Ajándékozottam: Kisherceg
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: SLASH, szereplő halála
Leírás: A Voldemorttal vívott nagy csata közben Regulus az élete árán is megvédi szerelmét, ezzel felfedve valódi hovatartozását. Az elkeseredett Remus szemszögéből írtam. AU: Regulus és Remus egyidősek.
Ötlet: „Az első egy slash lenne Remus és Regulus párosítással. Szeretnék egy sötét történetet, amiben benne lenne Regulus halála is, és megtudhatjuk Remus reakcióját. Nem szeretném, hogy cukormázas, nyálas, édes legyen, a többit a kedves íróra bízom, hogy leakarja- e írni megismerkedésüket stb. Esetleg jó lenne azért ha kiderülne a történetben egy alternatív nézőpont, hogy Regulus miért áldozta fel magát, Remusszal való kapcsolatuk kifejtése, az lenne a legjobb, ha a személyiségükön és az érzelmeken lenne a hangsúly.”
Hm, megpróbáltam megfelelni ^^ Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet Kívánok! :)

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.

Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).

Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com

Jelszó: 09ust

Jó olvasást!

Bosszúvágyó emlékek

- Reg, NE!

Nem tehettem semmit. Életem filmje lepergett a szemem előtt, ahogy bénult karokkal vártam, hogy a zöld átokcsóva elérjen.

A gyermekkorom, Greyback harapása, a levél a Roxfortból, az új barátaim, amint rájönnek a titkomra, az első találkozás azzal a furcsa fiúval…

Halkan sétáltam Roxfort sötét, hideg folyosóin fel-alá, ellenőrizve, hogy biztosan üresek-e. Még egyszer végigsimítottam a jelvényemen – rendmánia, ahogy Sirius mondaná. Jócskán elmúlt már a takarodó ideje. Akkor hallottam azt a furcsa neszt. Mintha valaki feltápászkodott volna a hideg kőpadlóról, aztán gyorsan elsomfordált volna, mikor meghallotta közeledő lépteimet. Biztos voltam benne, hogy egy kószáló diákkal van dolgom, de mire odaértem, ahonnan a hang jött, minden csendes volt és egy lelket sem találtam. Végigszaladtam azon a folyosón is, és egy sötét árnyat véltem látni a Mardekár klubhelyisége felé menet. Befordultam a sarkon, és veled találtam szemben magam.

- Miért követsz? – követelted a választ.

Azonnal előhoztad a kötelességtudó énemet.

- Mert prefektus vagyok, és neked a hálókörletedben kellene lenned.

- Á – sóhajtottad lemondóan. -, pedig már azt hittem, tetszem neked.

Sokáig kitartottam, úgy hiszem, de én is elfáradtam, és az ellenséges oldalon már nem voltak fair küzdők. Ahogy mi fogytunk, belőlük kettő is jutott egyre, és ezt ki is használták. Ott tartottam, hogy már nem érdekel. Vége lett volna a fájdalomnak, az értelmetlen harcoknak számomra. Csak azt sajnáltam, hogy nem Téged láttalak utoljára.

És akkor egyszer csak ott voltál. Közém és a támadóm közé ugrottál.

Pont úgy, ahogy azon a forró, nyári napon.

Miután megjött Roxfortból a bagoly, hogy sikeresen letettem az összes RBF vizsgát, úgy láttam, az örömhírtől a szüleim elég jó hangulatban vannak, így hát felhozhatok egy kényes témát. Elmondtam nekik, hogy érzek irántad. Apám szörnyen dühös lett, de megmondtam neki, hogy nincs más lehetősége, úgy kell elfogadnia, ahogy vagyok. Látta rajtam, hogy ragyog az arcom, minden alkalommal, amikor tőled kaptam levelet, és kissé megenyhült. Így jöhettél el hozzánk – na meg persze hogy otthon hazudtál valamit a távollétedről.

A házunk mögötti tó partján dobáltuk egymásnak a régi, szakadt baseball-labdámat, amit a padlásról halásztam elő, hogy legyen valami szórakozásunk.

- Gyerünk már! – kiáltottad. Jó messzire álltunk egymástól. – Nagyobbat dobj!

Az én labdámért mindig előre kellett sétálnod pár lépést, nekem a tiédért pedig mindig hátra, mert képtelen voltam elkapni. Vagy ha véletlenül mégis, akkor jól hasba találtál.

- Azért lejjebb már ne célozz – kiáltottam vissza. Kinevettél, és cinkosan rám kacsintottál, bár ezt csak sejtettem, mert a szemembe sütött a Nap. Megembereltem magam, és most az egyszer magasan a várakozó kezed felett zúgott el a labda. Hogy el tudd kapni, oldalra vetődtél, és a vízbe érkeztél. Odamentem, hogy kihúzzalak, de amikor megfogtam a kezed, berántottál magad mellé…

Ezzel a mozdulattal most útját álltad a gyilkos varázslatnak, és én azt kívántam, bár ne tetted volna.

Élettelenül a földre zuhantál a lábam előtt.

Diadalittasan ráztad a kezed a vadonatúj seprűdön lebegve. Hatodik roxforti évünk vége felé jártunk. Emlékszem, James majd megőrült, olyan dühös volt. Nem ő kapta el a cikeszt, hanem te, nem a Griffendél nyert, hanem a Mardekár. Egészen kivételes esetnek lehetett szemtanúja az egész iskola – hat éve nem történt ilyen egy meccsen sem.

Az egész Griffendél-csapatot igazságtalanul büntetőmunkára ítélték azért, ami ezután történt. Az a gurkó magától száguldott, senki nem küldte. De iszonyatos tempóval eltalálta középen a hátadat.

A lelátón mindenki felpattant ültéből, úgyhogy nem keltettem gyanút riadt, sőt, a Holdnál is sápadtabb arcommal. A lányok ijedt sikításokba törtek ki, a fiúk döbbent Óó!-kat hallattak. A mardekárosok egy emberként kiabálták: Csalók!

Az apró aranylabda kirepült az ujjaid közül. Elvesztetted az egyensúlyodat, és oldalra dőlve lecsúsztál az Ezüst nyílról. Csak öt méter magasan lehettél, és a puha homokba estél, de akkor úgy tűnt, soha többé nem mozdulsz meg.

Most pedig nem csak úgy tűnt. Pontosan tudtam, hogy erről a koszos padlóról már nem kelsz fel, innen már magam kell kimenekítsem a testedet, ha egyáltalán lesz rá lehetőségem. Ezt mégsem tudtam elfogadni.

A baleset után a gyengélkedőre kerültél pár napra, én pedig mindegyiken meglátogattalak. Többször is. Ha a leckéről kezdtem beszélni, mindig úgy tettél, mint aki alszik, úgyhogy beláttam, fölösleges ezzel vesződnöm, így hát csak elütöttük az időt.

- Szia. Hogy vagy ma?

- Szia. Hülye kérdés, te is tudod, hogy jól.

Mindig ezt válaszoltad, majd szétterült az arcodon egy fölényes mosoly. Adtam egy puszit a homlokodra, mire sóhajtottál és megforgattad a szemed.

- Fölösleges aggódnod.

Mégis mindig azt tettem. Nem tudtam nem aggódni érted. Mindig olyan könnyen kockára tetted a testi épséged…

Pattanásig feszültek az idegeim, pedig gyönyörű tavaszi nap volt, és látszólag csak sétáltunk az udvaron. Én és a Tekergők, Lily, Alice, Frank, és még néhány griffendéles egy kis összeverődött csapatban közeledtünk a mardekáros banda, azaz Piton, Lucius, Bella, Rodolphus, Crak és Monstro köréhez, és persze feléd. Természetesen Sirius választotta ezt az utat a szokásos pihenőhelyünk felé menet – csak azért, hogy közelebb kerüljünk hozzátok, mint a hallótávolság, így egy gúnyos megjegyzésből könnyen párbaj kerekedhetett, amit a bátyád soha nem vetett meg.

- Nézzétek – mondta lenézően, olyan hangosan, hogy még azok a lézengő diákok is felénk forduljanak, akik valamilyen okból kifolyólag még nem minket bámultak, egy jó kis csetepatéra számítva. – A suli minden szégyene egy helyen! – nevetett.

Ez épp elég volt ahhoz, hogy feldühödjetek, és előkapjátok a pálcátokat, én pedig gyáván, lesütött szemmel kihátráltam társaim közül, hogy McGalagonyért rohanjak. Még így is hallottam a következőket.

- Fogd be! Obstructo.

Te voltál a legkisebb, legsebezhetőbb – ahogy én láttalak a többi hetedéves mellett -, mégis te mondtad ki az első átkot. Nem a testvéredet találtad el, ahogy tervezted – mert, tudtam, szerinted a kisebb átkokat nagyon is megérdemelte, azok után, ahogy bánt veled, csak mert a Mardekárba kerültél -, hanem Jamest. Mintha bomba robbant volna. És persze te húztad a legrövidebbet. Csak te feküdtél két hétig Madam Pomfrey kezelése alatt. Mindig ez lett a te és a fivéred, és a házak közötti viszálykodásból, és én nem akartam részt venni benne.

Sokszor le is szidtál emiatt. De nem voltam képes sem a legjobb barátaim, sem ellened fordulni…

Eleredtek a könnyeim, térdre rogytam melletted.

Éppúgy, mint amikor elvesztettem a szüleimet.

A King’s Crosson elbúcsúztunk a többi tekergőtől.

- Akkor, viszlát az aurorképzőben – mondta Lily, miután megölelt.

- Sok szerencsét neked is, Reg. – James kezet rázott veled. – Bocs az előítéletek miatt.

Hálásan néztem végig a barátaimon. Bár Siriusszal nem volt száz százalékos a béke köztetek, de elviseltétek egymást. Úgy éreztem, semmi nem állhat a boldogságom útjába.

Fáradtak voltunk, elcsigázott minket a hosszú vonatút – nem a Roxfort Expresszen, hanem a régi mugli szerelvényen, amivel eljutottunk hozzánk. Csak pár napig maradtunk volna – bár, ha édesanyám marasztal minket, gondoltam, akkor egy év múlva sem szabadulunk -, amíg át nem pakolunk abba az apró kis lakásba, amit nekünk béreltél. Nem volt ínyemre, hogy a te pénzedet költsük rá, de hajthatatlan voltál. És boldog.

Viccelődve és terveket szövögetve vonszoltuk a ládádat, meg az én egyetlen táskámat végig a kihalt utcákon, nem is sejtve, honnan jöhet az a furcsa, derengő zöld fény. Kiértünk a szűk sikátorból, és földbe gyökerezett a lábam. A Sötét Jegy a mi házunk fölött lebegett. Kétségbeesetten berohantam a leszaggatott ajtó helyén, és ők ott feküdtek a berendezés maradványai közt, az utolsó rémülettel az arcukon.

Ahogy most te is.

Könnyezve leborultam a szüleim holttestei előtt, és azt gondoltam: Miért pont én? Annyit szenvedtem már, elég volt!

Megöleltél, próbálva enyhíteni a kínomon, és kivonszoltál a romok közül.

Akkor döntöttünk úgy, hogy még mielőtt feketemágus-vadásszá válnánk, elkezdünk kutatni utánuk. Rossz ötlet volt.

Megfogtam a vállad, és felém fordítottam az arcodat. Úgy néztél a semmibe azokkal a kék szemeiddel, amelyek most már mindent látnak, mint amikor megtudtad, hogy vérfarkas vagyok.

Azon az estén nyomatékosan megkértelek rá, hogy ne gyere utánam. Bármit is látsz, vagy hallasz. El akartam mondani neked a dolgot. Sokáig úgy sem tarthattam titokban, de addig akartam húzni, ameddig csak lehetett. Nem tudhattam, hogy viszonyulsz majd hozzá. Akkoriban senkiben nem lehettem biztos. Így hát messziről nézted végig, amint a tekergők lekísérnek engem a szűk kis alagútba a fúriafűz tövében. Talán ezért is ragadtál odakint éjszakára – elbújtál a sötét udvaron, így bezárták előtted az iskola óriás ajtaját.

Megtetted, amire kértelek, de hajnalban, amikor a javasasszonyt láttad a fa felé tartani, már nem tudtad türtőztetni magad. Utána osontál, és a Szellemszállás emeletén, az én „szobám” ajtaja előtt összetalálkoztál vele. Tisztán hallottam a vékony, összekarmolt deszkákon keresztül is. A farkasoknak jó füle van.

- Te meg hogy kerülsz ide?! – Madam Pomfrey hangja rémülten csengett.

Tapmancs, Ágas és Féregfark is arra fordították a fejüket.

- Mi folyik itt? – kérdezted követelőzőn. Ekkor szakadt fel a torkomból a farkas egy elkínzott üvöltése – már csak másodpercei voltak hátra, mielőtt a Hold lenyugodott volna. Kezdtem visszanyerni emberi létemet, gondolataimat, és imádkoztam, hogy a Madam el tudjon küldeni. De te berúgtad az ajtót.

Egy szívverésnyi időd volt, hogy végignézz a vérfarkason – majd visszaváltoztam. A csordogáló vér kicsiny tócsákba gyűlt körülöttem a könnyeimmel együtt. Minden fájdalmamnál jobban szégyelltem, hogy megláttál szörnyetegként, és ahogy ott ültem, remegő végtagokkal.

Akkor volttál először olyan sápadt, mint én. Mint most.

Két nap múlva meglátogattál a gyengélkedőn. Rád sem mertem pillantani, de te szó nélkül körém fontad a karjaidat, és hagytad, hogy a mellkasodba zokogjak.

Most is ezt tettem, de ezúttal nem reagáltál. Nem simogattad meg a hátamat, vagy a kötéseimet, és nem suttogtad a fülembe, hogy minden rendben van. És ezentúl már senki nem fogja.

- Miért…?

Nem tudtam folytatni. Miért léptél be közéjük? Hogy tehetted ezt? A kérdések csak úgy kavarogtak a fejemben, de egyiket sem tudtam szavakká formálni.

- Muszáj volt.

- Semmi nem muszáj, amit nem akarsz!

- Élni akartam Remus. Veled. Ha nem teszem meg, ott helyben megölnek. Baj, hogy a saját lábamon sétáltam vissza?

- Dehogyis… - visszakoztam, bár biztos voltam benne, hogy a helyes, a jó az lett volna, ha inkább meghal, minthogy halálfaló legyen. Beleborzongtam a gondolatba. -  De ez akkor is…

Végighúztam az ujjbegyemet a Jegyeden. Bűnbánóan néztél rám.

Mennyi időt tölthettünk volna még együtt, ha megfogadjuk a bátyád tanácsát, és elmegyünk egy messzi-messzi országba? Békés napok, hónapok, évek vártak volna ránk – csak éppen tele bűntudattal, hogy itt hagytunk családot, barátot harcolni a halálfalókkal, hogy gyáván elmenekültünk, kitépve magunkat a varázsvilágból. Ő megelégedett volna azzal, hogy biztonságban tud minket, de ha innen ki is jutunk, már nem fogja a képembe vágni, hogy Én megmondtam. Sirius is halott.

Szinte mindenki itt hagyott. Neked miért kellett…? Igaz, nekünk nem is lett volna szabad találkoznunk. Minden mámorral fűtött éjszaka, minden apró csók egy nagy kő volt kapcsolatunk kis csónakjába, és az végül elsüllyedt. Nem volt bűnös, amit tettünk… amit tettem veled? Nem azért bűnhődöm most? De megérdemlem-e, kérdem én, amikor a világnak nem ártottam vele?

Elképzeltem, hol lennénk most, ha aznap este nem irtják ki a családomat. Az apró kis lakásban, ahol még csak egyetlen egyszer jártam. Amikor megmutattad.

Előszoba nem volt, azonnal a konyhába léptünk. Majdnem olyan kicsi volt, mint egy előszoba. A falra két barna, polcos szekrényt szereltek, alattuk egy mosogató állt, bal oldalán egy tűzhely, a sarokban pedig egy alacsony hűtő. Az átjáró a nappaliba vezetett. Egy üres könyvespolc nyilván az én könyveimre várakozott; a falhoz tolt kétszemélyes kanapé pedig igen kényelmesnek tűnt, hogy onnan nézzük majd a hozzá közeli mugli televíziót. Még két ajtó nyílt a helyiségből – az egyik a parányi fürdőszobába, amelyet szinte teljesen elfoglalt a nagy, fehér kád, a másik pedig a hálószobába. Ebben padlószőnyeg volt, és a franciaágy majdhogynem faltól falig ért.

- Majd szerzek egy szekrényt is – mondtad.

- Figyelj, Reg, ezt…

Ellenkezni próbáltam, de neked soha nem lehetett nemet mondani.

- Hé, ne kezdd, oké? Vedd úgy, hogy ezt kaptad szülinapodra, karácsonyra, az évfordulónkra… és elfogadod.

Valószínűleg most is ott állnánk a konyhában, és kávét szürcsölnénk. De nekem mást hozott a sors.

Halványan érzékeltem csak, hogy körülöttünk tovább folyik a harc. Nekem már úgyis vége a világnak, nem számít, ki nyer, ki veszít. Csak egy dolgom volt még. Egy dolgot még tehetek.

- Reeemuuus – énekelte a nő, valami undorítóan magas hangon, ördögi kacajjal kísérve. – Hát nem bosszulod meg az unokaöcsémeeet?

A te pálcádért nyúltam, remélem, nem bánod.

Tiszta szívből gyűlöltem ezt a nőt. Hidegvérrel lemészárolta a fél családját, hogy megfeleljen a Nagyúrnak. Csak az érdekelte, hogy lásson engem szenvedni, lássa a fájdalmat az arcomon. Nem vette észre, ahogy téged átfogva felé céloztam a vállad fölött.

- Avada Kedavra.