Akinek az ajándék készült: csajmacska
Korhatár: 12
Az ötlet: „Humoros történet, ahol a helyszín végig a minisztérium, Percynek muszáj szerepelnie benne, de ha nagyon össze akarod hozni valakivel, akkor ne Penelopéval.”
Leírás: A Tűz Serlegében Percyt komolyan foglakoztatta az üstök fenékvastagsága. Történetem szerint olyan komolyan, hogy végül kierőszakolt egy új rendelkezést ezzel kapcsolatban. Évekig rendben is ment minden, ám egy napon egy alapvetően békés varázslót kínos baleset ér…
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Amikor Henry Skreecher az üst fenekére nézett…
Henry Skreecher egyik lábáról a másikra állt, miközben a recepciós pultjára könyökölve várakozott a Mágiaügyi Minisztérium fogadócsarnokában. Ő igazán nem az az ember volt, aki mániákusan kereste a bajt, azt, hogy hol mibe köthet bele, soha nem is szeretett a középpontban lenni, vagy bárkinek kellemetlenséget okozni, de ami sok, az sok, van, hogy a varázslónak – még az olyan megbocsátó, birkatürelmű varázslónak is, mint ő – fel kell emelnie a szavát.
A lány, aki már vagy egy órája kitette a „Rögtön jövök” táblácskát – vagy legalábbis jóval azelőtt, hogy ő feldúltan megérkezett –, végre visszatipegett a helyére, és bűbájos mosolyt villantott Skreecherre. – Miben segíthetek, uram?
– Panasszal élnék, Miss… – Kissé előrehajolt, és leolvasta a nevet a lány kitűzőjéről. – Miss Brown – felelte drámai hangon.
***
Percy órák óta kitartóan körmölte a különböző jelentéseket és kérvényeket. Jóformán oda sem figyelt, az aktuális iratban miről van szó, csak rótta egymás alá ugyanazokat a frázisokat és hivatalos szófordulatokat – akár egy gép; büszke volt magára.
Úgysem lett volna érdemes elábrándoznia és lazsálnia, egyrészt az nem vitte előrébb a varázsvilágot – és ami lényegesebb, Percy előléptetését sem sietette volna –, másrészt az iroda kicsi volt, sötét és fülledt, nem akadt benne semmi nézelődnivaló. (Percynek ugyanis nem járt ablak, ahhoz nem dolgozott elég magas beosztásban, de a napokban kiderült, hogy még csak ahhoz sem, hogy a helyiségek klímájával foglalkozó varázslók időt szakítsanak rá. Nem érdekelte – minden erejével próbált úgy tenni, mintha nem érdekelné. Egyszer majd, ha elfoglalja az őt megillető posztot, bőséges kárpótlást kap a jelen szenvedéseiért.)
– Weatherby! – kukkantott be az ajtón Miles Richmond, Mr. Flannigen titkára. – Kérem, fáradjon a 023-as tárgyalóba.
Herbert Flannigen a Wizengamot soros elnöke volt, Mr. Kuporral ellentétben sajnos kitűnő névmemóriával megáldva. Tudta, hogy hívják a takarítókat, az összes jelentéktelen gyakornokot és aktatologatót, és tudta – legalábbis úgy vélte, hogy tudja –, hogy hogy hívják Percyt.
Mr. Kupor mindössze egyszer ejtette ki a fiatalember nevét Mr. Flannigen jelenlétében, és természetesen akkor is eltévesztette, Mr. Flannigen viszont lelkiismeretesen megjegyezte, és azóta következetesen Weatherbynek szólította Percyt. Mivel pedig ő úgy szólította, úgy hívta minden beosztottja is, Percynek pedig nem volt mersze kijavítani őket, mert azzal egyúttal a főnöküket is megkérdőjelezte volna. Lassan kezdett hát beletörődni, hogy Percival Weatherbyként vonul majd be a varázslóközigazgatás történelmébe, merthogy bevonul, azt illetően nem élt benne szemernyi kétség sem.
Végső soron nem is volt ez akkora baj, hiszen a Weatherby név új volt, egyedi, patyolattiszta; nem kötődtek hozzá afféle felhangok, mint a Weasleyhez, sem jó értelemben, sem rosszban – és persze ez volt a fontos, ez számított igazán.
– Várjon, Mr. Richmond! – Miles nem sokkal volt idősebb nála, három-négy évvel legfeljebb, de az, hogy a főnöke magasabb beosztásban dolgozott, mint Percyé – mint mindenkié Miss Changét kivéve (mert a lány magának a miniszternek az alkalmazásában állt) – az ő tekintélyét is növelte, ezért kijárt neki a Mr. megszólítás. – Megmondaná, miről van szó?
– Hogyne. Panaszt emeltek az üstök fenékvastagsága miatt. – Tökéletes komolysággal mondta, úgy mintha ez valóban életbevágó dolog lenne, úgy, ahogy Percy is érezte. – Nem irigylem magát, Weatherby, ezzel az üggyel nagyon megütheti a bokáját – csóválta a fejét sajnálkozva. És még ez is valódi volt. Bárki más, minimum elröhögi magát, de Richmond nem, Richmond profi volt. Percy látta ezt, és a szívében túlcsordult iránta a hála. A griffendéles időkből jól emlékezett még rá, kritikus pillanatokban milyen gyorsan szökken szárba a testvéri érzés az emberek között.
Ezen elmorfondírozott egy-két pillanatig, és mire felnézett, Richmond már el is tűnt. Nyilván rohant tovább, hogy intézze a főnöke halaszthatatlan, világléptékű ügyeit; így is túl sokat pazarolt Percyre a roppant drága idejéből.
***
Skreecher idegesen tördelte a kezét, a tenyere izzadt; tudta, hogy igaza van, hogy igenis súlyos gondok vannak az üstök fenékvastagságával, mégsem bírt megnyugodni. Elvégre bíróság előtt állt – szigorúan véve a testhelyzeti viszonyokat, ült –, és még ha az ember nem is bűnös, természetes, hogy megilletődött és zavart egy ilyen helyzetben, nem igaz?
Megilletődöttségben és zavarban egyedül Percy Weasley tett túl rajta. Egyrészt azért, mert ha Skreecher keresetét jogosnak találják, ő bizony bűnössé avanzsál, másrészt mert nem értette, hogy lehet, hogy Herbert Flannigen vezeti a meghallgatást. Márpedig ő vezette, teljes elnöki fenségében. Körülötte pedig impozáns karéjban ott ültek a Wizengamot azon tagjai, akiket sikerült ilyen hirtelenjében idecsődíteni – ami azt illeti, meglehetősen sokan voltak. (Ez is mutatta, milyen hatékony munkaerő Mr. Richmond, és mekkorát tévednek, akik túlzott bürokratizmussal és lassúsággal vádolják a varázslók igazságszolgáltatási rendszerét.)
Percy nem nézett Skreecherre, ökölbe szorította a kezeit, hogy elrejtse azok reszketését. Skreecher tekintete viszont ide-oda rebbent, elidőzött a bíráik arcán, de mindig csak annyi időre, hogy a pillantása véletlenül se találkozhasson senkiével.
Neville Longbottom velük ellentétben nyugodt volt, sőt, már-már rezignált, csak azt nem egészen értette, mit keres ő itt voltaképpen. A fej a kandallóban – azt már elfelejtette kihez tartozott –, olyasvalakit követelt – de tüstént – McGalagonytól, akinek „nagy tapasztalata van az üstöket illetően”. Ez normális esetben természetesen Blaise Zambinit jelentette volna, mert hát kinek lehetne több tapasztalata az üstökkel, mint annak, aki bájitaltant tanít hetente huszonhat órában, ám sajnos úgy esett, hogy Zambini épp ezekben a napokban Dél-Afrikában tartózkodott egy konferencián. (Neville is szíves-örömest járt volna efféle rendezvényekre, de őt szinte sosem hívták, mivel nem rendelkezett kellő kapcsolatokkal – a kollégája szerint.)
McGalagony pedig emlékezett rá – ki ne emlékezett volna? –, a gyógynövénytan professzornak hányszor meggyűlt diákkorában a baja a bájitalokkal, és így nyilván az üstökkel is. Ezért ha neki nincs kifogása a fenékvastagságuk ellen, senkinek sem lehet.
– Tehát, Ön Mr. Henry Skreecher, kneazle-tenyésztő. Jól mondom? – Mr. Flannigen szigorú hangja bezengte a termet.
– I… igen, uram – hebegte Skreecher.
– És pontosan mi a problémája az üstök szabvány szerinti fenékvastagságával? – érdeklődött az elnök.
Erre aztán megjött a férfi hangja, fontoskodva kiegyenesedett a székben. – A minap épp egy olyan főzeten dolgoztam, ami arra szolgál, hogy fényesebbé tegye a kneazle-ök bundáját.
– Vagyis egy amolyan samponfélén? – szólt közbe Mrs. Robinsky, aki világéletében földhözragadt gondolkodású nő volt.
– Úgy is mondhatjuk – egyezett bele Skreecher. – Számtalanszor elkészítettem már a főzetet, csukott szemmel is bármikor megcsinálnám… Már csak az utolsó szakasz volt hátra, tudják – illetve valószínűleg nem tudják. Szóval alacsony lángon hagyni kellett volna főni egy-két óráig, hogy elvesszen az ereje, mert félkész állapotban szinte bármin átrágja magát, kivéve egy jól megmunkált, kellően vastag fenekű üstöt… Kevertem még rajta párat, mert a színe túl élénk volt az előírthoz képest, de néhány plusz keverés azon mindig segít… Elégedett voltam, léptem volna a mosogatóhoz, hogy leöblítsem a kanalat, mikor arra lettem figyelmes, hogy a főzet szintje egyre csökken, mintha elfolyna. – Remegő ujjakkal végigszántott ritkuló, szőkés haján. Úgy látszott, kellemetlen részhez ért a történetben. – Az üst alatt hirtelen kialudt a tűz, és lila füst csapott fel, az egész sistergett, az üst leröppent a kampóról – amire akasztani szoktam –, kis híján levitte a fejemet…
Percy ronda grimaszt vágott, jelezve, hogy ő azt egyáltalán nem bánta volna. De persze mindezt gondosan lehajtott fejjel tette, nehogy Mr. Flannigen, vagy valaki más rajta kapja, és ezt a csöppnyi érzelemnyilvánítást is felróják neki.
– Aztán mi történt? – faggatta Skreechert egy tömzsi varázsló, Mr. Grant együttérzően.
– Miután biztonságosnak ítéltem, visszamerészkedtem a laborba. Kész romhalmaz lett, de ez, ugye, egyedül az én problémám – jegyezte meg Skreecher feszült kis nevetéssel. – Az üstök elégtelen fenékvastagsága viszont másokra nézve is rendkívül balesetveszélyes lehet. Ezért, mivel a varázsvilág felelősségteljes polgárának tartom magam, nem hallgathattam. Tanulmányoztam az üstöt: a főzet egyszerűen átmarta magát rajta.
Mr. Flannigen töprengve ráncolta a szemöldökét. – Biztos benne, hogy ellenőrzött és jóváhagyott terméket vásárolt?
– Abszolút biztos vagyok, bíró úr. Madam Kesselmacher Üstbirodalmában vettem – tette hozzá úgy, mintha ez megingathatatlan bizonyítékot jelentene. Sajnos, a Kesselmacher-család évszázados hírnevét alapul véve úgy is volt.
– Köszönjük, Mr. Skreecher – bólintott Mr. Flannigen. – Mr. Weatherby, kérem, fáradjon előre!
A lány, aki a jegyzőkönyvet vezette, és eddig – az ismeretségük dacára – mindössze egyetlen pillantást áldozott Percyre, amivel a fiatalember jelenlétét nyugtázta, erre felnézett. – Elnézést, uram, Weasley. Weasleynek hívják.
Mr. Flannigen méltóságteljesen felvonta dús szemöldökét. – Weasley? – Valaki sietve elé tolt valamiféle nyomtatványt. A férfi belepillantott. – Weasley – ismételte komoran.
Percy fortyogva, a földet bámulva sétált a székhez, amit Skreecher átengedett neki. Magában Penelope Clearwatert átkozta; Penelopét, aki még itt a terem poshadt levegőjében és rossz fényviszonyai között is üde volt és gyönyörű, akárcsak szerelmük hajnalán… továbbá bosszantóan precíz és fontoskodó. Percy most bezzeg mélységesen sajnálta, hogy szakított a lánnyal. Ha annak idején nem teszi, ideális bosszú lett volna ezek után szerét ejteni.
– Mr. Weasley – dörrent Herbert Flannigen hangja –, mit tud az iméntiekhez hozzáfűzni?
Percy fészkelődött egy kicsit a székben, hátha kényelmesebb lesz. Nem lett az. – Uram, számomra teljesen világos, hogy a balesetet a nem szakszerű használat okozta. – Nagyot nyelt; rájött, hogy ezt nem így kellett volna. Hibát követett el, amikor annyira kihangsúlyozta, hogy számára „teljesen világos” a dolog, ezzel ugyanis a Wizengamot, egészen pontosan Mr. Flannigen hozzáértését vonta kétségbe.
– Bár vannak elképzeléseim arra vonatkozóan, hogyan lehetséges szakszerűtlenül használni egy üstöt, elvégre én is voltam fiatal… – szólalt meg az elnök – Skreecher úr elbeszélésében semmi nem utalt efféle hanyagságra.
– Elnézését kérem, uram – kezdte Percy egyszerre elszánt és elkeseredett, „most már minden mindegy”-arckifejezéssel –, az üstök fenékvastagságának optimális értékét pontos számításokkal, és a nemzetközi normák figyelembevételével határoztuk meg, megtekinthető az 1994. évi CCLXVIII…
– Csakhogy kneazle-tenyésztés egyedül országunkban folyik – emelte fel a hangját Mr. Flannigen, aki nyilvánvalóan egyáltalán nem nézte el Percy kötözködését –, így a szóban forgó bájital elkészítésére is csak nálunk van szükség. Következésképpen ezt is meg kellett volna vizsgálni, mint speciális tényezőt. Továbbmenve: ha van csak egy bájital is, amelynek esetében a szabvány fenékvastagság nem elégséges, elengedhetetlen, hogy kutatásokat végezzünk annak tekintetében, létezik-e több ilyen.
Percy megsemmisülten csüggesztette le a fejét.
– Nos, Mr. Longbottom! – Neville kihúzta magát. – Ha már iderángattuk Önt… Van valami észrevétele az elhangzottakkal kapcsolatban?
Neville egy pillanatig habozott, kisétáljon-e ő is a terem közepére, de mivel az oda állított széket továbbra is Percy foglalta el, és egyébként sem szólították fel rá, hogy elhagyja az addigi helyét, ülve maradt, úgy válaszolt: – Temérdek bájitalt készítettem iskolás koromban, néhány olyat is, ami a követelmények közt szerepelt, de többségében olyanokat, amiket se azelőtt, se azóta nem főzött senki, és remélem, soha nem is fog. Azt is bátran állíthatom, hogy a bájitaltan történetében én tartom az üstrobbantás rekordját. Ha az üstök kibírták a ténykedésemet, mindent kibírnak… márpedig kibírták. Sőt – vakarta meg a fejét –, az egyetlen tökéletesen épen maradt részük a fenekük volt.
Percy szíve szinte szárnyalt. Legszívesebben odarohant volna Neville-hez, hogy a keblére ölelje, és örök barátjává fogadja, mi több a testvérévé; igen, ez volt a nevezetes griffendéles összetartás, aminek Neville ékes példáját adta…
– Persze azok még a régi szabvány szerint készültek – folytatta a professzor tűnődve.
Jobban belegondolva, Percy sosem értette, mit keres Longbottom a Griffendélben, hiszen mindig is szégyenére vált a háznak.
– A roxforti üstöket, ha jól tudom, csak egy évvel később cserélték le, nekem viszont hála az égnek, az RBF-ek után többé nem kellett betennem a lábam Piton professzor termébe…
Percy nyögve temette a tenyerébe szégyentől égő arcát. Úgy érezte, Neville minden egyes kedélyeskedő szavával egyre mélyebben döngöli őt a földbe.
***
Percy összetörve vánszorgott ki a tárgyalóteremből. Az az apró rendelkezés – az üstök fenékvastagságáról szóló – volt az egyedüli, ami igazán őhozzá tartozott, amiről elmondhatta, hogy ő dolgozott meg érte, amivel – szentül hitte – elősegítette a varázsvilág boldogulását. Méltó alapköve egy magasba ívelő, ragyogó karriernek. Természetesen a nevét nem tüntették fel sehol… de ő tudta – és széles körben híresztelte is –, hogy egymaga küzdött meg a CCLXVIII-as pontért, hogy kizárólag az ő érdeme, mert más nem tekintette fontosnak, nem választotta szívügyének – ahogy ő tette ifjonti lelkesedéstől fűtve.
Most az egész odalett. Elvették tőle ezt a cseppnyi dicsőséget, ezt a dédelgetett kincset, a legsötétebb órákban örömöt, hitet és kitartást nyújtó eredményt. Eltörölték, egyetlen kegyetlen pennavonással.
Ráadásul – ha ez a kézzelfogható csapás nem lett volna elegendő – a tetejében minden hitelét elvesztette, úgy is, mint Weasely és úgy is, mint Weatherby. Jó időre búcsút inthetett az előléptetésnek, a megbecsülésnek, a klimatizált irodának…
Percyt a sírás környékezte, de várnia kellett vele, míg visszaért a szobácskájába.
Legyőzötten kullogott végig a folyosón, és szállt be a liftbe. A díszes, aranyozott rács, zajosan csúszott a helyére – szinte fájt a hangja –, majd a szerkezet zökkenve indult el, és lassan kúszott egyre feljebb, az emelet felé, ahol Percy dolgozott. Egyedül volt, a kicsiny papírrepülők vidáman csattogtak a feje fölött – kedve lett volna felgyújtani őket, mégis türtőztette magát, hiszen tudta, hogy az akciója fennakadást okozna a Minisztérium rendjében, azt pedig semmi szín alatt nem szabad megengednie egy lelkiismeretes alkalmazottnak.
Utolsó kommentek