Kinek készült az ajándék? Nilla
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: depressziós hangulat, szereplő halála
Leírás: A Midnight Sunban említett múltbéli eseményeken alapuló Jasper/Alice novella. Edward azt mondta, hogy Maria egyszer meglátogatta őket Calgaryban, és a megjelenése nagy vihart kavart. Mi van akkor, ha sokak kedvenc Cullen szereplői annyira összevesznek, hogy a történetnek nem lesz boldog vége? Egy vita akár valakinek az életébe is kerülhet. A történet még jóval Bella előtt játszódik, Jasper és Alice még csak pár éve csatlakozott a családhoz, ezért még annyira nem kötődnek hozzájuk, Cullenéknek tehát nagy szerepük nem is lesz.
Nilla, az ötletedtől kicsit eltértem, maga a vita kicsit rövidre sikeredett, a körítést, a komplett történetet jobban kidolgoztam, mert csak így tudtam jól megírni a véget. Azt nem mondtad, hogy kibékülést szeretnél-e, ezért úgy döntöttem, megírom az alapot, ami tényleg boldogtalan befejezéssel zárul, utána pedig írtam egy második fejezetet hozzá, ahol a dolgok végül jóra fordulnak és a pár kibékül, de azért a második fejezetben is megmaradt a borúsabb hangulat, nem vittem át fluffba, de ha zavar, csak az elsőt olvasd el. Remélem így is tetszik, hogy kicsit módosítottam :)
Az ötlet, ami alapján dolgoztál:  Szintén Alkonyat sztori, szeretném, ha valamelyik párról szólna. Teljesen mindegy, hogy Alice - Jasper, vagy Rosalie - Emmett, esetleg Esme - Carlise, és így tovább... Szeretnék egy vita jelenetet, ami nem boldog befejezéssel zárul.

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.

Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).

Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com

Jelszó: 09ust

Jó olvasást!

1. fejezet

Elveszíteni

(Alice szemszöge)

Calgary legelhagyatottabb sötét kikötőjét csak egy gyengén pislákoló utcai lámpa világította meg. Az egész városon átvágtam, hogy erre az ismeretlen és barátságtalan helyre jöjjek ezen a késődélutánon. Magam mögött hagytam a karácsonyi vásárokat, a bámészkodó embereket, a mézeskalács visszataszító, de ünnepi illatát, a hófedte fenyőket és a csillogó-villogó esti fényeket. Két nappal karácsony előtt kivételesen nem vásárlással töltöttem az időt, más dolgom akadt.

Az a bizonyos dolog pedig egyre közeledett, a látomásaim percenként vészharangként ismétlődtek szétrobbanó fejemben. Kirázott a hideg, ha belegondoltam, kivel fogok most – életemben először és talán utoljára – találkozni, de a döntés már rég megszületett. Mindkettőnk részéről. Ő nem tágított, elszántan követte az elhatározását és nekem eszem ágában sem volt hagyni, hogy elérje a célját, a döntésem nekem is megszületett. Tervünk mindkettőnknek volt, a különbség csak annyi, hogy ő tudta, mit csinál, én pedig csak azt tudtam én mit nem engedek neki megtenni – csupán azt nem találtam még ki, hogy hogyan fogom megakadályozni. Ideges voltam, féltem.

Nem kellett sokáig várakoznom – a rossz dolgok mindig váratlanul vagy várakozás nélkül is boldogan eljönnek értem – pár perc múlva a levegő megtelt egy idegen illattal. Soha sem éreztem még, de jellegzetességéből felismertem, hogy egy vámpír illata, és amikor kisétált a fák közül, ahogy megpillantottam az arcát, rögtön tudtam, hogy Ő az. Egy újfajta rossz érzés fojtogatni kezdett.

Annak ellenére, hogy hetek óta láttam a fejemben, mégis meglepett. A valóságban még gyönyörűbb volt a maga egzotikus olajbarna, de mégis sápadt porcelánarcával és kifinomult mozgásával. Selymes sötétbarna haja háta közepéig hullámzott, ívelt szemöldöke, egyenes vonalú orra és telt ajka egyaránt szabályos és tökéletes volt – még a vámpírok között is alig lehet látni ilyen gyönyörű nőt, talán fogadott nővérem, Rosalie az egyetlen, aki versenybe szállhatna vele. Csak éppen, amikor Rose-zal vagyok egy helyiségben, az önbizalmam az egyetlen, ami enyhe károsodást szenved, most viszont az egész testemet átjárta a hideg – pedig én semmit nem érzek hidegnek, én nem tudok fázni!

Ahogy szótlanul közeledett felém, rájöttem, mi a legnagyobb különbség rajta, ami annyira nyilvánvaló, hogy fel sem tűnt – a szeme. Égővörös íriszei fenyegetően fúródtak az arcomba, mintha fagyasztani tudna a tekintetével, már mindenhol éreztem a hideget – a bőrömet a szállingózó hópelyhek szinte melengették a láthatatlan dermesztő erőhöz képest, a csontjaim mintha összezsugorodtak volna, úgy éreztem jégsziklák ostromolják az ereimet, az agyamra pedig bénító köd szállt.

- Alice Cullen – mondta kimérten, amikor már csak egy lépésre volt tőlem. A hangja különös volt – lágy, dallamos, majdhogynem barátságos, de ott bujkált a hanglejtésében valami rosszindulatú, fenyegető. Próbáltam megtartani a pókerarcomat, ha eddig egyáltalán sikerült.

- Honnan tudod a nevem? – kérdeztem hanyagul, mintha nem is lenne nekem fontos ez az információ, mintha egyáltalán nem aggódnék semmi miatt. Elmosolyodott, de semmi vidám nem volt az arckifejezésében, ez egy gonosz, kegyetlen mosoly volt.

- Vannak... kapcsolataim. Szoktam hallani... ezt-azt. – Miközben beszélt, nem állt egy helyben, körözni kezdett körülöttem, amitől elszédültem. – De hát milyen udvariatlan vagyok, te nem is tudod, hogy én ki vagyok.

- Maria – feleltem szárazon. A szemei összeszűkültek és egyre sötétebb színt vettek fel.

- Úgy tűnik, nem tudjuk meglepni egymást. Gondolom, nem kell megkérdeznem, hogy tudod-e, miért jöttem? – kérdezte már leplezetlen fenyegetéssel.

- Nem fogod megkapni – vágtam rá.

- Honnan tudod? – Kárörvendő mosolyra húzódott az arca, hiába akartam lehervasztani, a korábbi jeges rémülettől nem tudtam tisztán gondolkozni. – Látod, máris legyőztelek. Tulajdonképpen örülök, hogy találkoztunk. Megkönnyíted a dolgomat. – Először értetlenül néztem rá, de ködös agyamban felvillant egy újabb látomás, ami majdnem ugyanolyan szörnyű volt, mint az előzőek, de csak majdnem... Eddig csak a családomat féltettem. Maria ahol csak megjelent, ott az események mindig vérfürdőbe csaptak át. Most viszont egy másik fajta félelem lett úrrá rajtam, egy önző, igazságtalan, fájdalmas érzés: féltékenység.

- Nem engedem.

- Ki kérte az engedélyedet? – nevetett fel gúnyosan. – Évtizedek óta magányos vagyok, egyedül csak szenvedek, szinte nem is élek. Jasper nélkül semmit nemi ér az életem. Nem akarok feleslegesen gyilkolni, csak vissza akarom Őt kapni – jelentette ki fagyosan. Elszánt tekintetéből tudtam, hogy komolyan gondolja. Véresen komolyan, és szó szerint ölni képes érte. A szerelmemért, a szerelméért...

- Nem szeret téged. Ha valaha visszamenne hozzád, nem lenne boldog. A szerelemhez két ember kell – suttogtam. Ha tudnék sírni, a könnyeim már záporoztak volna. Erősen küzdöttem a rám törő kétségbeesés ellen, de csak arra a homályos képre tudtam gondolni, amit az előbb láttam. Jasper hideg, vörös szemekkel, ezzel a démonnal, a teremtőjével az oldalán, egy távoli helyen, szikrázó napsütésben. Csak egy halvány, jelentéktelen lehetőség a jövőre, de akármennyire is kevés rá az esély, van rá esély.

- Ó, tényleg? – kérdezte tettetett csodálkozással. Furcsa, de egyáltalán nem tűnt mérgesnek vagy csalódottnak a kijelentésemet hallva. Csak mosolygott. Valami idegen anyag folyni kezdett az ereimben, átjárta az egész testemet, kiszívta belőlem az erőt, az életet, gondolkozni is alig bírtam.

Maria közelebb lépett és megszorította a vállamat. Éreztem, ahogy a körmei belém fúródtak, de fájdalmat nem éreztem.

- Nem csak engem hagyott el – mondta ki halkan, vontatottan a szavakat. – Az emberi családjától is megszökött, pedig szerették, védték őt. Mindenki tudta, hogy attól a perctől fogva, hogy megismertem, ő volt a kedvencem. Életet adtam neki, a legmagasabb rangot kapta tőlem, győzelmeket arattunk együtt, boldogok voltunk. Mégis elhagyott engem. A természetéből adódóan időnként szabadságra van szüksége. Te ezt nem adod meg neki, rákényszeríted valamire, amit nem akar. Elege lesz ebből az életből is, meg fog unni téged. Te magad ébreszted rá, hogy az én oldalamon van a helye. Ha türelmes lennék, megvárnám, hogy magától jöjjön vissza hozzám...

- Nem - nyögtem erőtlenül. De már hiába küzdöttem, az előbbi kép élesedni kezdett, újabb hasonló képek jelentek meg a szemem előtt, hiába tűntek el pár másodperc múlva, szinte azonnal megújultak, egyre fájdalmasabbá és félelmetessé váltak.

- Azt akarom, hogy ne akadályozd. Engedd el, sosem volt a tiéd – sziszegte, és eltűnt az éjszakában.

* * *

Lassan lépkedtem az ajtó felé. Szinte nem is haladtam, ugyanis életemben először nem szívesen mentem haza. A találkozásom Mariával nem teljesen úgy sikerült, ahogy akartam, de legalább a családomtól sikerült távol tartanom. Egyelőre.

A szavai viszont újra meg újra eszembe jutottak. Ezerszer végiggondoltam, tehetetlen dühömben észérveket gyűjtöttem, amiket a fejéhez kellett volna vágnom, de hamar rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen magamat akartam meggyőzni. Valahol mélyen tudtam, hogy egy álomban élek, a valóság nem ilyen egyszerű. Talán túl boldog voltam, boldogabb, mint amit megérdemeltem volna, ezért most el kell veszítenem a boldogságom forrását.

Remegő kézzel nyomtam le a kilincset. Minden rendben van. Itthon vagyok, nemsokára karácsony, semmi nem történt. – mondogattam magamban.

A hallban csak Esmé és Carlisle beszélgetett, a többiek még a városban voltak. Jasper hazajött már, a látomásom szerint a szobánkban várt rám, hogy beszélgethessünk. Veszekedni fogunk.

Szó nélkül felrohantam a lépcsőn. Még mindig egész testemben remegtem, amikor becsuktam magam mögött az ajtót.

Jasper az íróasztalánál ült, kezében egy vastag könyvet tartott, de komoly szemei rám szegeződtek. Úgy tűnt, a könyv csak dísznek volt a kezében és már az érkezésem előtt az ajtót nézte. A tekintete semmi jót nem ígért.

Egyikőnk sem szólalt meg, nem tettünk fel felesleges kérdéseket, csak egymást méregettük. Általában a szemeiből mindent ki tudok olvasni – a gondolatait, az érzelmeit, szinte belelátok a lelkébe. Most viszont olyan volt, mintha lezárta volna előttem a lelkét, sötétbarna szemeiben semmit nem láttam – üres volt.

- Beszélnünk kell – törte meg végül a csendet. Felállt és közelebb jött, de pár lépéssel előttem megállt, nem jött közelebb.

- Tudom – feleltem. Hirtelen nagyon hidegnek éreztem a szobát.

- Alice, én ezt nem bírom tovább. Megpróbáltam, de nekem ez nem megy. – Nem fáradt a bevezetéssel, tudta, hogy úgyis láttam előre, mit fog mondani. Mindig láttam, sosem tudtak meglepni, vagy újat mondani. Kivétel most. Csak annyit láttam, hogy veszekedni fogunk, mérges leszek és hisztizni fogok. Az előzményt nem tudhattam, ahogy azt sem, hogy milyen irányba fog haladni a beszélgetés. Még nem döntöttük el.

- Mi... Miről beszélsz? – kérdeztem dadogva, nem tetszett a bocsánatkérő árnyalat a szomorú hangjában.

- Ma bementem a városba. – Még mindig nem értettem semmit, ezért folytatta. – Teli van minden emberekkel. Sokszor csak túl közel hajoltak, az egyik lánynak pedig rosszul fújta a szél a haját, nem sokon múlt az életük – mondta a padlót bámulva.

- De nem...

- Nem. Nem öltem meg senkit – nézett fel rám. – De megölhettem volna őket. A nyilvánosság előtt. Egy perc alatt tönkretehettem volna mindazt, amiért Carlisle hosszú évekig élt. Nem tudom ezt tovább csinálni, csak veszélynek teszlek ki titeket. El kell mennem. – A szavai hallatán sajnálnom kellett volna. Vagy kétségbe kellett volna esnem, hogy mi lesz velem nélküle. Vigasztalnom kellett volna és könyörögnöm, hogy maradjon. De egyiket sem tettem. Csak haragot éreztem. Én a sötét kikötőben próbálom megállítani Mariát, mielőtt rátörne a családomra, halálra idegeskedem magam miatta, mindent megteszek, hogy együtt maradhassunk, erre Ő bejelenti, hogy fel akarja adni ezt az életet, amiért annyit szenvedtünk. Nem, nem éreztem semmi mást, csak színtiszta haragot.

- Nem tudod, vagy nem akarod? – Úristen, miért olyan fagyos a hangom, mint egy Jéghercegnőnek?

- Alice, nem tudsz engem megérteni? Évtizedeken keresztül teljesen máshogy éltem, embereket gyilkoltam...

- Ne tereled a témát! – Nem akartam hallani, hogy a múltjáról beszél, ahol sokkal egyszerűbb volt az élete. Maria a könnyebb utat ajánlotta neki. Az ajánlata pedig még mindig áll.

- Nem tudom. Én ehhez nem vagyok elég erős, nem akarok kockáztatni.

- Csak új még neked, azért vagy bizonytalan, de meg fogod szokni. – Nem hagyhat el most. Szükségem van rá!  

- Sajnálom, de belefáradtam. Nem akarok a vérszomjas vámpír lenni, aki bármikor elveszítheti az önuralmát és vigyázni kell rá, nehogy rá támadjon egy emberre.

- Már csak egy hét és vége az ünnepeknek – vágtam rá-

- Nem csak a karácsonyi felhajtásról és a tömegről beszélek, az utcák, az iskola, minden teli van emberekkel. Elegem van belőle, hogy el kell játszanom, hogy közéjük tartozom, amikor bármelyik percben leleplezhetem magunkat. Elég egy rossz mozdulat... És ha nem tudjuk elhallgattatni a tanúkat, a Volturik ránk támadhatnak. Én már láttam, mire képesek, ha valaki megszegi az imádott törvényüket. – Már megint. Hát persze, Maria megtanította rá, hogy a Volturik mire képesek, és meg is mutatta neki.

- Hát akkor rögtön itt hagysz mindent? Visszamész Mariához? – kérdeztem élesen. Úgy éreztem, mintha egy láthatatlan kéz szorongatná az élettelen szívemet. A szavak csak elhagyták a számat, maguktól, akaratom ellenére egy furcsa, idegen árnyat öltve. Mintha nem is én lettem volna.

- Mi köze ennek hozzá? – kérdezte kimérten egy másodperc szünet után. Felvette a pókerarcot, de láttam, hogy a keze remegett.

- Erről van szó, nem? – nevettem fel hisztérikusan. Azt reméltem, sőt elvártam, hogy gondolkodás nélkül megcáfolja. Azt akartam, hogy azt bizonygassa, hogy csak engem szeret, gyűlöli és átkozza azt a nőt, egy pokol volt az élete vele és soha többet nem akarja látni. Arra vágytam, hogy azt mondja, megváltoztattam az életét, megmentettem a gyilkolástól és a gyűlölettől, fényt hoztam az életébe és én vagyok az első, akire őszintén tud mosolyogni. Rengetegszer hallottam már ezt tőle. Eddig azt hittem, hogy mind igaz.

- Mi történt veled? – A tekintete ijedt volt és gyanakodó, mintha sejtett volna valamit, de félt, hogy igaza van. Közelebb lépett hozzám, a vállamra tette a kezét. Meg akart nyugtatni.

- Ne érj hozzám – ráztam le magamról. Szóhoz sem jutott a döbbenettől, sosem viselkedtem még így. Mintha csak kívülről néztem volna magam, a szoba másik végébe rohantam. Most nem fog manipulálni, soha többet nem hiszek a hazugságainak. Végig hazudott nekem, csak hitegetett, abba az álomba ringatott, hogy egymásra találtunk és örökké szeretni fog. Azt mondta, én vagyok a legfontosabb az életében és sosem hagyna el. Csak kihasznált és most visszamegy Mariához. Talán egy napon majd újra rájön, hogy az sem az Ő világa. Talán akkor megint visszajön hozzám... Nem! Én nem leszek a játékszere! Úgy éreztem darabokra szakadok a szenvedéstől, de már tudtam, mit kell tennem. Egy külső, vagy inkább belső erő irányított, összetörte az asztalon álló közös képünket, utána a hangomon megszólalt:

- Vége. Értem. Túl naiv voltam, hogy elhitettem magammal, hogy valaha boldog lehetek veled, hogy meg tudlak változtatni. Egy szép napon úgyis elhagytál volna, ha rám untál volna. Talán jobb is így, minél kevesebb időt töltöttem veled, annál kevésbé fog fájni. – Nem is fájt. Nem éreztem csalódottságot, fájdalmat vagy veszteséget. Sőt, mintha a monológommal egy nehéz súlytól, egy fojtogató hideg ködtől megszabadultam volna. Csak az a furcsa düh múlt volna már el!

Elindultam az ajtó felé, elhaladtam a sóbálvánnyá vált férjem mellett és kirohantam a házból. Ki az erdőbe, minél messzebb tőle. Nem is próbált meg visszatartani, szó nélkül elengedett. Talán azt akarta, hogy menjek el.

Az erdő közepén jártam már. Először elhajítottam jó messzire a jegygyűrűmet, utána pedig kitomboltam magam. Máshogy nem tudtam levezetni a dühömet, csak a pusztítással. Fákat téptem ki a helyükről, madarakat gyilkoltam, romboltam mindent, ami a kezem ügyébe került. Amikor már úgy éreztem, eléggé megritkítottam az erdőt, ledőltem egy kidöntött fa törzsére.

Lehunytam a szemem és megpróbáltam megnyugodni. Általában nem voltam pár percnél tovább mérges vagy ideges, ha bármilyen apró szikrája is jelen volt bennem egy negatív érzésnek, Jasper azonnal megnyugtatott. Elkergette a gondfelhőket, csak az ölébe ültem és máris körbe vett az édes harmónia. Ez a gondolat megtette a hatását. Egyetlen apró, jelentéktelen emlék, és olyan volt, mintha felébredtem volna. Rám zúdult az összes elfojtott érzelem, felszínre tört az elmaradt fájdalom és ráébredtem, mit műveltem. Vagyis mit művelt az az idegen, aki a testemben volt az elmúlt pár órában.

Amikor utoljára voltam egyedül egy erdőben, akkor is magamhoz tértem. Akkor az átváltozásból, de akkor ezt még nem tudtam. Az egyetlen, amiben biztos voltam, az a jövőm volt. Életem első látomásában Jaspert láttam – tudtam, hogy ott a helyem, ahol voltam, mert a Sors egymásnak szánt minket. Egymás jövője vagyunk és ezt semmi nem változtathatja meg. Vámpírok vagyunk – ahogy semmi más, az érzéseink sem változnak. Örökké úgy maradnak, ahogy most vannak. Szeretem, ebben biztos voltam, ahogy abban is, hogy ezt semmi nem tudja megváltoztatni. Ő is szeret engem, különben nem akart volna elmenni, engem, a családunkat védeni. Hirtelen minden megvilágosodott bennem, nem is értettem, hogy lehettem ennyire vak.

Gyorsan felkaptam a gyűrűmet a földről és hazaszáguldottam, de Ő már nem volt otthon. A szobánkban több bútor is össze volt zúzva, akkora volt a káosz, mintha egy tornádó söpört volna végig rajta. Egyedül az éjjeliszekrény volt sértetlen. Észrevettem rajta egy fehér borítékot, ami eddig nem volt ott. Rossz érzésem támadt. Forgott velem a szoba, amikor feltéptem a borítékot. De csak utána jött az igazi sokk.

Drága Alice!

Szeretlek. Megértelek és nem haragszom rád. Tudom, hogy nem érdemellek meg, te túl jó vagy hozzám. Nem vagyok biztos magamban, de valószínűleg igazad van. Neked mindig igazad van. Amikor ezt a levelet olvasod, már távol leszek, és soha nem fogsz újra látni. Ígérem, nem teszem tönkre a jövődet és nem rontom el az életedet. Őszintén remélem, hogy egy nap majd találsz valakit, aki méltó hozzád és boldoggá tud tenni.

Légy boldog!

Jasper

Először nem értettem. A szavak jelentése nem jutott el a tudatomig. Nem voltam képes elfogadni, mintha a betűk csak véletlen lennének egymás mellé írva. Amikor ezt a levelet olvasod, már távol leszek, és soha nem fogsz újra látni. –olvastam újra. Sikítani akartam, amikor rájöttem, mit jelent ez a mondat, de a torkomon egy hang sem jött ki.

Rengeteg alakot láttam. Mind vámpírok voltak, de csak homályosan láttam őket. Furcsa, a saját fajtámat általában tisztán látom. De most nem érdekelt, még ha meggyengült a képességem, az sem számított, csak Ő. Szőke haja lobogott a szélben, az arca, mint egy halotté. A tömeg eltakarta, és már nem láttam többet az arcát. Csak az émelyítő lángokat, amik elragadták tőlem, csak a fekete füstöt és a vad, fiatal gyilkos vörös szemeit.

Visszament Délre. Mariának igaza volt, ha nem is teljesen abban az értelemben, ahogy ő akarta. Nem, még annál is kínzóbb módon.

De a lényeg ugyanaz volt. Elveszítettem. Örökre.

Tovább