***

Bella Swan a feje tetejére állította a világomat. Egy idő után már azt sem tudtam volna megmondani, ki a vadász és ki az áldozat, ki cserkészett be kit, de mindez valójában lényegtelen volt. Szerettem őt. Szerettük egymást. Mindent megadtam volna azért, hogy velem legyen.

Eleinte nem tudtam, miért vonzódom így egy lányhoz. Sok idő kellett hozzá, hogy különleges képességem nélkül kiismerjem őt. Aztán egy éjjelen, mikor a karján lévő kötést simogattam, miközben aludt, beugrott a megoldás: rájöttem, hogy épp úgy vonzza a bajt, mint Harry. Épp úgy mindig történik vele valami. Akárcsak az Övé, Bella élete is örökös veszélyben forgott, valahányszor kilépett a szobája ajtaján – bár Bellának erre sem volt szüksége. Millió alkalommal fejelte le a saját könyvespolcát vagy esett el egy-egy földön heverő füzetben.

Szóval beleszerettem. Gyönyörű volt, okos, ártatlan és bátor. Vakmerő. Olyan, mint Harry. Engem pedig gyötört a bűntudat, amiért Harryt nem tudtam megmenteni a temetőben, s ezért határoztam el, hogy Bellát megvédem, akár az életem árán is.

Épp csak azzal nem számoltam, hogy ő nem csak mágnesként vonzza a bajt, de szerencsétlen is, így még egy kis kamatot is rászámolt a sorsom a vezeklésemre. Nem bántam: Bella szerelme mindenért kárpótolt. Boldog voltam, s bár nem tudtam elfeledni Harryt, el tudtam hitetni a világgal – és jobb napjaimon magammal is –, hogy semmi másra nem vágyom azon kívül, amim van.

Akkor jöttem rá, hogy belehalnék, ha őt is elveszíteném, amikor Phoenixben megmentettem. Megtettem, mert meg kellett tennem. Mert akkor ő volt az életem. Ám aznap ráébredtem, hogy Bella nem csupán bajvonzó képességében hasonlított az én Harrymhez, ó nem; Bella éppoly önfeláldozó is volt. Sokkal többre becsülte mások életét, s bármikor kész lett volna meghalni a szerettei helyett, de nem hagyhattam, hogy miattam még egyszer megpróbálja, hogy én, aki a legjobban próbálom őt megvédeni, pont én okozzam a halálát. Bella ennél többet érdemelt. És miután a kórházban láttam őt összetörve, csövekhez kötve, gézbe bugyolálva, elfogott az iszonyat: Bella helyén egy kósza, fájdalmasan hosszú pillanatig Harryt láttam összetörve feküdni a gyengélkedőn, a halál küszöbén inogva. Ekkor döbbentem rá, hogy erőszakkal sosem tartottak vissza Tőle, hogy csak az én félelmeim miatt nem tértem vissza a Roxfortba. Ez volt a keserű igazság: rettegtem attól, ami ott várna. Bella volt az őrangyalom a Pokolban, a mentsváram, de nem őt szerettem, hanem a lelkét, amelyben Harryének mására leltem. 

Percekig ültem a kórteremben azon gondolkozva, hogy búcsúzzak el tőle és a családomtól. Alice ekkor libegett be a kórterembe. Ez volt a második alkalom, hogy komolynak láttam őt – rögtön az angliai szigorú pillantás után.

– Végeztél a bizonyítékgyártással? – kérdeztem kíváncsian, noha tudtam a választ.

– Igen de… búcsúzni jöttem. – Ó, persze, Alice, és az ő csodás képessége…

Felsóhajtottam, és ahogy leült velem szembe, Bella ágya szélére, nem tudtam többé a szemébe nézni. Mert nem leült, inkább leroskadt, s ettől bűntudatom támadt: én okoztam ekkora fájdalmat e kedves kis tündérnek.

– Tudtam, hogy egyszer megteszed – kezdte végül, s ez olyannyira meglepett, hogy ismét ráemeltem a tekintetem. – Ne nézz így! Minden nap ezen hezitáltál, s minden másnap valaki más mellett láttalak a jövőben. Pedig szép pár voltatok – jegyezte meg, ahogy kisimított egy kósza tincset Bella arcából.

– Miért nem mondtad?

– Ugyan… Ez a te döntésed kellett, hogy legyen. Én csak reménykedhettem, hogy egyre ritkábban látom majd megváltozni a jövődet. De csak magam ellen fogadtam és… nem nyertem. – Alice próbált mosolyogni, de hangja el-elcsuklott.

– Alice… sajnálom – morogtam. Nem jött ki több hang a torkomon.

– Tudom. – Kedvenc nővérkém szája sarkába halvány, szomorkás mosoly költözött. – Azért remélem, még találkozunk.

– Csak reméled? – kérdeztem döbbenten.

– Sajnos ezt most nem tudom. Nem látom. De nagyon rossz lenne, ha nem így történne – suttogta, de vámpírhallásomnak hála, szavai élesen csengtek fülemben. Túl élesen.

– És mit látsz?

– Azt, hogy nagyon boldog leszel. – Mosolya ezúttal hasonlított a megszokotthoz.

– És veletek mi lesz?

– Ugyan, ezt csak kitalálod. Eszes fiú vagy te. – Ahogy beszélt, nem rá néztem. A mögötte fekvő Bellát figyeltem, ahogy békésen szuszog a csövek dzsungele alatt. Alice hátrafordult, tekintete követte az enyémet. – Össze fog törni. De megígérem, a Cullenek mindig itt lesznek mellette.

– Mindig?

– Ha kell, örökké. Nézd, nem csak a te szívedhez nőtt hozzá. Egyikünk sem lenne képes végignézni, ahogy megöregszik, és… – Alice nem fejezte be a mondatot. Puha tenyerével lágyan végigsimított Bella sápadt arcán, majd hirtelen felém fordult. – Ha talál új értelmet az életének, nem fogok tétovázni. Mellesleg szeretem, de nekem nincs napi huszonnégy órám arra, hogy összekaparjam a padlóról, ha mondjuk megbotlik a saját lábában és leesik a lépcsőn – öltött nyelvet.

Az utolsó megjegyzését elengedtem a fülem mellett.

– Ha talál új értelmet az életének, Alice? Ha? Te már tudod a választ, nemde?

– Ez így igaz. Csakhogy megfeledkeztél egy icinyke-picinyke részletről. A jövő változik. Bár igazad van. Többször nincs értelme magam ellen fogadnom.

– Boldog lesz? – türelmetlenkedtem. Nem tetszett a titokzatossága. Ugyanúgy szórakozott velem, mint az utolsó angliai sétánk alkalmával.

Ahogy a dühöm kezdett felülkerekedni józan eszemen, elszégyelltem magam. Hiszen teljesen jogos, amit tesz, gondoltam, nem várhatom el tőle, hogy nyájas és kedves legyen velem, amikor én épp megbántani készülöm azokat, akiket szeret.

– Arról gondoskodunk – kacsintott rám.

– Sosem felejtelek el titeket – ígértem. – Köszönöm, mesterem – vigyorodtam el. Sosem szólítottam így a teremtőmet, s ő is tudta, hogy ezúttal is csak a vicc kedvéért teszem.

– Mi sem, Edward. Ne mondd el Emmettnek, de te vagy a kedvenc testvérem. Hiányozni fog a jóságod, az önzetlenséged, a jelenléted… te magad. – Láttam a nővéremen, hogy elérzékenyült, egy hosszú pillanatig ölében nyugvó, összekulcsolt kezeit fixírozta, majd ismét rám nézett. Pillantásából mintha elillant volna a szomorúság. – Az átváltoztatásért pedig nincs mit. Nem bántam meg, hogy megtettem. Megérdemeltél még egy esélyt, és nézz csak magadra! Vérbeli Cullen lettél! – ugrott fel, és olyan erővel ölelt magához, mintha többé nem tehetné meg. Mert többé tényleg nem tehette meg. – És… ne köszönj el a többiektől. A családunk megpuhítana, Bella egészségi állapotát pedig nem kéne tovább rontani. Különben is, így mondogathatjuk neki, hogy csak egy bunkó vagy, aki elköszönni sem volt képes.

– Nagyon vicces vagy – dörmögtem, de tényleg elnevettem magam. – Azért kösz a tippet. És vigyázzatok egymásra! Ígérd meg, hogy vigyázol rájuk és elmagyarázod a helyzetet… És, hogy megmondod nekik, hogy szerettem őket! Megígéred?

– Esküszöm – suttogta, ahogy kibontakozott a karjaimból.

Bellára pillantottam.

– Hamarosan felébred – sürgetett Alice, de hangjában ott bujkált valami szelídség, valami… marasztaló hangsúly. Ám nem engedhettem neki.

Odaléptem az ágyhoz, és homlokon csókoltam Bellát. Felnyögött, én pedig ösztönösen megfogtam a kezét. Lágyan, puhán, óvatosan érintettem meg, ügyelve, nehogy még nagyobb kárt tegyek benne.

– Úgy sajnálom, Bella. Nem azt, ami történt köztünk, hanem hogy itt kell hagyjalak. Remélem, egyszer megtalálod a boldogságod, és talán megérted, miért tettem, ha nem is bocsátasz meg. Csak ígérd meg, hogy gyorsan meggyógyulsz, és a jövőben kicsit óvatosabb leszel, és hogy hamar elfelejtesz! – suttogtam a fülébe, miközben még utoljára végigsimítottam a karján. – Viszlát, Bells!

Felállni az ágya mellől nehezebb volt, mint gondoltam. Nem fizikai értelemben. A lelkem még mindig húzott felé, a vele átélt hónapok emléke friss volt, de tudtam, hogy a jövőm más lesz. Pedig én nem láttam. Sarkon fordultam, és Alice-szel találtam szembe magam, aki aggódva nézett minket.

– Jó kezekben lesz. És te is, bár nem látom, kiében. A varázslók jövője sajnos előttem is rejtve marad. De akárki vár ott, azt tudom, hogy boldoggá tesz majd. Szóval ne félj attól, amivel szembe kell nézned!

– Majd út közben összeszedem magam. – Alice halványan elmosolyodott, de láttam rajta, hogy fáj neki a búcsú. – Sajnálom… köszönöm és…

– Jaj, menj már, mert még nem engedlek el! – nyögött fel.

– Hát, akkor szervusz, kicsi lány! 

– Szervusz, Cedric! – intett felém, ahogy az ajtó felé indultam. Egy vékony, határozatlan hang azonban megtorpanásra késztetett. Az ágy felől jött. Bella volt az.

– Viszlát, Edward… – motyogta félig öntudatlanul, én pedig – félve az elbizonytalanodástól – rohanni kezdtem.

A fejemben a búcsú utolsó pillanata zakatolt… Viszlát, Edward…

3. fejezet

Éjszaka értem el a Roxfort kapuit, s legnagyobb meglepetésemre egyszerűen besétálhattam rajta. Semmi védővarázslat nem akadályozott, de még Frics sem ólálkodott a közelben azzal a szörnyű macskával. A kastély minden ablakából világosság áradt, megvilágítva a parkot és az épületet… és akkor, ahogy jobban megnéztem a tornyokat, feltűnt, amit futás közben nem vettem észre: az én Roxfortomat láttam, az emlékek elferdítették a valóságot. A kastély előtti parkban még éjszaka is diákok járkáltak zavartan, könnyes szemmel. Ez volt az első alkalom, hogy gyűlöltem az éjszaka is éles látásomat. Minden egyes keserű könnycseppet láttam végigfolyni az arcukon, majd a földre hullani. A parkban több helyen kiégett a fű, vagy épp méteres darabok hiányoztak a földből, mintha egy meteor csapott volna be. Az ősöreg épületre emeltem tekintetem, hátha felébredek, hátha még mindig diákéveim Roxfortját látom… de a látvány nem nyugtatott meg. Borzasztó volt így látni a kastélyt; betört ablakokkal, kormos, vagy hiányzó falakkal, szinte romokban. Gyorsan elrejtőztem a vadőrlak mellett, még mielőtt észrevehettek volna, és fülelni kezdtem. Figyeltem a szavaikat és a gondolataikat egyaránt, mindaddig, míg már nem tudtam, melyiket is hallom.

– Fred… Fred… miért pont őt? Merlin, miért pont őt? – üvöltötte egy hetedéves-forma lány az éjszakába. Emberi emlékeimből halványan felderengett az arca és a hangja. Kviddicseztem ellene. Griffendéles volt és mintha Angelinának hívták volna.

– Vége… meghalt… de miért nem csak Tudjukki? – Erre a gondolatra görcsbe rándult a gyomrom. Voldemort halott volt. De vajon Harry is?

Száz és száz gondolatot hallgattam azon az éjen, megannyi utalt Harryre, a hősre, aki megmentette a varázslótársadalmat. Csak az nem derült ki belőlük, vajon él-e a Hős Túlélő.

Reggelig figyeltem, mígnem a felkelő nap sugarai a bőrömre világítottak. A gyémántragyogás még az én szemeimet is bántotta, s a vadőrlakban Hagrid is ébredezni kezdett, amit vad csaholás és boldog ugatás követett. Jobbnak láttam a Tiltott Rengeteg árnyékainak jótékony takarásában rejtőzködni a kíváncsi szemek elől, s ahogy egyre beljebb hatoltam az erdő sűrűjében, a lombkorona is egyre összefüggőbbé vált, egy idő után teljesen kioltva fényemet. Nem bántam. Így legalább nyugodtan leülhettem egy fa tövébe, hogy végiggondoljam a történteket.

A gondolatfoszlányokból sajnos nagyon is kiderült, mi történt itt. A gyász és a fájdalom mögött a felszabadulás és az öröm halvány, alig érezhető csekélységekké fakultak.

Amit mindenki várt, a boldogság és a béke időszaka nem köszöntött be, noha a csatának már több mint két hete vége szakadt. Túl nagy volt az áldozat, talán sosem szabadott volna meghozni. Így gondolták a Roxfort lakói, és ahogy gondolataikon át átélem a szörnyűségeket, én sem kívántam mást, csak hogy vissza lehessen forgatni az idő kerekét, és semmissé tenni mindezt a szörnyűséget. Megtanultam tőlük, nem számít, milyen elnyomó basáskodik fölöttünk, ha van kit átölelnünk a sötétben, mikor remegünk a félelemtől, miénk a Mennyország kulcsa. Csakhogy önnön magamnak én voltam a szörnye, aki nem engedett közel a kulcshoz. S most, hogy láttam mindezt a szenvedést, nem volt fontos többé, mi vagyok, mit fog mondani. Látnom kellett. Hisz hiába örökké él is a mágus fia, ha nem tölti meg élettel az éveket, az egész semmit sem ér. Akkor valóban félelmetes szörnyetegnek tűnhet az öröklét. Annak a förtelmes lénynek, ami napokig kísértett a rengetegben, mígnem eszembe ötlöttek Alice szavai: „akárki vár ott, azt tudom, hogy boldoggá tesz majd. Szóval ne félj attól, amivel szembe kell nézned!”

Biztatásba burkolt intése sokáig visszhangzott a fejemben. Az elhatározás, hogy kiderítem, mi történt Harryvel, a pillanat műve volt. Egyszerűen eldöntöttem, felpattantam, és az erdő széle felé kezdtem futni. Lélekszakadva rohantam, gyorsabban, mint valaha. Így is túl sok napot pazaroltam el. Látnom kellett. Nem bírtam tovább.

Az őrjítő sebesség ellenére könnyedén lefékeztem, még mielőtt a legapróbb napsugarat visszatükrözhette volna a bőröm. Óvatosan, fától-fáig osontam, árnyékban maradva, s így folytattam ezt az erdő legvégéig.

Azt hittem, hetekig kell majd lesben állnom, hogy lássam, vagy legalább elkapjak egy értelmes gondolatot, amiből kiderül, él-e egyáltalán. Épp ezért minden önuralmamra szükségem volt, mikor egyszer csak észrevettem őt. Épp becsukta maga mögött a vadőrlak ajtaját, míg Ron és Hermione néhány méterrel odébb, egymás kezét fogva várták.

Most vagy soha, gondoltam, nincs több kifogás!

Ahogy végignéztem rajta, igazából nem is akartam tovább halogatni. Elég volt egy pillantást vetnem sármos, egyre felnőttesebb arcára, kerek szemüvege mögött megbúvó, élettől csillogó zöld szemére, kócos, piszkosfekete hajára és az arcán ülő mosolyra, hogy ne csak egy pillantást akarjak belőle, hanem az öröklétet. Az sem volt hátrány, hogy nem hízott meg. Sőt, határozottan csak nyúlt és izmosodott, ami miatt majdnem túl sokáig felejtettem rajta a szemem. Szerencsére még épp időben észbe kaptam, és – jobb ötletem nem lévén – egy pillanatra kiléptem az erdő sötétjéből. Csak egy röpke másodpercig engedtem, hogy a vakító csillogás körülöleljen, s rögtön vissza is ugrottam a fák mögé. Nem akartam, hogy mind a három griffendéles észrevegyen, bár Ron és Hermione figyelmét elég nehéz lett volna elvonni egymásról. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, ugyanakkor heves izgalom kerített hatalmába, mikor láttam, hogy Harry megkövülten bámulja a helyet, ahol az imént tündököltem.

– Harry, minden oké? – aggodalmaskodott Hermione. Harry sokáig nem válaszolt neki, s akkor sem nézett rá. Nem vette le a szemét arról az egy pontról.

– Persze, csak… semmi – motyogta alig hallhatóan, mielőtt sarkon fordult, és csatlakozott barátaihoz.

Figyeltem járását, egészen addig rajta tartottam a szemem, mígnem a kastély hatalmas tölgyfaajtaja be nem csapódott mögötte. Még csak vissza sem nézett. A csalódottság hullámokban tört rám. Nem értettem, miért nem foglalkozott velem. Talán érzékcsalódásnak hitt? Hitetlenkedett? Talán nem is szeret?

Ahogy alkonyodott, kezdtem megnyugodni, és végre képes voltam levonni azt a logikus következtetést, hogy egyszerűen összezavarodott. Hisz azt hiszi, három éve halott vagyok! Egyszerűen csak még tovább kell őt csalogatnom, egészen ölelő karjaimig…

Az ölelő karokról hirtelen eszembe jutott, milyen nehéz volt, mennyi akaraterő kellett ahhoz, hogy egyáltalán hozzáérhessek Bellához. Tudtam ugyan, hogy megvan az akaraterőm, csakhogy majdnem egy hete nem vadásztam, és tükör nélkül is meg tudtam volna saccolni, mennyire fekete a szemem.

Aznap éjjel ismét elhagytam a kastély területét, de csak hogy a kinti erdőkben vadásszak. Nyilván a Tiltott Rengetegben is csillapíthattam volna olthatatlan vérszomjam, de nem akartam magamra vonni a kentaurok haragját. Odakint három farkasra leltem, akik egy eltévedt nyájra akartak támadni. Megmentettem szerencsétleneket, s ahogy az ártatlan, riadt bárányokra néztem, akaratlanul is felnevettem. És akkor az oroszlán szokás szerint megvédte a bárányt – futott át az agyamon. És ez mindörökké így lesz – toldottam hozzá gondolataim láncolatához, mikor néhány perccel később ismét a Tiltott Rengeteg határában ültem, és vártam. Reméltem, hogy felbukkan, de persze a lerázhatatlan lelkiismeretem sem ment szabadságra, s egy részem imádkozott, hogy Harry maradjon csak a kastélyban, ahol semmi sem bánthatja. Többé már nem.

***

Egész éjjel az őrhelyemen maradtam, a pirkadat közeledtével egyre több apró repedés keletkezett reményeim burkán. Már épp készült darabokra törni, mikor meghallottam a lépteit. Mielőtt felkaptam a fejem, már tudtam, hogy ő közeledik. Éreztem. Az ereiben lüktető vérének, és neki magának is különös illata volt. Elképzelhetetlennek tűnt, de jobb, mint Bellának. Vadító, érzéki, csábító… ellenállhatatlan. S mikor mindezen illatokhoz arc is társult, minden önuralmamra szükségem volt. Nem akartam megijeszteni.

– Cedric? – suttogta fojtott hangon, mikor elérte az erdő határát. – Vagy Cedric szelleme… Van itt valaki?

– Itt vagyok – feleltem végül, kilépve rejtekhelyemről. Hangtalanul léptem közelebb hozzá, de öt-hat méterrel előtte megálltam.

– De hát te nem is vagy szellem! – kerekedtek el gyönyörűséges szemei.

– Nem. Valóban nem – ráztam meg vigyorogva a fejem. Ez az értetlenkedés emlékeztetett újszülött napjaimra, s egyben olyan gyermekien ártatlannak mutatta őt, hogy nem bírtam tovább komoly arccal.

– Akkor... mi vagy te? Az inferusok nem ragyognak, az sem lehetsz, de láttalak meghalni, és más ésszerű magyarázat nincs erre!

– Ésszerű nincs is, de attól még létezhet – villantottam rá egy újabb mosolyt. Próbáltam oldani a zavarát.

– És… elárulnád? – kérdezte végül, néhány másodpercnyi eredménytelen találgatás után. A gondolatai is tökéletes zavarról árulkodtak. Felsóhajtottam. Megértettem, miért volt olyan nehéz Alice-nak közölnie, mi vagyok. Mert hihetetlenül hangzik. De ez az igazság!

– Vámpír vagyok – böktem ki.

Figyeltem, ahogy leesett az álla, és arcára kiült a meglepetés. De hitetlenkedésnek nyomát sem láttam, pedig a fejemet tettem volna rá, hogy ő nem tud gondolatokat olvasni.

– És most… én leszek a vacsora? – kérdezte tárgyilagosan. Gondolom, amíg távol voltam, páran megpróbálhattak az életére törni.

– Eszemben sincs, sőt, ha akarod, most azonnal elmegyek. – Ahogy kimondtam, mérhetetlen fájdalom öntött el. Még a gondolata is kínzott.

– Nem… dehogyis! Maradj, kérlek! – nyújtotta felém kezét, amitől ösztönösen összerezzentem. Három éve éltem úgy, hogy az emberek elkerültek – leszámítva persze Bellát, de ő a világért sem hagyott volna ki egy ekkora adag veszélyt.

– Ameddig csak szeretnéd… – válaszoltam. – És ameddig te is itt leszel.

– Ameddig csak szeretnéd – feleselt pimaszul. Mintha kicserélték volna: az előbbi, zavarodott kölyök helyén egy vérbeli kamasz állt. Már csak a férfit kellett kicsalogatnom…

– Foglalj helyet – böktem egy vaskos farönkre, ami nem messze hevert eddigi őrhelyemtől. Leültünk egymás mellé, és egy ideig csak a szavakat kerestük. Ő találta meg őket előbb.

– Miért csak most jöttél vissza?

– Mert… bocsáss meg ezért a szófordulatért, de én is csak ember vagyok. Vagy legalábbis eredetileg az voltam.

– Aha – bólintott, miközben magában emésztette értelmetlen válaszomat. – Nézd, ha Chót keresed, jó helyen jársz, visszajött harcolni, és még mindig itt van a kastélyban. Ne aggódj, semmi baja nem esett, néhány horzsolással megúszta. Ha szeretnéd, hogy lecsalogassam ide…

Láttam a csalódottságot a szemeiben, és meglepően jó kedvem lett tőle.

– Nem Chóhoz jöttem. – Értetlenkedő arckifejezését látva, nagyot sóhajtva, folytattam. Könnyebb volt kimondani, mint gondoltam. – Hanem hozzád.

Másodszorra láttam elkerekedni az angyali zöld szempárt, és mindent megadtam volna érte, hogy harmadszor is meglepjem. A látvány mindennél többet ért.

– Bocsi, de ez most kissé zavaros. – Csak ekkor vettem észre, milyen hevesen gesztikulál. Nem emiatt a tulajdonsága miatt fogok kiszeretni belőle, állapítottam meg magamban, ahogy mozdulatait figyeltem.

– Tudom – érkezett a válasz némi fáziskéséssel. Azt hiszem, már megint belefeledkeztem a látványba. 

– Sosem mutattad, hogy… bármit is éreznél irántam – csattant fel, de csak halkan. Túl közel ültünk a vadőrlakhoz. – Azt hittem, Cho és te… jaj, tudod!

– Láttam, hogy viselkedtél Cho jelenlétében. Muszáj volt tennem valamit, fel kellett hívnom magamra a figyelmedet, azt pedig végképp nem engedhettem, hogy beleszeress!

– Én nem viselkedtem máshogy Cho jelenlétében. Azt hiszem, csak azt szerettem benne, hogy… hogy ugyanolyan jószívű volt, mint te. De kezdetben utáltam. Gyűlöltem, mert szeretett téged. És nem engedhettem, hogy viszontszeresd!

Néhány másodpercnyi csend következett, aztán mindketten hangosan felnevettünk, elfeledkezve a szunyókáló Hagridról, elfeledkezve minden másról a mi saját univerzumunkon kívül.

– Mintha a Tévedések Vígjátékát élném… – vigyorgott még mindig.

– A mit?

– Semmi, mugli dolog – legyintett. Ismét felnevettünk, bár azt hiszem, már csak zavarunkban. Vagy a boldogságtól. Vagy mindkettőtől. De a kacagás lassan halkult, és sóhajokká, zihálássá szelídült – vagy inkább vadult –, ahogy arcunk egyre közelebb került egymáshoz. Hamarosan azon kaptam magam, hogy az ajkamon érzem forró lélegzetét. Csak egy pillanatig hezitáltam. Tudtam, hogy nem fogom bántani.

Abban a pillanatban, ahogy ajkunk összeért, mintha felrobbant volna a világ, és lángokkal fedte volna be testem. De a lángok nem fájdalmasan égettel, bizsergetően nyalogatták minden porcikámat, ahogy finom, puha ajkaival ismerkedtem. Szerettem volna örökké magamhoz szorítani, de nem akartam messzebb menni, nem akartam bántani, inkább elhúzódtam.

– Sajnálom…

– Ó, ne sajnáld! – zihálta kipirult arccal, ahogy ismét felém hajolt.

– Úgy értem, sajnálom, de nem biztos, hogy képes vagyok türtőztetni magam. Nem akarlak bántani. – Harry félbehagyta a mozdulatot, és lassan elhúzódott tőlem.

– Oh, értem. Azt hittem, nem érdemlem meg, vagy hogy nem jó, vagy… – próbált mentegetőzni az el sem követett hibáért.

– Ugyan! Megmentetted a varázs- és muglitársadalmat egyaránt! A mágiaügyi miniszter székét is megérdemelnéd! – csóváltam a fejem.

– Nem én mentettem meg. Több mint száz varázsló harcolt azon az éjjelen a Roxfortban. És túl kevesen élték túl közülünk. És egyszer csak itt vagy te, kiemelkedve a holtak tengeréből, és… olyan nehéz elhinni, hogy a legmerészebb álmok is valóra válhatnak!

– Azért remélem, fel tudod dolgozni…

– Majd meglátjuk – mosolygott rám, ahogy szorosan hozzám simult és átölelt.

Vissza