Akinek készült az ajándék: Ananke
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: pre-slash
Leírás: Dumbledore összegyűjti a Roxfort krémjét, és különleges kis kirándulásra viszi őket. A vonat elsuhan velük egészen piciny kis hazánkig, hogy aztán a szereplők olyanokat tapasztaljanak, amiket még legrosszabb rémálmukban sem mertek gondolni (kivéve talán Harry, de vele tudjuk, hogy valami nem stimmel). Aztán a kecskék jóllaknak, a káposzták kicsit megrágcsálva ugyan, de megmaradnak, a Merengő szervere pedig busás adományt kap. Dumbledore meg mosolyog egy göndör hajú, szemüveges lánnyal együtt.
Az ötlet: „Egy Meri talira csöppennek a HP-szereplők. Lehetőleg olyan írja, aki volt már meritalin hogy reagálnának, ki mikor jelenne meg, hogy viselkedne, stb. (pl: McGalagony a száját húzgálná a szervezést látva, és igen hamar átvenné Lio szerepét Piton pedig frászt kapna a síptól, ezért első dolga lenne rózsaszín szigorúan nemcsipogós guminyúllá változtatni… ha szerencsénk van csak a sípot, nem Liót ) Az íróra bízom kik jelennek meg, akár a merisek közül, akár a HP szereplők közül.”
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Halló, halló, halló, hallucináció
Dumbledore atyai mosollyal nézett végig az előtte ténfergő roxfortos diákokon és tanárokon, akik izgatottan várták a fiákereket. Az igazgatónak nem kis idejébe és erőfeszítésébe került, hogy különböző sztorikat kitalálva meggyőzze az érintetteket arról, hogy feltétlenül el kell jönniük erre a kis kiruccanásra. Minervának londoni sétát és múzeumlátogatást ígért, Perselusnak körsétát az újonnan nyílt horror-kiállításra, Flitwicknek gospel kórus fellépését, Harrynek bajba jutott hölgyeket, Dracónak menedéket az apai szigor elől, Hermionénak könyvtárlátogatást, Ronnak fejedelmi lakomát, Luciusnak sétapálca-vásárt és állandó felügyeletet a fiának, Lunának morzsás szarvú szapirtyó-lest, Chónak kastélyok bemutatását, Cedricnek pedig erdei túrákat.
A fekete fiákerek begördültek a tisztásra, és amint mindenki megtalálta a neki megfelelő helyet és útitársakat, már indultak is, hogy a közeli vasúthoz vigyék őket. A diákoknak furcsa érzésük támadt a kis létszámtól és attól, hogy ugyanúgy hagyják el az iskolát, mint a szünetekben vagy év végén. Ron már a büfés boszorkányról beszélt, Lucius pedig külön igényét fejtette ki egy elsötétíthető fülkére. Dumbledore pedig nem szólt egy szót sem, csak úgy mosolygott, mint aki gyermeki örömmel várja a világ végét.
Amikor már mindenki kezdte unni Hermione előadását a különböző kultúrák megismerésének fontosságáról és Ron panaszáradatát a korgó gyomráról, a thesztrálok hirtelen lefékeztek, Dumbledore pedig örömteli rikkantással hozta a kis csapat tudomására, hogy megérkeztek. Kikászálódtak a fiákerekből, és érdeklődve pillantottak körbe az állomáson, ahová a Roxfort Expressz szállítja a diákokat. A vonatnak azonban nyoma sem volt, a vágány egyelőre üresen várta a kirándulókat. McGalagony összepréselt ajkakkal, Lucius szemöldökét felvonva, Piton pedig meglehetősen mogorván pislogott a szakállát simogató igazgatóra.
- Ne aggódjatok! – csapta össze a tenyerét az ősz varázsló, nem hagyva, hogy ördögi tervét tönkretegye egy olyan apróság, mint a jármű hiánya. – A vonat hamarosan itt lesz, addig is üssük el az időt valamivel! Hozott valaki kártyát esetleg?
Cedric egy fáradt sóhajjal helyet foglalt a padon, Cho pedig a haját igazgatva elhelyezkedett a fiú ölében. A csoport egy része letelepedett a fűbe, míg Luna elindult mágikus katicákat és egyéb, csak számára ismert varázslényeket keresni a bokrok között. Ezalatt Ron előhúzta a táskájából az első szendvicset, s Hermione korholásával mit sem törődve jólesően elmajszolta.
Aztán egyszer csak furcsa zakatolás dallama szállt feléjük, és a zaj egyre erősödött. Nem tudták mire vélni a dolgot, hiszen a Roxfort Expressz csak kellemesen duruzsolt, indulásnál élesen, mégis valahogy édesen sípolt, és szinte hang nélkül suhant végig a lankás tájon. Dumbledore mégis összeterelt mindenkit, biztossá téve, hogy ez az ő vonatuk lesz, ami csaknem fél óra késéssel érkezik.
A kiválasztott karakterek szájtátva meredtek a homályból előbukkanó csodára. A jármű eredeti kék színe már csak helyenként bukkant elő a vörösesbarna rozsdafoltok és a színes firkák között. Végül a vonat hatalmas döccenések közepette fékezett, és mintha a haldokló lehelné ki végleg a lelkét, leállt. Kétségbeesett szempárok fürkészték az igazgató még mindig vidám vonásait.
- Ugye nem mondja komolyan, hogy ezzel fogunk menni? Kész öngyilkossági kísérlet! - sziszegte szigorúan McGalagony, és magában gyorsan listát készített a vasútra vonatkozó előírásokról, és idegesen pipálgatta, miben nem felel meg ennek ez a kis kék csoda.
- Maguk kértek személyre szabott szállítást? - alliterált falusi kiejtéssel a vasutas bácsi, bár valószínűleg ő nem volt tudatában szavai költői voltának. Dumbledore kivételével mindenki összevont szemöldökkel próbált rájönni, milyen nyelven beszél az illető, és vajon hová fognak kilyukadni. Az igazgató észbe kapott, és intett egyet a pálcájával, kiküszöbölve a nyelvi akadályokat.
- Igen, mi volnánk azok – lépett előrébb, kezét nyújtva a vonat-kék munkaruhába bújt férfinak. Az illető nem fogadta a kézfogást. Olyan undorral nézett végig a társaságon, mint ahogy azok bámulták őt. A kölcsönös szimpátia elsőre kialakult.
- Akkor százezer forint lesz papíron, meg zsebbe még húsz – közölte, majd zsebéből előhúzott egy összehajtogatott papírlapot és egy olcsó golyóstollat, majd - miután elvette a bankjegyeket a varázslótól és gondosan megszámolta azokat - átnyújtotta aláírásra. Dumbeldore ellátta az iratot cikornyás betűivel, majd levakarhatatlan mosollyal bólintott, és intett, hogy szálljanak fel.
- Én ezzel nem utazom – jelentette ki Draco Malfoy hátrébb lépve, karjait szorosan összefűzve, undorodva pillantva végig a nagyrészt felnőtt tartalmú graffitiken, a festett politikai mocskolódásokon, illetve kiolvashatatlan krikszkrakszokon. Lucius odalépett mellé, majd minden arisztokrata vonását felsőbbrendű arckifejezésbe rendezve megvetően szólalt meg:
- Mindig is tudtam, hogy maga bolond, és be kellene zárni, de ez minden eddigi ötletét felülmúlja.
- Ugye? – mosolygott vidáman Dumbledore, fel sem véve az ironikus megjegyzést. – Csodálatos napunk lesz, drága barátaim, csodálatos. Valóban legpazarabb ötleteim egyike.
Végül hosszú győzködés és be nem tartott ígéretek megtétele után a két Malfoy vigyázva, hogy épp csak a cipőjük talpa érintse a vonatnak nem nevezhető szerkezetet, fintorogva felszállt a járműre. Az őket fogadó látvány minden várakozásukat alulmúlta; a barna egyik legfurcsább árnyalatában pompázó üléseket helyenként itt is összefirkálták a művészi hajlamaikkal nem bíró tinédzserek, az ablakokon ki sem lehetett látni az üveget fedő szürkés porrétegtől.
Harry, Ron, Hermione és Luna gyorsan elfoglaltak egy nemdohányzó kupét, amelyben még így is átható bagószag terjengett, és a két fiú minden erejét bevetve úgy öt perces kínlódás után sikeresen kinyitotta az ablakot. Hermione önelégülten vágta be a kupé ajtaját, amely legnagyobb meglepetésükre azzal a lendülettel csúszott is vissza eredeti helyére, s megmakacsolva magát ellenállt a lány összes próbálkozásának.
A csapatnak végül sikerült elhelyezkednie a nagyvonalúan felajánlott egyetlen kocsiban, bár Piton és az idősebbik Malfoy megpróbálták becserkészni a biciklitárolót, de az ajtó csak nem engedett. Nem jöttek rá, hogy valami ügyes lakat, sötét mágia vagy évszázados kosz- és rágóréteg tartja-e zárva, de még az Alohomora sem segített. Kelletlenül foglaltak helyet a tanárok fülkéjében.
Vészjósló kattanásokkal, döccenésekkel, indokolatlan fékezésekkel és elviselhetetlen zakatolással süvítettek át az angol tájon. Ron korgó gyomorral, fintorogva bámult ki az ablak egy egészen átlátszó felületén, amikor lábánál hűvös fuvallat kúszott fel. A novemberi levegő hirtelen még hidegebbé változott, és abban a pillanatban, hogy a trió zavartan összenézett, a fény kihunyt, és sötétség ereszkedett a fülkére.
- Dementorok! - sikította férfiasan Harry, és kutakodni kezdett a táskájában némi csokibéka után. Ám hiába várták a csuklyás lényeket, csak nem jöttek. Az ablakon, ahogy tudott, beszűrődött a délutáni napfény, mégis valahogy kísérteties félhomály uralkodott.
- Azt hiszem, ezek nem dementorok – állapította meg Hermione összehúzott szemmel. - Ha jól látom, fűtés helyett hűtésre van állítva az a valami – mutatott az ajtó feletti szerkezetre. Harry azonnal ugrott, és kis csata után sikerült feljebb tekernie a kapcsolót. A levegő egyértelműen melegedni kezdett, s bár a szobahőmérsékletet nem érte el, nem jelzett dementor-támadást.
- Az összes mugli dolog ilyen... szar? - kérdezte Ron kis várakozás után, míg kereste a megfelelő jelzőt a vonatra.
- Nem, én eddig még nem láttam ilyet – csóválta a fejét Hermione, már fel sem véve Ron káromkodását. - Nem tudom, hova mehetünk, de azt hiszem, a végcél nem épp egy gazdag ország lesz.
- Talán Magyarországra megyünk – szólalt meg Luna álmatagon az út során először. A többiek egymásra néztek, majd nevetésben törtek ki.
- Luna, ilyen ország nem létezik – mosolygott kedvesen Harry, de Hermione leintette.
- De igen, létezik. Viszont... - Az aggodalmas szünetet éles fékezés szakította félbe, majd a vonat csikorgó kerekekkel megállt.
- Megérkeztünk! – hangzott több fülkéből is az örömteli kiáltás, illetve egy helyen gyanús durranás is felharsant. Mialatt Harryék azt találgatták, ki lett öngyilkos, hamar megvilágosodtak a hangot követő „Én is kérek!”-kiáltás miatt.
- Én is kérek… - lehelte Ron, mint aki a halálán van, és még ő is leporolta a ruháit, miközben a többieket követve lekászálódott a vonatról, egyenesen nekisétálva a megtorpanó Harry hátának.
- Ez meg miféle hely? – kérdezte a Kis Túlélő tátva maradt szájjal. A hatalmas, csarnokszerű terem falát a csapat talán csak a vonathoz tudta volna hasonlítani – éppúgy tele volt firkálva különböző trágár feliratokkal. A vakolat, elbúcsúzva eredeti helyétől, itt-ott már lepotyogott, de eltakarítását senki nem tartotta fontosnak.
- Harry, itt koboldok vannak! – suttogta Ron barátjának, aki csak a fejét csóválta a fal tövében fekvő emberek láttán.
- Ezek nem koboldok – jelentette ki drámaian Harry. – Csövesek.
Ám beszélgetésüket félbeszakította Dumbledore, aki körülbelül olyan képet vágott, mint egy ötéves, akivel most közölték, hogy egy évben kétszer van karácsony.
- Nos, remélem, kellemesen utaztatok! Egy kicsit megrövidítettem az utat, hogy időben ideérjünk. Üdvözöllek benneteket Budapesten, Magyarország fővárosában!
- Milyen esten? Buli lesz? – kérdezte a nyakát nyújtogatva Cho, de senki nem vette a fáradtságot, hogy elmagyarázza neki a nyelvi mellézongorázást.
Perselus Piton rezzenéstelen arccal terelgette a diákokat, és közben magában konstatálta, hogy a horror-kiállítás egy igen furcsa alfaja lesz ez a dolog, ha Dumbledore-on múlik. Viszont neki is volt ötlete preparátumra: gonosz kis félmosolyra húzta a száját, mikor Harryt kis híján elcsapta egy ideges autós. A városban mintha káosz uralkodott volna. Először is: mintha senkinek nem tűnt volna fel, hogy varázslók és boszorkányok érkeztek a mugli övezetbe. Néhány mellettük elsétáló lány valami conról beszélt, egy idős férfi pedig a mai fiatalságot okolta mindenért. Az autósok mintha megbolondultak volna, a lámpa csak erős ajánlás volt számukra, és úgy szlalomoztak a gyalogosok és a többi, néha az út közepén parkoló autó között, mintha csak a tanpályán lennének.
Dumbeldore gondosan felgyűrte talárja ujját, míg láthatóvá nem vált hófehér, sebhelyes könyöke. Akkor aztán felvett valami jóga pózt, hogy meg tudja szemlélni az említett sebhelyet, és magában motyogva, elmélázva nézegette.
- Albus, mégis mit csinál? - tört ki végül McGalagonyból a kérdés, aki már nem bírta visszafojtani idegességét és türelmetlenségét.
- Szerencsére van egy Budapest-térkép alakú sebhely a könyökömön, ami jelez minden metró- és villamos megállót – felelte az öreg derűsen, meglóbálva kolléganője előtt vékony karját. Aztán egyik ujját a szájába dugta, majd nagy cuppanással kihúzta, és feltartotta a levegőbe. - Aha, igen... Azt hiszem, a legjobb, ha villamossal megyünk! - kiáltotta vidáman.
- És mikor akarja elárulni, hogy mégis mit fogunk itt csinálni a világ végén? - Lucius olyan erősen markolta a sétapálcát, hogy ujjai elfehéredtek. - Az már mindenki számára világos, hogy a maga ígéreteiből semmi nem lesz, hát mondja el, mire készül!
- Lehet, hogy Voldemort van a háttérben? - suttogta Harry Hermionénak, miközben jó szokásukhoz híven hallgatóztak. A lány leintette barátját, majd megragadta a kezét, és elkezdte húzni az idő közben megérkező sárga jármű felé.
* * *
A kis csapat éhesen, fáradtan és idegesen érkezett meg egy épület elé, ahol végre pihenőt kaptak vezetőjüktől. Dumbledore elbűvölten figyelte az előtte magasló szobrot, amin két pucér kisfiú állt, akiknek alakját fehérre színezték a galambok ürülékei.
- Megérkeztünk – sóhajtotta az öreg, mire mindenki rémültek rápillantott.
Hermione kétkedve figyelte az épületet, nem igazán hitte, hogy belül majd egy könyvtárat talál, majd rosszallóan felvonta a szemöldökét, amikor észrevette az épület előtti teraszon dohányzó fiatalokat.
- Nos, akkor bemegyünk, vagy sokáig szeretne még itt álldogálni? – kérdezte gúnyosan Lucius, majd zsebkendőjével óvatosan lenyomva a kilincset belökte a kaput.
Ahogy haladtak az ajtónál cigizők csoportja felé, Harry szívében gyökeret vert a félelem, hogy ez valami csapda, amelyet Voldemort eszelt ki számára. Bánta már, hogy hagyta eljönni Ront és Hermionét, s ez az érzése csak erősödött, amikor jöttükre az addig hangosan röhögcsélő, vidám társaság hirtelen elhallgatott, s kistányérnyira nőtt szemekkel bámultak rájuk. Ez az állapot mindössze öt másodpercig tartott, az ezt követő reakció viszont leírhatatlan volt.
A csendet egy iszonyatos, fülsiketítő sikítás törte meg, majd valahonnan a háttérből előretört a hang gazdája is, s Lucius rémülten nézett szembe nőstény önmagával. Kellett neki néhány pillanat, míg észrevette, hogy a leányzó hosszú, szőke frizurája csak paróka, és a kígyófejes sétapálca is csak élethű másolata a saját, koboldok által készített egyedi darabjának.
- Ezek ők, ezek ők! – sikítozta önkívületi állapotban a lány, miközben heves kézmozdulatainak köszönhetően sikeresen letépte magáról az öntapadós papírt, amin cikornyás betűkkel a „Drachiss” szó állt. Ezek után, még mindig légzési problémákkal küszködve hátat fordított, és elnyargalt befelé az épületbe.
Harry Potter mindezt tátott szájjal nézte végig, és úgy érezte, ez még Voldemorttól is túl kegyetlen módszer. Nem sikerült azonban végiggondolnia a menekülési útvonalakat, mert a füle mellett felharsanó nevetés minden agyi tevékenységét átmenetileg blokkolta.
- Nézd már, ez a hülye Harry Potternek képzeli magát! – bökdöste egy hosszú, barna hajú lány. – Öcsém, a sebhelyed is tök élethű, ezt hogy csináltad?
- Lehet, hogy Bell rajzolta, mint a múltkor a Sötét Jegyeket – okoskodott valaki mellette, lassan kiengedve szájából a szürkés füstöt. Harrynek beindultak az ösztönei, és gyorsan megskubizta a lánykák alkarját, majd lebiggyesztett ajkakkal konstatálta, hogy a hűvös, csípős, november eleji időben mindannyian pulcsit vettek, ezzel megnehezítve a beazonosítást, vagyis hogy halálfaló-e vagy?
- Azt nézd, Rozi, koreai! - visította egy vöröses hajú, széles vigyorú illető Cho felé bökve. A hollóhátas apró fintorral az arcán hátrált egyet, nekiütközve a támaszként mögötte álló Cedricnek.
- Utálom a halloweeni talikat – morogta valaki, aki kimondottan muglinak nézett ki. A többiek ugyanis gyanús jeleket viseltek magukon: rózsaszín tiarát, mardekáros jelvényt, griffendéles sálat, süveget, talárt, és volt, aki még rajzolt borostát is.
Dumbledore kuncogva figyelte a jelenetet, majd egy intéssel beljebb vezérelte a csapatot. Luna álmodozó mosollyal sétált végig az iskolán, a trió Voldemortot sejtve harci formátumban ballagott, a felnőttek pedig mind az igazgatót lesték, ki kíváncsi, ki gyilkos pillantásokat lövellve felé.
Mindeközben a bent ülő muglik épp megilletődve figyeltél a sikítva körbe-körbe szaladgáló Drachisst. Kivéve a sarokban egy hosszú, göndör hajú, szemüveges lányt, aki kezét összedörzsölve, szikrázó tekintettel suttogta a káoszba: - Megérkeztek.
Amint Dumbledore átlépte a küszöböt, a teremre síri csend ereszkedett. Harry belépését emelkedő szemöldökök, Ronét zacskó-zörgések, Hermionéét fújtatások, Dracóét furcsa sikolyok, Lunáét tágra nyílt szemek, a kis Chang lányét összeszűkülő szemek, Cedricét napon csillogó tekintetek, Pitonét elhaló sóhajok, Luciusét táguló pupillák, McGalagonyét pedig kiábrándult nyaknyújtogatás kísérte. Aztán a csendet egy szintén göndör hajú, szintén szemüveges lány törte meg, aki egy hosszú asztalnál ült, és angyali, türelmes mosollyal az arcán figyelte az érkezőket.
- Lartennél fizethettek – mutatott a mellette helyet foglaló, szintén mosolygós lányra -, én pedig felírom a nicketeket. Tehát?
Dumbledore leperkálta a csapat számára a beugrót, megtoldva azt egy horribilis összeggel, ami a merengő szerverének örök életét biztosította. Aztán szépen sorban bediktálták a nevüket az Ananke feliratú leányzónak, aki gyöngybetűivel felvéste őket az alig ragadó fehér kis cetlire.
- Luna vagyok – énekelte Luna, mire az asztal végéről egy vágyakozó sóhaj indult neki, a lendületet pedig egy Luna Aurora jelzetű lány adta neki, aki kísértetiesen hasonlított eredetiére.
- Draco Malfoy – lökte oda egy fintorral a mardekáros fiú, majd a kapott cetlijét azonnal összegyűrte és félredobta. A mozdulat láttán a terem másik végéből egy kisebb csoport ugrott olimpiai sebességgel a kis galacsinért, kisebb fennakadást okozva.
- Sziszaaaa! – visították kórusban, mire Draco legszívesebben a sarokba hányt volna, őszintén remélve, hogy a megszólítás nem neki szól.
- Sokkal szebb, mint Tom Felton – rebegte az ájulás határán egy merengős, mire egy felbátorodó társa nagy levegőt véve megragadta a mardekáros kezét, és kíméletlenül elkezdte rángatni a szentélynek berendezett kis sarkuk felé.
Draco rémülten próbált szabadulni, azonban egy csapat elvetemült rajongóval szemben tehetetlen volt. Magában átkozta Dumbledore-t, amiért a vén bolond mindenkitől elvette a pálcáját az utazás reggelén, mondván, arra úgysem lesz szükségük. Most szívesen kiosztott volna pár Avadát csak úgy véletlenszerűen, egyet-egyet kilőve a hű dracoisták közül.
Mindeközben Cedric gonosz kis kommentárokat kapott a szemöldökére, de pár áradozó rajongó is akadt. Azonban ami meglepte szegény Trimágus-halott srácot, hogy nem a saját nevét kiáltották, hanem Edwardnak szólították. Amikor aztán valaki az ablak elé lökte, már komolyan megijedt.
- Nézzétek, nem is csillog! - kiáltotta az egyik, és Cedric megjegyezte, hogy ezek a muglik kimondottan hangos teremtmények – de azt is konstatálta, hogy ő még sokkal jobban járt, mint görény társa.
- És mi van, ha nem lehet ablakon keresztül csillogni? Hiszen barnulni sem barnulunk úgy – vont vállat az egyik kínzó, mire a többiek bólintottak, és tuszkolni kezdték a srácot a kijárat felé.
- Hé, hahó! Miért csillognék? Mit csináltok velem? Elég legyen! - próbálkozott az áldozat, de szavai süket fülekre találtak, az ő véleménye senkit nem érdekelt.
Az őrült csapat a nagy rohangálás közepette majdnem felrúgta Flitwick professzort, aki a társaságnak körülbelül a térdéig ért, és elveszetten keresett valakit, aki végre észreveszi. Vidáman hordozta végig tekintetét a lábak között, figyelve a felfordulást, s közben teljesen véletlenül az adminok asztala felé téblábolt. Ott aztán végre megtalálta a helyét, apró szemei felragyogtak a boldogságtól, amint tudatosult benne, hogy a szervezők háromnegyedének alig 160 cm az átlagmagassága.
- Hölgyeim – ugrott fel egy székre, elegánsan megszólítva az ott álldogálókat. A mellette lévő barna hajú lány ijedtében akkorát ugrott, hogy elejtette rózsaszín guminyusziját, ami szomorúan sípolva hullott le a földre. A „Lionela” feliratot viselő admin gyorsan lehajolt érte, majd szemöldökét felvonva fogadta a váratlan társaságot.
- Flitwick professzor – üdvözölte azonos hangnemben, széles mosollyal.
- Úgy örülök, hogy végre megtaláltam a hozzám illő beszélgetőpartnereket! – örvendezett Flitwick, és egy kicsit a citromporért rajongó Dumbledore-manót idézte gyermeki vigyorával. – Így születtél, vagy neked is egy elrontott bűbáj okozta? – fordult ekkor Lionelához, aki igyekezett kulturált hangot megütni a professzorral szemben.
Lio szitokáradata és visszavágása nem hallatszott, mivel a mellette őrző kutyaként trónoló, Jan Collie cetlivel ellátott lány hosszan megnyomta a guminyuszit. A megilletődött Flitwick azonban nem hagyta magát, és kellemes bókokkal próbálta helyrehozni hibáját. Mindeközben az admini asztal közelébe ért a felrobbanni készülő McGalagony is.
- Ezért az egészért maguk a felelősök? - mutatott körbe a káoszon, rövid fintorral elidőzve a sikító-rohanó fiatalokon. Egy szintén göndör hajú, szintén szemüveges lány lassan bólintott. A professzornő elgondolkozott rajta, hogy talán felvételi követelmény az ilyen külső, meg az angyali, türelmes, sok mindent megélt mosoly, ami jól láthatóan megkülönböztette az adminokat a mezei felhasználóktól.
- A szervezés egyszerűen rémes, a terem berendezése egyáltalán nem praktikus, a felsorakoztatott ételek egészségtelenek, a játékok ostobák, ezekre a cetlikre pedig – bökött az egyik lány mellkasa felé – szavak sincsenek.
A dorgálás után aztán Jan nagy levegőt vett, készen állva a vérre menő küzdelemre. Ám az ő hangját is elnyomta az az éktelen visítás, ami Piton professzortól alig egy lépésnyire indult útnak.
- Igazi! – sipította egy zöld-ezüst összeállításban pompázó lányka, mire a mogorva tanerő arca fájdalmasan összerándult. Valahonnan az ismeretlenből egy vidám rózsaszínben játszó lufi szállt meggondolatlanul a professzor felé, aki faarccal hátrébb lépett, miközben magában szüntelenül cruciózta a mit sem sejtő rajongókat.
- Piton professzor – lépett elé ironikus komolysággal egy fekete hajú, Susan Kreber-feliratos illető. – Legyen oly’ kedves, válaszoljon egyetlen kérdésemre!
Perselus rosszat sejtett, de mielőtt elegánsan elküldhette volna a lányt melegebb éghajlatra, ő folytatta:
- Ugye tényleg Luciusszal van együtt? Mondja, hogy Potter és Granger csak pletyka!
A professzor arca még inkább elsápadt, és a homlokán egy ér vészesen kirajzolódott. Susan Kreber tudományos arckifejezéssel várta a választ, és nagyon kulturáltnak érezte magát, hogy nem vett elő papírt és ceruzát, hogy interjút készítsen a proffal a szexuális életéről. Pedig micsoda műhelymunka lett volna számára! A biztos ötöst hanyagolta az illendőség miatt.
Az említett szőke isten eközben egy asztalkánál ült, sétapálcáját a falnak támasztotta, és nagyot kortyolt a műanyag pohárba zárt vörösborból. Az alkohol minden bizonnyal valamelyik BMX-es ballonkabátja alól került elő, az idősebb Malfoyjal azonban mégis két teljesen civil lány borozgatott, egyikük fegyverrel és szőke parókával, másikuk zavarba ejtő kérdésekkel és ellenállhatatlan szempillákkal volt megáldva.
- Szóval Narcissával már rég nincs semmi, nem is alszunk egy ágyban vagy ilyesmi – legyintett már kissé spiccesen Lucius, mire a két lányból elégedett sóhaj tört ki. - A viszonyom Perselusszal még a Roxfortban kezdődött... - kezdett bele a beszámolóba csendesen, kaján vigyorral az arcán. Drachiss elmélázva csavargatta szőke műfürtjeit, míg partnernője a céduláját simítgatta az asztalon, olvashatóvá téve a cikornyás Villette feliratot.
Cho egy apróra összehajtott posztert vett elő talárja zsebéből, majd egy gyors mozdulattal megrázta, hogy a rajta helyet foglaló vonagló, cingár, felettébb lányos alak kiegyenesedhessen. Az őt körülvevő társaságból egyszerre szakadt ki az elégedett nyögés, és már kezdtek is licitálni a cuccra. Az ifjú Chang édesen elmosolyodott, és együtt véreztette orrát a többiekkel. Már az első mozgó kép után tiszteletbeli BMX-essé avatták, és státusza kezdett szilárdulni. A felvonultatott bishi-tár egy Balatonnyi gödröt megtöltött volna a lányok (és fiúk) nyálával.
Annyira elmerültek a különböző kínai, japán, koreai és egyéb „férfiak”, illetve férfiszerűségek tanulmányozásába, hogy észre sem vették, időközben valaki levált a társaságról, és odébb egy asztalnál komoly beszélgetésbe kezdett Hermione Grangerrel.
- Ne haragudj, de ki kell javítsalak – rázta a fejét a GSZ betűkkel ellátott pólót, illetve „Laurenar”-feliratú cetlit viselő merengős. – Az opera műfaja a 16. századból származik, bár abban igazad van, hogy akkor még nagyban különbözött a mai értelemben vett operától.
- Amiről te beszélsz, az az olasz opera, de például Németországban, Franciaországban csak később jelent meg – felelte okosan Hermione, ám ezúttal emberére akadt, Laurenar ugyanis még erre is rátett egy lapáttal, ezzel igencsak bosszantva a griffendéles zsenit.
- Nem, Franciaországban már 1570-ben kialakult, egy időben az olasszal. Ne aggódj, ez nem tartozik az általános műveltséghez, én is csak azért tudom, mert éppen most rendezek egy operát. Talán eljöhetnél megnézni, és tudnék még mesélni a témáról.
- Nincs szükségem korrepetálásra – húzta fel magát Hermione, s már azon törte a fejét, mivel vághatna vissza. Be kellett látnia, hogy itt már nincs mit tenni, így kereste a lehetőséget, hogy témát váltson. Körülnézett a teremben, így akadt meg a szeme Ron Weasleyn, aki egy hosszú asztalnál válogatott az odakészített finomságokból.
Ron csak fél füllel hallgatta a kinek az egója nagyobb versenyt, hiszen ismerte Hermionét: ha valamihez nem értett, hát hátragurult a könyvért, és máris ő lett a szakma mestere, előadva, hogy ez mindig is a tudása része volt. Ron megcsóválta a fejét, majd teljes erőbedobással nekiesett az egyik, még bontatlan chipses zacskónak. Hangos zörgés közepette pusztította a sós rágcsát, majd egy kis cukros, alma ízű üdítőitallal leöblítette a maró sós ízt. Őt nem zavarták meg őrült rajongók, csupán egyetlen egy ember nézett rá furcsán. A lány tőle egy asztalnyira ült és őt bámulta. Hosszú nickjét Ron csak hunyorítva tudta elolvasni, és nem volt biztos benne, hogy LittleBlackLily vagy LittleBlackRiri van írva a fehér cetlire. És míg nem zavarta közvetve a táplálékbevitelét, nem is nagyon érdekelte.
Harry elborzadva állt a terem közepén. Fejét veszetten kapkodta a roxfortosok között, és úgy volt vele, ezután Voldemort támadása felüdülés lesz. A szervezetlenség és a káosz magasfoka megütötte azt az apró kis kart, ami, mintha csak törött tükör lenne, szilánkokra szaggatta a smaragd íriszeket. A nyugtalan Túlélő azt hitte, ezt már nem éli túl. Nem vette észre, hogy az egyik göndör-szemüveges lány mellé oson, kezében izgatottan fogja a narancsleves poharat, és épp azon gondolkozik, hogy hogyan is kezdjen neki.
- Mizujs? - kérdezte végül, mire Harry végre feleszmélt. A lány közben a fejét csapkodta a falba a rossz beköszöntő miatt, de a kis Pottert ennyivel is le lehetett nyűgözni. Ananke sokat megélt, fáradt mosolya, én-vagyok-a-nyugalom-szigete kisugárzása és csendes üzemmódja egy pillanat alatt levette a lábáról. Mindenki kis hőse kellemes beszélgetésbe elegyedett az adminnal, akinek szíve vadul kalapált a mellkasában, és a fejében pici sejtek lengették a „Hajrá Harry!” zászlót.
- Hé, Luna, Luna, várj meg! - sikkantotta egy vékonyka hang, mire a párost szinte feldöntötte két, kis idő- és térbeli különbséggel érkező szőke. Aztán újabb világos hajkorona tűnt fel a horizonton, majd Harry válla foglalttá vált Draco könnyei által.
- Mi baj, édes? - suttogta Harry, miután elnézést kért a közjátékért a megértően bólogató, kíváncsi Anankétól.
- Azok... őrültek! Valami nyúlról faggattak, azt akarták, hogy Madonnától vagy kitől énekeljek, és hallani akartak minden részletet a kapcsolatunkról – hüppögte a megtört Malfoy. - Pedig én esküszöm, nem mondtam nekik semmit, Harry! Nem tudom, kitől tudták meg...
- Semmi gond, Draco, minden rendben lesz – nyugtatgatta Harry a szőkét, de aggodalmasan pillantott körbe, ki figyeli őket. Szerencsére csak csöpögő, olvadozó lányokat látott. Úgy tűnt, a Roxfortból érkezettek mind el vannak foglalva valamivel.
- Azt hiszem, találtam egy épeszű embert – mosolygott Harry hálásan Anankére, de Draco még mindig bizalmatlanul méregette.
- Ha te mondod… - mormogta, és griffendéles hőse karjai közt megbújva csendesen hallgatta Harry és An beszélgetését.
Volt egy sarok a teremben, amire senki nem figyelt; a csendesen mosolygó páros, Kristie és Dumbledore elégedetten dőltek hátra a székükön, figyelve a helyiségben uralkodó káoszt.
- Egész jól sült el – jegyezte meg Dumbledore a rajongói elől menekülő Pitont figyelve.
- Megismételhetnénk – bólogatott Kristie, miközben a székét kicsit hátrébb húzta, hogy a még mindig Edward nevét kiáltozó leányzók odaférjenek az asztal alatt bujkáló Cedrichez.
- Tényleg, akkor megadod a fodrászod számát? – fordult Albus a merengő anyukájához, aki csak megadóan felsóhajtott, és visszaterelte a beszélgetést az internet rejtelmei felé.
Az épület udvara ekkorra majdnem teljesen kiürült; a twilighterek visszaüldözték a csillogásra képtelen hugrabugost a terembe, a dracoisták is feladták a keresést a Harry karjai közé menekülő istenük után. Csupán két lány üldögélt még mindig a terasz koszos lépcsőin, elmélázva szívva cigarettájukat.
- Biztosan hallucináltunk – jelentette ki az egyikük.
- Ja, és tök vicces, hogy már megint pont ugyanazt – felelte a másik, majd felnevettek, biztosra véve, hogy mindössze elméjük űzött velük furcsa játékot.
Utolsó kommentek