~*~
2010.02.06. 18:00 Merengő Adminok
minden merengő ajándéka - 2. rész
A hosszú évek alatt Harry testestül-lelkestül a másiké lett. Hűen követte, leste minden kívánságát, örült, ha valamit megtehetett érte… Harry pedig még magának sem merte bevallani, hogy félelemből tette. Annak idején, amikor elsőéves volt, és Draco Malfoy olyan durván, de lehengerlően betolakodott az életébe, porrá alázva Weasleyt, Harry vele tartott. Félt tőle, hogy a Roxfortban is ő lesz a céltábla, hogy ő lesz az elnyomott, az utolsó a sorban… belekapaszkodott Dracóba, akiből sugárzott a felsőbbség, az arrogancia.
Mikor a Süveg a Mardekárba osztotta, vigyorogva ült le a szőke mellé, és együtt fújolták Weasleyt, aki a béna Griffendélbe került. Az első év végére Harry és Draco elválaszthatatlanok lettek, az egész iskola ismerte őket. Egy kis időre Harry megint a kínos rivaldafénybe került, amikor a Nagyúr visszatért, de ez nem tartott sokáig. A mágus először végezni akart a kisfiúval, de aztán inkább úgy döntött, lesz, ami lesz, Dracóra bízza Harryt. Draco pedig tovább uralkodott Harry felett, amit módfelett élvezett. Szerette a csetlő-botló kis pápaszemest, aki minden szavára ugrott, aki mindenben benne volt, amiben ő, aki istenként nézett fel rá. Olyan szeretet volt ez, amit egy kutya iránt érez az ember.
Harry pedig imádta, bálványozta Dracót, odavolt érte. A második évben meghalt Ginny Weasley, és a Nagyúr egyik horcruxa életre kelt. Az esetről Draco vitte meg a hírt, így tudta meg a Nagyúr, hogy Lucius Malfoy elherdálta lelke egyik értékes darabját. Luciusnak szerencséje volt, hogy a lélekdarab kijátszotta az egész Roxfort tanári karát Dumbledore-ral egyetemben, és kiszökött a veszélyzónából, eltűnt az iskolából. Draco találta meg a naplót, Harry nyitotta ki a Kamrát. Amikor odaértek Malazár kőszobrához, életükben először a szemébe nézhettek a Gonosznak.
Draco látta meg először, ahogyan ujjai mögül kémlelte az oszlopok közét, tartva a baziliszkusztól. Majdnem felsikoltott, amikor az a fekete szempár rávillant a sötétből. A Nagyúr fiatal korában sem volt kevésbé ijesztő, mint később. Lassan, megfontoltan mozgott, nesztelenül, mint egy kígyó. Magas, vékony teste még akkor is imbolyogni látszott, mint valami gyertyaláng, vagy az áldozatát bűvölő kobra, amikor csak állt. Széles, hideg mosolyában ott simult a világ minden gonoszsága, kegyetlensége.
- Draco Malfoy… és a kis ölebe, Harry Potter. Milyen szépek együtt…
- Te… ki vagy te?
- Szerinted, Draco? Ki tudott még rajtatok, meg a Weasley-lányon kívül a Kamráról?
- Tom?!
- Milyen okos. Nincs kedved egy kicsit beszélgetni?
- É...én… a baziliszkusz…
- Ne aggódj. Nem jön, amíg nem hívják.
- Ki vagy te?!
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Tom.
Félelem. Jeges döbbenet. Az érzés, hogy olyan valakivel áll szemben, akiről semmit sem tud.
- El akarok menni!
Halk, erőtlen nyöszörgés. Harryvel az oldalán nézi a valószerűtlen teremtményt, a le nem olvadó mosolyával.
- Nem hiszem, Draco.
Hideg, sima mosoly, begyakorolt, ijesztő, embertelen.
- Engedj ki minket!
Harry kiabál. Mintha ezzel bármit is elérhetne… de ő legalább hevesebben, bátrabban próbálkozik.
- Nocsak, a híres Harry Potter kényelmetlenül érzi magát idelent… vagy csak a barátja miatt akar menni?
- Harry Potter vagyok!
Dacosan felszegett fej.
- És?
Gúnyos somolygás.
- Fogalmad sincs arról, hogy kivel kezdtél ki!
Üres fenyegetőzés.
- Ezt hadd döntsem el én.
- Én vagyok a kis túlélő!
- De csak azért, mert Voldemort nagyúr megkegyelmezett neked.
- Ugyan, miért tette volna?
Ingerlő keljfeljancsiskodás. Draco keze ökölbe szorul, meg akarja ütni. Harry nem veszi észre, csak Tom nevet, csak Tom mosolyog, csak ő.
- Talán érdekesnek találta, hogy úgy követed Dracót, mint valami kiskutya.
- Elég!
Egy rövid kiáltás, Harry tombol, pálcát ránt. A következő pillanatban a pálca Tomhoz kerül, és Harry a hideg kőpadlón fetreng, vonyít, szűköl, nyüszít.
- Szóval… hol is tartottunk? Á, megvan. Beszélgessünk egy kicsit.
Nem tudja levenni szemét Harry vergődő testéről.
- Ne nézd, Draco. Nem érdekes. Csak egy szolgád, nem igaz?
- Én… én…
Furcsa érzések. Féltés, gyengédség.
- Nocsak, nocsak… te is kötődsz hozzá, nem csak ő hozzád.
Nem emlékezett többre. Valahogyan kijutottak onnan, és ő tudta, hogy a Nagyúrhoz kell mennie, tudta, hogy el kell mondania, amit látott. Ezek a dolgok csak később nyertek értelmet számára, amikor már a legsötétebb mágia tanai is megnyíltak számára.
Mikor Sirius Black megszökött az Azkabanból, minden este szorongva feküdtek le a hálóban. Dracót anyja tájékoztatta, hogy Black valószínűleg el akarja rabolni Harryt, hogy visszatérítse a jó útra. Ezt nem engedhették meg maguknak, mondta az anyja.
- Ha kiengeded a kezedből Harryt, a Malfoyoknak vége. Apád borzalmas hibát követett el, amikor elherdálta a Nagyúr kincsét. Te valamennyit javítottál ezen… de nem sokat. Egyetlen kis hiba, és másnap halottak vagyunk.
- Értem, anyám.
- A Nagyúr megtiltotta, hogy bájitalt, vagy varázslatot alkalmazz a fiún. Enélkül kell magadhoz édesgetned őt…
- Hű hozzám, anyám.
- De nem eléggé. Egyetlen eltéphetetlen kapocs létezik, Draco: a szerelem. Ébressz benne szerelmet! Ha megteszed, és a fiút a Nagyúr szolgálatába állítod, talán visszaállíthatjuk a régi dicsőségünket, amivel apád olyan bőkezűen bánt.
- Igen, anyám.
- Légy hű a Nagyúrhoz. Senki sem fontos, csak ő, az igaz eszme védője. Tedd, amit parancsol, és olyan magasra emel, amilyenről álmodni sem mersz.
Abban az évben kedvesebb lett Harryhez, többször vonult el vele pusmogni, négyszemközt beszélni. Kitüntette figyelmével, és a fiú minden eddiginél nagyobb ragaszkodással felelt. Mindent megtett azért, hogy Draco kedves legyen vele. Benne volt mindenben, csak egy pillantás kellett a másiktól, és ugrott bele a legnagyobb hülyeségbe is.
Aztán Blacket elkapták, és vitték is vissza az Azkabanba, ahol aztán kivégezték. A következő nyáron volt a Kviddics Világkupa.
A Nagyúr ezt az időpontot találta alkalmasnak arra, hogy újonnan felépített, erős seregét bemutassa. A Világkupa után Harry és Draco a sátor felé tartott, amikor Narcissa magával ráncigálta őket az erdőbe.
- Maradjatok itt, Draco, bárki jön, bárki keres! Ne félj, értetek jövök majd!
- Mi történik, anyám?
- Mindent elmagyarázok majd fiam, most csak hallgass rám!
Ott kuporogtak a bokrok között, amikor hirtelen elrohant mellettük két Weasley. Az egyik Ron volt, a másik pedig a húga, Ginevra. Mögöttük fekete csuklyások törtek elő a sűrűből. Egyikük sóbálvány-átkot küldött a lányra.
Ron Weasley otthagyta a húgát.
A férfiak röhögve vették körbe a kislányt, majd feloldották az átkot. A kis vörös próbált menekül, de nem tudott, esélye sem volt… Harry felemelte a pálcáját, és Dracónak hirtelen eszébe jutott: nem veszítheti el a fiút… Megpróbálta lenyomni a másik kezét, de Harry nem hagyta magát, és azt tátogta:
Meg fogják erőszakolni!
Draco ugyan megborzongott a gondolatra, de száműzte elméjéből. Mit számított neki egy Weasley szüzessége, amikor az ő egész családját a Nagyúr haragja fenyegeti! Harryvel azonban nem lehetett bírni, mindenáron elő akart törni, hogy megtámadja a halálfalókat.
Draco nem tehetett mást: magához rántotta a fiút, és megcsókolta.
A hatás nem maradt el, Harry kezéből koppanva esett ki a pálca. Draco egyre jobban belemelegedett a dologba, benyúlt a másik ingje alá… közben tőlük négy méterre egy lány sikolyai hasítottak az éjszakai levegőbe… nem érdekelte őket…
Aznap este nem jutottak tovább a csókoknál és érintéseknél. Mikor Narcissa megtalálta őket, négy méterre a Weasley-lány véres, megcsonkított holtteste mellett, mindketten ziháltak, egymáshoz bújva várták a nőt. Dracót kiverte a hideg veríték, Harry azonban békésen simult karjaiba.
Negyedik évük így kezdődött el. Ez az év valamiért összefolyt az ötödikkel és a hatodikkal Draco emlékezetében: tanulás, gonoszkodás, egy ágyban alvás, csókok, simogatások, beszélgetések. Harry egyre nagyobb helyet foglalt el az életében, tőle függött minden. Draco hol gyűlölte, hol szerette ezért.
Aztán a hatodik év végén Narcissa bejelentette, hogy „felsőbb érdekek nem óhajtják a Malfoy- és a Parkinson-família összefonódását”, vagyis Pansy nem lesz a felesége. Megdöbbent, megijedt. Ám anyja keserűen felvilágosította, hogy a Nagyúr mindössze nem kívánja megrontani Draco viszonyát Harryvel. Sajnálja a házasságot, de kárpótlásként kész azonnal halálfalóvá avatni Dracót. Sőt, Harryt is.
Mit lehetett erre mondani?
- Nincs ennél nagyobb megtiszteltetés, Nagyuram.
Aztán a Beavatás.
- Tudod, ki ő, nem?
- Egy mocskos sárvérű.
- Pontosan. Azt akarom, hogy öld meg.
- Öljem meg, Nagyuram?
- Talán meglepődtél, Draco? Igen, öld meg. Öld meg Grangert.
- Én…
- Nem akarod megtenni? Vagy nem tudod? Bizonyítsd a hűséged, Draco!
- Adava Kedavra!
Harry pedig megölte Ron Weasleyt. Akkor már nem tétovázott, csak tette, amit Dracótól látott. A hetedik évük… mikor Harry bevallotta, hogy szereti őt… az megdöbbentő volt. Azt hitte, hogy örülni fog majd neki, ha megtörténik, de nem érzett semmit, csak keserűséget. Családja szénája igen rosszul állt, apja képtelen volt még a legegyszerűbb feladatok végrehajtására is.
Ő pedig rámosolygott Harryre, és a szemébe hazudott. Aznap éjjel lefeküdtek egymással.
Az élet nem lett könnyebb még egy ideig. Mikor a hetedik év végén megölte apját, akkor érezte úgy, hogy megszabadult valami kínzó tehertől, nyomasztó ómentől. Anyja egyszer sem rótta fel neki, amit tett. Az utána következő öt év maga volt a Mennyország. Mindene megvolt, amit csak kívánt, a Nagyúr kedvenc halálfalója lett, és agglegényként élte világát. Egészen addig, amíg a Nagyúr a fejébe nem vette, hogy meg kell állítania Harryt. Le kell vágnia az aranytojást tojó tyúkot.
- Odaadom a pálcám – riasztotta fel merengéséből Harry.
- Hogyan? – döbbent meg Draco.
- Ha ez kell ahhoz, hogy megint boldog legyél, akkor odaadom a pálcám.
- Harry, el fogja törni!
- Nem érdekel.
- Nélküle nincs varázserőd!
- Nem érdekel.
- Te teljesen hülye vagy?!
- És te?! – ordította Harry. – Ha nem teszem, mindkettőnket megöl! Erre még nem gondoltál?! Tudod, mi lenne velem, ha te meghalnál?!
- Fogalmam sincs – suttogta Draco. – De ha nem leszel többé a kis túlélő, nem lesz ránk szüksége… és megöl. Így vagy úgy, de meghalunk…
- A Sötét Nagyúr kegyes úr – erősködött Harry. – Odaadom a pálcám, és nem esik bántódásunk.
A csönd rezzenéstelenül telepedett közéjük. Draco gondolkodott, Harry várt.
- Te nem emlékszel a Kamrára? – kérdezte hirtelen Draco.
- Dehogynem – borzongott meg Harry.
- Akkor szerinted mennyire kegyes úr, ha tizenéves korában…
- Nincs más választásunk, a rohadt életbe! – sziszegte Harry. Draco ugyan egyetértett, de nem bírta a tehetetlenséget. Iszonyodva gondolt arra, hogy valami szörnyű vég felé robognak ők ketten együtt, megállíthatatlanul.
~*~
- Ugye, hogy nem történt semmi – mosolygott Harry lustán, és odabújt Dracóhoz. A nagy franciaágyban feküdtek, az óra már rég elütötte az éjfélt.
- Meg is lepődtem – Draco arcán is elterült valami boldog, elégedett vigyor, mintha évszázados súlyt rakott volna le. – Aludjunk…
Harry engedelmesen behunyta szemét, és pillanatokon belül álomba merült. Dracónak azonban korántsem volt ilyen könnyű dolga. Az agyában folyton egy kérdés kattogott:
- Miért hagyott életben?
A hang, ami megszólalt, olyan ismerős, és olyan rettenetes volt, hogy Draco csak azt remélte, hogy rémálmodik.
- Ó, nem, Draco… ez most – sajnos – nem egy álom – folytatta a hang lassan, nyújtottan. A férfi légzése felgyorsult, majd pálcájáért kapott – bár tudta, milyen fölösleges is ez.
- Mit akarsz? – kérdezte remegő hangon, és pálcáját a másikra szegezte. – Talán beszélgetni, - próbált bátor és szellemes lenni.
- Nem, Draco, annak már vége. Tudod, kissé kételkedem abban, hogy hű vagy hozzám… - villant meg a fekete szempár a félhomályban.
- Nincs okod rá – állította Draco, és lassan (bár minden idegszála tiltakozott ellene) leeresztette a pálcáját.
- Jó – lépett elő a sarokból Tom. – Egyetlen utolsó bizonyítékot akarok tőled, csak egyetlen egyet…
- Harryt – nyögte ki rekedten Draco.
- Pontosan – mosolyodott el a lidérces álom. – Öld meg most, amíg alszik. Amíg védtelen. Nincs pálcája, ereje, semmije.
Draco megfordult, hogy pálcáját Harryre szegezze, mire a másik férfi mocorogni kezdett.
- Draco? – kérdezte félálomban. A férfi kezében megremegett a pálca.
- Tedd meg! – szisszent mögötte a hang. – Mire vársz? – és, hogy ne szökhessen a pillantása elől, a rém az ágy másik oldalára sétált, pontosan Harry mögé.
- Draco? – nézett Harry meglepetten szerelmére.
- Csináld!
Harry hirtelen hátrafordult, hogy megnézze, ki áll mögötte.
- Tom? – hitetlenkedett.
- Harry – mosolyodott el mézédesen a gyilkos, a fiatal Nagyúr, a horcrux, aki már sosem tudott egyesülni (talán nem is akart) új testével. Draco kezében megremegett a pálca. – Gyerünk már… mi van veled?
- Velem? – értetlenkedett Harry, és a háta mögött Draco a fejét rázta.
- Bizonyítsd a hűséged, Draco! – rivallt rá a szőke férfire a rémálom.
- Mi?! – fordult meg Harry azonnal, emlékezve rá, hogy mit mondott Draco erről a parancsról…
- Adava Kedavra.
- Nagyon jó – a hideg hang üresen csengett. – Tudod, Draco, a Nagyúr nem hitte, hogy megteszed. Az a vén pojáca azzal bízott meg, hogy végezzelek ki… bármi történjék is.
Draco hátrahőkölt. A másik szavaiból semmit sem értett, csak azt, hogy meg akarja ölni.
- De ne aggódj… én máshogy döntöttem.
- Senki sem szegülhet ellen a Nagyúrnak! – mondta Draco rekedten, mire a másik felnevetett.
- Én vagyok a Nagyúr, Draco!
Valami kezdett derengeni a fiatal férfinek.
- Honnan van pálcád? – kérdezte gyanakodva.
- Szerinted? – kérdezett vissza a másik.
- Elvetted a Nagyúrtól! Ezért megöl!
- Csak nem hiszed, hogy még meg tudja bosszulni? Mit gondolsz, álmában loptam el tőle?
- De… hogyan? – suttogta Draco.
- Természetesen Potter pálcájával – húzódott finom mosolyra a másik ajka. – Megöltem, aztán visszavettem a pálcám, Potterét pedig eltörtem. Én vagyok a Nagyúr, Draco.
Draco döbbenten bámult a másikra. Hirtelen felfogta, mekkora erő rejtőzik egy lélekdarabban… hogy egy tizenévesnek tűnő horcrux képes megölni minden idők legnagyobb mágusát…
A férfi tudta, hogy a másik nem hazudik. A Nagyúr sosem adta oda senkinek a pálcáját.
Harry Potter és a Sötét Nagyúr halott volt. De a világ rendje nem bomlott meg, új Nagyúr lépett a színre, és Draco… Draco…
- Mi a szándékod velem? – kérdezte alázatosan.
- Felemellek, Draco, olyan magasra, amiről álmodni sem mertél – felelte a másik. – Bizonyítottad a hűségedet.
Draco valami ujjongásfélét érzett. Nem érdekelte Harry, lerázta magáról a kötődés bilincseit. Ő volt a család első maradéktalanul hűséges tagja. És végre elnyerte méltó jutalmát.
1 komment
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://kivansagust.blog.hu/api/trackback/id/tr491727191
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
polly01 2010.02.06. 23:20:02
huhh, hát ez igazán megdöbbentő lett. aki egy olyan drarry-re számít, ami kedves és fluffy, akkor ne ezt olvassa el. viszont ez egyáltalán nem baj, nekem hihetetlenül tetszett, főleg azért, mert nem lett happy end, mert Draco gonosz maradt, mert ebből a szemszögből, hogy Harry az ő barátságát választotta elsőben, az egész teljesen hihető történet lett, és mert minden fontosabb dolgot átírtál és megmagyaráztál, ami az iskolaéveik alatt meghatározó volt a J.K. könyvekben erre az univerzumra. szóval imádtam, ilyen borzongós lelkesedés fogott el olvasás közben. :)
egyetlen dolog hibádzik, hogy kétszer ölted meg Ginnyt, de ez egy jó darcoista számára egyáltalán nem probléma. ;)) egy jó adag dzsinni áldozás volt itt. :D
szóval gratulálok kedves rejtélyes alkotó, egy remek történetet írtál! :)
egyetlen dolog hibádzik, hogy kétszer ölted meg Ginnyt, de ez egy jó darcoista számára egyáltalán nem probléma. ;)) egy jó adag dzsinni áldozás volt itt. :D
szóval gratulálok kedves rejtélyes alkotó, egy remek történetet írtál! :)
Utolsó kommentek