- Ez gyönyörű szép vers, Ames – suttogtam egy pillanattal később.
- Örülök, ha tetszik.
- Határozottan.
- Nos, ez remek – mosolygott Ames. – Kicsit utána is néztem a műnek. Egy-két tény, ami egy egyszerű elemzés során nem derülne ki. Például a vers egy átirat. Eredetileg nem ennek a szerelmének(4) címezte, hanem egy korábbinak. A címet is megváltoztatta; az eredeti Egy tulipánthoz volt. És persze fontos tudni, hogy 1803-ban írta meg.
- Hát ez remek. Ezek szerint az évszám alapján már nem volt együtt a szerelmével, mert az megházasodott. Elkeseredettségében írta volna meg a művet?
- Ha nem is elkeseredettség, de remény az volt benne. Több metaforát is használ a versben.
- Igen – helyeseltem. – Már az első két sor is metafora.
- Sőt, aztán a második kettő is.
Míg elemeztük a verset remekül megértettük egymást. Szinte minden gondolatunk ugyanaz volt, és ugyanúgy követték egymást. Nagyon könnyű volt együtt dolgozni Amesszel. Időközben elpusztítottuk az ételnek nem nevezhető, de ehető kaják felét, de a pizza, ami kicsit egészségesebb lett volna, érintetlenül állt az asztalon.
A papírt, amin a vers volt, kidekoráltuk, mire befejeztük a verssel való munkát. Apró betűk mindenhol, kiemelések, nyilazások… csak úgy, ahogy illik. Észre sem vettük, de szép lassan egyre közelebb ültünk egymáshoz, és a végére szinte teljesen szorosan egymás mellett beszélgettünk.
- Szerintem ezzel kész is vagyunk – mondta félhangosan Ames, mire kinyújtóztatta a végtagjait, és félig elterült a kanapén.
- Ne légy túl elégedett, mert ebből még fogalmazást kell alakítani.
- Az könnyű – mondta cukkolva a fiú. – Csak egymás után kell pakolgatni ezeket, amiket leírtunk.
- Na jó, de előtte újratöltöma tálakat.
Fogtam néhány tálat, és átvittem a konyhába. Ames is utánam hozott néhányat, és kiöntöttük a megmaradt nasit a zacskókból.
- Szerintem jó párost alkotunk – mosolygott Ames féloldalasan.
- Igen – helyeseltem. – Bevallom, nem hittem volna, hogy ilyen közvetlen vagy.
- Hát ezt meg hogy érted? – kérdezett vissza a fiú meglepetten.
Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon mit is mondjak.
- Úgy, hogy nem hittem volna, hogy ilyen könnyű szót érteni veled. Azt hittem, hogy sokkal kukacoskodóbb leszel.
- Igazán? – Ames rosszalló pillantással nézett rám, de az ajkain mosoly bujkált. - Ilyennek tűnök?
- Egy kicsit igen – mosolyodtam el én is.
Visszatelepültünk a kanapéra, és elővettük a füzeteinket. Elkezdtük írni az elemzést, de én már a cím felírása után megakadtam.
- Ames – szólítottam meg. – Te mivel kezded a bevezetőt?
- Én először leírom, hogy kinek is a művéről van szó – magyarázta -, majd a stílusjegyekkel folytatom. Stílusirányzat, rímképlet, szerző életrajza, persze csak ami a vershez kapcsolódik… Majd a tárgyalás résznél fejtem ki a tartalmat.
- Ez egész jó ötlet – mosolyogtam rá. – Remélem, nincs levédve.
- Nem, nyugodtan felhasználhatod – nevetett fel Ames.
Mindketten belemerültünk a vers alapos ecsetelésébe, és egy darabig egy szó sem esett köztünk. Mikor a vége fele jártunk, Ames megszólalt.
- Neked milyen hosszúra sikerül körülbelül?
- Már rég túl vagyok a kért két oldalon, úgyhogy ezzel nem lesz gond – feleltem, miközben megpihentettem a csuklómat. Némán folytattuk az írást, majd egyszer csak Ames ismét megtörte a csendet.
- Jelentem, kész vagyok – közölte diadalmasan.
- Ugye, hogy nem is olyan könnyű egymás után tenni a mondatokat? – kérdeztem somolyogva.
- De nem is nehéz…
- Mindjárt én is kész vagyok, csak a befejezést kell megírnom – mondtam.
Ames közel hajolt hozzám, és félrehúzta a hajamat, hogy bele tudjon lesni az irományomba.
- Ne légy ilyen kíváncsi – szóltam rá játékosan.
- Nem vagyok, csak érdekel, mit írtál – ellenkezett. Megvárta, míg befejeztem az utolsó sorokat is, és csak utána húzódott el. Kivette a kezem alól a szöveget, és olvasni kezdte.
- Még át kell nézni – tiltakoztam, és megpróbáltam visszaszerezni.
- Majd én átnézem neked – felelte, és lefogta a kezemet, hogy ne tudjam elvenni. Addig is úgy döntöttem, elolvasom az övét.
Első pillantásra megállapítottam, hogy gondosan ügyel arra, hogy a gyöngybetűit megfelelően kanyarítsa. Igényes írását látva sajnáltam, hogy olyan macskakaparással igyekeztem írni, hogy minél előbb kész legyen.
- Majd még le kell tisztázni, mert vannak benne áthúzások is, meg csillagok a lap alján… - próbáltam menteni a menthetőt.
Végigolvastuk egymás munkáját, és így látva az övét, elégedett lettem a sajátommal.
- Nem meglepő módon, a tartalom teljesen megegyezik – nevetett Ames.
- Szerintem megérdemeljük a dupla ötöst.
- Mindenképpen. De ha letisztázod, semmiképpen ne írj át semmit, rendben? Mindent hagyj meg így.
- Rendben – meglepődtem a kérésen, de annak tulajdonítottam, hogy azt akarja, hogy ne rontsak el benne semmit. – És most hogy végeztünk, mit csinálunk?
- Szerintem én fájdalmas búcsút veszek, mert eléggé későre jár.
Rápillantottam az órára, és kilenc órát mutatott.
- Nem is volt ez olyan könnyű munka – jegyeztem meg. – De fel sem tűnt, hogy elment vele az idő.
- Igen – értett egyet Ames. – De én élveztem. Remélem, lesz még ehhez hasonló közös munkánk.
Ames felállt, belebújt a kabátjába, és az ajtó felé indult, én pedig követtem.
- Majd holnap a suliban találkozunk – fordult felém a fiú. – És vigyázz az egyensúlyoddal!
- Megpróbálok – motyogtam zavartan, és elpirultam.
- Szia, Emma! – búcsúzott Ames.
- Szia – köszöntem én is, majd ahogy kisétált a kapun, becsuktam az ajtót. Visszamentem a nappaliba, hogy összeszedjem a kiürült tálakat, és megláttam az itt felejtett jegyzeteit. Arra gondoltam, hogy utána sietek, de mire találtam volna egy cipőt, már hetedhét országon túl járt volna. Így inkább úgy határoztam, hogy holnap suliban visszakapja a füzetét, de ekkor megszólalt az ajtócsengő. Visszamentem, és kinéztem ismét a kukucskálón. Ames állt a verandán.
- Szia, egy pillanat és hozom – mondtam, ahogy kinyitottam az ajtót.
- Rendben, köszönöm. Amúgy van valami a postaládában – mondta a fiú.
- Ilyenkor jött levél? – néztem rá meglepetten.
- Úgy tűnik – mosolyodott el. Felkaptam a jegyzeteit az asztalról, belebújtam egy papucsba, és magamhoz vettem a láda kulcsát. Ames után ballagva kimentem a kapuhoz, és kinyitottam a postaládát. Csakugyan volt benne egy levél – címzés nélkül.
- Úgy tűnik, ezt nem a postás hozta – szólt csodálkozva.
- Tényleg nem… De hát akkor hogyan… - hirtelen eszembe jutott a délelőtt kapott vers, és kezdtem reménykedni. – Azt hiszem, jobb, ha megyek, mert hideg van. Szia!
- Szia, Emma.
Visszamentem a jó meleg lakásba, és most, hogy nem kellett semmire úgy koncentrálni, bekapcsoltam a hifit, amiben épp egy karácsonyi lemez volt. Felhangzottak az első dallamok, és azonnal átjárt a karácsonyi hangulat, pedig még egy hét volt vissza.
- I don’t want a lot for Christmas, there’s just one thing I need…(5) - énekeltem az énekesnővel együtt. Ez a dal örök kedvenc, megunhatatlan. Szép lassan, óvatosan kinyitottam a borítékot vigyázva, hogy ne tépjem el. Egyszer csak kicsusszant belőle a papír, amin a korában is használt nyomtatott minta volt. A szöveget szintén nyomtatták(6).
Nem értem, a dal mit idéz föl,
s hogy oly bús mért vagyok:
egy régi, régi regétől
nem szabadúlhatok.
Már hűvös az este; a Rajna
nyugodtan folydogál;
a hegycsúcs lángsugarasra
gyult alkonypírban áll.
Ott fent ül – ékszere csillog –
a leggyönyörűbb leány;
aranyhaja messzire villog
arany fésűje nyomán.
Aranyban aranylik a fésű,
s közben a lány dalol;
hatalmas zengedezésű
varázs kél ajkairól.
A hajósnak a kis ladikban
szive fáj, majd meghasad;
nem le, hol a zátony, a szirt van –
fel néz, fel a csúcsra csak!
Végül ladikot s ladikost a
mélységbe sodorja az ár…
S hogy ez így lett, ő okozta
dalával, a Loreley.
Ahogy elolvastam a verset, nem hittem a szemeimnek. Gyönyörű volt, teli érzelemmel. Valószínűleg a romantika korszakából. Furcsa bizsergés fogott el annak tudatára, hogy valaki valóban így érez irántam. De vajon tényleg őszinték ezek a levelek? Grace-nek sikerült elültetnie azt a bizonyos kis bogarat a fülembe, ami azt súgja, hogy talán nem is igaziak, és jobb, ha vigyázok. Próbáltam végigzongorázni, hogy ki lehet az, aki egy kicsit is szereti a verseket, de mivel irodalmi osztályba járok, így elég sok jelölt akadt.
- Oh, I just want you for my own, more than you could ever know… - énekeltem tovább a dalt. Ekkor feltűnt, hogy a versben szereplő lány is énekelt. Vajon ez véletlen, vagy a rejtélyes valaki gondolhatott rá, hogy énekelni fogok az olvasása közben? Hisz aki ismer, az tudja, hogy szeretek énekelni…
***
Reggel, mikor beléptem az iskola ajtaján már azt figyeltem, ki az, akire ráillene a néma lovag szerepe. Ahogy az első órám helyszíne felé igyekeztem, elhaladtam Ames „bandája” mellett, akik szúrós szemmel vizsgálgattak.
- Nézd, itt a stréber könyvmoly! – kiáltott rám az egyik.
- Ma éjjel hány könyvet olvastál el? – gúnyolt a másik.
Ez sosem fog elkopni rólam… akkor ragadt rám, mikor az irodalom tanárnő feladott két ajánlott olvasmányt két hétre elolvasni, és én másnap közöltem, hogy máris elolvastam. Gyors léptekkel elhaladtam mellettük, és úgy tettem, mintha ott sem lennének. Besiettem a terembe, és ledobtam magam a székemre.
- Szia, Emma – köszönt rám váratlanul egy nagyon ismerős hang. – Hogy telt a reggel?
- Szia, Ames. Eseménydúsan… majdnem lekéstem a buszt, így kis híján elkéstem óráról.
- De itt vagy, és az a lényeg – mosolygott Ames. – De tény, hogy nem vetett volna jó fényt ránk, ha te nem vagy itt. Csak, hogy biztos legyek benne, ugye nem írtad át a fogalmazást?
- Nem nyúltam hozzá, csak letisztáztam…
Hirtelen észrevettem, hogy a korábban a folyosón látott banda most az ajtóban állt, és minket figyeltek.
- Ames, szerinted miért vagyunk ennyire érdekesek? – kérdeztem gyanakodva.
- Biztos csak azért, mert minket még nem láttak együtt. Egyébként mi lett volna az a film, amit tegnap megnéztetek volna? – kérdezte kíváncsian a fiú, de kicsit úgy éreztem, mintha szándékos tématerelés lett volna.
- Ames, ma reggel még nem is találkoztunk – fuvolázta hirtelen egy női hang, majd kedvesen hozzátette: - Emma! Hogy vagy?
- Amy, szia – köszönt neki Ames. – Emma, ő Amy, az egyik barátom. Amy, ő pedig Emma, a tanulótársam.
- Szia, Amy. Kösz, jól vagyok – feleltem udvariasan. Tudtam, hogy csak színjáték, és azért tűnik kedvesnek, mert a „bandavezérrel” beszélgetek. – Elnézést, mennem kell – mondtam nyersen, azzal felálltam, és elindultam a szekrényem irányába. Az ajtón kilépve sok „Szia, Emmát” hallottam, de nem törődtem velük. Még félúton sem jártam, mikor összefutottam Grace-szel.
- Grace, de jó látni! – köszöntem rá nagy boldogan, hogy végre láthatok egy őszintén barátságos arcot.
- Szia, Emma – mondta, mire felemeltem a kezemet.
- Kérlek, nincs több „szia, Emma”, inkább „hello”, vagy egyéb…
- De miért? – nézett rám csodálkozva.
- Hosszú történet… - sóhajtottam. – Sikerült megírni a házit?
- Ez az Alex egy idióta, semmit nem tud a versekről. Az egész az én munkám, mert az a… nem is tudom, mi egyszerűen nem volt hajlandó együttműködni!
Grace teljesen fel volt háborodva, így jobbnak láttam nem elmesélni az újabb verset.
- Figyelj, most el kell ugranom a szekrényemhez, mert ott van egy-két könyv, de a teremben elmesélheted.
Ismét új útirányt vettem, és végre el is értem a célom. Ahogy kinyitottam a szekrényem ajtaját, azonnal szemet szúrt a könyvek tetejére esett boríték, és furcsa izgatottság lett rajtam úrrá. Először szemügyre vettem a boríték külsejét, amelyen ezúttal név is szerepelt; az én nevem gondosan ívelt, írott betűkkel. Kivettem a levelet a borítékból, amely ezúttal írott volt. A levél kerete rajzolva volt, a vers gyöngybetűkkel volt lejegyezve(7).
Fa leszek, ha fának vagy virága.
Ha harmat vagy: én virág leszek.
Harmat leszek, ha te napsugár vagy…
Csak hogy lényink egyesüljenek.
Ha, leányka, te vagy a mennyország;
Akkor én csillaggá változom.
Ha, leányka, te vagy a pokol: (hogy
Egyesüljünk) én elkárhozom.
- Óh… - sóhajtottam fel, mikor a végére értem.
- Hogy tetszik? – kérdezte egy hang mellettem. Oldalra néztem, és meglepődve láttam, hogy Ames állt mellettem. A szomszédos szekrénynek támaszkodott, és várakozva nézett rám.
- Ez… gyönyörű – suttogtam. – És ezeket te… te küldted nekem? – kérdeztem meghatódva.
- Igen – mosolygott rám Ames. A mosolya őszinte volt, és látszott rajta, hogy örül annak, hogy így fogadtam a hírt. – És mit mondasz?
Erre hirtelen nem tudtam mit felelni. Ránéztem a levélre, majd Amesre. Eszembe jutottak a korábbi levelek, és hirtelen megfontolásból szorosan átöleltem Ames nyakát, és hozzá simultam.
- Köszönöm – suttogtam a fülébe, és egy puszit nyomtam az arcára, mire ő még szorosabban megához húzott.
Valószínűleg hosszú percekig álltunk volna így, ha meg nem szólal a csengő, és nem jelzi, hogy órára kell mennünk. Sietve kikaptam a szükséges könyveket a szekrényből. Ames összekulcsolta az ujjainkat, és úgy siettünk órára. Kissé bódult voltam ugyan az eseménytől, de nem kerülte el a figyelmemet a sok furcsa pillantás, amikkel minket figyeltek. A terembe is kéz a kézben léptünk be, ahol még több tekintet szegeződött ránk. Leginkább gyűlölködve méregettek, akik Ames baráti körébe tartoztak, sokan csak meglepődtek, és egy elégedett szempárral is találkoztam.
Ames a padomhoz kísért, egy gyors puszit adott, majd el is sietett a saját helyéhez.
- Te tudtad – suttogtam barátnőmnek.
- Én? Nem! – nézett rám megbotránkozva, de látszott rajta, hogy csak mímeli. – Semmi közöm nincs hozzá!
- Nem baj, azért köszönöm – súgtam, mire mindketten elmosolyodtunk.
A tanárnő a szokásos drámai hatást keltve belibbent a terembe, és mindenki helyet foglalhatott. Kinyitottam a könyvemet, és azon nyomban találtam benne egy borítékot.
Csak egy kis ráadás(8) … - ennyi volt ráírva.
A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok.
Őrizem az apám nyáját,
De nem hallom a kolompját;
Rá-rámegy a zöld vetésre,
Hej csak későn veszem észre.
Telerakta édesanyám
Eleséggel a tarisznyám;
Elvesztettem szerencsésen,
Lesz módom a böjtölésben.
Édesapám, édesanyám,
Ne bízzatok most semmit rám,
Nézzétek el, ha hibázok –
Tudom is én, mit csinálok!
Ha nem tudtam volna, hogy együtt dolgozunk, talán sosem adtam volna oda az első levelet…
Nagyot nevettem a vers mondanivalóján, mire mindenki felém fordult a teremben. Hirtelen a szám elé kaptam a kezem, mintha rosszat tettem volna.
- Elnézést – hebegtem magam elé megilletődve.
- Talán valami olyat olvastál, amit szeretnél megosztani az osztállyal, Emma? – kérdezte a tanárnő élesen.
- Nem, tanárnő… - motyogtam. Gyorsan visszatettem a levelet a borítékba, és a táskámba süllyesztettem, mielőtt eszébe jutna felolvastatni velem.
- Nos, tehát kérném az elemzéseiteket, de mindenkinek legyen rajta a saját és a társának a neve. Amikor kihozzátok az asztalomra, kérlek titeket, hogy a párok dolgozatai egymáson legyenek. Amint tehetem, hozom őket kijavítva.
A tanárnő leadta a szokásos stílusában az anyagot, és én, mint rendszerint mindig, most sem figyeltem rá. Az agyam teljesen máshol járt.
Ames… Ő az iskola egyik legközkedveltebb diákja, nagyon jó tanuló, és a tanárok is elismerik. És miért kellek én neki? A lány, aki egy senki, akit csak azért fogadnak be a „felsőbb körökbe”, mert egy bizonyos fiú ránézett. Ha ez nem így lenne, valószínűleg még mindig az „ismeretlen csaj a folyosóról” néven gondolna rám mindenki.
Amikor az óra véget ért, mindenki mosolyogva üdvözölt, és ahogy kiléptünk a folyosóra Amesszel, ismét nyájasabbnál nyájasabb emberekkel találkoztunk. Vajon az emberek mindig ilyenek voltak, csak nekem nem tűnt fel?
Az egész napom így telt. Kedveskedés, udvariaskodás mindenkivel, akinek még a nevét sem tudtam. Örültem, mikor végre hazafele vehettem az irányt. A szokásos helyen bevártam Grace-t, hogy elköszönhessek tőle, és megköszöntem neki, akármit is tett.
- Csak annyit kérek cserébe, hogy ne feledkezz meg rólam, csak mert van barátod – mondta mosolyogva, őszinte örömmel.
- Ígérem – feleltem, és megöleltem. Ames udvariasan néhány lépés távolságból várt meg, majd ahogy elindultunk, átkarolta a derekamat.
- Mit csinálsz szombat este? – kérdezte mosolyogva.
- Még nem tudom, de ha jól sejtem, neked vannak terveid.
- Nekem mindig vannak terveim – felelte egy csibészes, féloldalas mosoly kíséretében, amit sosem láttam eddig.
Ames… hát igen. Iszonyú mázlista vagyok, hogy engem szúrt ki a sok lány közül. Az első randink szuperül sikerült. Moziba mentünk, és egy nagyszerű filmet néztünk meg. Utána még beültünk egy forró csokira egy hangulatos kis kávéházba. Remekül éreztük magunkat, hosszan beszélgettünk mindenféléről. Majd utána hazakísért, és az ajtó előtt megcsókolt.
Úgy éreztem, hogy én vagyok a legszerencsésebb lány a világon.
(1): Kissé hatással volt rám az éppen akkor tanult tananyag, így Berzsenyi Dániel Horác című versét vettem alapul. Nem tudom, hogy az angol nyelvterületeken élők olvasnak-e Berzsenyit.
(2): Pilinszky János: Azt hiszem
(3): Csokonai Vitéz Mihály: Tartózkodó kérelem
(4): Köztudomásúlag Lillának.
(5): Mariah Carey: All I want for Christmas
(6): Heinrich Heine: A Loreley (Szabó Lőrinc fordítása)
(7): Petőfi Sándor: Fa leszek, ha…
(8): Petőfi Sándor: A szerelem, szerelem…
Utolsó kommentek