Akinek küldöm: annelise
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: nincs
Leírás: Mi lehet az, ami hirtelen úgy megnehezíti Hermione életét? Ki lehet az, aki iránt olthatatlan szerelmet érez?
Ötlet:1. Hermione valami különleges véletlen folytán sellő lesz, és rátalál a roxforti tóban élő !SZÉP! sellőkre, és beleszeret egy sellőfiúba. A történet végét a kedves íróra bízom.
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Szegény Dumbledore professzor
Csak álltam a folyosó falának dőlve, s nem voltam képes elhinni, hogy elbuktam. Hátamat a hideg, hűsítő kőnek vetettem, néztem az elhaladó, gondtalanul nevető diákokat, s közben arra gondoltam, hogy most én is így nevethetnék, örülhetnék, ha nem történt volna meg mindez.
Néhány héttel ezelőtt kezdődött. Még most is tisztán emlékeztem rá, a kép egy szemernyit sem fakult, örökre bevésődött az elmémbe. Éppen ezen a helyen álltam, mikor rájöttem, hogy mi történt...
Mindig is szerettem a tó partján üldögélni, lesni a hullámokat, nézni a lustán lebegő óriáspolipot. Néztem a szürke hullámokat, ahogy partot érnek, s visszahúzódnak. Kicsit olyan, mintha meghalnának.... olyanok, mint a főnixek, meghalnak, aztán újraélednek. Mosolyognom kellett erre a gondolatra. Ha mások tudnák, hogy az évfolyamelső lánynak milyen gondolatai vannak!
Emlékeztem rá élénken, mikor Harrynek le kellett mennie a tó aljára, a sellők közé... szegény. Nem szívesen lettem volna a helyében, ráadásul ő tényleg komolyan vette a verset... Megborzongtam, mikor eszembe jutott, milyen hideg is volt a víz, mikor Viktor kimentett. Azóta nem is hallottam felőle... vajon jól van? Van már felesége, gyermekei?
Lehúztam a cipőmet, s a tó hűs vizébe mártottam lábamat. A polip odajött hozzám, s karjaival masszírozni kezdte sajgó lábaimat. Gyengéd volt, s szeretetteljes, már amennyire egy polip az tud lenni. Mosolyogva figyeltem ügyködését, s nem vettem észre, mikor Ron leült mellém. Csak nézett rám, én meg néztem a polipot, s olyan boldog voltam, mint már régóta nem. Ó, ha akkor sejthettem volna, mi történik! De nem sejtettem, nem tudtam, milyen hatalmas nagy baj fog beütni cseppet sem eseménytelen életembe. Azért az egy boldog pillanatért nagy árat kellett fizetnem... Túlságosan nagyot.
Aznap este történt meg először. Éppen fürödtem, mikor furcsa bizsergést éreztem a lábamban, ott, ahol a polip masszírozott. Mikor kiültem a prefektusi fürdő csicsás kádjának szélére, majdnem elszörnyedtem. A két vékony lábamat zöldes pikkelyek kezdtél el beborítani. Először azt hittem, penész, aztán rájöttem, hogy nem, hanem sokkal rosszabb... Azonnal felöltöztem, s rohantam a gyengélkedőre. Mikor az ajtóban jártam, kezdtem kitapintani a lábujjaim között feszülő úszóhártyát, s ettől megrémültem.
Kopogás nélkül törtem be a gyengélkedőre. Madame Pomfrey meglepetten kiáltott fel:
- Te jó ég! Hát mit akar, Miss Granger? Szívrohamot hozni rám?
- Nem, elnézést a zavarásért, de az előbb észrevettem valamit. - azzal zihálva, oldalamat szorongatva leroskadtam az egyik székre.
Miközben Madame Pomfrey megvizsgált, szemügyre vettem az egyik ágyon fekvő szőke fiút. Először azt hittem, Malfoy az, aztán megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Csak az egyik hollóhátas aludt ott.
- Aranyom, nem tudom, honnét szerezted ezt a halfarkat, de sajnos nincsen rá ellenszerem...
- Mi? Halfarok? - sikítottam fel ijedtemben, mire a hollóhátas mordult egyet álmában. Madame Pomfrey összerezzent, majd nagy komolyan bólintott.
- Igen. Valami oknál fogva sellővé változtál. Nem csak a lábad, a kezed, s az arcod is megváltozott. - azzal a kezembe nyomott egy tükröt, hogy megszemlélhessem magam. Az arcomat keretező barna hajzuhatag alól egy aggodalmasan csillogó barna szemár nézett vissza rám. Bőröm gyöngyházfényben ragyogott, ajkaim elvértelenedtek, az arcom megnyúlt, füleim sárkányszárnyhoz hasonlók lettek. Úgy összességében szebb voltam, mint emberként. Lenéztem a lábamra. Halványzöld derengésbe vont takaros halfarok pompázott zöldes színben. Meglepően csinosak voltak, holott emberi alakomban a lábaim formátlan dorongnak tűntek. Ezek szerint a sellőknél minden egy kicsit másképp van...
- Na, kicsodáltad magad? - hallottam meg a gyengélkedő úrnőjének a hangját a hátam mögül. Zavartan adtam vissza a tükröt.
- Nincs ellene orvosság? - tördeltem úszóhártyás kezeimet. Legnagyobb sajnálatomra a javasasszony némán, szomorú tekintettel ingatta a fejét.
- Sajnos nincs. De ha itt maradsz, elmegyek Dumbledore professzorért, s mégkérdezem, mit tehetünk - mondta csöndesen, s elindult az igazgatóért.
Miközben ott ültem, próbáltam rájönni, honnan is szerezhettem meg a sellőségemet. Semmi nem jutott eszembe... Aztán bekattant. Hiszen ma az óriáspolip simogatta a lábamat! Legszívesebben sikoltoztam volna emiatt a felismerés miatt. De nem tehettem, mert a hollóhátas srác aludt, s igazán nem akartam fölkelteni.
Jó félórán belül megérkezett Dumbledore professzor, olyan kifejezéssel az arcán, amit még életemben nem láttam rajta. Az érdeklődés és a harag különös egyvelege volt ez. Szemeit kidüllesztette, szemöldökét összevonta, orrát facsarintotta. Megijedtem. Féltem, hogy leszid valamiért, mondjuk a polip miatt, de nem történt semmi.
Letérdelt hozzám, s ujjaival - éppen, hogy csak a bőrömhöz érve - megtapogatta a halfarkamat.
- Érdekes... érdekes...-dünnyögte unos-untalan, órákon át. Én végig mozdulatlanul ültem a széken, nem törődve elzsibbadt farkammal, hátammal. Madame Pomfrey halkan nyöszörgött az aggodalomtól, kezét tördelte, leült egy ágy szélére, felállt, elment vízért, megnézte a hollóhátas fiút. Gondolom, azt várta, hogy Dumbledore professzor megszólal, s közli a jóhírt: gyógyítható vagyok. Ám ez még sokáig nem következett be. Unalmamban a hollóhátas arcát figyeltem, lágy vonásait, verejtéktől csillogó szőke haját. Az orrától a szájáig halovány nevetőránc húzódott, tehát vidám fickó lehetett. Arra eszméltem, hogy Dumbledore professzor szólongat. Ráfordítottam kissé bágyadt tekintetemet, s vártam, hogy megtudjam, mit szeretne. Arra gondoltam, talán az okot keresi, de nem.
Az igazgató kérdezősködött, mit szoktam enni, inni, mikor tanulok, hol vagyok a szabadidőmbe. Azt hittem, arra akar kilyukadni, honnan szedhettem el ezt a sellőséget. Már rögtön az elején bevallottam neki az óriáspolipot, de csak rázta a fejét: nem ezt akarja tudni. Hajnalodott, mikor végeztünk. Már akkor sejtettem, mit fog mondani. Nem bírtam tovább, elsírtam magam. Még további fél órát kellett várni a vizsgálat végéig. Dumbledore felállt térdeplő helyzetéből, s lassú, gyászos hangon megszólalt:
- Ilyet még életemben nem láttam. Azt hiszem, ilyen eset még sohasem fordult elő az emberek történetében, s épp ezért nincs is rá se gyógyfőzet, se bájital, se semmi. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, Miss Granger, - nézett bele a könnytől maszatos arcomba - de nem tehetek semmit. Hacsak azt nem, hogy bármikor lelátogathat a tóban élő sellőkhöz, hátha ők tudnak valami megoldást az ön problémájára. - azzal sarkon fordult, és kiment. Csak néztem utána, s arra gondoltam, minden elveszett...
Azóta már könyvek tucatjain rágtam át magam, amiket Ron és Harry készségesen behordott a gyengélkedőre. Sajnos halfarkamnak köszönhetően minden óráról lemaradtam, de igyekeztem pótolni. A legaggasztóbb azonban az volt, hogy közeledtek az év végi vizsgák, amiken ha nem veszek részt, megbukok. Egyik sellőkkel foglalkozó könyvben sem találtam semmi használhatót. Számos példány a sellők eredetét írja le, fajtáikat, s tulajdonságaikat. Sóhajtva csuktam be egyik könyvet a másik után.
- Hogy érzed magad, kedveském? - kérdezte anyáskodóan Madame Pomfrey.
- Köszönöm, jól - sóhajtottam, s becsuktam a szemem. Fogalmam sem volt, hogyan érti azt Dumbledore professzor, hogy lemehetek a tóba... Hiszen nem tudok odáig elmenni. Még a fürdés is olyan nehéz gondot jelentett, mint még soha. Hetente egyszer Ron és Harry felcipelt a legközelebb eső prefektusi fürdőbe, letettek bent, s őrt álltak kint, amíg végzek. A hét többi napján egyszerű cicamosdást végeztem lavórból. Így hát érthető, hogy alig vártam, mikor rendesen megmosakodhatok.
***
Szerettem a prefektusi fürdőt, jó volt a hatalmas, medence méretű kádban lubickolni. Csak mostanában nem tehettem, mert nem várakoztathattam meg Harryéket. Általában gyorsan fürödtem, de most úgy döntöttem, egy kicsit szórakozom is. Miután kedvemre kiúszkáltam magam, lemerültem a medence aljára, búvárkodtam, úgy éreztem, itt az ideje az igazi mókának. Találomra megnyitottam a csapokat, s élvezettel szagoltam bele a különböző, édes illatú buborékokba, melyek az egyik kissé rozsdás csapból jöttek. Volt olyan hab, amelynek tetején feküdni lehetett, tisztára olyan volt, mint a mugliknál a strandokon használt gumimatracok. Volt olyan, amit gyurmaként lehetett gyúrni, s ha építeni akart, csak egymáshoz kellett illeszteni a darabokat. Olyan is volt, amelyik a képzeletünkben megjelenő csúszda alakját vette föl, s csúszás közben váltogatta az alakját, miközben illatos tusfürdő borította be az ember testét. Megunhatatlan volt. Még több csapot nyitottam meg, még sokkalta több szórakozásra vágytam. Ám az egyiknél bizonyára félrenyúltam, mert a medence alja kettévált, így látható lett az alatta tátongó sötétség. A víz szinte azon nyomban eltűnt, s még sikoltásra se maradt időm, én magam is zuhantam a nagy feketeségbe.
Hatalmas sebességgel csapódtam bele tó vizébe. Nem is tudtam, hogy a kastély alatt is folytatódik, ez volt a legelső gondolatom. Az, hogy miként jutok vissza a fürdőbe, csak a második volt. Nem éreztem félelmet, ezen egy kicsit meghökkentem. Meg sem rémültem igazán, mikor a medence alja kinyílt. Elhatároztam, hogy megkeresem azokat, akik reményeim szerint találnak megoldást a problémámra. Úszni kezdtem, s élveztem, hogy nem kell a felszínre mennem levegőért. Egyre mélyebbre merültem, láttam a halfarkam után nyúló kákalagokat, a hínárok szövevényes labirintusát, a polip egyik karját, de sellőket sehol sem láttam. Így hát úsztam tovább, nem figyelve, merre is járok. Néztem, gyönyörködtem a tó sötétzöld, fodrozódó vizében, s megállapítottam, a sellőségnek is vannak előnyei. Aztán eszembe jutott, hogy a tóban élő sellők mind csúnyák, s szőrösszívűek, s ez nyugtalanítani kezdett. Akkor én melyik sellőfajhoz tartozom? Olvastam a sellők fajairól, de nem merültem bele a témába mélyebben. Pedig kellett volna.
Ekkor láttam meg az első kunyhóhoz hasonló tákolmányt. Nem tudtam, miből épült, mert az egészet homok fedte be, s olyannyira beleolvadt a tó alját borító homokba, hogy majdnem elmentem mellette. Megálltam, s lebegve próbáltam többet is felfedezni. Már jó ideje nem mozdultam, mikor többet is észrevettem, s úgy gondoltam, ott van a sellők faluja. Arra felé vettem az irányt.
A falu főterén egy oszlop állt, legalábbis első pillantásra azt hittem. Közelebb érve azonban láthattam, hogy az, amit oszlopnak hittem, egy hihetetlenül finoman munkált kőszobor. Egy sellőt ábrázolt, valami fura, korona és kalap keverékét viselő fiút, egy fiút, akinek a vonásait eegy egész éjszakán át tanulmányoztam...
Körbenéztem. A falu központja kör alakban ki volt kövezve, s a közepén állt a szobor. Itt-ott kisebb-nagyobb kunyhókat láttam, de néhol nagyobb házféleségeket is, azok rendezettebben néztek ki, s nem voltak befedve homokkal. Így nézelődtem, míg egyszerre csak azt nem éreztem, hogy valaki durván megrántja a karom. Egy kör közepén találtam magam. Villámló tekintetű, hozzám hasonló sellők fogtak közre, s aki a kezemet markolászta egy számomra oly ismerős arc volt.
- Hát te meg? - nézett rám elkerekedett szemekkel, mikor felismert. Nyomban elengedte a karom.
- Ezt én is kérdezhetném! - mondtam csöppet sem barátságosan. Valahogy nem díjaztam a minket körbevevő sellők haragos tekintetét. A fiú végignézett rajtam. Én meg rajta, s megállapíthattam, sellőként a vonásai sokkalta lágyabbak, s finomak. De az a két nevetőránc még mindig jól látható volt. Haja körüllebegte tündéri arcát, szeme kék, s benne halovány csillogás. Legalább egy fejjel magasabb volt, mint én.
- Nem tudtam, hogy te is... - kezdte, s én nyomban értettem, mire gondol. Én meg azt nem tudtam, hogy ő is sellő.
- De te hogyan? Egyáltalán ki vagy te? Még életemben nem láttalak, csak annyit tudok rólad, hogy hollóhátas vagy. - hajtottam le a fejem, s fülig pirultam.
- A nevem Tommy White, s mindig is sellő voltam. Apám a sellők uralkodója, anyám viszont egyszerű ember. Így félig én is sellő vagyok, s amikor kedvem szottyan, átváltozom. És te? Mellesleg honnan tudod, hogy hollóhátas vagyok? - kérdezte nevetve.
Elmeséltem neki, velem mi történt, de akkor már nem nevetett. Figyelmesen hallgatott, majd kis időnyi gondolkodás után így szólt:
- Azt hiszem, sejtem, miért van ez.
- Miért?
Újból nevetni kezdett, s én megbűvölve hallgattam. Még soha sem hallottam valakit így nevetni, ilyen gyönyörű hangon.
- Az óriáspolip miatt van.
- Tudtam.
Kézen fogott, s el kezdett húzni az egyik közeli ház fel. Engedelmesen követtem. Jó volt, ahogy tartotta a kezem, s néha rámmosolygott, olyankor úgy éreztem, mintha melegség áradna szét a szívemben.
A házban hatalmas tisztaság uralkodott, mindenhol csempe, üveg, ablakok, pedig kívülről csak egy lyuknak tűnt. Tommy hosszú folyosókon, termeken húzott át, s én mindannyiszor tátott szájjal figyeltem azt a pompát, ami ott volt. Üvegszobrok, tálak, festmények, különböző tárgyak, csak lesni bírtam. A fiú pedig csak mosolygott.
Hirtelen elengedte a kezem. Egy almárium előtt álltunk. Kihúzott egy fiókot, s elővett belőle egy foszlott textildarabba tekert kencét. A kezembe nyomta:
- Ha bekened vele magad, nem leszel többé sellő. De azt tanácsolom, csak akkor használd, ha fent vagy a felszínen, különben nem biztos, hogy túléled. - mosolygott, s nem eresztette el a kezem. Mindkét kezünk össze volt kulcsolva, s úgy nézett rám, mint még soha senki. Szemében úgy tűnt, mintha csillagok lennének, arca halványrózsaszínre módosult, s közben remegett, mint a nyárfalevél. Meglepve tapasztaltam, hogy én is reszketek. Izzadtam, vörösödtem, s közben úgy zakatolt a szívem, mint eddig soha. Láttam egyre közeledő arcát, meggypiros ajkát, a két csillagot a szemében, aztán elmerültem a szerelem édes tengerében...
Itt állok a folyosón, s így végiggondolva nem is volt annyira rossz. Tommyval most is találkozunk, s együtt vagyunk. Boldog vagyok vele. Nem zavar, hogy ő sellő én meg ember, legalább valakivel mindent meg tud beszélni. Szeretem őt, s ő is engem.
***
- Szia! - köszönt Tommy, ahogy belépett a Szükség Szobájába. Egy gyors puszit nyomott a számra, majd leült velem szembe a piros kanapé párjára. Néztük, ahogy pattog a tűz a kandallóba, majd egyszer csak megszólaltam:
- Mondd csak, hogyan lehettem én a poliptól sellő?
Tommy nevetni kezdett:
- A polip nagyon szeret velünk lenni, gyakran szoktunk együtt bohóckodni. S a sellők bőrén található különleges krém néha megtapad a karjain, s ha valakihezhozzáér, mondjuk megsimogatja, akkor az illető bőrébe is belekerül ez a krém, s ettől sellővé változik.
Hirtelen eszembe jutott valami:
- És ha valaki simogat egy sellőt?
- Akkor ugyanez történik vele.
- Szegény Dumbledore professzor...
Utolsó kommentek