Ajándékozott: Serrena
Korhatár: 14
Leírás: Tom produkálja magát. (mint mindig)
Az ötlet: 1.) A Mágiaügyi Minisztérium nincs megelégedve a Roxforttal, ezért szúrópróbaszerű óralátogatásokkal zaklatják a diákokat, többek között a végzős Tom Deneméket is. Egy minisztériumi képviselő beül átváltoztatástanra, ahol Dumbledore és kedvenc diákjai igyekszik kicsinálni egymást. Nem tettlegesen. A karakterek lehetnek finoman OoC-k. Ha a kedves és merész ajándékozó nem tudna választani, hogy melyik ötletet írja meg, megsúgom, hogy nekem ez a kedvencem (nem célzás).
Megjegyzés: Igen, tudom, Trelawney Tomék idejében még nem tanított az iskolában. De csak említés szintjén fordul elő a történetben, úgyhogy reménykedem benne, hogy nem szedik le érte a fejem... *elbujdosik*
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
De-nem professzor
- Akkor, mi a tervünk? – kérdezte Tomot az elmúlt fél órában immár legalább századszor Rookwood, miközben újabb papírgalacsint hajított a kandallóba.
A megszólított egy pillanatra lehunyta a szemét, és igyekezett úrrá lenni kitörni készülő indulatain. Legszívesebben már rég felképelte volna ezt a tudálékos kis majmot, amiért folyamatosan megzavarta a gondolkozásban, de ennél azért jobban irtózott az alantas, mugli módszerektől; a pálcáját meg végképp nem akarta használni Rookwood ellen, mert bár hosszú távon alig volt elviselhetőbb Trelawney olcsó sherry-illatánál, értékes kapcsolatokkal rendelkezett a Roxfort másik három házának berkeiben. Ezzel a ténnyel azonban ki is merült a Tom számára fontos erényeinek tárháza, így a fiú nem ügyelt rá különösebben, hogy udvarias hangnemet üssön meg vele szemben – de mivel háztársai sokszor még ennyibe sem nézték a nyurga, himlőhelyes arcú varázslót, Augustus meg sem hallotta Denem rendreutasításában az ingerült felhangot.
- Fogd be, Rookwood, és inkább hagyj koncentrálni. Ha nem szólnál közbe folyton, már rég kitaláltam volna valamit – szűrte a szavakat a fogai közt az ébenfekete üstökű mágus, és lehuppant Abraxas mellé a puha, selyemborítású kanapéra. A Malfoy-fiú unott képpel húzódott arrébb, hogy helyet adjon a füstölgő Tomnak – tejfölszőke hajának egy tincsét morzsolgatta az ujjai között, könyörtelenül tépkedve ki a töredezett szálakat. Denem furcsálló pillantására csak megvonta a vállát, majd folytatta a kényes műveletet.
- Most mi van? Unatkozom.
Ahogy Tom fáradt-lemondóan körbejártatta tekintetét a klubhelyiségen, rá kellett döbbennie, hogy Abraxas ezzel nincs egyedül. Walpurgis Lovagjainak többsége egykedvűen ücsörgött az ezüstösen parázsló tűz fénykörébe állított karosszékekben; ahogy félig fekvő helyzetéből meg tudta állapítani, Mulciber és Roiser már el is aludtak, de Avery is közel állt ehhez a ponthoz. Macnair és a Carrow-ikrek csak azért nem követték a példájukat, mert sokkal testhezállóbb szórakozást találtak maguknak: az arra lézengő elsőéveseken gyakorolták a lábbilincselő-átkot, kárörvendő vigyorgással szemlélve az egyre növekvő számú szerencsétlenek kétségbeesett bukdácsolását. Druella Woodrow szempilláit rebegtetve nézett hol az ifjabbik Rovelről Cygnus Blackre, hol fordítva, míg utóbbi kettő egymással versengve leste a lány minden kívánságát; Tom nem tudott elfojtani egy gúnyos kis félmosolyt gyermeteg hármasuk láttán. Nott és Reginald Selwyn a körtől kissé távolabb varázslósakkot játszott nem túl nagy lelkesedéssel, Crak és Monstro pedig felváltva vihogott Amycusék egy-egy jól sikerült rontásán – a sort Archibald Wilkes zárta, aki szokásához híven ezúttal is cigarettázott, fullasztó füstpamacskákkal fújva tele a szoba amúgy is fülledt levegőjét.
Denem fel tudott volna robbanni, annyira idegesítette a többiek közönyös viselkedése. Elvégre mégis csak a Roxfortról volt szó, nézett le dühödten az ölében tartott Reggeli Prófétára (aminek elázott, olvashatatlanná vált vezércikkét – „A Minisztérium elégedetlen a Roxfort tanári karának munkájával: bezárhatják a nagy múltú mágusiskolát?” – fekete, elszenesedett csík keretezte, mivel a fiú mérgében már számtalan alkalommal lobbantotta lángra és oltotta is el egyazon mozdulattal), aztán hirtelen ötlettőt vezérelve felkapta és hanyagul Roiser arcába vágta, csak hogy tegyen vele valamit. Az nem ébredt fel az undok toccsanásra – mordult egyet, majd komótosan a másik oldalára fordult, és úgy horkolt tovább.
Tom torkából erre egy, a haragos morranás és a türelmetlen szisszenés közti hang tört elő, majd képzelet-hirtelenséggel talpra ugrott; úgy érezte, menten halálra átkoz valakit, ha ezeknek a féleszűeknek a társaságában kell eltöltenie akár csak még egy percet is. Abraxas magasba szaladt szemöldökkel követte útját a puffok és lábzsámolyok útvesztőjén keresztül a kijáratot takaró faliszőnyegig, de nem szólt utána – megtanulta már, hogy ilyenkor jobb távol maradni Voldemorttól (ahogy mostanában hívatta magát), vagy ne lepődjön meg az ember, ha kap egypár átkot az éppen ’pálcára eső’ testrészeibe. „Bár, ennyire még soha semmin nem húzta fel magát”, gondolta félszegen, „pedig lett volna alkalma rá”, aztán legyintett egyet, és elvackolódott az üresen maradt kanapén. „Majdcsak lehiggad valamikor.”
Pedig Tom egyáltalán nem úgy festett, mint akinek szándékában áll valamikor is lehiggadni. Fogcsikorgatva csörtetett végig a Mardekár klubhelyiségéhez vezető nyirkos, alagsori folyosón, mialatt kezében forrón lüktetett a talárjának valamelyik zsebéből időközben előkerült varázspálca; olyan szorosan fonta köré az ujjait, hogy félő volt, hamarosan kettéroppantja a hajlékony alkalmatosságot. Árnyalakja erőlködés nélkül, szinte nesztelenül suhant előre a félhomályba burkolózó katakombákban, akár egy szellem – nem érdekelte, merre megy, csak hogy minél távolabb kerüljön attól az idétlen csürhétől, amelyiknek az iskola nem jelent mást, mint börtönt, hét kínkeserves-gyönyörű évet más, hozzájuk hasonlókkal összezárva. „Hozzájuk hasonló barmokkal…”, gondolta epésen, és lassított a léptein.
Számára a Roxfort jelentette mindennek a kezdetét és a végét; ez volt az alfa és az ómega, a centrum, mely körül megfordult a bolygók és csillagok óramű-pontosságú, finom rendszere. Már maga a szó is, Roxfort, valami különös melegséget eredményezett a mellkasában, amit nem tudott hová tenni ugyan, de kimondottan kellemes volt a maga szokatlan módján – mint ahogy a zaj is, a Nagyterem és a bagolyház fülsiketítő, éktelen ricsaja reggel; a csönd, ami körülölelte őt az éjszakai kóborlásai során; a Tiltott Rengeteg fáinak állandó sutyorgása a kastély melletti tágas birtokon; a titkok és a rejtélyek, amiket csak neki súgtak meg a mágiával átitatott, ősrégi falak… Amit az iskola adott neki, a tudás, a hatalom, a siker kábító mámora, a méltó felmenők, az otthon, az élet –
minden, ami valaha is volt, és akart lenni.
Hát, miért nem látja senki, hogy ez mennyire fontos neki? Hogy minden más mellékes, eltörpül ahhoz képest, amit akkor érez, ha itt, ezek között a falak közöttlehet…?, hullámzottak végig a tudatán a kérdések, melyeket azonban hiába tett fel magának minduntalan, a részvéttelen hallgatásba burkolózó sötétségből soha nem érkezett rájuk felelet… „De hát, mégis mit hittél?”, nevetett fel egy keserű hangocska valahol a tudata peremén, és ő önkéntelenül is vele együtt kacagott, ahogy visszhangot vert a fejében a gondolat. Tényleg, mit is hitt tulajdonképpen? Mit is?... Mit is…
„Hogy bárkit is érdekel, mi számít neked és mi nem? Hogy foglalkoznak vele, mit akar a szegény, árva Tom Denem? Hogy a tehetséget látják majd benned, nem pedig a félvért, a mocskos, felkapaszkodott mugliivadékot?...”, folytatta a hang kegyetlenül, és Tom már épp bólogatott volna, mikor ismét megcsapta a fülét a bántóan éles kacaj. „Ennyire még te sem lehetsz ostoba, Denem…”
Teljes erejéből belerúgott a falba, csak hogy aztán a lábát dörzsölgetve lerogyhasson a tövébe. Annyira sebezhetőnek érezte magát; elvégre, a hangnak igaza volt, ő sosem tudta meg, honnan indult el valójában. Soha nem sikerült olyan mélyre hullania saját tudatában – pedig hányszor próbálta már! –, hogy megpillanthassa édesanyja arcát akár csak egy pillanatra is; egyedül a hangját hallotta néha, hihetetlenül gyöngén és erőtlenül csendült fel a fülében a selymesen puha női dallam, mintha egy rosszul hangolt rádión keresztül sugárzott volna felé. De ez volt minden: egy hang, egyetlen kusza, letűnt foszlány emlékei kútjának feneketlen sötétsége ellenében… És, persze, a beszélgetés, ami elhozta neki egy új, dicsőséges korszak kezdetét.
Pedig, állapította meg magában így visszagondolva, az a párbeszéd az árvaházban egyáltalán nem tükrözte átváltoztatástan professzorának személyiségét. Amit a beosztási ceremónia után folytatott vele, vigyorodott el kínjában, már sokkal inkább…
„Citromport, esetleg?... – Nem kérek. – Biztos? – Egészen. – Remélem, továbbra is ilyen ellenszenves maradsz, édes fiam, mert roppant szórakoztató. – Ahogy kívánja, uram.”
Csüggedten sóhajtott egyet, aztán lerázta magáról a múlt álnokul testére kapaszkodó indáit. Végtére is, jelentette ki magabiztosan, miközben föltápászkodott, ő volt Voldemort (leendő nagyúr), Mardekár Malazár egyenes ági leszármazottja, és a Roxfort sokkal többet ért, mint akárhány ígéret annak a bosszantóan kíváncsi, röntgenszemű, görbe orrú, pápaszemes Albus Dumbledore-nak.
§§§
Druella a pad alatt könyökével erőteljesen oldalba bökte.
- Jó lesz így, Tom? – Azzal Denem fájdalmas nyögésére ügyet sem vetve elismételte a Dumbledore által mutatott pálcamozdulatot, igyekezetében kis híján kiszúrva a fiú szemeit.
- Tökéletes, Woodrow. Csak maradj mindig kartávolságon kívül, ha kérhetlek – felelte Tom fintorogva, majd pillantásával végigpásztázta a termet Crak és Monstro toronymagasságú húshalmai után kutatva.
Álmában sem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz egyes társai fejébe vernie az átváltoztatástan alapjait; a hülyébbek közül még csak Druella és Macnair voltak a jéghegy csúcsa, hogy Abraxas két gorillájáról ne is beszéljünk. A lány úgy hadonászott a pálcájával, mintha valaki Rictusemprát szórt volna rá, Walden pedig képtelennek bizonyult bármit is megjegyezni, aminek nem volt köze az erőszakhoz – bár még mindig eredményesebben teljesített, mint a két nagyra nőtt főemlős, akik két perc után az azon való csodálkozásra késztették Denemet, hogy egyáltalán a nevüket meg bírták tanulni. A fiúban ennyi tömény baromság láttán egészen halovány sajnálat ébredt a katedrán magyarázó Dumbledore iránt, de amint eszébe jutott, hogy éppen segít neki, tova is illant – a jövő (és lehetőleg az összes többi) század leendő feketemágusa egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy egyszerre együttérzéssel gondoljon valakire (főleg, ha az a valaki Albus Dumbledore, és, Merlinre, a Griffendél házvezető tanára egyben), és segítsen is neki. Ezek a dolgok külön-külön is jócskán meghaladták érzelmi teljesítőképessége határait, nem hogy együttvéve, rándultak különös grimaszba az arcizmai hirtelen.
Ráadásul, ha ez a sok idióta főtt krumplival az agya helyén még nem lett volna elég, tanár-mentő akcióját úgy kellett végrehajtania, hogy se Dumbledore, se a sarokban üldögélő minisztériumi muksó ne vegyen észre belőle semmit; előbbi azért, mert Tom biztos volt benne, hogy örök életére hallgathatná, ha kiderülne, hogy valamikor is egy oldalon állt (még ha csak a saját, jól felfogott érdekében is) minden (nem rá tartozó információ) iránt érdeklődő professzorával, utóbbi pedig azért, mert láthatólag minden idegszálával a Roxfort tanítási módszereinek aláásására összpontosított – ami, állapította meg a fiú magában, mikor ráakadt a vadul kalimpáló Crak-Monstro párosra, nem is tűnt olyan nehéz feladatnak.
- Hogy haladsz? – termett mellette a semmiből Abraxas, pálcáját lazán forgatva valószerűtlenül fehér ujjai között. – Kell egy kis segítség?
Tom rábámult a jobbján álló fiúra, és közben átsuhant a fején, hogy megkérdezi tőle, mégis milyen segítséget várhatna valakitől, aki hét évig képes volt elviselni Crakot és Monstrót maga mellett mindenféle maradandó mentális károsodás elszenvedése nélkül, de aztán úgy döntött, hogy ha már a Roxfort fennmaradása a tét, inkább a jobbik énjét veszi elő, és fásultan bólintott.
- Ha figyelnél Woodrow-ra, az jó lenne. Különben még a végén le talál valakit… kaszabolni. – Abraxas a kapálódzó lányra tekintve mindent értően biccentett, Tom pedig osonva elindult a terem vége felé, hogy megnézze, hogy állnak a többiek.
Alighogy elhagyta a padját, Dumbledore hangja megállította.
- Talán készül valahová, Mr Denem?
Tom az orra alatt halkan káromkodott egyet, de aztán megállt, és szembefordult átváltoztatástan-tanárával – a férfi arcán a derű és nyugalom különös egyvelege ült, amit a fiú ki nem állhatott legelső találkozásuk óta. Valahogy mindig egy már idegesítően jóságos, szakállas cukros bácsikára emlékeztette őt.
- Dehogy, uram – felelte fesztelenül. – Csak gondoltam megnézem, hátha Theodore nem boldogul a süteményével…
Az említett erre durcásan karba fonta a kezeit, és úgy tekintett le az asztalán heverő kekszmorzsákra, mintha azok tehetnének róla, hogy az étel sokszorozódás helyett darabokra tört.
- Biztos vagyok benne, hogy Mr Nott… - kereste a megfelelő szót Dumbledore – …nos, előbb-utóbb megbirkózik a feladattal egymagában is, fiam. – A professzor arcán semmi jót nem ígérő, bátorító mosoly terült szét. – De ha valóban nincs más dolga, Mr Denem, talán bemutathatná nekünk az elemi transzformáció Gamp-féle törvénye alóli öt kivételt… gyakorlatban is demonstrálva, természetesen – fejezte be a mondatot, mikor Tom már szólásra nyitotta volna a száját.
- De kérem, ez messze nem RAVASZ-szintű tananyag! – csattant fel az eddig összeszorított szájjal jegyzetelő minisztériumi képviselő. Tom most először vette jobban szemügyre; alacsony volt, köpcös, tömött bajusza alól harcsaajkak fittyentek elő, és az összképen nem javított sokat az a tény sem, hogy tulajdonképpen nő volt az illető.
- Hagyja csak – intette le készségesen, és Dumbledore mellé sétált. – Ha jól emlékszem…
Egyetlen könyvet olvasott egész addigi életében, amiben említésre kerültek a Gamp-féle törvény alóli kivételek – a Sötét mágia művészetét. Kételkedett benne azonban, hogy Dumbledore legelőször a legförtelmesebb kivételről akar hallani, úgyhogy meghagyta a végére; az első kivétel természetesen az étel volt, ezt talán még Druella is tudta. (De lehet, hogy csak azért, mert Tom tanította be neki a hozzá kapcsolódó varázslatot.) Elegánsan megsuhintotta hát a pálcáját, mire a professzor asztalán árválkodó gyömbéres kekszből egy zsákra valónyi lett.
- Gamp törvénye kimondja, hogy a tárgyak és az élőlények tetszés szerint vihetők át egymásba egészen addig, amíg nem az öt kivételről,… – Tom megköszörülte a torkát – …tehát az ennivalóról, az aranyról, a levegőről vagy az emberről van szó.
- Ennivalót – folytatta a magyarázatot, ügyet sem vetve Abraxas „de hiszen ez csak négy volt” felkiáltására – szerezhetünk begyűjtő bűbájjal, ha tudjuk, hol keressük, esetleg szaporíthatjuk a mennyiségét, ha már van valamennyi, vagy ehető állapotba hozhatjuk a romlott ételt is, feltéve, ha van elég gusztusunk hozzá,… - Woodrow undorodó arccal rosszullétet imitált – …de a legegyszerűbb mégis rábízni a házimanónkra, mivel az ő mágiájuk teljesen másképp működik, mint a miénk, és lehetővé teszi a szabály megkerülését. Többek közt ezért is kezdtek el a mágusok házimanót tartani közel háromezer évvel ezelőtt…
Tom agyának kerekei hihetetlen sebességgel pörögtek, próbálván felidézni az ágya alatt nyugvó vaskos, rúnákkal íródott könyv szavait.
„...de mind közül talán az arany az, ami leginkább lázba hozza a mágusokat és muglikat egyaránt: hiába sóvárog utána a halandó, hiába töri magát érte, a fémek e legnemesebbike nem hajlik meg semmilyen mágia, a bűvészkedés semmilyen neme előtt. A koboldok üllőjén is csak az az arany születik és ölt új formát, amit a fajok már készen kaptak, ajándékba az anyatermészettől... Mert csalással, szemfényvesztéssel minden utánozható ugyan, de a másolat soha nem ér fel az eredetivel.” – A fiú nyelve meglódult, ahogy elméjébe ötlöttek az újabb és újabb bekezdések.
„A harmadik kivétel a négy őselem egyike; a mindent éltető, szüntelenül áramló és változó levegő, a legszeszélyesebb erő a világegyetemben. Segítségével óceánokat korbácsolhatunk fel, birodalmakat dönthetünk romba, de sosem feledhetjük, hogy ez saját pusztulásunk kulcsa is, mert nélküle nem létezhet még a legkiválóbb varázstudó sem...”
Dumbledore szinte elismerően pillantott rá, mikor könnyű, nyári szellőt támasztott az áporodott levegőjű tanteremben – bár igyekezett az igét úgy időzíteni, hogy a fuvallat levigye tanára fejéről az arany csillagokkal díszített mélykék posztósüveget, a manőver sajnos nem sikerült. Nem érdekes, majd legközelebb.
„Az ember, szigorúan vett transzformáció-elméleti szempontból vizsgálva, két részből áll: Testből és Lélekből. És bár ezek egyike sem létezhet önmagában egyik síkon sem, a varázslatokat aszerint különítjük el, hogy e két rész melyikére fejtenek ki hatást; a Test megváltoztatására irányuló bűbájok legszörnyűbbike sem ér fel a Lelket megcélzó igézetek közül a legártatlanabbakkal sem..., mert a Lélek szétszaggatása, roncsolása a leggyalázatosabb bűn, amit egy ember maga és a lét évezredes alkímiája ellen elkövethet.”
- Óhajtja a professzor, hogy ezt is bemutassam? – kérdezte némi gúnyos éllel a hangjában Denem (végül is, szórakoztató volt, hogy már bemutatta, csak nem tudott róla senki sem.)
- Köszönöm, nem szükséges, Mr Denem. Foglaljon helyet. – Tom majdhogynem csalódottan kullogott vissza a helyére a férfi válasza után. Hát, nem lenne érdekes kísérlet Crakot inferussá változtatni? Meglátnák, hogy a hullája is tud-e bután (és kötelességtudóan) vihorászni, ha úgy hozza a szükség.
De, gondolta aztán, mikor leült Malfoy mellé, sajnos Abraxas ezt biztosan nem értékelné.
És feltehetőleg Crak sem.
- Hogy te milyen okos vagy, Tom… - érezte az alkarján Adelaide Roiser habkönnyű érintését. A kis, fekete teremtés kacéran mosolygott rá hosszú pillái alól; nem először környékezte már meg Tomot, és a fiú abban is biztos volt, hogy nem utoljára, de kezdte unni ezt a legyezgetem-a-hiúságod szöveget. Miért nem tudott egyik lány sem valami újjal előállni?
- Még jó, hogy kettőnk közül ezt legalább az egyik elmondhatja magáról, Ad – vetette oda a lánynak, majd elfordult, hogy végignézze a többiek próbálkozásait. Crakon kívül mindenkinek sikerült valamit összehoznia… Még Monstro is odatette magát, pedig hozzá aztán tényleg nem fűzött nagy reményeket.
Elégedetten hátradőlt a széken, és alsó ajkát kissé beharapta. Hát, mindig ilyen unalmas lesz már az élet, ha neki minden problémát sikerül egy csapásra megoldania?...
§§§
- Tom, beszélhetnék veled egy pillanatra, kérlek? – intette magához Dumbledore az óra végeztével, mikor a diákok nagy része már kiszállingózott a teremből.
Tom rosszat sejtve lépett a férfi mellé a pulpitusra. A vakítóan kék íriszek úgy siklottak végig az arcán, mintha üvegből volna; kevés ember előtt érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak.
Sőt, hogy pontosabbak legyünk, egyetlen előtt se.
- Igen, uram?
- Jó tanár lenne belőled, tudtad? – Dumbledore szemei hamiskásan csillogtak félhold alakú szemüvege rejtekében. – Tudsz hatni az emberekre…
A fiú megkövülten bámult tanárára. Nem tudta, melyik bőszítette fel jobban; az, hogy a férfi végig tisztában volt vele, mit csinál, vagy hogy olyan rábeszélő hangsúllyal ejtette ki a jó szót, mintha különleges értelmet szánt volna neki a mondatban… Bár, ő őszintén szólva csak arra vágyott, hogy elmehessen végre, és ne kelljen erkölcsi vitákat folytatnia Dumbledore-ral a jó és a rossz örök párharcáról az univerzumban.
Meg, a fejében is, persze.
- Köszönöm, uram – azzal már fordult is volna ki az ajtón, ha a férfi nem szól utána.
- Remélem – és a hangjában ezúttal valami ismeretlen szomorúság csendült, amitől Tomot kirázta a hideg –, hogy még meggondolod, fiam.
Ő pedig csak eliramodott.
Utolsó kommentek