Akinek készült az ajándék: Marianne
Korhatár: +16
Figyelmeztetések: slash
Leírás: Zavar… Kétely… Megszállottság.
Az ötlet: „2. Második ötletem egy Akanishi Jin/Kamenashi Kazuya párosítású yaoi lenne, amelyben Kame az egyik koncerten hirtelen fanesvice-olni kezd Jinnel, az pedig folytatást szeretne: ) Fontos a happy end, és nem nagy baj, ha csöpög^^” 

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.

Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).

Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com

Jelszó: 09ust

Jó olvasást! 

A fentebb olvasható ötlet alapján született hát meg a történet, de előrebocsájtom, hogy kissé eltértem tőle. Számomra nem túl könnyű úgy írni, hogy valaki előre megmondja, mit akar kézhez kapni, de mivel az üst lényegét nagyon jó ötletnek tartottam, belevágtam.

A lényeg, hogy bár nem folyik róla a cukormáz, és nem is kimondott… happy end, talán sikerül az ajándékozottam kedvére tenni! Utólag is Boldog Karácsonyt, Marianne!

Megszállottság

Megbabonáz a mozgása, és úgy érzem, már nem sokáig tudok ellenállni neki. A szemébe nézek, s ő kihívóan állja a tekintetem, szinte csalogat, incselkedik, lesi a mozdulataimat. Nem akarom megadni magam neki, de ha ezt így folytatja, egy Tokyo Dome-nyi ember előtt fogom magamévá tenni.

Lágyan ringatja a csípőjét, miközben éneklő hangja is ingerel. Megőrjítesz, Kame!

***

Határozott léptekkel bontom meg a jól betanult formát, és andalgok egyre közelebb hozzá. Mintha diadalittas mosoly csúszna az arcára, de nem érdekel, hogy csapdába csalt; akarom.

A refrén előtt hirtelen megragadom, majd a feltörő sikítások közepette magamhoz húzom.

Együtt mozdul a testünk, egy emberként mozgunk tovább. A többiek nem tulajdonítanak túl sokat a dolognak, a közönség éhes vadként őrjöng, de én, mint aki most ébred életre, csak a velem szemben álló szemeibe bámulok.

Megrészegít az érintése, és azt veszem észre magamon, hogy egyre többet és többet akarok belőle. Az álla alá nyúlok, s magam felé simítom az arcát.

Megdermed egy pillanatra, majd szaggatottan felsóhajt, mielőtt megszüntetné a köztünk lévő távolságot.

Apró, láthatatlan csókot lehel az ajkaimra, s mire eszembe jutna utána kapni, már ott sincs.

Elvesztem; öntudatlanul táncolom és éneklem végig a koncertet. Magam előtt nem a felajzott közönséget, hanem csakis az Ő arcát látom.

***
Napok telnek el úgy, hogy szinte végig csukva tartom a szemem…

Egy éber álom, vagy nem is tudom, hogy nevezzem. Elkapott, megbabonázott, és nem ereszt.

Jó érzés volt a karjaimban tartani, hozzásimulni, érezni, de nem hinném, hogy neki ez többet jelentett némi fanservice-nél.

Nem merek ránézni, mert nem tudom, mit látok majd viszont a tekintetében. Mi van, ha semmit, finom baráti csillogást? El tudom viselni a képzelt visszautasítást?

És mi van, ha olyan lesz, mintha tükörbe néznék? Mi történik, ha ugyanazt a vágyat látom a szemében visszatükröződni? Megéri feláldozni egy erős barátságot; jó alap lenne a miénk egy mélyebb érzelmi kapcsolatnak?

Nem tudom… Őszintén, semmit… Csak érzem, hogy vágyok…

***
Elemi erővel marcangol a szükség, nem tudom, meddig bírom még türtőztetni magam a közelében. A gondolat, hogy érintem, tüzes folyamként szalad végig a testemen.

Kame… a neve, az arca az elmémbe égett, kitörölhetetlenül a részemmé vált.

Ki gondolta volna, hogy elég néhány ködös pillanat, és a barátság érzetét egy jóval erőteljesebb, szenvedélyesebb vonzalom váltja fel. Talán, ha tudom, hogy az egésznek ez lesz a vége, nem megyek bele… Istenem! Miért kellett a színpadon történnie?

Így lemoshatatlanul ott díszeleg rajta a mímelés érzete, hogy csak játék… játék.

Nem merek ránézni, mert félek, hogy odalépnék hozzá, és csak úgy, mint nemrég, magamhoz rántanám, és a bűnömmé tenném.

Kame…

Bátortalanul pillantok az arcára, de a felém áradó csalódottsága szinte fizikailag lök rajtam egyet. A belőle sugárzó erőteljes érzelmet nem igazán tudom hova tenni. Csalódott… mert?

Mert hanyagolom, s az eddigiekhez képest látványosan tartom a távolságot? Nem akarom, hogy elhanyagoltnak érezze magát miattam. Attól, hogy én tiszta hülye vagyok, és össze-vissza pakolgatom magamban a dolgokat, még nem lehetek ennyire önző, hogy… elszakítom magam tőle.

- Kame - súgom felé, mire rám emeli azokat a gyönyörű szemeit. Nyelek egyet, mielőtt újra megszólalnék. - Gyere ide.

Az arcán feltűnő csodálkozást pillanatok alatt váltja fel az öröm halvány szikrája, ahogy lassan felemelkedve felém sétál. Már épp előttem toporog, amikor nagyot sóhajtva a karja után nyúlok, és gyengéden az ölembe vonom.

- Jin - nevet fel szaggatottan, el-elcsukló hangon, de mikor átkarolva a nyakam, a vállamba fúrja az arcát, már nem vagyok biztos benne, hogy tényleg csupán a nevetéstől rázkódik a teste.

Hát újra a karjaimban tartom, ölelem, és… hallgatunk. Én az Ő, Ő az én lélegzetemet, szívdobbanásaimat. Pont, mint régen… az érzés nem feltétlen változott, jövök rá.

Ugyanolyan kellemes, bizsergető érezni őt, mint mondjuk pár hónappal azelőtt.

Szerettem, és szeretem… ez nem változik. Az, hogy néha többre vágyom, csak az öntudat. Nem tudom, és nem is akarok most ezen agyalni. Most itt van, napok óta először újra közel engedtem magamhoz, és lám, nem dőlt össze a világ.

- Jin - leheli a nyakamra a nevemet, mire félreérthetetlen borzongás fut végig a gerincemen. Óvatosan, a lehető legkevesebb mozgással felé fordítom az arcom, s mikor ő is elhúzódik picit, hogy rám nézhessen, a leheletnyi távolság szinte megszűnik közöttünk; ajka az enyémet súrolja.

Döbbenetemre a vágy szinte elemi erővel száguld végig rajtam, de mire felfoghatnám az egészet, ő már piruló arcát takargatva felkászálódik rólam, majd apró mosolyra húzott ajkakkal visszasétál a helyére.

Az időzítés szinte tökéletes, ugyanis abban a pillanatban, amikor leül, nyílik az ajtó, majd sorban Koki, Maru, és Junno lépnek be rajta. Az említett Junnosuke arcára gyermeki mosoly kúszik, majd olyan csendben, ahogy nem tud, az ablakon kibámuló Tatsuya mögé araszol, s karjait szerelme köré fonva, szorosan átöleli.

Kaméval szinte egyszerre fordulunk újra egymás felé, s egy pillanatig a saját érzéseimet látom fellobbanni a szemeiben.

Vágyakozás.

De ez… lehetetlen. Kame, megőrjítesz.

- Jin, itt vagy? - hallom meg Koki nevetős hangját, mire aprót bólintok.

- Itt, hol máshol? - Arcomról vélhetőleg ugyanaz az ábrándosság süthet, ami belülről is feszít, így nem csoda, hogy kérdésemet hallva csak játékosan megingatja a fejét, de láthatóan letesz arról a tervéről, hogy velem beszélgessen.

***

Annyira kommersz lenne az egész nap, ha Kaméra nézve nem az jutna folyton az eszembe, ahogy a karjaim közt tartottam.

***
Este úgy esem be a lakásomba, hogy a fejem tele van különböző, nem feltétlen józan pillanatokkal. Kame, ahogy a mikrofonnal incselkedik. Kame, amint táncol… Kame, ahogy nyújtózkodik, teste ívbe feszül… Kame… Kame… Kame…

Idegesen túrok a hajamba, majd vehemensen a fürdő felé veszem az irányt; ez kell most nekem. Összpontosíts, Jin! - figyelmeztetem magam, de még a kádban ülve sem tudok másra gondolni, csak hogy a forró víz helyett, forró karok ölelnek.

***

Az elkövetkező napok némasága még az eddigieknél is őrjítőbb, mert egy fordított helyzettel találom szemben magam.

Keresném, de mintha most ő kerülne szándékosan. Próbálom elkapni a pillantását, de csak egy furcsa mosolyt küld felém, majd gyorsan más irányba összpontosítja a tekintetét.

Összezavarsz, Kame.

***

A napok összefolynak, körülöttem egybeolvadni látszik a világ, az érzések pedig bennem összpontosulnak.

Úgy érzem, bármelyik percben robbanhatok, elég lesz egy újabb óvatlan érintés. A rejtett pillantások, a sokatmondó, de mégis oly néma mozdulatok…

Vágyom, rettentően vágyom… és lassan képtelen vagyok egy másodpercig is egyedül maradni magammal. Megzabolázatlanul lüktet bennem ő, lüktetsz bennem, Kame!

***

Az ágy olyan lendülettel dob ki magából, és az éberség szinte pillanatok alatt ér el, hogy úgy vélem, ez lesz az én napom. A határozott, tiszta döntések és tettek napja.

Gyorsan végzek a készülődéssel, és szinte oda se nézve suhanok az utakon. A kocsimtól a bejáratig megtett rövid szakaszon, láthatatlanul olvad le rólam az elmúlt idő. Könnyed léptekkel sétálok, s ajkaim rég nem látott mosolyra húzódnak.

A félelem valószínűleg eggyé vált a kispárnámmal, mikor az éjjel kiáramlott a testemből. Nyújtózok egyet, de semmi görcsösséget nem érzek magamban.

Az üvegajtón tükröződő ember mintha újjászületett volna egy éjszaka alatt; kedvem lenne integetni neki.

***

A nap folyamán többen is megjegyezték, milyen jól festek, és tudtomra adták, hogy örülnek annak, hogy újra a régi Jin vagyok. Egész nap beszélgettem, csacsogtam, aktívan részt vettem a próbákon, és még Kame furcsán figyelő tekintetét is ki tudtam rekeszteni néhány pillanatra. Vagy inkább tompítani. Éreztem persze, hogy néz… bámul, de ahelyett, hogy hagytam volna, hogy megrohanjon a kétség, és magával ragadjon, mozdulatomba igyekeztem több kihívást sűríteni, épp úgy, ahogy Ő tette, azon a bizonyos koncerten.

Talán erre mondják, hogy fordul a kocka… a vadászból válik az űzött vad.

Bár nem lehetek biztos ebben sem, de valamiért a realitás mégsem töri meg a körülöttem lebegő boldogság érzetét.

Kame… vaddá válhattál miattam?

***

- Jin, beszélhetnénk? - hallok egy határozottnak is tűnhető hangot, de persze elég az arcára néznem, hogy meglássam a szemében bujkáló aggodalmat.

- Persze, mondjad - felelek neki mosolyogva, majd kezemmel játékosan megpaskolom a combjaimat, hogy akár helyet is foglalhat.

Ténykedésemre kissé elpirul, ha jól látom, majd kicsit megrázza a fejét.

- Inkább kint - mondja, majd választ se várva az ajtóhoz lép. Felvont szemöldökkel figyelem, és próbálom nem észrevenni a görcsbe ránduló gyomromat. Nagy levegőt veszek, majd gyors léptekkel követem. Itt az ideje pontot tenni a mi történetünk végére.

***

A másodpercek hirtelen olyan súlyt kapnak, hogy szinte évnek érzek minden pillanatot. Állunk egymással szemben, és várom, hogy mozduljon, hogy szólaljon… de nem teszi. Nem jellemző rám, hogy egyhelyben tudok maradni, bár most igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni; nem akarom megnehezíteni a dolgát.

Úgy tűnik, a hallgatás nem segít, így tekintetem leveszem az arcáról, és lépek egyet előre.

- Ne! - kap a kezem után, mintha menni készülnék, majd mikor meglátja, hogy nem mozdulok, zavartan engedné el azt.

Közelebb lépek hozzá, testemmel szinte már a falhoz szegezem, de mindezt észre sem veszem, csak a szemeiből sütő vágyódásra tudok összpontosítani.

Ez az én napom - emlékeztetem magam, mielőtt lecsapnék azokra a hívogató ajkakra.

Kiesnek a dolgok, a világ elemeire hullva kering körülöttünk, az egyetlen dolog, amit érzek, az csak és kizárólag Ő.

Kame, csak te éltetsz. Az arcomra simuló tenyér…