Kinek készült az ajándék: Emmeline
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: Főszereplő halála
Jellemzők: Dráma, sötét
Leírás: A háború immár hosszú évekkel ezelőtt véget ért, ám az áldozatok hozzátartozóit, barátait még mindig kísérti a múlt. Vajon mi minden történt akkor, és hogyan lelhetnek megnyugvást? Remélhetőleg a történetből kiderül. A bétázást hálásan köszönöm a bétámnak. :-)
Alapötlet: „3. Piton professzor egy bájital-baleset folytán őszinteségi rohamot kap, és kiönti a szívét Ginnynek. Romantikamentes, néhol akár komor, de azért nem túl vérengzős, au történetet szeretnék, itt nem fontos a rózsaszín befejezés...”
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Küldetések
Rideg, téli éjszaka volt, az utcák fagyott hótól csillogtak. A kisváros szívében picike tér, annak közepén pedig romos, valamely előző században épült templom állott. Minden órában megcsendült harangja az éj magányában, jelezve a múló időt, s a letűnt korokat. Sűrű köd szállott a vidékre, beburkolva a templom tornyát, és annak védőn égbe nyúló keresztjét. A hatalmas épület immár sötétre színeződött köveit megvilágító vöröses színű lámpák egészen kísérteties fénybe vonták a helyet.
Az egyik saroknál most egy hosszú kabátba burkolózó alak jelent meg, és szapora léptekkel haladt szorosan a templom nyugati szárnya mentén. Nem sokkal később a környező házak egyikének bejáratához lépett, kulcsot vett elő erszényéből, majd eltűnt az ajtó mögött.
A többszintes épület régóta elhanyagoltnak tűnt, ablaktáblái korhadtak voltak, az üvegek néhol már kitörtek, falairól több helyen letöredezett a vakolat. Belsejének állapota sem mutatott kedvezőbb képet. A rozsdás vezetékekből csepegett a víz, törött üvegcserepek hevertek szanaszét, ódon, poros lépcsősor vezetett a felsőbb emeletekre. Az egyetlen fénysugár egy második emeleti, újnak tűnő, fenyőfából készült ajtó mögül szűrődött ki.
A fény forrása a lakás előterében égő gyertya volt. A helyiség egy sokkal tágasabb, világosabb szalonba vezetett. A szobák furcsán nagynak hatottak, hiszen kívülről nem tűnt ekkorának az épület. Valamikor varázslók népesítették be az egész, mára azonban kevesen maradtak, és óvatosabbak is voltak.
Ízlésesen berendezett, tiszta helyiségek voltak ezek. A szalonból egy étkező nyílt, illetve a konyha, az onnan kivezető folyosó pedig egy keskeny lépcsősort sejtetett. A falakat halványzöld színűre festették, s ezzel harmonizáló berendezési tárgyakat helyeztek el.
Az ablaknál egy régi zongora állt. Előtte egy fiatal, vörös hajú nő ült, forró kávét kortyolgatott, s időnként leütött egy-egy hangot a billentyűkön. Még a kabátját sem vetette le, úgy huppant le, ahogyan néhány perccel ezelőtt megérkezett. Szemben vele magas, szőke hajú fiatalember foglalt helyet egy fotelben, szemében aggodalommal kutatta a másik arcát.
Ismerte társa szokásait. Ginny Weasley évek múltán is csak úgy tudta félretenni múltja fájdalmát, hogy naphosszat dolgozott, minden ízben jóval éjfél után ért haza, fáradtan, kimerülten. De ritkán feküdt le ebben az időben. Legtöbbször megitta a már elkészített kávét, majd laborjába vonult, és a kutatásaival foglalkozott.
Ez az éj azonban különös volt. Mindketten érezték, hogy egészen érhetetlen üzenetek érkeznek hozzájuk, hogy a múlt árnya ma sokkal inkább kísért, mint eddig bármikor.
- Szeretnék eljátszani neked valamit a zongorán – szólalt meg Ginny. Hangja kissé érces volt.
A fiú csodálkozva nézett rá. Csak elvétve fordult elő, hogy beszéltek akár csak pár szót is, az pedig még inkább, hogy a nő kezdeményezett. Aprót bólintott, mire Ginny hátat fordított neki, és belekezdett egy ismerősnek tűnő dallamba. Mikor végzett a fiú sóhajtva felállt, közelebb lépett hozzá, és megszorította a vállát.
- Sosem gondolta volna senki, hogy a zenélés lesz majd egyszer az egyetlen mentsváram – mosolyodott el Ginny.
- Az egyetlen? – húzta fel a szemöldökét a fiú. – Hát a munkád? És én?
- Tudod, hogy értettem. – A nő arca újra komor és elutasító volt.
- Persze – válaszolta lemondóan a másik. – Mi volt ma a kórházban? – Pontosan ismerte már a történetet, s jobbnak látta másfelé terelni a beszélgetést.
- Kifüggesztették a karácsonyi díszeket – vont vállat Ginny. – Hála Merlinnek, egy ideje nincs sok új páciens.
Ekkor, mintha csak meg akarná cáfolni szavait, hirtelen erőteljes kopogtatás hallatszott a bejárati ajtó felől.
- Majd én kinyitom – indult az ajtó felé a fiú.
Nem sokkal később egy igen meglepődött férfivel a nyomában tért vissza. Az érkező magas volt és sovány, hosszú, fekete haja a szemébe hullott, arca beesett, szeme láztól csillogott.
- Piton professzor? – Ginny hangjában döbbenet csengett.
- Amint látja, kisasszony – biccentett Piton, és közben végigmérte a nőt. – Amennyiben valóban gyógyítással foglalkozik, kétlem, hogy ne lenne megfelelő állapotban ahhoz, hogy felismerje az egyik roxforti tanárát. – A férfi gúnyosan mosolygott.
- Minek köszönhetjük a megtisztelő látogatását, professzor? – Úgy tűnt, nem törődik a megjegyzéssel.
- Nem baráti csevejre jöttem, biztosíthatom. – A hangnem továbbra is ironikus maradt. – Tudja, általában az emberek orvoshoz akkor mennek, ha valami bajuk van – tette még hozzá.
- Valóban – bólintott Ginny. – Ugyanakkor általában normális hangnemben társalognak a gyógyítóikkal.
- Most illemre tanít, vagy elmondhatom végre, hogy mi történt? – Piton dühösen megragadta a nő vállát, és megrázta. A fiú fejcsóválva kiment a konyhába, magára hagyva a másik kettőt. A nő sosem szerette, ha a közelben tartózkodott, mikor véletlenül a lakásán kereste fel az egyik betege.
- Természetesen – válaszolt Ginny, aki továbbra is megőrizte nyugalmát. – Először engedjen el, kérem, azután foglaljon helyet - Az egyik fotelre mutatott, majd előhúzott a zsebéből egy jegyzetfüzetet, és visszaült a zongora melletti székre, szembe egykori bájitaltan tanárával.
- Nem értem, miért pont magát ajánlják, mint legjobb gyógyítót a környéken – jegyezte meg Piton, miután alaposan körbenézett a szobában.
- Az imént még sürgősen meg kívánta osztani velem a problémáját – szólt Ginny, fel sem nézve noteszéből.
- Azóta megbántam. – Piton már felkelt volna a helyéről, hogy hazainduljon, de a nő hangja megállította.
- Ez esetben majd én kérdezek – mondta a nő. – Mikor történt a baleset?
- Egy szóval sem mondtam, hogy baleset volt – válaszolta emelt hangon a professzor, és kissé csalódottan visszaereszkedett a helyére.
- Ez azt jelenti, hogy szándékosan vett magához a legújabb igazságszérumból?
- Látom, tényleg tud valamit. – A férfi hangjából érezhető volt némi elismerés.
- Egy ideje a szakmában dolgozom – csóválta meg a fejét a nő. – A bájital hatására a páciens védekezéssel reagál. Érezhető, hogy kerüli az esetleges kérdéseket, ugyanakkor időként úgy tűnik, mintha legszívesebben mindent elmondana. – Itt néhány másodpercnyi szünetet tartott. - Feltételezem, hogy kísérleteket folytatott saját bájitalának továbbfejlesztésére. Bár tudtommal a szer már most hatásosabbnak bizonyul, mint a Veritaserum legelterjedtebb formája.
- Így van – hangzott a felelet. – Elég, ha egy csepp hozzáér a bőrhöz, és az illető máris arra kényszerül, hogy minden feltett kérdésre igazat szóljon.
- Tehát nem baleset volt?
- Csak részben. – A férfi lehajtotta a fejét, majd halkan folytatta. - A háborúban eltalált egy átok, amely lassú halált hoz. Hasonló tüneteket produkál, mint a mugliknál agytumornak nevezett betegség, csak sokkal fájdalmasabb, és több mellékhatása is jelentkezik. Semmit sem lehet tenni ellene.
- Hallottam már róla, de ez idáig mindannyian úgy tudtuk, senkinél sem használták ezt a varázslatot – ráncolta homlokát elgondolkodva Ginny. – Ha jól emlékszem, a leírásokban az áll, a beteg akár tíz-tizenöt évig is életben maradhat, fájdalmai viszont egyre erősödnek. Ezek alapján pedig az ön állapota igen súlyos, hiszen a háború immár tizenkét éve ért véget. Miért nem szólt róla senkinek?
- Úgysem tudott volna senki segíteni – állt fel Piton, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Egyébként sem kellett volna, hiszen mindig is gyűlöltem a tudatot, hogy mind meghaltak; a maga családja, Potter… - hangja elcsuklott, majd alig hallhatóan kiejtett még egy nevet.
- Hermione? – ismételte döbbenten Ginny. Biztos akart lenni benne, hogy a professzor a barátnőjét említette, ráadásul a keresztnevén.
- Igen, ő. – A férfi már szinte ordított. – Az egyetlen, aki a háború előtti vészterhes időkben kedves volt velem. – Próbált újra nyugalmat színlelni. – A Rend gyűlései után sokszor ott maradtunk a konyhában, és beszélgettünk.
- Szóval magával volt – mondta Ginny, inkább csak magának. Harrynek és Ronnak is feltűnt, hogy Hermione gyakran órákra eltűnik, és később egy szót sem lehet belőle kihúzni arról, hogy merre járt, és mivel foglalkozott azalatt.
- Megmenthettem volna, de nem tettem – folytatta Piton. – Ott volt mellettem a háborúban, de én a saját mocskos életemet féltettem, ahelyett, hogy másokon segítettem volna. – Elhallgatott, és szemében félelemmel várta az ítéletet, hiszen tudta, hogy a két lány igen közeli kapcsolatban állt egymással, egészen olyanok voltak, mint a testvérek.
- Ezért később úgy gondolta, jobb, ha maga is inkább meghal?
A férfi bólintott.
- Ha jól gondolom, azért vette magához a szérumot, hogy mindezt el merje mondani. – Ginny követte tekintetével a fel-alá sétáló férfit.
- Megfordult a fejemben, igen, de nem voltam biztos benne, hogy helyes lenne – állt meg most az ablaknál a tanár. Időközben újra havazni kezdett, és ő hosszasan elnézte, ahogy a hópihék megtapadnak az ablakpárkányon. Jó néhány perc múltán törte csak meg újra a csendet, Ginny közben apró betűs jegyzeteket írt a füzetébe. – Azt szerettem volna elérni, hogy a bájital hatása ne múljon el többé annál, aki kapcsolatba kerül vele, de közben elkalandoztak a gondolataim, újra megjelent előttem Hermione arca, ahogyan kétségbeesetten néz rám, segítséget kérve. Így aztán nem vettem észre, hogy a főzet az eltelt percek alatt pont forrni kezdett, így egy jó adag az arcomba fröccsent, mielőtt felfoghattam volna mi is történik.
- És a szérum új változata is működik, amint látom. – A nő becsukta a noteszt, és a zongora tetejére tette.
- Miből gondolja?
- Az efféle sebek köztudottan nem múlnak el néhány nap alatt – mosolyodott el. – Gondolom, megvárta, míg az arca rendbe jön, és csak azután keresett fel engem. A bájital hatása pedig még mindig tart, nemde?
- Eltalálta – ismerte be kelletlenül a professzor. – Nem szól semmit a háborúban történtekhez? – Úgy tűnt, csodálkozik, hogy egykori tanítványa nem kezdett el azonnal üvöltözni vagy átkozódni.
- Ötletem sincs, mit mondhatnék – rázta meg a fejét Ginny. – De úgy hiszem, a dolgok mindig okkal történnek. Magának életben kellett maradnia.
- Magának viszont erről fogalma nincs! – A tanárt újra elfutotta a méreg. – Nekem már semmi keresnivalóm nincs a földön.
- Úgysem hagyná, hogy meggyőzzem az ellenkezőjéről, hát higgye, amit akar, végtére is nem ezért jött ide. Tehetek esetleg valami mást önért?
- Csak ne mondja el senkinek azt, amit ma elmeséltem magának.
- Efelől nyugodt lehet. Nincs szüksége valamilyen fájdalomcsillapítóra? – Látszott, hogy a férfi már hosszú ideje szenved, de gyötrelmét igen jól tudja leplezni.
- Már hozzászoktam, és egyébként is tudok magamnak főzni, ha szükségem van rá – vetette oda udvariatlanul. – De azért köszönöm – kapott aztán észbe.
- Nincs mit. – A nő az ajkába harapott, és inkább elfordult.
A professzor ezek után elköszönt, és gyors léptekkel távozott. Ginny nem tartotta szükségesnek, hogy kikísérje. Fejében kavarogtak a gondolatok, összeszorult a szíve a tudattól, hogy ezen az emberen már nem segíthet. Évekbe telt, mire maga is fel tudta dolgozni, hogy elveszítette legjobb barátait, ám viszonylag hamar rádöbbent, fontos küldetése van a varázsvilágban: tehetségével, természetes érzékével a betegségek kiderítésére, és azok gyógyítására végzett kísérleteivel megmentheti szenvedéseiktől a rászorulókat. Ez az érzés adta az erőt minden új napjához. Szomorúan ült le újra a zongorához, és belefogott a látogatás előtt elkezdett dallam játékába.
A következő napokban nem történt semmi említésre méltó, a volt bájital tanárról nem érkeztek újabb hírek, a napok a megszokott rendben teltek. Karácsony reggelén azonban Ginny szeme megakadt a Reggeli Próféta egy rövid cikkén.
„Elhunyt Perselus Piton, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola professzora. A bájitalok mestere, a Merlin-díjas varázsló éppen a napokban adta át a Mágiaügyi Minisztériumnak a Veritaserum legújabb, továbbfejlesztett változatát, melynek segítségével sikerült elkapni a már évek óta keresett, még életben maradt néhány halálfalót. Mr. Piton halálát a Roxfort igazgatónője, Minerva McGalagony jelentette be tegnap délután. A pontos körülmények egyelőre ismeretlenek.”
A nő sóhajtva tűrte össze az újságot, majd a laborba indult. Hiába volt karácsony, nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy talán megtalálhatja az ellenszert, és többé senkinek nem kell ilyen kínokat átélni. Minden fellelhető irodalmat átnézett a mugli betegségről, illetve az átokról is. Heteken, hónapokon át dolgozott, és még kevesebb emberrel létesített bárminemű kapcsolatot, mint annak előtte.
Egy év telt el a néhai professzor különös látogatása óta, mikor újabb beteg jelent meg, hasonló tünetekkel. A sajtó már egy ideje foglalkozott a lehetőséggel, hogy Ginny Weasley, a háború életben maradt hőse, a híres gyógyító talán nemsokára megtalálja egy ősrégi, halálos átok okozta betegség gyógyírét.
A páciens vállalta a kísérletet, és a nő sikerrel járt. A kislányt véletlenül találta el az átok egy amerikai varázsló iskolában, ahol sokkal szabadabb oktatási rendszer volt. A szülőknek a legszebb karácsonyi ajándék volt, és most először a végső csata óta Ginny lelke is teljesen megnyugodott.
A szobájában ült, kezében egy régi képet szorongatott, amin Harry kissé esetlenül ölelte át egy győztes kviddicsmeccs után. Mosolyogva integetett, kócos, fekete haja a szemébe lógott.
- Nemsokára találkozunk – suttogta Ginny.
A küldetés véget ért.
A temetőben egy frissen hantolt sírnál magas, szőke hajú fiú álldogált. Fejét lehajtotta, és néhány könnycseppet morzsolt el a szeme sarkában. Draco Malfoy volt talán Harry Potter egykori iskolatársainak egyetlen életben maradt tagja. Sosem kételkedett benne, hogy Ginny volt az egyetlen barátja az életben, és ezért mindig hálát adott, még akkor is, ha ez csak egy kegyetlen háború árán történhetett meg.
Most visszaemlékezett a háborúra, az elmúlt iskolaévekre, a gyermekkorára. Nagyot sóhajtott, egy utolsó pillantást vetett a keresztfára, aztán lassan megfordult, és távozott. Fújt a szél, s hamarosan hatalmas, sűrű pelyhekben kezdett hullani a hó, betakarva mindent, mi múlandó.
Utolsó kommentek