Ajándékozott: Pulpycandyfloss
Figyelmeztetés: Snarry
Korhatár: 14
Tartalom: Két magányos, hasonló férfi, egy buszmegálló, mint találkahely. Változtatni akarás, esélyadás. Hogy elég-e Harry ahhoz, hogy Perselus bízni kezdjen? Hamarosan kiderül…
Ötlet: Szeretnék egy Harry/Perselus párosítású ficet, amelyben nem a testiségen van a hangsúly, hanem az érzelmeken. A történetet a valóvilágban helyezd el, és kikötésként tartanám, hogy ne legyen 18-as korhatárú. A fanfiction fő kérdése: a magány és elkeseredettség. A te belátásod szerint lehet a vége boldog vagy épp szomorú. A találkozás mindig ugyanabban a buszmegállóban történjen.
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Lépésenként
Perselus Piton lassú, elegáns, megszokott mozdulatokkal pakolta el asztaláról az üvegcséket, kémcsöveket, különböző hozzávalókat. Mindig rendet tartott maga körül, egyféle élvezetként, amiért ezt a szűkebb környezetét legalább befolyásolhatta. Az emberekre is volt hatással, persze. Mindig negatívan. A diákjai szerint túl szigorú volt, sokat követelő, kemény, a kollégái szerint zárkózott, gúnyos, hideg, megint mások elviselhetetlennek, szarkasztikusnak, csúnyának tartották.
Már korán megtanulta mindezt elfogadni, egy idő után arra is rábírta magát, hogy így tartsa normálisnak, megszokottnak. Az egyedüllét szépen az életformájává vált, a keserűség a partnerévé, az intellektuális fejlődése a menedékévé, a hűvös, fensőbbséges viselkedése a védelmi rendszerévé. Összetett személyiség volt, szó se róla, de nem kívánt változni, kétellte, hogy mostanra képes lenne rá, túl sokan rúgtak bele, túl régóta élt csak magára számítva.
Ritkán váltott szót bárkivel is a minimálisan elvárt, kötelességből tett lényegre törő beszélgetéseken kívül, s még ritkábban engedte meg bárkinek is, hogy átlépjen vele szemben egy bizonyos intimitási határt. Következésképp, egyéjszakás szexuális partnerekben sem bővelkedett, bár előfordult már, hogy egy-két ember bírta mellette hosszabb távon is. Talán pár hétig, hónapig. Aztán mindig elszállingóztak, tovább álltak, és Perselus megértette, hogy nem volt elég jó nekik. Talán nem azt nyújtotta, amit elvártak, túlságosan lassan engedett fel és azt is minimálisan. De ha egyszer ő…
Nem, miért lenne benne a hiba? Lehetséges, hogy épp fordítva van. Hozzá nem felelt meg senki. Őt nem értették meg. Azt, hogy igényli a csendes estéket, az olvasást, a kísérletezgetést a munkájában, hogy bíznia kell annyira a partnerében, hogy elkezdje kimutatni az érzelmeit, hogy rengeteg időre van szüksége, míg elhiszi, hogy engedhet. Így szokta meg, kevéssé sérülhet, élből nem ad rá lehetőséget. Ez hiba lenne? Inkább csak ésszerűség és óvatosság.
Sóhajtva csukta be maga után az irodája ajtaját, a nagynevű egyetem egyik sötétebb folyosóján. Elismert szaktekintélynek számított a kémikusi pályán, de ez ritkán hatott meg bárkit is. Aligha keresték emiatt a társaságát, legfeljebb hozzá hasonló professzorok és kutatók, ők is többnyire levélben. Nem járt el, nem ismerkedett, csendesen bezárkózott a világába.
Éppen emiatt voltak meglepőek a számára egy bizonyos fiatalemberre tett reakciói. Az órájára pillantott, így megállapíthatta, hogyha látni akarja őt, kicsit meg kell szaporáznia a lépteit. Késő délután volt már, alig jártak a folyosókon, akik mégis, azok csak biccentettek neki, Perselus pedig már ment is tovább. Kissé összébb húzta magán a kabátját, mikor a kapun kilépve, a szabadba érve, megcsapta a némileg hűvös levegő, majd jobbra fordult. A tegnapelőtti nappal együtt, immár hatodszorra találkoztak össze az utca elején lévő buszmegállóban.
Ha minden igaz, ma lesz a hetedik alkalom. Emlékezett a fiatal férfire, fél éve sincs, hogy a diákja volt. Csendes, figyelmes, ám dacos és karakteres. Állandóan, bosszantó mód kócos hajjal, éles, zavaró smaragd tekintettel, magas, karcsú alakkal. Lévén, hogy Perselus homoszexuális volt - ami csak még egy feljegyzést biztosított különcségének listáján -, már akkoriban is képtelen volt figyelmen kívül hagyni Harry Pottert.
Természetesen, esze ágában sem volt bármit is kezdeni vonzalmával. A fiatalember a diákja volt, értelmes, pont olyan mentalitással, amit kedvelt, s ami még izgalmassá tette ugyan, de akkor is jóval fiatalabb, s felelősséggel tartozott iránta. Perselus sosem veszélyeztette volna a jó hírét, ráadásul nem is volt a spontán leszólítások híve sem. Ugyan minek? Megszokta, hogy senkinek sem kellett a társasága.
Potter azonban meglepte. Már az iskolában is. Látszott rajta, hogy a kémia messze nem a kedvenc tantárgya, mégis sokszor bent maradt, és beszélgetést kezdeményezett a témáról. Máskor megkérte, hogy magyarázzon el valamit, vagy mutassa meg, mi miért, hogyan lép reakcióba egymással az anyagok közül. A hangja kellemes volt, nyugodt, és az a tekintet! Perselus azon kapta magát, hogy várja, mikor jön ismét, mit nem ért, miben segíthet neki. Pedig kezdetben jegesen ódzkodott, érzelemmentes arckifejezéssel töprengett, hogy lehet ennyire más ez a fiatal férfi. Vonogatta a szemöldökét, és gúnyosan elhúzta a száját, hogy elriassza.
Ám Harrynél nem vált be. Makacs volt, akárcsak ő, és egyre furcsábban, melegebb tekintettel nézett rá. Perselust zavarta. Mikor Potter végzett, letéve a tárgyból az utolsó vizsgáját is, megkönnyebbült, hogy eltűnt a közeléből, ugyanakkor hiányolta is. Bosszantó kettőség jellemezte, akárhányszor a fiatalemberre gondolt. Ahogy most is, mikor a buszmegállóban megpillantotta őt, ahogy a hátát a közeli épület falának dönti, kezében újságot tartva, de egyértelműen nem azt olvasva.
Felpillantott, és egyenesen rá nézett, Perselus fejében pedig azonnal megfordult a gondolat: várt rám. Valami bizsergett a mellkasában, majd elismerte, hogy maga sem különb, hiszen direkt ezért jött el hamarabb, majdhogynem befejezetlenül hagyva az egyik munkáját. Hogy találkozzanak. Minden kedden, és csütörtökön. Különös rituáléja volt ez két magányos embernek, ugyanis annyiban már biztos volt, hogy valamilyen oknál fogva ez a nagyon is vonzó fiatal férfi, ugyanannyira elzárkózik, mint ő.
- Professzor! Jó napot – köszöntötte Harry mosolyogva, míg Perselus kényelmes tempóban odasétált, és megállt mellette. Rég nem tettették, hogy csak véletlenül futnak össze, a régi ismeretség révén tisztes távolságból váltva pár udvarias szót.
- Potter – biccentett az idősebb férfi. – Ezúttal mi járatban?
Csak alig pár ember várakozott hozzájuk hasonlóan az utcán, szintén a hat óra ötvenes buszt választva szállítóeszközként. Elszórtan álltak, ők pedig ösztönösen még távolabb húzódtak a közelükből.
- Kedd van – felelte egyszerűen a másik.
Perselus felvonta kissé a szemöldökét. Harry nyíltsága, szemtelen őszintesége jó párszor lepte már meg, vagy szórakoztatta el.
- Tehát a szokásos randevúnk esedékes – jegyezte meg gúnyoson.
- Valahogy úgy – mosolygott továbbra is a fiatalember, és jó volt látni, hogy a szemei is hasonlóan csillognak. Ellökte magát a faltól, és szembefordult vele. Arcát már némileg kicsípte a hideg, zsebébe tuszkolta az újságot, aztán a kezeit is. – Ha gyakrabban jönnék, gyanítom, átlépnék egy bizonyos határt, ameddig még nem jutottunk el.
- Be akar engem törni, Mr. Potter? – mélázott el meglepetten Perselus.
Harry felnevetett, mélyen, rekedtesen.
- Dehogy, uram! Pusztán közeledem. Talán rosszul teszem? – kérdezte hirtelen, szinte aggodalmasan.
- Erre aligha adhatnék megfelelő választ. Nem írhatom elő, mit tegyen – tért ki Perselus óvatosan, bár furcsa mód tudta, hogy ez előtt a férfi előtt nem kell magát megjátszania.
A zöld szemek pár pillanatig csak vizsgálták az arcát, aztán gazdájuk megszólalt.
- De mit vált ki magából, ha azt mondom, sosincs erre dolgom, mégis bevárom minden kedden és csütörtökön?
- Elismerést, Mr. Potter. A volt diákjaim többsége messze elkerüli az iskolát – felelte Perselus.
- Kérem, ezúttal ne gúnyolódjon – mondta csendesen Harry. – Szeretném, ha… - hirtelen fejezte be, beharapva alsóajkát. Perselus nem tehetett mást, tekintete azonnal a hívogató, puha szájra villant.
- Mit szeretne? – nézett gyorsan vissza, a másik szemébe.
- Már nem vagyok a diákja – mutatott rá Potter, Perselus pedig halkan felhorkantott. Mintha eddig nem lett volna vele tisztában. Mégsem szólt közbe, bosszantó ugyan, de nagyon is érdekelte, mit akar mondani a fiatalember. – Akkoriban volt lehetőségem megfigyelni magát, és tetszett minden, amit láttam. Valamint észrevettem azt is, hogy Ön – itt közelebb hajolt hozzá, mire Perselus hirtelen nem tudta eldönteni, elutasítóan hátrébb lépjen-e, vagy inkább fokozza a közelséget -, ha megengedi, hasonló beállítottsággal bír, mint én.
Megcsapta Harry illata, így a hirtelen tagadás vagy cáfolat is váratta magát, ráadásul azok a nagy, smaragd szemek csak rá koncentráltak, és élesen figyelték. Végül sikerült felocsúdnia, s miután óvatosan körbevillantotta a tekintetét, barátságtalan arckifejezéssel nézett az előtte állóra.
- Ha ez valamiféle leleplező csíny, vagy próbatétel, ne adj isten gyerekes csábít…
- Nem, dehogy! – vágott közbe Potter kissé hangosan. Láthatóan idegesen kapta fel az egyik kezét, hogy a hajába túrjon vele. Ezzel csak még inkább feszítette a húrt, ugyanis Perselus ujjai megrándultak, arra vágyva, hogy ő maga is elvégezhesse ezt a mozdulatot a lehetetlenül rakoncátlan tincseket igazítva. – Nézze – halkította le ismét a hangját a fiatalember. – Egyedül vagyok, és maga… különleges, aki felkeltette az érdeklődésem.
- Különcöt és szarkasztikus szemétládát akartál mondani? Ha jól emlékszem még, ezzel illetnek a diákjaim – szólt közbe Perselus, de maga is tudta, hogy nem a meggyőződés, hanem a védekezés miatt. Alig akarta elhinni, de ez a szinte kölyök kezdte megrepeszteni a páncélját.
Potter megrázta a fejét, rendíthetetlenül folytatva:
- És úgy látom, valamint tapasztalom most is – mutatott sután körbe, mintegy jelezve, hogy nem véletlenül állnak itt -, hogy magának sem vagyok az ellenére – halványan elpirult, ahogy ezt mondta, Perselusnak pedig nyelnie kellett egyet. – Én csak… ha önnek is megfelelne, professzor, léphetnénk egy icipicit előrébb.
Az idősebb férfi mereven nézett le rá, fekete, hosszú kabátjába belekapott a szél, és jól hallotta az utca zajában, hogy a várt, hangosan duruzsoló busz hamarosan megáll az út szélén, hogy felvegye utasait. Hetedik alkalommal beszélgetnek Harryvel, többnyire semmiségekről, a munkájukról, ritkán finoman utalva, célozgatva rokonszenvükre. Ma megváltozott a helyzet, a fiatalember bátran felvetett egy lehetőséget. Egy olyat, amihez a buszmegállói találkákból magasabb szintre emelhetnék a „randevúikat.”
- Nagyon hosszú ideje magányos vagyok, és a tendenciák azt mutatják, ez nem is igen fog változni. Tapasztalataim szerint, képtelen mód elviselhetetlennek látszom hosszabb távon embertársaim számára – mondta végül egyenletes, hideg hangon.
Ekkor megérkezett a busz. A várakozók szép sorban felszálltak, s mikor már senki sem volt hátra, Perselus elszakította tekintetét Harry arcáról, akin látszott, hogy mondana valamit, majd maga is elindult.
- Viszlát, Potter – szólt vissza a válla fölött, azzal fellépett a járműre.
- Legalább nem ég veled – hallotta a háta mögül a fiatal férfi halk mormogását. – Akkor csütörtökön.
A busz ajtaja némileg nyikorogva bezáródott, Perselus pedig azon kapta magát, hogy addig nem mer megfordulni, míg a jellegzetes erős motorhangjával a jármű megfelelően el nem távolodott, és már nem láthatta Harry alakját.
Egy percre, de csak egyre, komolyan megfordult a fejében, hogy engedhetne. Elcsábult. De aztán megszólalt a vészcsengő, beléhasítottak a tapasztalatok, valamint az ésszerű érvek. Potter egy húsz évvel fiatalabb, intelligens, komoly, vonzó fiatalember. Elképzelhetetlen, hogy éppen őt akarná, ahogy az is, hogy megtörhetné a magányát. Egyszerűen nem erre szánta a sors. Hogy egy keserű, kiégett kémia professzort istápoljon. Megrendülten ébredt rá, hogy túl fontos neki a fiatalember ahhoz, hogy hagyja neki, hogy ezt tegye. De ha a másik nem áldozatnak tekinti?
Azt hitte, és talán remélte is, hogy Harry fel fogja adni. De nem ilyen fából faragták, s mivel őt is elvitte a lába a szokott időben, a megfelelő napon a buszmegállóba, nem hibáztathatta. Mikor gondolatiba merülve odaért, aztán feleszmélt rá, mit is tett, harag lobbant benne. Úgy érezte, mintha befolyásolnák, az akarata ellenére. Pedig Harry Potter halvány mosollyal, és tökéletesen ártatlanul nézett rá a falnak dőlve, hogy aztán ellökje magát és odasétáljon elé. Egész közel állt meg, vizsgálódón nézegetve az éjfekete, mély szemeket, amik a zárkózott arc ékei voltak.
- Professzor.
- Potter – Perselus biztosra vette, hogy rendkívül bizarrnak tűnhet ez a kis jelenet.
- Eljött – állapította meg Harry merőben feleslegesen, hangjában öröm vibrált.
- Úgy tűnik – hagyta rá az idősebb férfi némileg bizonytalanul. Ő tényleg nem ezt akarta.
- Számomra nem elviselhetetlen – mondta Potter, mintha csak a keddi beszélgetést folytatnák. – Érdekel, egyre jobban. Hagyja, hogy jobban megismerhessük egymást – kérte.
Perselus hosszan nézte a másik eltökélt, komoly arcát, tekintetét.
- Ha megteszem, az kötelezettséggel is jár. Érett szóváltással, türelemmel, alkalmazkodással. És tudnod kell, hogy rendkívül nehezen férkőzhetsz hozzám – figyelmeztette, valójában mennyire elvetélt a próbálkozása, még ha értékelte is. Nem akart fájdalmat okozni, ha még most elérhetné, hogy csalódjon ez a kísértő fiatalember, talán mindketten megússzák. Vele úgyis mindennek katasztrófa lesz a vége.
A smaragd szemek azonban csak megvillantak.
- Kitartó vagyok. Nagyon is. Világ életemben mindenért meg kellett harcolnom, amit akartam, úgy hiszem, ezek után normális, ha a szerelemért is küzdenem kell.
Komolyan gondolta, látszott rajta. Nem lépett hátrébb, nem ijedt meg, pontosan tudta, mire vállalkozik és még így is megérte neki. Perselus nem értette. Sosem történt még vele ilyen, irreális volt, hogy épp egy ennyire csodálatosan különleges, fiatal férfi tartsa rá méltónak, hogy egyáltalán megfontolja a lehetőséget. Ezek után nem tartotta magát elég erősnek ahhoz, hogy az útjába álljon az eseményeknek, mintha nem maradt volna rá joga.
- Lehet, hogy inkább küszködés lesz - felelte.
Rég észrevette, hogy Harry érettebb a társainál, visszahúzódóbb, nem veszi körül magát haverok felszínes hadával, jobban értékelte a szorosabb barátságot, még ha az csak egy-két embert is érintett. Néha látszott a mozdulatain az óvatosság, bizalmatlanság, ha hirtelen értek hozzá, megrándult, mintha bántalmazták volna, és még nem szokott hozzá, hogy sokan veszik körbe, durva elképzelések nélkül. Ilyenkor Perselus mindig azon kapta magát, hogy ökölbe szorulnak a kezei, és szívesen felkutatná azokat, akik miatt így jár-kel egy fiatal, jól móresre tanítva őket.
Pont ezen megfigyelések miatt érezte úgy, hogy Harry jobbat érdemelt nála, túl sok tekintetben hasonlítottak. Két sérült ember mit nyújthat a másiknak? Talán már rég nem is képes a szeretetre, afféle támogatásra és jelenlétre, amit a fiatal férfi várna, és jogosan kapnia is kéne.
- Miért akar ennyire lebeszélni magáról? – tette fel ekkor Potter a kérdést, bebizonyítva, hogy ugyanazon a gondolatmeneten indultak el.
Nézett rá a hatalmas szemeivel, nyílt érzelmeket közvetítve, finoman megérintve a karját, ami még a kabáton át is szinte égette a bőrét. Nem húzta el a kezét, ott álltak bámulva a másikat, s Perselus tudta, hogy ugyanaz a kétségbeesett magány lengi őket körül. A fiatalember ki akart törni, esélyt akart. Vele.
- Hogy óvjalak – érkezett az őszinte válasz. Mert Perselus már tudta, hogy Harry beférkőzött. Nincs mese, a páncélja alá ásta magát. Még csak felszínesen, de gyanította, ez nem sokáig marad így. Ennek a furcsa fiatalembernek meg volt hozzá a tehetsége és képessége, hogy változtasson. Még egy olyan megrögzött, keserű agglegényt is, mint ő.
- Pedig én pont magától félek a legkevésbé – mondta csendesen Harry, finom ujjaival megszorítva kissé a karját.
Ennyi.
Csak ennyi, és máris mélyebbre fúrta magát. Mert annyi minden rezgett a hangjában. Őt kereste, egy magához hasonlót, mert megértették egymást, ugyanazt látták, ugyanazok határozzák meg őket.
Ki kell derítenie, mi mindent élt át Harry. Segíteni neki túljutni rajta, majd hagyni, hogy ő is segítsen neki. Megtapasztalták a rosszat, hát most már várhat rájuk végre a jó! Nem fogja megtagadni ettől a fiatalembertől. Régóta várt egy ennyire erős, hasonló esélyre, már nem elég pusztán a távolságtartó csodálata Harry iránt.
- Teszünk egy lépést – mondta minden gúnyt és szarkazmust nélkülöző, komoly hangon. - A buszmegállót kávézóra váltjuk. Az óvatos, nyílt utcai beszélgetéseket mélyebb megismerésre. Aztán meglátjuk, eljutunk-e a lakásunkra.
És Harry mosolygott, elégedetten, győzedelmesen, csillogó szemekkel. Hogy mi volt az üzenete?
„Eljutunk, Perselus, hidd el, hogy el.„
- Nem fogja megbánni.
Perselus előrehajolt, csak annyira, hogy a kabátja megsimítsa a másik testét, mire halk sóhaj hagyta el a fiatal férfi ajkait. A professzor immár mindennél jobban csókolni vágyta.
- Épp a fordítottjától tartok – mondta még, mintegy utolsó józanító próbálkozásként.
Harry már fel sem vette.
- Szóban nem bizonyíthatom, hogy téved, de idővel látni fogja – jelentette ki magabiztosan.
Perselus pedig valóban bízni kezdett.
Vége
Utolsó kommentek