Kívánság Üst

3. fejezet

Vonatút

„Ahol a végtelenben a sínek összeérnek, minden kérdésemre megkapom a választ...” (idézet Ferge Kolferol blogjából)

Ginny álmatlanul forgolódott az ágyában. Egyszerűen nem bírt elaludni. Csak az járt a fejében, hogy holnap reggel a Roxfortba megy. Annyi kétség és várakozás volt benne, hogy nem tudott megnyugodni. Nyöszörögve fordult az egyik oldalára, csak azért, hogy a következő pillanatban már a másikra gördülhessen. Pont, mint az a mugli ventilátor, amiről a legutóbb mesélt az apukája.

Végül nem bírta tovább, felült az ágyában, és meggyújtotta az éjjeliszekrényként használt hokedlin lévő lámpást. A papucsába bújtatta a lábait, és elbotorkált az íróasztalához, hogy végül Tom naplójával együtt bújjon vissza a vékony takaró alá.

„Szia! Bocsánat, hogy ilyen későn zavarlak… Ugye, nem aludtál épp? Szoktál egyáltalán aludni?” – érdeklődött kíváncsian Ginny.

„Szia! Nem, nem aludtam. Az emlékek nem tudnak aludni. És te miért nem alszol?”

„Nem tudok… Aggódom a holnap miatt.” – harapta be a száját.

„Holnap kezdődik az iskola, igaz?”

Ginny bólintott egyet, majd elpirulva rájött, hogy Tom nem látja őt. – „Igen.” – írta le végül. – „Tom…”

„Igen?”

„Mi lesz, ha a mardekárba osztanak?” – tette fel a leginkább őt aggasztó kérdést a lány.

„Egy ideig valószínűleg bökni fogja a családod csőrét a dolog. Aztán rájönnek, hogy te nem változtál meg csak azért, mert oda kerültél, és beletörődnek. Ennyi. De nem hinném, hogy a mardekárba kerülnél...”

„Miért nem hinnéd?”

„Mert a Teszlek Süveg manipulálható. Hallottam már néhány embertől, hogy ha nagyon be akarsz kerülni egy házba, akkor azt figyelembe veszi. Csak kérd azt, hogy a griffendélbe osszon be, és kész.”

„Tényleg így van, vagy csak meg akarsz nyugtatni?” – írta le kicsit bizonytalanul a kérdést Ginny.

„Hazugnak tartasz?”- A lány szinte hallotta a vádló hangsúlyt, és elpirult.

„Nem. Sajnálom. Tudom, hogy sosem hazudnál nekem, ugye?”

„Tudod, és aztán mégis rákérdezel?”

„Bocsáss meg! Tudom, és nem kérdezek.”

„Sosem hazudnék neked, Ginny. De most menj aludni, mert holnap izgalmas és fárasztó napod lesz. Jó éjt!”

„Neked is jó éjt, Tom! És köszönök mindent! Azt hiszem, te vagy a legjobb barátom.”

***

A másnap reggel maga volt az őskáosz. Mindenki össze-vissza rohangált. Mrs. Weasley-nek újra és újra eszébe jutott még valami, amit valamelyik gyermekének még el kellett csomagolnia, miközben csemetéi félmeztelenül futkostak az étkezőasztal és a szobájuk között, hogy a reggelivel és a készülődéssel is időben végezzenek. A zűrzavart csak fokozta az a szerencsétlen eset, mikor Mr. Weasley Ginny ládáját cipelve az udvaron hasra esett egy tyúkban, és majdnem kitörte a nyakát.

Végül mindenki beszállt a Mr. Weasley által titokban megbűvölt kis Fordba, de a megpróbáltatások még ezután sem értek véget. Ginny feszengve kuporgott a pad méretűvé változtatott első ülésen, mivel Harry alig pár centire foglalt helyet tőle. Valahányszor a fiú véletlenül rápillantott, ő fülig vörösödött, és gyorsan elkapta a tekintetét. Talán ezért is fordulhatott elő, hogy bár Fred és George miatt már kétszer is visszafordultak – mivel egyikük a Filibuster-csillagszóróit, másikuk pedig a seprűjét hagyta otthon –, Ginnynek csak az autópályára kiérve jutott az eszébe, hogy a szobájában felejtette a naplóját.

Kétségbeesetten sikoltozott, amíg édesapja végül vissza nem fordult. Lélekszakadva rohant fel az emeletre, gyorsan felkapta Tomot – mert igen, a napló már nem csak egy egyszerű napló volt, ő maga volt Tom a számára –, aztán futott is vissza az autóhoz. Épphogy csak nem késték le a Roxfort Expresszt. Ő az édesanyjával együtt ment át a falon a 9 és ¾-ik vágányhoz, majd rögtön ezután megint kitört a pánik. Ron és Harry, akik utolsónak maradtak a peronon, valamiért nem érkeztek meg a túloldalra. Kiderült, hogy a fal egész egyszerűen megszilárdult. Néhány szülő érdeklődve tapogatta a falat, volt, aki megpróbálkozott pár varázslattal és bűbájjal, de semmi sem használt.

A mozdony hangja zökkentette végül vissza az embereket a valóságba. Gyorsan mindenki feltette a gyerekeit a vonatra, gondolván, utána majd ráérnek a kijutás problémájával foglalkozni. Az ikrek és Percy felcipelték a saját és húguk csomagjait, majd elbúcsúztak a szüleiktől, és elfoglalták a helyüket az egyik fülkében. Ginny nem volt ennyire szerencsés.

- Tanulj rendesen! Viselkedj jól, és semmilyen körülmények között ne hallgass az ikrekre! – hangzottak el az anyai intelmek. – Ront és Harryt, amit tudjuk, küldjük utánatok. Nagyon vigyázz magadra, édes csillagom! – kezdtek el potyogni Mrs. Weasley könnyei, majd egy csontropogtató ölelésben részesítette egyetlen lányát. Végül a vonat fütyülve elindult a Roxfort felé.

Ginny első útja a mosdóba vezetett. A peronon nem mert pityeregni, nehogy a többi gyerek kicsúfolja, de ahogy magára zárta a vécéajtót, sírva fakadt. Még soha nem volt távol az édesanyjától, és főleg nem ennyi időre. Minden olyan rémisztőnek tűnt, és ha nem lett volna nála Tom, akkor fogta volna magát, leugrik a vonatról, és hazaszalad. De így csak előhalászta a kis táskája zsebéből a naplót, és leült a lecsukott vécéfedélre.

„Itt vagyok a Roxfort Expresszen.”

„Nem biztos, hogy jó ötlet mások előtt írni nekem… Tudod, az emberek nagyon kíváncsiak, még a végén valaki meglátja, hogy nem csak egy sima naplód van.”- figyelmeztette Tom a lányt.

„Egyedül vagyok, ne aggódj!”

„Egyedül? Ennyire megfogyatkozott a varázsló- és boszorkánypalánták száma, mióta emlék lettem?”

„Nem, dehogy is.” - nevetett fel hangosan Ginny, aztán a szájára csapta a kezét, és fülelt, nem hallotta-e meg valaki, de odakint minden csendesnek tűnt. – „Én… Csak a mosdóban vagyok.” – vallotta be kicsit szégyenkezve.

„Megint sírsz?”

„Én csak… egy kicsit… Félek, és…”

„És?”

„Semmi… Annyira gyerekes…” – jött zavarba Ginny. Nem akarta, hogy Tom is csak egy nyafogós kislánynak tartsa, de valamiért nem tudott előtte titkolózni. – Csak hiányzik az anyukám és az otthonom már most.

„Ez természetes.”

„Tényleg?”

„Hát persze.”

„Neked is hiányzott az anyukád, mikor a Roxfortba mentél?” – Ginny kíváncsian várta a választ, de az nem akart megérkezni. – „Tom? Valami rosszat mondtam?”

„Nem, csak nekem nem volt, aki hiányozzon.”- A lány arca elkomorult a sorokat olvasva.

„Úgy érted, hogy…”

„Hogy nekem nem volt édesanyám. Meghalt, mikor a világra jöttem. Az apám pedig elhagyott minket, még mielőtt megszülettem volna. Egy árvaházban nőttem fel, és a Roxfort volt az otthonom. Valahányszor elkezdődött a nyári szünet, és vissza kellett mennem az árvaházba, úgy éreztem magam, mint te most. Mintha távol kerültem volna az otthonomtól. A Roxfort volt az én otthonom.”

„Sajnálom. Nem akartalak felzaklatni.” – Ginny önkéntelenül is megsimogatta a napló lapjait, mintha azzal át tudna adni az árva Tomnak némi szeretet és együttérzést.

„Nem zaklattál fel. Én... Már rég túltettem magam azon, hogy egyedül vagyok a világban. Igazság szerint, mindenki egyedül van, csak épp van, akik nem látják ezt be. Az ember csak és kizárólag magára számíthat. Ezt jobb, ha megtanulod, kicsi Ginny. Ha bízol másokban, akkor előbb vagy utóbb fájdalmat fognak okozni. Legalább is, az élők. Azt hiszem, ezért vagyok jó barátnak. Én sosem hagylak el, amíg csak szükséged van rám, és magadnál tartod a naplómat. És sosem árulom el senkinek a titkaidat!”- Ginny megborzongott egy pillanatra. Mintha olvasás közben Tom halk suttogó hangját is hallotta volna. Annyira látni és hallani akarja, hogy már képzelődik is… Megrázta magát, majd újra írásra készen a papírhoz illesztette a pennáját.

„Igen, azt hiszem, igazad van. Senkivel nem tudok úgy beszélni, mint veled, Tom… Annyira örülök, hogy a naplóddal minden titkomat megoszthatom… Olyan, mintha volna egy barátom, akit mindig a zsebemben hordhatok…”

„Örülök, hogy így érzel…”

„Azt hiszem, lassan meg kéne keresnem a testvéreimet. Még a végén keresni kezdenek, és rájönnek, hogy sírtam, aztán egész évben hallgathatom, ahogy csúfolnak.” – sóhajtott.

„Menj csak, és ne feledd! Ha megkéred a Süveget, a griffendélbe fog beosztani. Sok szerencsét, kicsi Ginny!”

„Köszönöm, Tom! Szia!” – köszönt el a lány, majd miután eltette a naplót, kilesett a vécé ajtaján.

Ahogy kilépett, kinyílt a kettővel mellette lévő fülke ajtaja, és egy hosszú, szőke hajú kislány lépett ki belőle vöröslő szemeit dörzsölgetve. Ginny egy pillanatra megdermedt, végigmérte társa furcsa kinézetét – a fülében retkeket hordott fülbevaló gyanánt, a nyakában pedig egy cérnára felfűzött, diókból álló nyaklánc volt –, majd elmosolyodott.

- Te is elsős vagy? – kérdezte, mire a lány álmodozó tekintettel bólintott egyet. – Ginny Weasley vagyok – nyújtott kezet.

- Luna Lovegood.

Előző fejezet    Következő fejezet