Akinek készült az ajándék: verity
Korhatár: nem korhatáros
Figyelmeztetések: nincs
Leírás: D/Hr, kissé OOC karakterek, valamilyen furcsa humor-szerűség, és voilá, el is készült az ajándék.
Az ötlet: Draco Malfoy és Hermione Granger egészen véletlenül ugyanakkor éreznek kínzó vágyat arra, hogy elsétáljanak a London Eye-hoz és felüljenek rá. Az építménynél nem nagy a forgalom, így ketten kerülnek egy kapszulába... Hermionénak már az elején gyanús lesz a kapucnis, hosszú köpönyeges alak, ám amikor elindul a London Eye és Draco felfedi kilétét, egyenesen szívrohamot kap. Természetesen egy történet nem történet bonyodalmak nélkül, tehát az óriáskeréknél műszaki hiba áll be, ők pedig fenn ragadnak a kellős közepén. Adjunk még hozzá a recepthez egy tériszonyos Hermionétt, egy morcos Dracót, és teljes lesz a happy end!

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.

Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).

Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust

Jó olvasást!

Mit szólnál egy kávéhoz?

Hermione alapvetően békés napra készült. Reggel ugyanúgy kelt fel, mint minden másik alkalommal, minden a normális kerékvágásban haladt, leszámítva, hogy jól megérdemelt két hetes szabadságának kezdetére virradt aznap. Márpedig ez utóbbi tényező, a szünet nála igencsak furcsának számított. Mindent összevetve azonban, mikor az ébresztőóra fél hatkor megszólalt – ugyanis elfelejtette kikapcsolni –, nem is sejtette, hogy a dolgok meddig fognak fajulni, ami a furcsaságukat illeti.

Márpedig alig négy órával később nagyjából százharmincöt méteres magasságban lebegett – már az ő szavaival élve –, számára korántsem kívánatos társaságban, környezetben, légköri és időjárási viszonyok közepette. Fogalma sem volt, hogy találta magát hirtelen a London Eye tetején, mikor nem sokkal korábban még békésen itta a cappuccinóját az egyik kedvenc belvárosi kávézójában, emlékei szerint a legkisebb mértékben sem tervezve semmi effélét. Azután pedig mégis beállt a rövidke sorba – az emberek hiányát már önmagában intő körülményként kellett volna értelmeznie, korholta magát később –, majd megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a kapszula ajtaja becsukódott mögötte, a szerkezet pedig tovább forgott, minek következtében ő egyre távolodott a talajtól… És ez a gondolatfoszlány ütött szöget a fejében, melyet annyira nem akart tudomásul venni, mint addig talán semmi mást: távolodik a talajtól. Egyre magasabbra és magasabbra került, egyre messzebb és messzebb a biztonságos és szilárd betontól.

Csak fél óra, csak fél röpke óra, az szinte semmi, semmi, semmi… Elrepül, mint a madárka, a szép piros madárka, magasan az égen… nem, nem magasan, a fenébe is…

Hiába próbálta ehhez hasonló rendkívül kellemes és szép, különböző állatokkal, virágokkal teli gondolatokkal nyugtatgatni magát, érthetetlen okokból kifolyólag nem járt sikerrel, hiába próbálkozott a gorillától kezdve a kaktuszon át egészen a férgekig. Percek elteltével vett csak erőt magán, és kinyitotta addig szorosan lehunyt szemét, hogy aztán ismét visszacsukja, majd pislogjon párat. Nem, nem tévedett, állapította meg, egyetlen útitársa valóban egy magára a halálra emlékeztető alak volt fekete csuklyára hajazó öltözetének köszönhetően, mely esetlegesen elfedhetett volna egy hatalmas kaszát is. Hát itt a vég, gondolta, most már tényleg itt a vég. Kis híja volt, hogy fel ne kiáltson, és habogjon valamit arról, hogy vigyék csak a lelkét vagy bármijét, őt nem érdekli, csak ne fájjon, és lehetőleg még azelőtt tegyék meg, hogy felérnek az óriáskerék tetejére, mikor gondolatban cseppet sem kíméletesen jó párszor pofoncsapta önmagát. Szedd össze magad!

Óvatosan felnézett az égre; egyelőre nem döntöttem el, hogy könyörögni szeretne valami csodáért, ami villámsebességgel leviszi onnan, vagy pedig csak kellemesebb volt a földről és magasabbról nézve is pontosan ugyanolyan, egyhangú szürkeséget bámulni. Bízott benne, hogy az utóbbi, és nem pánikolt be annyira, mint azt hitte, azonban a körülményeket figyelembe véve ez tűnt a kevésbé valószínűnek. Következő átgondolatlan ötletétől vezérelve átsétált a másik oldalra, majd lévén ott sem volt jobb a helyzet, ismét visszament korábbi helyére, majd ezt megismételte még vagy háromszor – a legutolsónál, habár nem vette észre, fogolytársa már rosszallóan morgott valamit. Azonban mire eszébe juthatott volna egy szót is szólni hangosabban, a nő már táskájában kutakodott türelmetlenül; a keresés egyértelműen nem hozott pozitív eredményt, ugyanis Hermione csalódottan felsóhajtott. Pont most nem volt nála egy könyv, mikor talán a legnagyobb szüksége volt rá, pont aznap kellett csupán legyintenie, mikor a lépcsőházból kilépve eszébe jutott a hiányosság; egész biztos volt benne, hogy ha nem péntek tizenharmadika lett volna, ez nem történik meg. Pedig pont a várható szerencsétlenségek miatt nem hétfőtől maradt otthon… Azonban remeknek hitt előrelátása helyett csak úgy elözönlötték a rosszabbnál rosszabb események, melyeknek nyilván harmada sem történt volna meg, ha inkább dolgozni megy. És eleinte még jó jelnek vette, hogy az óriáskerék körül nem is volt tömeg… Ez az érzése viszont akkor fordult csak teljes mértékben ellenkezőjére, mikor a másik – feltehetőleg férfi –, ingerülten megszólalt.

– Abbahagynád a sóhajtozást?

– Nem. – A nő csak ennyit felelt, habár legszívesebben hozzá tette volna: és te abbahagynád a „halálkodást”? Azonban ezt a kérdést nem találta korához és értelmi szintjéhez illőnek, így elvetette hangosan való kimondását. Helyette halkan megköszörülte a torkát, és hogy figyelmét elterelje… úgy szűken mindenről, feltett egy ártatlannak tűnő kérdést.

– Bo… bocsánat, meg tudnád mondani, hány óra van?

– Itt, helyben? Feltételezem, nulla.

Mikor Hermione hosszú percek múltán értelmezni tudta a választ és az abban rejlő temérdek elrejtett, apró kis információmorzsát, legszívesebben levetette volna magát a mélybe számtalan okból kifolyólag. Az, hogy ilyen sokáig gondolkodott, hogy ez hogy a fészkes fenébe lehet felelet az ő szimpla kérdésére, még egész hátul kullogott a sorban, sőt, még az egyre csak távolabbinak tűnő föld problémáját is jócskán megelőzte. De ami az élen volt, az rosszabb volt mindnél.

Hogy mi jutott önkéntelenül eszébe, még mielőtt komolyabban el tudott volna gondolkodni? Utólag nehezen emlékezett csak vissza, de ettől függetlenül biztos volt benne, hogy sem a basszus, sem még kevésbé szalonképes társai nem szerepeltek benne; a gondolat maga túlzottan is egyszerű lenne ahhoz, hogy bármilyen épeszű, logikával rendelkező ember rájöjjön, vagy akár csak a közelében is járjon tippjeivel. Ugyanis Hermione Grangernek, az örök eminensnek abban a másodpercben, hogy felismerte a hangot, tulajdonképp nem járt már a fejében, mint hogy… nem etette meg a macskát. Ennek megfogalmazódására az egyetlen, még saját maga számára is elfogadható magyarázat a következő volt: ha nem etette meg a macskát, az nem evett. Márpedig ha nem evett, akkor nem volt a konyhában gondosan elhelyezett tálkájánál, mikor ő elindult, amiből leszűrhető, hogy teljesen máshol tartózkodott. Egész pontosan az északi szélesség ötvenegyedik fok… azazhogy Hermione lába előtt keresztben téblábolva át a nappaliból a hálóba. Mindebből pedig teljes mértékig logikusan következik, hogy a – fekete – macska meg-nem-etetése miatt Hermione most össze volt zárva a legjobb esetben is minimum fél órára nem mással, mint a híres-hírhedt Draco Malfoyjal.

– Nem is vagyok babonás – közölte magával álmatagon.

– Ahogy gondolod – érkezett a hitetlenkedő, konkrétan a nő elmeállapotának épségében kételkedő válasz.

Valamilyen rejtélyes oknál fogva nem esett pánikba azonnal – előbb kitalálta, hogy ha lejut erről a pokolba kívánt szerkezetről, haza kell rohannia, hogy megetesse szegény cicát. Majd ezek után, mint azt már sokkal korábban is várhattuk volna, kedve lett volna sikítani és rövid úton megszabadulni hajától enyhén hisztérikus kiáltozás közepette. Mert ez így volna normális, könyvelte el magában, mielőtt még szép komótosan belevágott volna az említettek véghezvitelébe.

– Csak nem kiugrani készülsz? – kérdezte Malfoy enyhén gúnyos, és némi reménykedéstől sem mentes hanglejtéssel. A rendkívül malfoyos, ám korántsem kedves reakciót Hermione körbekémlelő, környezetét vizslató tekintete váltotta ki, mely végül a távolba meredve állapodott meg.

– Deee, tudod, éppenséggel az üveget észre sem vettem…

– Jellemző.

– Mi? A lekezelő stílusod? Határozottan egyet kell veled értenem.

Ezzel egy időre abba is maradt a rendkívül színvonalas kommunikáció, melyet addig folytattak, és tekintetbe véve a kettejük között feszülő örök ellentétet, meglepően hosszú időt töltöttek csendben anélkül, hogy akár egy – jellemzően – utálatos pillantást is vetettek volna a másikra. Ezalatt pedig Hermione gondolatban az összes lehető módon gratulált magának, kis híja volt, hogy nem tudta megállni a képzeletbeli vállveregetés tettekbe való átültetését, vagy épp nem ragadta meg a saját kezét, hogy jól megszorongassa, mindezt természetesen túlvilágian büszke arccal. Hiszen korábban mikor vágott volna le egy ilyen visszaszólást? Akkor ugyan sehogy, de egyik nagy jóindulattal sem kedvesnek nevezhető kollégája mellett határozottan megedződött ilyen téren, míg mostanra lám, még Malfoy sem tudta belefojtani a szót, mint régebben annyiszor.

– Rossz nézni, milyen önelégült fejet vágsz – jegyezte meg Malfoy mintegy mellékesen, arcát a lehető legelegánsabban, legarisztokratikusabban elfintorítva.

– Mondd csak, tulajdonképpen milyen szerencsétlen tényező vonzott ma téged ide?

– Szerencsétlen, az biztos… – dünnyögte fásultan. – De ez sokkal inkább az én kérdésem lehetne, mivel én voltam itt előbb, viszont nem alacsonyodok le odáig, hogy nekiálljak téged faggatni.

– Hogy miket nem mondasz…!

Épp abban a másodpercben, hogy Hermione kitette azt a bizonyos felkiáltójelet szándékosan eltúlzott sápítozással kidekorált mondata végére, az óriáskerék azt mondta, nyekk, és eme nyekkenés kíséretében egy kisebb földrengésére emlékeztető hatással… egyszerűen megállt. És nem is indult tovább percek múltán sem.

– Ez mi? – tette fel a helyzetben leglogikusabbnak érzett kérdést elsőként Hermione, arckifejezéséből ítélve nem kicsit megrökönyödve.

– Valószínűleg nekünk repült egy madár, amiatt lehet az egész… Egyéb okos kérdés? – felelte Malfoy bosszankodva, miközben türelmetlenül elkezdett fel-alá járkálni.

***

Hermione soha nem gondolta volna, hogy alig negyed óra és a szűkös területen való összezártság ilyen mértékig megmutathatja előtte ennyire új oldalát még egy bizonyos illetőnek is. Márpedig bizonyos volt afelől, hogy Malfoyt még soha az életben nem látta ilyennek, valamint abban is, hogy abban a durván négy évben, mióta egyszer sem sikerült találkozniuk, nem változhatott meg annyira, hogy ez legyen a természetes. Nem, ez még tőle is elképesztő túlzás lett volna. Elvégre teljes meggyőződéssel állította, hogy az ilyesfajta viselkedés egyáltalán nem eltűrhető emberileg – legalábbis hosszú távon, hiszen ő maga egyelőre egész kellemesen szórakozott –, vagy hogy egyesek esetében olyan mellékhatásokkal járhat, mint mély depresszióba esés és/vagy jelentősebb idő elteltével zokogási kényszer, esetleg öngyilkosság elkövetésére való erőteljes vágyakozás. És habár egyéb konkrétumokat nem akart, de nem is igen tudott volna levonni ebből az egészből, egy dologban biztos volt: őszintén sajnálja Malfoy alkalmazottait, vagy bárkit, aki huzamosabb időt kénytelen a közelében tölteni.

Hermione azonban valóban remekül mulatott ezen a képtelen helyzeten, miután rájött, hogy olyan csodálatosan és tehetségesen ki tudja borítani Malfoyt ezen szorult helyzetében, amennyire soha életében nem volt még erre képes; nagy örömében még arról is elfeledkezett, hogy a rejtélyes módon elromlott gépezet szinte legmagasabb pontján kénytelen rostokolni.

– Na, mondd meg! – hangzott Hermione újabb könyörgése, elfojtani igyekezve a hangos nevetést a másik arckifejezése láttán, mely enyhén szólva is felért egy nemleges válasszal.

– Hagyj… békén… – szűrte Malfoy a fogai között dühösen.

– Ne már…

– Granger…!

Nem volt meglepő, hogy a téma nemigen volt Malfoy ínyére, hiszen a szóban forgó valami történetesen az ő különös odakerülése volt. Hermione igencsak kíváncsi lett, hogy mi vezérelte a száz százalékosan aranyvérű varázslót egy ilyesfajta mugli szerkezetre, és úgy látta, hogy Malfoy idegállapotát figyelembe véve csábítóan nagy esélye van a sikerre.

– Ugyan, csak egyetlen mondat, amiben röviden felvázolod, és kész is! – bíztatta, miközben elégedetten konstatálta, hogy a másik a kikészüléshez vezető egyenes, szépen kikövezett útra lépett – és nagyon is élvezte, hogy egyelőre ő van fölényben.

Közben persze eszébe jutott, hogy talán a vélt siker után ő fog terítékre kerülni – nem mintha Malfoyt érdekelné, de mikor látni fogja, hogy vonakodik megosztani a kínos sztorit, ő sem fogja majd békén hagyni. De sajnos már olyannyira belelovallta magát ebbe a vallatósdiba, és sajnos olyannyira tetszett neki, hogy esze ágában sem volt egy ilyen apró kis semmiség miatt feladni.

– Na jó, ha bevallom, hogy iszonyúan félek a magasban, akkor megmondod? – kérdezte Hermione szándékosan affektálva.

– Hah, mintha nem jöttem volna rá magamtól… – morogta a másik morcosan, egy fokkal sem készségesebben, mint előtte.

Na nem mintha a nő bármi mást várt volna a helyzettől, de nem is volt más a lényege, gondolta, mint Malfoy lehető legnagyobb mértékben való kiborítása anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is érdekelte volna az, amiről tulajdonképpen faggatta.

– Jó, rendben, egyezzünk meg: ha te tíz percig képes leszel teljes csöndben ülni, de annyira, hogy még levegőt sem veszel, akkor még gondolkozok róla, hogy biztos kinyírjalak-e! – robbant ki úgy nagyjából húsz perc tömény zaklatás után Malfoyból, magában persze abban reménykedve, hogy a nő nem fogja tudni teljesíteni, és akkor majd egy szót sem szólhat – szó szerint is, és a szófordulat értelmében egyaránt –, ha a némító bűbáj rajta való gyakorlásával üti el az idejét, amit idefenn kell eltöltenie ezen szerencsétlen körülmények között.

Hermione erre csak rendkívül elégedett arckifejezéssel vállat vont, és ültében lábát kinyújtóztatva hátrahajtotta fejét, így élvezvén a jól megérdemelt pihenést ezután a kimerítő elfoglaltság után. Ha másra nem is lett volna jó, már azért megérte volna ez az egész, hogy elterelődött a figyelme arról a bizonyos méterekben kifejezhető dologról, amit köznyelven magasságnak neveznek, és amit ő nem szívesen említett meg magában. Azonban ahogy az várható volt, mikor kissé lanyhult az öröm és boldogság, és a cukormáz is lekerült hirtelenjében megalkotott világképéről, ezek helyét ismét elfoglalta az a szorító érzés a gyomrában, a viszonylagos szédülésérzet és a hevesen dobogó szív. Ekkor szánta rá magát az elképzelhetetlenre – de persze szigorúan csak azért, mert nem tehetett mást: vagy ez, vagy a totális pánikroham rövid időn belül –.

– Kérlek, kérlek, mondd meg! – könyörgött szerencsére inkább valósághűnek látszóan, mint színpadiasnak. – Bármit megteszek, csak mondj valamit, bármit!

A szükség nagy úr, szokták mondani, és Hermione esetében teljesen igaz is volt. Malfoy szemmel láthatólag megrémült a nő hirtelen kitörésétől: nyilván az ő fejében is megfordult, ami Hermionééban, konkrétan az, hogy a helyzet esetlegesen rosszabbra is fordulhat egy hisztirohamnak vagy egy kellemetlenebb kiborulásnak köszönhetően – az pedig egyértelműen rosszabb lett volna, mint hogy gyorsan kinyög valamit, amire Hermione jelen állapotából kifolyólag úgysem fog emlékezni pár órán belül, és ő maga pedig ezzel megmenekül. Különösen részletesen rágta magát végig az eshetőségeken, épphogy pro és kontra listát nem csinált, mégis meggondolatlannak érezte magát, mikor végül elhadarta:

– Eljöttemegytalálkozórólésidelyukadtamki.

Hermione magában lefordította az aranyvérűek nyelvén mondottakat, így jutott el a lehetséges megoldáshoz:

– Te megszöktél egy randiról? – A gondolatra máskor valószínűleg vagy hangos nevetésben tört volna ki, vagy csak tátott szájjal bámult volna eme gyönyörű mondat hallatán, ezúttal azonban csak elképedten és a lehető legmegrendültebben figyelte, hogy Malfoy mikor kiált fel: „Háhá, bevetted!”.

– Á, ez kizárt – előzte meg inkább a bizonyos mondatot. – Nincs olyan elmebeteg, aki veled elmenne… bárhová.

– Á, ezt jó tudni. Tehát te nyilván több voltál, mint szimplán elmebeteg, mikor…

– Fogd be! – visított fel Hermione, mielőtt Malfoy befejezhette volna a mondatot, melynek vége egy számára több, mint kínos eseményt elevenített volna fel.

A hetedév vége felé történt, hogy a vizsgák letételét megünneplendő Ginny rávette Hermionét, hogy kicsit lazítsanak végre az egész éves hajtás után; a lány persze csak hosszas győzködés után egyezett bele, ez azonban mit sem segített utólagos bűntudatán, hogy mégiscsak részt vett a „spontán megrendezett” ünnepségen. Ginny ígérete ellenére, miszerint csak egy szolid kis baráti összejövetelre kell számítania, a lángnyelv whisky gyorsan fogyott köszönhetően annak, hogy csaknem az egész évfolyam összegyűlt. Még a Mardekárt is igen sokan képviselték, ami nem is lett volna baj, ha nincs köztük pont Malfoy, aki persze nem bírta ki, hogy ne tegyen néhány ártatlan megjegyzést Hermione feltűnésére egy ilyesfajta eseményen, ahol sem könyvek, sem dolgozatok, sem házi feladatok nem voltak fellelhetőek. És persze miért lett volna elég ennyi egy estére? Utólag már Hermione sem értette, hogy miért hitte, hogy ennyivel megúszta. Hiszen a meglepően kevés beszólásból nyilvánvalóan egyenesen következett az a természetesen cseppet sem meglepő és előre látható esemény, hogy pár órával később Hermione egy enyhén eltúlzott adagnyi – sajnálatos módon alkoholos – ital elfogyasztása után a hasonló állapotú Ginny hatására egy egészen pontosan száz szavas vallomást tett Malfoynak annak előnyeiről és hátrányairól. Ennek pedig egy most már valóban meglepő eredménye lett: a képzeletbeli pozitív oszlop legalább annyira be lett töltve, mint negatív társa.

Mit ad Isten, eme kínos esemény azonban amilyen rosszul sült el ott helyben, olyan jó hatással volt pár évvel később két főszereplőjének hangulatára, valamint körülményeire – mint a már korábban említésre került százharmincöt méteres magasságra, a kedvezőtlen légköri és időjárási viszonyokra…

– Fejezzük be.

– Ugyan már, Granger, igazán elrontanád a kedvemet?

– Még jó hogy!

– Tudod, erre mondják, hogy fordult a kocka. Egyszer fent, egyszer lent… Soroljam még? – kérdezte a férfi kaján vigyorral az arcán.

Malfoy remek hangulatának persze nem lehetett más az oka, mint Hermione dühtől vöröslő arca, amely attól öltötte fel a színt, hogy csaknem öt percen keresztül, igencsak eltúlzottan mesélte el azt az ominózus estét. Rosszkedvét ez a fordulat persze elfújta, ahogyan a nő korábbi vidámságát, valamint egyúttal tériszonyát is. Hiszen kinek jutna eszébe ilyenkor olyan semmiségekkel foglalkozni, hogy ki tudja, mióta rostokoltak a fülkék egyhelyben úgy, hogy a leghalványabb fogalmuk sem volt róla, lejutnak-e onnan még az életben? Hermionénak megaláztatása közepette nyilván máson járt az agya – melynek meg is lett az eredménye.

– Ó, azt persze elfelejted megemlíteni, hogy minderre te mit reagáltál – vágott vissza végül. Az eredmény könnyen leírható: a rövidke mondat hatott.

Talán ennyivel mindketten elégedettek lehettek volna, és abbahagyhatták volna a felesleges kommunikációt: veszekedtek, visszavágtak, dühöngtek, szégyenkeztek, hát mi férhetett volna az amúgy is eseményekkel túlzsúfolt órába? Sok-sok meglepő dolog, ha két ilyesfajta embert zárnak össze nem kevés időre.

***

A fülke levegőjét nagyjából fél óra elteltével a néma kétségbeesés egy félelmetes alfaja uralta. Több okból alakult ki ez a minden korábbinál kellemetlenebb érzelem, méghozzá vegyesen a még egészen érthetőek és a lehető legkülönösebbek közül. Az abszolút érhetőek kategóriájába tartozott például az enyhe klausztrofóbia, mely újonnan kezdett bennük kialakulni, vagy maga az összezártság gondolata, mely persze nem akkor fordult meg először a fejükben, de akkor kezdett csak igazán tudatosulni bennük. A különlegesnél is különlegesebbek kategóriájába pedig egy olyan különlegesnél is különlegesebb tényező tartozott, mely fölött lehetetlen volt csak úgy elsiklani a továbbiakban, melyet egyszerűen képtelenség lett volna figyelmen kívül hagyni; ez a bizonyos esemény pedig szorosan kapcsolódott azokhoz a körülményekhez, melyek őket odajuttatták.

Az egész néhány nappal korábban kezdődött, kedden délután pontosan három óra nulla perckor – legalábbis akkor kellett volna, ha valaki, akinek a neve teljesen mellékesen Ginny Weasley, nem késik el. Mert ezáltal, hogy elkésett, az egész három óra tizenhárom perckor kezdődött. Ezen égbekiáltó bűn után pedig a már említett személy nem átallt egy olyan ötlettel előrukkolni, mely nem kifejezetten közvetetten járult hozzá a pénteki állapotokhoz. A felvetés, mely már jóval több volt, mint felvetés – legalábbis egy időponttal és egy helyszínnel már büszkélkedhetett –, úgy szólt, hogy Hermione találkozzon valakivel, aki őszerinte tökéletesen megfelelne az ízlésének, és remekül kijönnének egymással, és egyáltalán, olyan remek pár lennének. Vörös hajú barátnőjének, valamint az agya egy eldugott, az egyéb, általános döntések meghozatalában nem épp domináns részének győzködésére a nő végül belement, hogy péntek délelőtt ott legyen a belvárosi kávézóban, és várja „a szőke herceget, kinek szíve csak őérte dobog”. Lévén a macska szerepét még nem fogta fel induláskor, Hermione gyanútlanul hagyta el otthonát és ült le az egyik szabad asztalhoz, majd egy kicsit már kevésbé gyanútlanul várakozott a beharangozott szőke hercegre, aki azonban csak nem akart megjelenni. Sorra érkeztek a helyiségbe a barna, fekete, vörös hajú férfiak – és ha már itt tartunk, nők is, még szőkék is, de Hermione ezt azért nem nézte volna ki Ginnyből –, de szőkék tekintetében, már hímneműek esetében csak két iskoláskorú fiúcska jelent meg. Ekkor csapott belé villámként a felismerés: fogalma sincs, kire vár. Elvégre Ginnyvel olyan végletekig különböző az ízlésük, a természetük, a gondolkodásuk, hogy kizárt, hogy elfogadható mértékig megfelelő valakivel készülne épp találkozni. Így tehát rohanvást kapta fel táskáját, majd hasonló iramban loholt végig az utcákon, mígnem perceken belül ott találta magát a London Eye-on – mely jelen idegállapotában szinte már természetesen volt furcsa.

Ezek után már csak durván fél órát kellett várni az igazi pofonra. A nagy szenvedés közepette a két intelligens személy, nevezetesen Hermione és Draco szépen összehozták ezt az újabb csapást: valamilyen bonyolult és sokak számára minden bizonnyal érthetetlen párbeszéd keretében meglepő tény derült ki. Mégpedig az, hogy Hermione nem sokkal korábban a kávézóban nem másra várt, mint Malfoyra – aki ugyan, mikor az ajtóban állva meglátta a nőt odabenn ücsörögni, igen sebesen lépett meg a színhelyről; Hermione pedig ezután alig néhány perccel követte, és a sors egy kiváló fintorának köszönhetően ugyanoda sodortattak.

Malfoy szemszögéből nézve a történetet az alig különbözött Hermionéétól: egy barátja, akiben addig a napig megbízott, és aki egész véletlenül szoros barátságot ápolt a Weasley lánnyal, elhintette az agyában egy vakrandi helyszínét és az időpontját, valamint egy valódi lelki társ ígéretét; és hiába nem volt cseppet sem naiv, aminek következtében nem dőlt be ennek a dumának, azért mélyen csalódott, mikor rájött, kivel akarták őt, pont őt összeboronálni. Hermione persze hasonló ellenérzésekkel viseltetett „szőke hercege” iránt, minek következtében végül el is jutottunk a már említett kétségbeesésig: elvégre milyen világ az olyan, melyben minimum két ember véleménye szerint nekik nyugodtan kellett volna ülniük a találka keretében kávét szürcsölgetve és kedvesen elbeszélgetve?

Azonban, mint ahogy az lenni szokott, a menekülési lehetőség hiánya, valamint az ebből következőleg együtt töltött idő megteremtette a kettejük – már csak szimplán – randijához szükséges körülményeket, legalábbis a földre érésük után közvetlenül elhangzott mondatok erre engednek következtetni; még akkor is, ha ez annyira hihetetlennek, lehetetlennek és képtelenségnek is hangzik is.

– Mit szólnál egy kávéhoz? – kérdezte Draco kimondottan fásultan, mikor a hosszas szenvedés után végre a Föld még talán soha annyira nem szeretett, szilárd talaján álltak.

És pár évvel később Hermione már köszönetet mondott Ginnynek a képtelen ötletéért, mely egyszerre sült el ezerszer rosszabbul és jobban, mint azt bárki várta volna.