Kinek készült az ajándék: Mystra
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: AU, dráma, slash
Leírás: Draco/Harry fic. Cedric halála után Harry magát hibáztatja a történtekért, egy bizonyos szőke mardekáros pedig kihasználja a gyengeségét. Nem kell feltétlenül slash irányba tolni a történetet, lehet valami szimpla, Malfoyhoz méltó gonoszkodás is… Egyáltalán nem várok happy endet; lehet sötét, angst, dráma, 18+, slash, úgy körülbelül bármi, csak ne humoros és rózsaszín ^^
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Szerzői megjegyzés:
Kedves Mystra és Olvasók!
Először még külön fel szeretném hívni arra a figyelmet, hogy egy – két helyzetben eltérek az eredeti könyvtől, sajnos muszáj volt a történet szempontjából.
És most a sztoriról. Próbáltam megtartani a „feltételeket”, amik meg voltak ugye adva ehhez a történethez. Remélem azért valamelyest sikerült^.^ Az elején nagyon sokat gondolkoztam, hogy melyik történetet valósítsam meg, mert nagyon jó alapanyagokat kaptam, és végül emellett döntöttem. Meg kell vallanom féltem, hogy nem fogom tudni kellő karakterhűséggel megírni ezt a történetet, nem igen szoktam Harryvel és Dracóval dolgozni, de majd meglátjuk mi sült ki belőle. :)
Ha tehetném, még a végtelenségig csücsülnék ezen a történeten, nem vagyok vele igazán megelégedve, de nagyon jó kihívás volt, és nagyon nagyon nagyon remélem, hogy azért valamennyire elnyeri a tetszésed/ tetszéseteket. (hm, mintha kicsit sok nagyon lenne itten… hehe )
Még ezer dolgot el szeretnék mondani, ami persze most jelenleg nem jut az eszembe, szóval itt az ideje búszúznom. :)
Kellemes olvasást!
És kedves Mystra, ( és persze kedves vállalkozó szellemű Olvasók) utólag is Nagyon Nagyon Boldog Karácsonyt Kívánok!!!
Üdvözlettel:
Rejtélyes Alkotó
A bűnhődés dallama
- Ez a büntetésem…
/Liliomeső. Megfagy a pirkadat, és tűzbe borul a világ. A hold fénye megcsillan a múlt vizének tükörképén, az árnyék kavicsot dob bele, mely a jelent sírja vissza. Mégis mit tehet az ember, ha a jövő belefáradt a szülésbe?
Szavak, melyeket rosszul formáltam, szavak miket végül sosem mondta, ki, érzések, pillanatok, amiket nem éltem meg igazán. És a legfájdalmasabb az, hogy már késő… hogy tudom, már nem számít. Nincs hatalmam visszaforgatni az idő vaskerekét, nincs bátorságom szembenézni emlékeimmel. Nincs erőm harcolni magammal, és a világgal.
De ki sejthette?
Honnan tudhattam volna?
És vajon… ez miért fáj ennyire?/
Harry szeméből sütött a harag. Nemcsak a szeméből, hanem egész lényéből. Harag volt minden mozdulatában, minden szavában, minden lélegzetvételében és hallgatásában. És düh.
Harry dühös volt, nagyon dühös. Azt senki nem merte tőle megkérdezni, hogy mégis miért. Vagyis persze, Hermione és Ron érdeklődött, hol finomabban, hol erőszakosabban, de nem jöttek rá arra, amit Harry először csak sejteni kezdett aztán végül már tudott is.
Valamit leplezni akart magában ezzel a nagy gyűlölettel… Harry persze pontosan tudta mi a baja, de kezdett rájönni arra, ami már régóta benne motoszkált. Hogy barátai akármennyire mellette vannak, és támogatják őt, sohasem fognak rájönni arra, hogy min megy keresztül. Ezt senki nem értheti meg, csak aki már átélte. Mit is? Tény és való, hogy Harry Potternek nem adatott meg egy szerető család, két olyan ember, aki feltétel nélkül mellette állhatott volna és szerethette őt, bármilyen és bármit tesz. Bármennyire lerágott csont, nem mehetünk el amellett a tény mellett sem, hogy az egész varázslóvilág sorsa tőle függött, egy kegyetlen férfi pedig halálát kívánta. Mindenáron.
Sosem érthette ezt meg senki sem, bárhogyan próbálták. Ezzel neki kellett megbirkóznia.
És még most ez is…
Ez is…
Persze ezzel a nagy dühhel és gyűlölettel, ami lelkében dúlt azt érte el, hogy senki nem szólt hozzá szívesen, sőt, sokan már végül nagy ívben elkerülték. És Harry Pottert ez még inkább arra tüzelte, hogy gyűlöljön. Gyűlölje az egész varázslóvilágot, Voldemortot, hamis barátait, és önmagát, ezt az önsajnálatban fetrengő, tehetetlen énjét.
Aki nem tudta megmenteni őt.
Csüggedten süppedt bele világába, a haraggal és sajnálkozással fűszerezett kis életébe. Egyszerűen csak nem akart többé az lenni aki volt. Nem akart ilyen gyenge, és érzékeny lenni, és megbocsátó, tombolni és törni szeretett volna, zülleni és kikiáltani magából mindent. Gyűlölte, hogy újra és újra lejátszódik minden elalvás előtt a fejében az a bizonyos este, nem akart bűntudatot, tehetetlenséget és fájdalmat érezni. Soha többé.
Azelőtt nem ismerte ezt az érzést. Mikor rá kell jönnie az embernek, hogy nem fog az életéből hirtelen felkelni, és senki sem fogja megnyugtatóan simogatni a fejét és azt suttogni szeretetteljesen a fülébe, hogy csak rosszat álmodott.
Néha elég nehéz elfogadni, hogy ez a valóság. Ezt éled. Hogy emberek meghalhatnak. Igen, és nemcsak az ismerősödnek az ismerőse… hanem meghalhatnak a szüleid, a barátaid, a szerelmed, meghalhatnak a meg nem született gyerekeid is. És te is meghalhatsz. Igaz, nem azzal a halállal, ami elválasztja őket tőled, hanem egy sokkal rosszabbal.
Mikor a lélek nem érez többé. Megfagy. Lebénul. Elenyészik. A fájdalom érzésétől megkövül.
/Az időjárás mintha a lelkembe látott volna, rosszabbra fordult. Elmosódva hallottam csak, ahogyan egy nem-létező világban, ami elől elszöktem, eleredt az eső és a kis kopogó felhőkönnyek bebocsátást kértek a zárt üveg mögé. Szinte megsajnáltam reménytelen próbálkozásaikat… /
Harry némán bámult ki az ablakon, figyelve az őrült vihart, ami kint tombolt. A klubhelyiség kandallójában lágyan duruzsolva ropogott a tűz, mégis a fiú érezte a kintről beáradó hideget. Fáradt volt és kimerült, de Hermione nem hagyta őt pihenni. A lány ugyanis szent céljául tűzte ki azt, hogy Harryből legalább egy közepesen jó tanulót farag. Mikor a fiú kijelentette erről szolid véleményét és felhívta a lány figyelmét arra, hogy nem véletlenül hívják őket a híres triónak, a válasz csupán annyi volt, hogy Ronnal már próbálkozott, de reménytelen esetnek bizonyult. Hermione ezáltal lezártnak is tekintette ezt a beszélgetést és ezután minden este befogta a fiút és különórát adott neki. Harry persze próbálkozott mindennel, de végül be kellett látnia semmi sem használ.
Ha a lány a fejébe vesz valamit, addig nem tágít mellőle, amíg meg nem valósítja azt.
- Harry figyelsz te rám? – kérdezte kissé ingerülten Hermione, miután észlelte, hogy a félórás kiselőadása a Humbulung törzs kialakulásáról nemigen kötötte le barátját.
- Persze – felelte csendesen a fiú. Hermione erre csak megforgatta szemeit, nem akart jobban hangot adni mérgének, hisz valójában kicsit örült neki, hogy végre Harry nem olyan rosszkedvű, mint máskor szokott lenni.
- Hát jó… nos, akkor vegyük szerintem át a… Mágiatörténelem órára kapott leckét… ki is vettem egy könyvet a könyvtárból, amiből rengeteg plusz dolgot tudhatunk meg… itt kell lennie valahol…- motyogta a lány, miközben a vele szemben fekvő könyvhalmon átküzdve magát próbálta megtalálni keresett kötetet, sajnos nem sok sikerrel.
- Pedig emlékszem, hogy kivettem… vagy csak akartam? Oh, a fenébe! – Csapta hirtelen homlokon magát a lány, ami kicsit erősebbre és hangosabbra sikerült a tervezetnél. Harry arcán egy halvány mosoly suhant át.
- Ne haragudj Harry, mindjárt visszajövök, csak elrohanok a könyvt… - kezdte a lány, de a fiú gyorsan a szavába vágott.
- Hagyjad csak, majd én elmegyek a könyvtárba csak mondd meg a címét annak, ami kell. – Kapott a fiú ezen a tökéletes alkalmon boldogan. A lány megszeppent Harry hirtelenségén.
- De csak ha nem bánod… - felelte, mire a fiú legyintett.
- Egyáltalán nem – mondta gyorsan Harry. Muszáj volt kiszabadulnia, mert úgy érezte felrobban, ha még egy percet el kell töltenie a tankönyvei mellett. Végül miután Hermione elmondta neki a könyv címét, a fiú szinte kitépte az ajtót s helyéről és kirontott a klubhelyiségből.
Elege volt, elege, elege, elege. Indulatosan lépdelt a könyvtár felé, miközben fejében csak úgy cikáztak a gondolatok. Megtervezett Hermione ellen egy kedves kis merényletet is, miben a lányt altató bűbájjal átkozza meg. Végül el is szégyellte magát erre a gondolatára, hisz tudta bárhogyan is, de mégis csak jót akar neki Hermi. A lány azt hitte ezzel elterelheti a fiú gondolatait arról, ami folyton ingerültté és dühössé teszi, pedig pont az ellenkezőjét érte el vele.
Harry Potter idegesen lépett be a könyvtárba, és örömmel konstatálta, hogy alig pár diák lézeng bent. Elindult a polcok közt, mikor egy gúnyos hangot hallott meg a háta mögül.
- No lám Potter, te tudsz olvasni? Azt hittem, hogy a sok hősködés közben már nem jutott időd megtanulni… - Harry megpördült, és szembe találta magát Dracoval, aki kivételesen most egyedül volt. Aranyszőke haja lágyan keretezte arcát, ami még sápadtabbnak és beesettebbnek tűnt, mint régen volt, de hideg kék szemei ravaszul csillogtak. Vékony szája gúnyos mosolyra húzott, magas, karcsú alakját jól kiemelte fekete talárja.
- Mi értelme gúnyolódnod, ha nincs senki aki nevessen a fenomenális poénjaidon? – vágott vissza dühösen Harry, miközben áldotta a szerencséjét, amiért pont most kellett összefutnia a mardekáros fiúval.
- Oh, mi a baj Potter? Fáj az igazság? Bár lehet, hogy a pici Harrykét még az anyuci tanította meg olvasni? Jaj, majd elfelejtettem, hogy erre már nem jutott ideje… - folytatta előbbi eszmefuttatását Draco, miközben ördögi vigyor terült el az arcán.
Harry visszagondolva már nem tudta pontosan megmondani, hogy tudta megtenni olyan gyorsan azt a pár méteres távolságot ami Draco és közte volt. A düh hirtelen borította el az agyát, és csak arra emlékezett, hogy ott áll előtte, és mire felfoghatta volna mire készül, már arcon is ütötte a fiút. Lassított felvételként látta, ahogy Malfoy későn reagál, így az ütés erejétől elveszítve egyensúlyát megbillen és hátraesik. Draco miután feleszmélt, hogy mi történt felnézett Harryre, és abban a pillanatban vér folyt ki az orrából. Potter kétségbeesett saját dühét látva. Mindent várt, hogy Malfoy felpattan, és nekimegy, hogy megfenyegeti, hogy elmondja apjának, csak arra nem ami következett.
Draco Malfoy elmosolyodott. Hidegen, és elismerően. Majd mosolya még szélesebb lett, végül felkacagott. Harry soha az életében nem hallott olyan érzelemmentes, örömtelen, és fagyos nevetést, mint akkor. Ez jobban megviselte, mintha visszaütött volna. A mardekáros letörölte az orrából kifolyó vért, mely szétkenődve szinte világított fehér arcáról.
- Szánalmas vagy, Potter – suttogta szinte már kedvesen. Harry döbbenten meredt maga elé, kavarogtak benne az érzések. A mindig benne forrongó gyűlölet mintha kiszorult volna és helyét átvette a szégyen, az értetlenség, és a zavar.
Malfoy felállt, zsebre dugta kezeit, és elsétált. Még percek múltán is Harry mintha hallotta volna cipőjének tompa koppanását a Roxfort folyosóin.
/A belülről feltörő sikoly, mely csak engem emészt fel egyedül. Az élet értelmetlensége szöget váj kongó szívembe. Pezsgőspoharak hamis koccanása, mintha egy másik életben történt volna minden. Karcos sikolyt írt a levegő az éjbe. Úgy jöttél, ahogy mentél. Néma örvényként. Hangtalan harangszóként. Belekapaszkodtál álarcomba és magaddal rántottad azt. Mintha csak akkor láttam volna először tisztán.
Azóta nem érdekel már a felkelő nap. Azóta nem érdekel már a kötelességek és elvárások az irányomba. Sokkot kapott a lelkem. Talán ez kellett ahhoz, hogy végre felébredjek a körém épített hamis világból, és rájöjjek mi is az igazi élet.
Talán egyszer arra is rá fogok jönni, hogy mi az értelme…
…
…
…
Csak egyet árulj el nekem így a mindenség végén… valaha is észrevettél engem?/
*
Harry úgy tett, mintha nem vette volna észre az őt méregető lenéző, és kétkedő pillantásokat. Hermione lágyan belekarolt Ron karjába, aki hátát simogatta, így próbálva felmelegíteni a vacogó lányt. Roxmorts meglepően hűvös volt aznap este. Lágy fények világították be falut, vidám, kacagó gyerekzsivaj szűrődött ki a boltokból, ki a fagyos lelkű macskaköves utakra. Mintha Ron és Hermione egész más világokban járt volna, mint Harry. Barátai oldalán fényesek voltak a csillagok, az emberek kedvesen mosolyogtak rájuk, és mézes illatokat sodort feléjük a szél. Míg Harry magányosan bandukolt egy olyan helyen ahol a lámpa fénye gyengén pislákolt.
- Oda nézz! – sikkantott fel hirtelen Hermione, minek következtében Harry úgy érezte menten megáll benne az ütő.
- Most nyílt a Blizard Wlittenger könyvesbolt! Muszáj bemennünk oda, srácok… kérlek! – Hermione könyörgő tekintetét látva természetesen Ron nem tudott nemet mondani. Harrynek persze ennél sokkal könnyebb dolga volt.
- Ti menjetek nyugodtan, nekem nincs nagyon kedvem. Majd összefutunk valahol – intett feléjük a fekete hajú fiú, és válaszukat meg sem várva elindult valamerre, csak úgy az orra után. Ron már épp nyitni akarta a száját, aminek az lett a következménye, hogy Hermione egy laza mozdulattal befogta kezével azt.
- Hagyjad… hadd menjen…- suttogta nyugodt mégis kicsit szomorú hangon. – Tudja, hogy itt vagyunk neki. A többi már csak rajta múlik. – Ron ennél nehezebben nyugodott bele barátja eltávolodásában.
- Te ezt nem értheted – vágta vissza bosszúsan a lánynak. Egy darabig még nézte a tömeget, amiben előbb Harry eltűnt, majd végül beletörődően követte a lányt.
Harry rosszul volt. Zúgott a feje, nehezen szedte a levegőt, légszomja volt, és ki akarta törni magát a hatalmas tömegből. Menekülni, szabadulni vágyott… Lába önkéntelenül a Szellemszállás felé vitte őt. Mikor végre odaért, kimerülten rogyott össze. Ha utólag megkérdezte volna bárki is, nem tudta volna megmondani pontosan mennyi ideig hevert ott bágyadtan. Hagyta, hogy a hideg befészkelje magát a csontjai közé, és a végén már nem is fázott, csak fájó zsibbadtságot érzett. Végül ülő helyzetbe tornázta magát, tenyerébe temette arcát, pedig legszívesebben üvöltött volna.
- Nocsak, megint egyedül? – Harry riadtan pillantott fel a fagyos hang hallatán. Draco Malfoy furcsa látványt nyújtott a hidegtől kipirosodott arccal. A fiú utálta, hogy újra egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben találkoztak.
- Malfoy, ha nem ismernélek még azt hinném, hogy szándékosan keresed a társaságom! – sziszegte a fiú dühösen, majd hirtelen felállt, mitől meg is szédült.
- Csak egyet árulj el nekem szent Potter… hogy fogsz te… pont te megvédeni minket Sötét Nagyúrtól, ha még azt a Diggory gyereket sem tudtad megmenteni?
Cedric…
/Cedric…/
Utolsó kommentek