oO{˘˘˘}Oo
A következő napok mondhatni eseménytelenül teltek. Harry segített a Nagyúrnak bájitalt főzni, könyvekből kikeresgetni dolgokat, vagy éppen amire megkérte. Ilyenkor a halálfalók is ott voltak. A fiú elég abszurdnak találta, hogy Tom, 17 éves kölyök formájában parancsolgat mindenkinek, ugyanakkor mókás is volt.
Már egészen megszokta.
Délutánonként Tom mindig megjelent Harry szobájában. Beszélgettek. Minden egyes nap, egészen késő estig. Azon a napon, mikor elmentek az Abszol útra, megtört köztük a jég. Talán azzal, hogy Harry őszintén beszélt, talán azzal, hogy Tom vigasztalta, vagy esetleg az öleléssel, melyből Harry érezte; már semmi nem ugyanaz.
- Még mindig nem mondod el?
Egy szokásos délutáni beszélgetés alatt hozta fel Harry a témát.
- Mit kéne elmondanom? – kérdezett vissza Tom
- Hogy miért vagyok itt. Nem hiszem, hogy az lett volna az eredeti célod, hogy csevegjek itt veled minden este, és bájitalokat főzzünk. Ezeket a halálfalókkall is el tudnád végeztetni. Ott van például Lucius...folyamatosan a seggedet nyalja... – mosolyodott el Harry
- Potter. Azt hittem leszoktunk egymás csesztetéséről.
- Én meg azt, hogy leszoktunk arról, hogy egymást így szólítsuk, Denem.
Csönd.
- Tehát nem mondod el? –kérdezte Harry újból
- Nem valószínű - hangozott a felelet.
Ültek némán egymással szemben. Harry végignézett Tomon. Mint ahogy Tom is Harryn. Találkozott a tekintetük. Összemosolyogtak.
- Tudod, sokkal jobban nézel ki így, Tomként.
- Harry-Harry... hízelegni akarsz? – mondta Tom ironikusan.
- Azt hittem, ennél már jobban ismersz – mosolyodott el a griffendéles. - Csak kimondtam, ami először eszembe jutott.
- És az az lett volna, hogy kibaszott jól nézek ki, és vonzódsz hozzám?
- Nem. Az az lett volna, hogy jól nézel ki. Azt hiszem, lényeges különbség van a kettő között.
Tom erőltetetten mosolygott, majd felállt.
- Még van egy kis dolgom.
- Micsoda? –kérdezte Harry kíváncsian
- Semmi közöd hozzá – válaszolt kimérten.
Harry meghökkent, majd végül Tom elnevette magát.
- Jólvan, sajnálom.
Harry csak állt, mint akit megbabonáztak.
- Tetszik mikor nevetsz - szólt végül.
- Hé, ez ma már a második. Úgy érted, kibaszott jól nézek ki, vonzódsz hozzám, és ezenkívül még tetszik is ahogy nevetek? – mosolygott. - Érdekes.
oO{˘˘˘}Oo
Harry a falhoz lökte Tomot, és hirtelen, vadul megcsókolta. Benne volt minden a csókban, az elkeseredettsége, a növekvő rokonszenve Voldemort iránt, ahogy vigasztalta, az itt töltött napok minden apró dolga...
Tom a kezébe fogta Harry arcát, majd finoman eltolta magától. Mikor megszólalt, suttogott, és Harry nyakát csiklandozta lehelete.
- Ha jól emlékszem a múltkor még igencsak tiltakoztál ez ellen.
- Most...miért kínzol? – szólt Harry, és ismét megcsókolta, durván, erősen, követelőzve, de Tom megint eltolta magától.
Homlokát Harryének támasztotta, majd megkérdezte:
- Mitől változott meg a véleményed?
Harrynek erőlködnie kellett, hogy összeszedje gondolatait, de végül kinyögte.
- Mert te is megváltoztál. Vagy szerinted nincs különbség, a mostani csók, és aközött amivel érkezésem napján leptél meg, és mindenféle érzelemtől mentes volt? Próbálgattad, hogy meddig mehetsz el...szórakoztál.
- Hmm. Szórakoztam? – kérdezett vissza Tom.
Az ajkával végigsimított Harry arcát, és megállt a szája mellett.
- Már...megint..kínzol. – suttogta a fiú, s szorosan magához húzta Tomot, mialatt keze a srác pólója alatt matatott...
oO{˘˘˘}Oo
Harry másnap arra ébredt, hogy a nap az arcába süt. Újból behunyta a szemét, próbált még aludni, aztán eszébe jutott mi is történt tegnap. Megfordult, de az ágyon nem volt senki rajta kívül. Szépen be volt ágyazva, mintha mi se történt volna.
Harry lezuhanyozott, felöltözött majd lement a konyhába. Szokásos reggeli kép fogadta. Lucius ül, olvassa az újságot, reggeli az asztalon, pár halálfaló járkál.
- Jó reggelt. – köszönt Harry Luciusnak.
- Helló – szólt vissza, felpillantva az újságjából.
Harry tanácstalanul állt a konyha közepén. Nem tudta, mit mondhat el a többieknek és mit nem...
- Ööm.. Tom...merre van?- kérdezte.
- Ki?? – válaszoltak meglepetten
- Öhm.. izé, Voldemort.
- Vendége van – felelte Macnair
- Vendége?? Mégis kicsoda? –kérdezte Harry elképedve
- Honnan tudjuk kölyök? – vetette oda Bella. - Valami csuklyás alakkal jött, nem is láttuk az arcát.
- Szerintem Rendtag – szólalt meg Lucius
Harry felkapta a fejét.
- Rendtag? Hol van? Hol vannak?
- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne megzavarni a Nagyurat. – válaszolt Macnair.
Harry egyre dühösebb lett. Tom egy Rendtaggal beszélget és neki még csak nem is szólt?
- Hol vannak? – ismételte meg a kérdést
- Nem rád tartozik kölyök. Kussolj. – nézett rá keményen Bella.
- Balra, első ajtó - adta meg a választ végül Lucius.
Harry gúnyosan Bellára vigyorgott, és elrohant balra.
Megállt az első ajtó előtt, és pálca híján simán belökte az ajtót. Nem volt bezárva. Talán Voldemort tudta, hogy itt senki nem olyan ostoba, hogy megzavarja.
Ahogy Harry benyitott mindketten odakapták a fejüket.
A szoba kicsi volt, csupán alapvető berendezési tárgyak álltak benne, Tom, Voldemort alakjában az ablaknál állt. Harry így teljesen más emberként kezelte, mint a másik énjében.
Az egyik széken, varázslótalárban, pedig ott ült Perselus Piton.
- Piton?!- kérdezte döbbenten Harry
- Professzor úr, továbbra is, Potter - válaszolt ridegen. Majd Voldemorthoz fordult: - Ez meg mit keres itt Nagyuram?
- Piton halálfaló? – kérdezte Harry meglepetten
Gyűlölnie kéne ezért Pitont, hogy képes volt annyi éven át becsapni Dumbledore-t, és az összes jó varázslót. De valahogy nem érzett több ellenszenvet volt tanára iránt. Végül is, ő maga is itt él már egy jó ideje Voldemortnál.
- Na idefigyelj Potter, a te francos érdekedet szolgálva jöttem ide, és ilyen kérdésekkel támadsz? Vagy talán nem érdekel, hogy Rem...
- Elég lesz, Perselus! - szólt közbe élesen Voldemort.
- Tessék? – kapta fel a fejét Harry. – Azt mondta, Remus?
- Menj ki Harry – szólt halkan Voldemort. – Ez nem tartozik rád.
- Bármi rám tartozik, amiben Remus benne van.
- Tudnék mesélni… - húzta el a száját Piton.
- Megtalálta? Hol van? Semmi baja ugye? Mondja, hogy minden rendben van!
- Nagyúr?
Voldemort lassan bólintott. – A fiú előtt nagy vonalakban.
- Lupin, ha nincs is a legjobb állapotban, de él, és nincs komoly baja. Neked például semmi okod sincs az aggódásra.
- De hol?
- Ennyi elég is lesz – szólt közbe a Sötét Nagyúr.
- De…
- Most menj vissza a szobádba.
Harry csalódottan kiment a szobából, majd ragyogó ötlete támadt. Visszament az ajtóhoz, rátette az egyik kezét, így mikor Voldemort kiszórta a bűbájait, Harry is hallotta a szobában elhangzó dolgokat.
- Nézd Perselus, ha Dumbledore idáig ment, az jelent valamit. Egy darab kísérletet sem észleltem, ami a fiú kiszabadítására irányult volna. Ez természetesen elgondolkodtatott. Nyilván ez szoros összefüggésben van Remus Lupin eltűnésével. Ugyebár te tudod erre a választ…
- Tudom. Nagyúr, úgy teszel, ahogy jónak látod, de a legjobb volna, ha Potter ezekről nem értesülne.
Harry már majdnem belebújt az ajtóba, annyira akarta hallani.
- Hallgatlak.
- Azzal kezdődött, hogy a vén bolond összehívott egy gyűlést. Egy elég szűk körűt, de a lényeg így is továbbjutott. Közölte, amit mi már régebb óta tudunk, hogy a jóslat egy átverés, és nem ér semmit.
- Igen, sejtettem, hogy erre hamarosan ő is rá fog jönni.
- És ezért mindenkit felszólított, hogy ne is törődjenek Potterrel, mert nem kulcsa a háborúnak, tehát nincs értelme megmenteni. Ezen sokan csodálkoztak, voltak, akik nem értettek egyet. Dumbledore elmagyarázta, hogy a háborúban sokszor oda kell vesznie valakinek, hogy mások megmeneküljenek. Erre sokan elhallgattak, mert ők sem akarják a családjuk biztonságát még bizonytalanabb alapokra helyezni egy olyan fiú miatt, akiről kiderült, hogy nem fogja megmenteni őket.
Harry dühösen összevonta a szemöldökét. Ő évekig harcolt értük, és amikor egyszer ő kerül bajba, senki sem siet a segítségére.
- És ennek mi köze Lupinhoz?
- Most jön. Szóval Lupin kitartott a kölyök mellett, és hangoztatta, hogy nem csak a háborúban betöltött szerepe miatt kellene megmenteni, hanem azért mert szeretik.
- És Dumbledore ezzel nem értett egyet. Elrabolta, és fogva tartja a vérfarkast, a többieket pedig irányítja a tőle megszokott, atyáskodó módon.
- Igen – bólintott Piton. – Nem tudom, hol van Lupin, de nem hiszem, hogy Dumbledore olyan keményen bánna vele.
Voldemort elhúzta a száját. – Reménykedjünk – mondta egy kis iróniával. – Köszönöm Perselus. Tudod, egész jól elvagyunk Harryvel. Nem hittem hogy valaha ilyet mondok, de ez az igazság. És biztosíthatom, innen távolról is azt a rosszarcú mikulást, hogy én sokkal jobban jártam így – elmosolyodott. – De még mennyivel jobban.
Harrynek egyre hevesebben vert a szíve. – Mi van velem? – gondolta. – Úgy viselkedek, mint egy szerelmes tinédzser.
- Mert lehet, hogy te egy szerelmes tinédzser vagy… - szólalt meg a lelke mélyén egy hang.
Közben Voldemort és Piton közeledtek az ajtó felé, és Harry is felrohant a szobájába.
oO{˘˘˘}Oo
- Szóval így állunk. Nem kellek az igazgatónak. Tomnak igen. Mi történt a világgal? Remus miatt nem kell aggódnom. Azt hiszem, meg kéne magam mutatni valahol Tom oldalán, és kijelenteni, hogy jól is érzem magam így. Hátha akkor Remus megnyugszik, és nem akar kiszabadítani…
De mire akar engem Tom? Miért rabolt el?
Ezek a gondolatok kötötték le egész nap. Tomot csak este látta legközelebb, mikor már lefeküdt. Voldemort csöndesen benyitott a szobájába, és odament az ágyához. Harry felnézett rá. Tom egy egyszerű, kék pizsamában volt, és furcsa pillantással nézte a fiút.
- Miért jöttél?
- Nem bánod, ha idefekszem melléd?
- Ezért jöttél?
- Miattad jöttem.
Harry felemelte a takaróját. – Gyere csak.
Tom elmosolyodott, és bebújt Harry mellé.
- Biztos nem bánod?
Fiú megrázta a fejét. – Ennyiért nem harapok.
A férfi vigyorra húzta a száját. – És mi az, amivel elérném, hogy… megharapj?
Harry megforgatta a szemét. – Ne álmodozz, Tom. Ne vedd bátorításnak, de észrevettem, hogy nem csak zöld ruháid vannak.
- Örülök. Egész biztosan ebben a kék borzalomban akarsz látni?
- Nem – nevetett Harry. – Szerintem is jobban áll a zöld. Egyébként mi, griffedélesek nem függünk annyira a színektől. Szeretem a zöldet is. Meg hát… azt hiszem itt egy kicsit kinyíltam a világ felé. – Tom egy mosollyal felhúzta a szemöldökét. – Nem érzem magam olyan griffendélesnek, mint azelőtt, és egy kicsit gyerekesnek tartom a házak elvakult versenyzését.
- Felettébb boldoggá tesz, hogy így tizenvalahány éves korodra benőtt a fejed lágya, de én arra gondoltam, hogy biztosan elengedhetetlen rajtam egyáltalán a ruha?
Harry felvonta a szemöldökét. – Elengedhetetlen.
Tom közelebb bújt a fiúhoz. – Hát rendben. De azért egy puszit kapok, ugye?
Harry válaszul rátapasztotta ajkait Voldemortéra, és erőteljesen, mégis lágy érintéssel megcsókolta.
- Harry… ne…
- Mit ne? – vigyorgott az említett. – Csak nem azt akarod, hogy hagyjam abba?
- Nem, én csak… ettől…
- Ejnye, ejnye… azt hiszem, tudom mi a probléma – lepillantott. – Attól tartok, a mai éjszaka nem lesz megoldva.
Tom vetett Harryre egy szolidan kétségbeesett pillantást, majd elkezdte csókolni a fiú nyakát. – Nem fogok semmi olyat tenni, amit te nem akarsz, de tudnod kell, hogy én… eljutottam a kapcsolatunk bizonyos fázisába, amikor az ember… khm… szeretné elmélyíteni azt. És nem csak a testi részére gondolok, hanem érzelmileg is… szeretnélek közelebb tudni magamhoz, és…
- Állj. Ezt most mondd el szép érthetően, és röviden – mosolygott a fiú.
- Én… én már szeretném…
- Értem. Akkor aludjunk. Hosszú volt a mai nap.
- Megállj, látom ám, hogy vigyorogsz!
- Hogyne vigyorognék? Jó ezt nézni.
- Csak vigyázz, még a végén valami olyat fogsz nézni, amit nem biztos, hogy akarsz…
- Félek nagyon… - motyogta Harry gúnyosan.
- Ha van valami, amit meg akarsz beszélni… ami közelebb segítene a… megoldáshoz…
- Úgy érted a szexhez…
- Mondom megoldáshoz! Szóval akkor én itt vagyok, és szívesen segítek, tényleg…
- Hát ez jó – Harry továbbra is vigyorgott.
Csönd.
- De komolyan – szólalt meg végül Tom. – Mennyit akarsz várni?
- Nem tudom. Abban sem vagyok biztos, hogy valaha is szeretnék eljutni idáig…
- Miért? Ha velem…
- Nincs semmi bajom veled, azon kívül, hogy egy szadista feketemágus vagy, csak… - Harry egy pillanatig zavartan kereste, hogy hogyan fejezhetné ki magát, majd végül kibökte. – Még sose volt senkim… úgy.
Tom sóhajtott. – Félsz…? Hogy nem vigyázok, vagy…?
- Nem tudom… Nem tudom, hogy megy ez… Nem tudom, hogy helyes-e. Eddig csak lánnyal, és csak a csókig jutottam, és…
- Sőt, fiúval is csak idáig jutottál…
- Igen, végül is, igen.
- Ez egyáltalán nem baj, az elején mindenki így van… hidd el, tudom mit csinálok, és számodra is egyértelmű lesz, hogy mit kell tenned, vagy hogy mi a helyes. Egyébként, én úgy gondolom, semmit sem számítanak a nemek, ha két ember szereti egymást…
- Tudom, de… mégis furcsa.
- Szeretkezni könnyű Harry. Úgy csinálod, ahogy neked a legjobb, illetve azt csinálod, ami neked is jólesne.
- Tudom… - felelte a fiú fásultan.
- A kulcs, hogy lazulj el. Csak így megy.
- Igazad lehet… de… kezdhetnénk valami könnyebbel?
- Úgy érted…?
- Ne a direkt módszer legyen soron – bólintott Harry.
:Megoldható.: - sziszegte Tom.
:Tudod, igazán jól áll neked, ha párszaszóul beszélsz. Egészen furcsán hat rám…:
:Látom…: - mondta Tom, és lehúzta Harryről a pizsamaalsóját, amit a fiú hangos sóhajjal jutalmazott.
:Tetszik, Harry? Folytassam?:
:Meg is ölnélek, ha abbahagynád.:
Tom lehengerlően Harryre mosolygott. :Sokáig szeretnék élni…:
oO{˘˘˘}Oo
- Tom… - kezdte Harry a karácsonyfa feldíszítése közben.
- Hm? – mordult fel a sötét varázsló, aki utálta a karácsonyt.
- Miért érzem magam ennyire furcsán? Úgy értem… ennyire nem lehet hatással rám az a tegnapi… - Harry elvörösödve elhallgatott, mire Tom rámosolygott.
- Valóban nem.
- Akkor miért…? Olyan mintha… mintha… nem tudom… más lennék.
- Khm…ezután az éjszaka után ne is merd tagadni, hogy más vagy…
- Jaj, te kis…
- De komolyabban. Van egy dolog, amit nem tudsz.
- Micsoda újdonság – morogta Harry.
- Az a helyzet, hogy amikor meg akartalak ölni, de nem jött össze, a lelkem egy része leszakadt, és… nos, az benned van. Illetve volt.
Harry értetlenül nézett, majd összeállt benne a kép. – A horcruxod voltam? És… nem.
- Mire jöttél rá?
- A lélekdarabokat csak egyféleképpen lehet összeilleszteni. Szeretettel. És én csak erre kellettem neked? Hogy kiszedd belőlem a lelked? – kérdezte Harry elfúló hangon.
- Eredetileg igen, de utána… és most már nem. Szeretlek.
- És én ezt honnan tudjam?
- Onnan, hogyha nem szeretnélek tiszta szívemből, nem igazán sikerült volna a varázslat… Márpedig sikerült, de ne kérj rá, hogy még egyszer kimondjam. Utálom a vallomásokat…
- Csak még egyszer… A Karácsony miatt…?
- Szeretlek.
- Én is – Harry odabújt Tomhoz, majd a fára nézett. - Na? Tetszik? – kérdezte.
- Elbűvölő – forgatta meg a szemeit a férfi. - Komolyan, mire volt ez jó?
- Hát szép, és meghitt, és én szeretném, ha karácsonykor lenne karácsonyfánk.
Voldemort nagyot sóhajtott. – Hát rendben, de nem akarom huzamosabb ideig látni, és csak karácsonykor lesz itt.
- Benne vagyok – mondta Harry, mire Tom a fejére csapott a virgácsával. – Ne vigyorogj!
A fiú még szélesebb mosolyra húzta a száját. – Mi okom is lenne búskomornak lenni, mikor végre van karácsonyfánk? Sőt! Díszek is vannak rajta...
Tomot ugyan bosszantotta a fiú lelkesedése, meg főként az idióta vigyora, de azt azért mégsem tudta megállni, hogy rá ne másszon.
- Még egy menet? Engesztelésül a fa miatt?
- Oké, de nem amiatt.
Voldemort szánakozva felnézett a fára, majd elnevette magát. – De legalább takar.
- Nem is tudtam, hogy te tudsz nevetni.
- És mi mindent tudok még... – suttogta Tom, és ráfeküdve vadul csókolni kezdte Harryt.
oO{˘˘˘}Oo
- Tényleg tudsz... – pihegte a fiú Tom karjaiban fekve.
Voldmort komisz mosolyra húzta a száját.
- Ne vigyorogj!
Vége
Utolsó kommentek