégedetten simítom végig a bőrruha alatti izmokat. Ő sem marad tétlen, pillanatokon belül lekerül rólam az ing, a nadrág…

Hogy jutottunk be a hálóba? Ki tudja? Amúgy meg kit érdekel, vonom meg a vállam gondolatban, majd engedem, hogy a mások által Perselus Pitonként ismert szexisten azt tegyen velem, amit akar…

- Hú…! – nyögöm átéléssel jóval később, miután túlestünk egymás bensőséges megismerésén. Kellemes itt az ágyán feküdni, ő alul, én a mellkasán… Micsoda mellkas…

- Hú – viszonozza, miközben elégedetten simogatja a hátamat.

- Most önmagad vagy, ugye? – nézek rá gyanakodva. Lehet, hogy ez még Albus bűbájának hatása?

- Ennél jobban már nem is lehetnék, Mr. Potter – suttogja fenyegető éllel, majd elmosolyodik. – Úgy vélem, a mai viselkedésének következményei lesznek. Tiszteletlen volt a tanárával, így az év hátralevő részében minden este büntetőmunkára kell jönnie…

- Hát, valahogy majdcsak kibírom – mosolyodok el, majd felülök az ágyban. – Talán már most el kéne kezdeni azt a büntetést, tanár úr – kacsintok. – Láttam kint egy asztalt…

Karácsony 2. napja reggel 8:10

(Harry)

Az igazgató hangjára ébredek. Mit keres a Griffendél hálóban? Ja, hogy én se vagyok a Griffendél toronyban?

Itt fekszem Perselus Piton ágyában, rengeteg takaró között, miközben ő a kandallón keresztül bekukkantó igazgatóval tárgyal.

- Ugyan, Perselus, hát nem szórakoztál remekül?

- Nem – közli tanárom zordan, mire muszáj elmosolyodnom.

- Dehogynem! – győzködi az igazgató. – Végre megvallottad Harrynek, hogyan érzel iránta, nem?

- Talán – morog kedvesem. Én pedig az igazgató számára egyelőre láthatatlanul élvezem a „műsort”.

- Na látod! Most is csak azért ugrottam be, hogy megkérjelek, a kapcsolatotokat ne fűzzétek túl szorosra, míg Harry nem végez. Ugye megérted? Én a ti pártotokon állok, de lehet, hogy a világ nem venné jó néven, ha egy tanár és egy diák… Khmm… Ugye, érted? – köhécsel zavartan Dumbledore.

- Tudja, igazgató úr - lépek a tettek mezejére, felülve az ágyban. – Én tegnap este említettem volna Perselusnak, hogy várnunk kéne, de képzelje, valaki bűbájt használt ellenem, így képtelen voltam a beszédre – pillogok ártatlanul, a szótlanul hápogó igazgatóra. – Pers pedig olyan ellenállhatatlan volt…

- Hát igen. Sajnálatos módon Mr. Potter és én is áldozatává váltunk valami őrült beteges manipulációinak – bólogat komoran Perselus is. – Jelentenünk kéne a minisztériumnak, nem?

- Hhmm, nos, talán szemet hunyhatunk a tegnapi éjszaka felett – nyögi Albus.

- Meg mostantól a félév végéig minden éjszaka felett – adom meg a kegyelemdöfést.

Most mit mondjak? Nem volt más választása. Belement. Mindenesetre azt hiszem, át fogja gondolni ezentúl, hogy kinek az álmába turkál bele! És ez még mind semmi, ahhoz képest, amit Minervától kapott a mi szeretett igazgatónk.

És én? Én köszönöm szépen jól vagyok. Perselus szerint, ha a bájitaltan tudásom nem is, de egyéb, általa is igencsak elismert készségeim remekül fejlődtek.

Már Ron is túltette magát a sokkon, amit a kapcsolatom, majd a Perselusszal való összeköltözésem okozott neki.

Ja! És mégis szeretem a karácsonyt!

VÉGE

Vissza