Akinek készült az ajándék: Hematit
Korhatár: nincs
Figyelmeztetések: Nincs
Leírás: Elmegyek meginterjúvolni egy vámpírt.
Az ötlet: Szívesen olvasnék egy humoros történetet, arról hogy az ajándékozóm szerint egy "átlagos közép európai vámpír" mivel foglalatoskodik télen, amikor minden épeszű denevér téli álmot alszik. (Pl. "Illegális fakitermelést" végez? vagy, Írja a gázrátámogatási
kérelmet?...)
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Interjú a vámpírral
Lefékeztem a biciklivel, majd amennyire remegő lábaimtól tellett, leszálltam róla, és miután hangos zihálások közepette kilakatoltam a hozzám legközelebbi fához, a térdeimre támaszkodva előrehajoltam. Így jár az, akinek nincs jogsija, és aki őrült tervét követve a hegyek közé kerékpározik. De hát elhatároztam, hogy örömet szerzek a kívánságüstös ajándékozottamnak, ezért nem panaszkodhatok.
Amikor már nagyjából magamhoz tértem, felegyenesedtem, és szemügyre vettem a terepet. Az állt az e-mailben, amit pár napja kaptam, hogy ahol az út véget ér, ott kell elindulni egy ösvényen, egyenesen be az erdő sűrűjébe. Nem valami barátságos környék, jegyeztem meg magamban, miközben pár percig a számat rágtam. De ha már eljöttem otthonról – anyukám úgy tudja, hogy könyvesboltba mentem, hogy megvegyem a Fekete tőr testvériség legújabb kötetét –, akkor már nem fordulok vissza. Egyébként is, mindent az ajándékozott kedvéért. Ha ő azt szeretné tudni, hogy szerintem mivel tölti idejét egy vámpír a téli hónapokban, mi sem egyszerűbb, mint meginterjúvolni az egyiket. Vettem egy mély levegőt, és nekivágtam az ösvénynek. Csak remélni mertem, hogy estére nem lesz belőlem vámpír vacsi.
Az ösvényt eléggé benőtte a gaz, mintha évek óta senki sem járt volna arra, de azért nagy nehezen áttörtettem rajtuk. Az ösvényen rettentő sokáig csörtetettem a gazban, és a végén már fogalmam sem volt, mennyi ideje küszködöm a természettel. Nem mintha nem lett volna a karomon egy óra, és a zsebemben a telefonom. Aztán nagy sokára, végre kijutottam egy tisztásra, ahol megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Inkább egy csapatnyi vámpír, mint a csiklandós, szúrós gaz. Körbenéztem, és a tisztáson észrevettem egy rozzant kunyhót. Pont olyat, amiről a leírást találtam az e-mailben. Hiába olvastam el a levelet többször is, önkéntelenül felvontam az egyik szemöldököm. Olyan hihetetlen volt, hogy egy vámpír egy ilyen viskóban lakjon.
Még mindig csodálkozva sétáltam az ajtóhoz, és közben megállás nélkül forogtak a kerekek az agyamban. Lehet, hogy ez a tákolmány, egy zsupszkulcs, amit, ha megfogok, elröpít a vámpír palotájába. Vagy egy teleportáló kapu van benne, ami egy másik dimenzióba juttat.
Az ajtón egy jókora kopogtató volt, ellentmondva ezzel a házikó rozzant jellegére, és még egy csengőzsinór is lógott mellette. Amint felmértem a terepet, meghúztam a kopogtatót, és kopogtattam a csengőzsinórral. Hát igen, mindig is imádtam a Micimackót. Mindenesetre azért még meghúztam a zsinórt, és aztán kopogtattam az ajtón.
Egy darabig semmi sem történt, és én már azon voltam, hogy megfordulok, és olyan gyorsan elhúzom a csíkot, amilyen gyorsan csak tudom, és vámpírcikk helyett inkább mondjuk, elmegyek, és megnézem már sokadszorra az Avatart 3D-ben, mert azt a filmet egyszerűen nem lehet megunni, amikor halk mormogás ütötte meg a fülem. Először csak alig hallhatóan, majd egyre hangosabban. Mintha valami közeledett volna. De a hangból képtelen voltam rájönni, hogy mi az. Miközben zsebembe vágtam a kezeimet, és megragadtam a telefonom, hogy végszükség esetén valakit felhívhassak – nagyon reméltem, hogy itt az Isten háta mögött egy fokkal, van térerő –, ide-oda kapkodtam a fejeimet, és azt néztem, mikor bukkan ki a fák közül a hang forrása. A morgás, berregés egyre hangosabb lett, majd amikor már olyan volt, mintha mellettem szólt volna, elhallgatott. Meglepetten néztem újra körbe. Sehol sem láttam semmit se, ezért nem értettem, mi érkezett meg. Talán egy villangó jött a lábamhoz egy katicabogár repülővel, és azért nem vettem észre, mert kétmilliméteres?
– Jó napot! Azt hiszem, engem keres.
Meghökkenten fordultam vissza az ajtóhoz, ahonnan a mély dörmögő hang csendült fel. A hang alapján egy ember alakú medvét képzeltem magam elé, ezért meglepetten láttam, hogy egy szőke hajú, kék szemű fiatal férfi áll előttem. Vagyis csak tippeltem mindezekre, mert a férfi az ajtó árnyékában állt.
– Öööö… – dadogtam, mert nem tudtam, hirtelen mit mondjak. – Jó napot.
– Talán fáradjon beljebb – folytatta a férfi, és kedvesen rám mosolygott, majd hátra lépett. – Sajnos a tisztáson nem maradhatunk.
Ahogy a vámpír elhátrált az utolsó napfény elől is, bepislantottam a kunyhóba, de semmit sem láttam benne. Egyre érdekesebb, jegyeztem meg magamban. Az egész viskó egyetlen üres szobából állt. Hát jó, vettem egy mély levegőt, és a férfi után léptem. Akkor állva mondom el a kérdéseimet.
Az ajtó azonnal becsukódott, amint beléptem, mintha automatán működött volna, mire teljes sötétség vett körül minket. Azonnal rémület futott végig rajtam, és azt vártam, mikor veti rám magát a vámpír, amikor lámpák villantak fel a mennyezeten, majd megmozdult alattam a padló.
Önkéntelenül felkiáltottam, és a karjaimmal próbáltam egyensúlyban tartani magam, és csak egy hajszálon múlt, hogy el nem estem. A férfi rezzenéstelen arccal vette tudomásul az egyre jobban süllyedő padlót, majd amikor észrevette döbbent arcomat, halkan felnevetett.
– Ne ijedjen meg, kisasszony, csak leereszkedünk a lifttel – szólalt meg a vámpír kedélyesen, mire mély levegőt vettem, és jobban körbenéztem a helyiségben.
A kunyhó kívülről fából eszkábált viskónak látszott, de a lift a legmodernebb felvonó volt, oldalán sok színben villogó kapcsoló panel. Jelek is voltak rajta, de számomra felismerhetetlen voltak.
– Szóval a föld alatt laknak? – kérdeztem bizonytalanul, hogy a ránk telepedett csendet megtörjem. Így legalább elűzöm az idegességem.
– Elég kényelmetlen lenne fent élnünk – válaszolta a férfi, és rám villantott egy mosolyt. Mosolya olyan volt, mint egy fogkrém reklám. – Szegény ükapám is úgy vesztette életét, hogy egy végigmulatott éjszaka után elfelejtette, hogy allergiásak vagyunk a napra – mesélte tovább a vámpír, és ezt úgy adta elő, mint egy gyerekmesét.
– Tényleg, és mi történt? – kérdeztem, és érdeklődve léptem közelebb a férfihez.
– Szegényből csak egy maroknyi por maradt – magyarázta mosolyogva a vámpír.
Mintha ez lett volna a végszó, a lift egy zökkenéssel megállt, és ahol fent a viskó ajtaja volt, ott szétcsusszant a lift fémajtaja.
– Erre tessék – mondta a vámpír egy jó házigazdához méltón, és miután kilépett a liftből, karját a folyosó felé nyújtotta. – Szerintem a nappaliban fogjuk magunkat a legjobban érezni.
Még jó, hogy nem ebédlőt mondott, állapítottam meg magamban, és a férfi után léptem.
– És mielőtt elkezdenénk a beszélgetést, amiért jött, kérhetnék egy szívességet? – fordult felém menetközben várakozó pillantással a férfi, mire én meglepődve viszonoztam a tekintetét. Vajon milyen szívességet kérhet tőlem egy vámpír? Ugorjak a fazékba?
– Attól függ, hogy mi az – válaszoltam bizonytalanul, mire a férfi azonnal elmosolyodott, és megkönnyebbült mosolyától el nem tudtam képzelni, mit akar tőlem.
– Ne féljen, semmi olyasmit nem kérek, ami nehezére esne. Csak azt szeretném, hogy előtte nézze meg a számítógépem. – Csodálkozva vontam fel a szemöldököm. – Tudja, a feleségem eléggé háklis az utóbbi időben, és úgy tudja, hogy a számítógép szerelő jön hozzánk ma. Ugye megteszi nekem?
Hirtelenjében nem tudtam mit mondani. Az egy dolog, hogy anyámnak nem mondtam meg, hogy igaziból hova megyek, de hogy egy felnőtt – ki tudja, hány ezer éves – vámpír hazudjon a feleségének…
– És mit kellene megnéznem a gépen? – kérdeztem aztán, mert azért nem vagyok én olyan zseni, hogy bármilyen problémát kijavítsak.
– Ne aggódjon, a gépnek semmi baja, csak a feleségem tudja úgy. Csak elég úgy tennie, mintha szerelne rajta valamit.
– Aha – bólintottam válaszul, és magamban azon gondolkoztam, hogy vajon milyen lehet ez a vámpír feleség, ha a férje ilyen. Egy hétfejű droidvámpír? Neve: C7D2.
Végigmentünk egy folyosón, majd a végén jobbra fordultunk, ahol egy kétszárnyú ajtó állt. A férfi mosolyogva kinyitotta előttem, majd oldalra állva utat engedett. Ekkorra teljesen elmúlt az idegességem, és kíváncsian léptem be a nappaliba, ahol azonnal eltátottam a szám. Olyan érzésem volt, mintha valamilyen korabeli palotába léptem volna. A falakat mindenféle dísz tarkította, amelyeket tippem szerint aranyba vontak. Eléggé elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne igazi legyen. Barokk lámpák álltak a sarkokban, reneszánsz asztal az egyik fal mellett, cirádás díszítésű székek mindenhol. A padlót puha szőnyeg borította, és ahogy végigmentem rajta, azt kívántam, bárcsak mezítláb lehetnék, hogy a lábujjaimmal érezzem a szőnyeg puhaságát.
A vámpír egy kanapéhoz vezetett, amely mellett egy kisebb asztalon – véleményem szerint – a legmodernebb laptop feküdt. Olyan modernnek látszott, hogy elképzelni sem tudtam, hogy valaha elromlik-e.
– Kér valamit inni? – kérdezte a férfi, miközben a gépre mutatott, majd az egyik fal mellett álló bárpulthoz lépett. E luxus láttán meg sem lepődtem, hogy egy bárpult található a nappaliban. Már azon se csodálkoztam volna, ha a szoba kellős közepén egy szökőkút áll.
– Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem, és engedelmesen leültem a kanapéra a laptop elé. Azt már nem részleteztem, hogy antialkoholista vagyok. Habár ha vámpír lennék, ez nagyon hasznos lehetne: nem tudnám megpörkölni magam részegen.
A vámpír épp megtöltött egy poharat, én meg ámulva szemléltem a gép felhozatalát, amikor valahonnan, az épület vége felől egy kiáltás harsant. Először olyan érzésem volt, mintha egy oroszlán bődült volna fel. Felvont szemöldökkel pillantottam fel, és észrevettem, hogy a vámpír lassan lehelyezi a pultra poharat, majd mellém sétál.
– Kérem, ne ijedjen meg. Dezdemóna kicsit hamar felhúzza magát, de imádnivaló asszony.
Felhúzza magát? Imádnivaló? Nem tudtam, hogy lehet imádnivaló egy oroszlánbömbölést utánzó szörnyeteg. A hang egyre közelebb ordított, és egy idő után ki tudtam venni a szavakat.
– Winifred, hol vagy? Ha megint a számítógép előtt ülsz, én esküszöm, nem kapsz egy hétig vacsorát!
Nyeltem egyet kétségbeesésemben. Valahogy nem akartam egy vámpír család veszekedésébe csöppenni.
Az ajtó, amit korábban a vámpír csendben becsukott, hangos dörrenéssel kivágódott, aminek köszönhetően megpillanthattam a ház asszonyát. Ha ezelőtt valaki mutat róla egy képet, eszembe se jut, hogy egy vámpírhoz van szerencsém – egy dühöngő vámpírhoz. Akkor azt mondtam volna, hogy egy híres modellt látok, aki a világ tíz leggyönyörűbb női között van. Vékony derék, csípő, formás lábak, nagy mellek, és gyönyörű arc, egy gyönyörű szőke hajkoronával.
– Ó, bocsánat, nem tudtam, hogy vendégünk is van – váltott azonnal mézes-mázos hangra a nő, ahogy megpillantott, és ahogy végignézett rajtam, máris a vacsorának éreztem magam. Vajon ha nekirontok a nőnek, élve eljutok a liftig?
– Dezdemóna, ő nem olyan vendég – lépett szabadkozva felesége mellé Winifred, és láttam, hogy még képes, és a nő elé veti magát, hogy könyörögjön neki. Azért még így is feltűnt, ahogyan megnyomta az olyan szót. A gondolatra, ami erről eszembe jutott, borsózni kezdett a hátam. – Mondtam neked, hogy a gépet jönnek megnézni.
– Már megint az az átkozott számítógép! – csattant fel újra a vámpír, és mérgesen a derekára tette a kezét. – Ahelyett, hogy csinálnál valami értelmeset! – vágta még rá, és kiviharzott a szobából, maga mögött hagyva a megkönnyebbülten felsóhajtó férjét. – Miért nem mész, és nyírod le a füvet? – csendült fel valahonnan a folyosóról a nő hangja, mire a férfi kilépett a nappali ajtaján.
– Drágám, éppen tél van, és sehol sincs fű – válaszolta a férfi, és ahogy az ajtó előtt állt, láttam rajta, hogy kétségbeesetten keres valami tökéletes kifogást.
– Akkor minek vettük meg azt a fűnyírót?!
– Ilyenkor mindig olcsóbb – suttogtam, annyira, hogy a vámpír meghallja. A férfi rám nézett, majd elvigyorodott.
– Drágám, ha nem vesszük meg most, később sokkal drágább lenne, és akkor nem vehetnél magadnak ékszereket, és ruhákat.
– Csak hízelegsz! – vágott vissza a feleség, miközben hangja egyre távolabbról szólt.
Amikor végre csend lett, a férfi felsóhajtott, és lassan besétált a szobába, majd becsukta maga mögött az ajtót.
– Ne haragudjon a feleségem miatt – szólalt meg, és lassan mellém sétált, és letelepedett a kanapéra. – Sajnos kiderült az elmúlt hatszázhetvenöt évben, hogy ő hordja a nadrágot. – Megvakarta a fejét, majd a szeme sarkából rám pillantott. – Kérem, ha lehet, ezt ne említse meg a cikkben.
– Ez csak természetes – mosolyodtam el, és a férfi is megkönnyebbülten sóhajtott egy újabbat. – Akkor kezdhetjük? – kérdeztem aztán, de azonnal elbizonytalanodtam a férfi tekintete láttán. – Valami baj van?
A vámpír megrázta a fejét, majd óvatosan felém fordította a fejét.
– Mondja, hányan fogják ezt elolvasni?
Hányan is?
– Hát… – Egy gyors számolás után se jutottam dűlőre. Végül is én nem érettségiztem matekból! – Szerintem nem olyan sokan. Csak akik a Merengőt látogatják – válaszoltam aztán, és reméltem, hogy a vámpír nem megy bele a részletekbe. Sajnos nem végeztem előszámításokat, hogy hány száz regisztrált látogatója van az oldalnak.
– Értem – bólintott a férfi, majd felém bökött a fejével. – Akkor lássuk a kérdéseket.
– Az első kérdésem az lenne, hogy mivel szokott foglalkozni a téli napokban? Tulajdonképpen ez a legfontosabb dolog, ami érdekel engem.
A vámpír megdörzsölte az állát, majd elgondolkozva maga elé bámult. Így ült ott pár percig, majd elmosolyodott, és felém fordult.
– Az az igazság, hogy ilyenkor télen nem igazán tudunk mit csinálni – kezdett bele, én pedig figyelmesen hallgattam. – Nappal nem hagyhatjuk el a házat, éjszaka meg hideg van, a hóban pedig meglátszik a lábnyomunk. Ilyenkor rendszerint itt bent foglalatoskodunk valamivel. Én az utóbbi időben filmeket töltök le az internetről.
– Tényleg? – kérdeztem érdeklődve. – Milyen filmeket, ha megkérdezhetem.
– A kedvencem az Alkonyat – felelte a vámpír, és felnevetett. – Olyan vicces látni, hogy a filmbeli vámpíroknak csillog a bőrük a nap láttán. Megnézném én azt a vámpírt, aki fél percnél tovább bírja a napon. Természetesen megégés nélkül. De nagyon tetszik nekem ez a legújabb sci-fi film is – folytatta aztán, aminek hallatán felcsillant a szemem. Akinek tetszik az Avatar, az már szimpatikus a szememben. – Néha elgondolkozok azon, hogy szívesen lecserélném az én drága Dezdemónámat Neytirire. Félreértés ne essék, imádom őt, de néha túlzásba viszi az uralkodást – tette hozzá gyorsan szabadkozva, mire én mosolyogva bólintottam.
– Tehát akkor filmeket tölt le? – tettem fel a kérdést, mire Winifred bólintott egyet.
– Igen. Meg olvasni szoktam. Van egy könyvtárunk, amibe összegyűjtöttem az elmúlt századok legjobb köteteit, és ha olyan kedvem van, több hónapra is beköltözök oda, és olvasok. De szoktam nyelveket tanulni is – tette aztán hozzá.
– Mondana pár nyelvet, amit legutoljára tanult?
– Múltkor vettem pár órát zulu nyelvből, és a Sindarin nyelvet is tanulom.
Ez most komoly? Pár pillanatig bámultam rá, majd megszólaltam.
– Pedich i lam edhellen?*
Winifred majdnem ugyanúgy elcsodálkozott, ahogy az előbb én, majd szélesen elmosolyodott.
– Pedin lam edhellen.**
– És a nyelvtanuláson kívül még mit szokott csinálni? – kérdeztem aztán, és egyre érdeklőbben figyeltem a vámpírt. Lehet, hogy egy vérszívóval ülök együtt, de rettentően élvezem a társaságát.
– Nagyon szeretek zenét hallgatni, kedvencem az AC-DC – mondta azonnal a férfi, majd felállt, és a bárpulthoz lépett a poharáért. – Biztos nem kér? – kérdezte utána, mire én megráztam a fejem. Erre a vámpír visszasétált a kanapéhoz. – Ezen kívül az egyik kedvenc időtöltésem, hogy Beethoven szonátáit játszom zongorán. Tudja – Belekortyolt az italába, majd mintha a legjobban barátjával osztaná meg a legbizalmasabb titkát, hozzám hajolt –, a feleségem szerint teljesen tehetségtelen vagyok hozzá, de hát amilyen bot füle van, egyáltalán nincs érzéke a zenéhez. Önnek van?
– Hát, ami azt illeti, zenét tanítok – válaszoltam, mire újra megjelent a férfi arcán a széles mosoly.
– Ezt örömmel hallom. Ha esetleg van kedve, egyszer eljöhetne hozzánk, amikor Dezdemóna vadászik, és tarthatnánk egy kis koncertet.
Vadászik? Nem akartam tudni a részleteket, ezért gyorsan eleresztettem a fülem mellett a hallottakat, és inkább a fejemben lévő kérdésekre koncentráltam.
– Szóval, akkor olvasni szokott, zenét hallgat, zongorázik, filmeket néz – soroltam higgadtan, majd a férfire pillantottam. – Ez olyan hétköznapi foglalatosság. Biztos nem csinál valami mást? Mondjuk éjszaka a legközelebb lévő állatkert állatait dézsmálja?
A vámpír felnevetett, de olyan hangosan, hogy pár pillanatig csengett a fülem. Aztán a nevetése lassan elhalkult, majd huncut mosollyal rám nézett.
– Bevallom, én vagyok az, aki minden este fellép a Magyar Színházban, és Von Klorock grófot játsza fekete parókában. Imádok énekelni, de néha borzalmas kínokat élek át, amikor igyekszem nem megharapni a lányt, aki épp Saraht alakítja. Vagyis mi, vámpírok, vagyunk a Vámpírok bálja szereplői – magyarázta még mindig mosolyogva a férfi, én pedig igyekeztem valahogyan reagálni, de ez nem sikerült. – Ugye egyszer eljön megnézni? Szerzek magának egy jegyet az egyik páholyba.
Erre nem mondhattam nemet. Egy ingyen jegy egy színházba bármikor jöhet. Még egy darabig beszélgettünk, de ennél több lényeges dolgot nem tudtam meg Winifredről, ezért egy idő után elbúcsúztam. Elvégre a könyvesbolt nem tart nyitva örökké, és még haza kell bicikliznem.
Winifred, ismét megmutatva jó házigazda szerepét, kedvesen mosolyogva kísért ki a nappaliból. Miközben a lift felé közeledtünk, elismertem, hogy sikeres délutánom volt. Annyi mindent megtudtam a kiszemelt vámpíromról, hogy az ajándékozottam biztosan elégedett lesz.
Már majdnem a felvonónál járunk, amikor hallottam, hogy kinyílik a lift ajtaja, majd meghallottam Dezdemóna lágy hangját.
– Úgy örülök, hogy eljött. Tudja, nálunk olyan nehezen működnek a lámpák.
Felpislantottam a mennyezetre, ahol tökéletes fényességgel világítottak az izzók, majd vissza a lift irányába, ahol azonnal megpillantottam a hercegnői pompájában tündöklő vámpír asszonyságot, és – biztos voltam benne – a vacsoráját. Megborzongtam, ahogy végignéztem, hogyan vezeti el a nő, szélesen mosolyogva a férfit, akinek, úgy tűnt, fogalma sincs, mi fog vele történni. Ezt látva azonnal késztetésem támadt, hogy elrohanjak, és még akkor is ideges voltam, amikor beszálltunk a felvonóba.
– Mondja, mindig ez megy önöknél? – kérdeztem pár pillanattal később, amikor már nem bírtam tovább a feszültséget, és reméltem, hogy kérdésem hallatán nem leszek én is a vámpír vacsorája.
– Valamit nekünk is enni kell – felelte olyan természetességgel Winifred, hogy nem tudtam megállni, felnevettem.
Az biztos, hogy soha nem fogom elfelejteni ezt a délutánt. És a merengős társamat is megajándékozom egy cikkel, amit azonnal meg is írok, amint hazaérkezem. A felvonó ajtaja hangtalanul csusszant félre, amint megálltunk, mire a napfény egy pillanatra elvakított, de aztán sietősen kiléptem a tisztásra. Ha már esélyem van egy ingyen jegyre, nem lenne jó, ha a jegy forrása megpörkölődne a napon.
– Köszönöm, hogy eljöhettem – fordultam vissza a kunyhó felé, és az árnyék ellenére is láttam a férfi széles mosolyát.
– Nagyon szívesen. És ne aggódjon, maga sosem lesz olyan vendég nálunk.
– Ez megnyugtató – mormogtam magam elé, amikor már a csukott ajtót néztem magam előtt, majd megfordultam, és elindultam a biciklim felé.
* Beszélsz sindarinul?
** Beszélek sindarinul.
Utolsó kommentek