Ajándékozott: AzUnatkozóUtazó
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: nincs
Leírás: Voldemort régiségkereskedő, Harry poszttraumás sokkos vagy mi...
Kívánság: Szeretnék egy történetet, ami szerint (alternatív befejezés) Voldemort
ugyan nem pusztult el, sőt visszakapta a régi testét, azonban egyszerű
mugliként kell boldogulnia a továbbiakban. A történet évekkel később tekint
be a férfi életébe és az érdekelne igazán, hogy vajon mihez kezdhet minden
idők egyik leghatalmasabb sötét mágusa a varázsereje nélkül. Inkább
komolyabb hangvételű novellát szeretnék.

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

Ismerős ismeretlen

Az ébresztőóra hangja kardként hasított a levegőbe, kettészelve David álmait. Ami nem is olyan rossz, ha számításba vesszük az álomban történteket, ugyanis bár emberünk épp egy full extrás, fekete, lehajtott tetejű Ferrariban ücsörgött (álmában persze), az autót nem ő vezette, hanem az magától ment, míg ő az anyósülésről pilloghatott csak kifelé. Egészen addig, míg a kocsi meg nem állt, az ajtó kinyílt (megint csak nem látszott élő személy), az ülés pedig egy elegáns mozdulattal balra dőlt, így David, cseppet sem elegánsan a földön kötött ki. Ezután az ajtó becsukódott, a Ferrari pedig elhajtott, otthagyva a félelemtől reszkető Davidet egy baljóslatú, régi ház márvány lépcsőjén, egy épp kitörni készülő vihar társaságában. Az ébresztőóra épp ezt a pillanatot választotta csörrenésre, ami valljuk be, remek időzítő képességre vall.

David rémületében kiesett az ágyból, ráadásul a takarója is a lába köré tekeredett. Nagy nehézségek árán kiszabadította magát a hipoallergén paplan kegyetlen bilincséből, lecsapta az órát és magára ügyeskedte a szemüvegét. Így már sokkal tisztábban látott és rájött, megint, hogyha előbb veszi fel a szemüvegét, látja is, hogy hol van az óra sokkal könnyebben lecsaphatja. A légzése közben kezdett helyreállni, az álma után így végre hozzáláthatott reggeli teendőihez.

Kislattyogott a konyhába, elindította a kávéfőzőt, majd a fürdőszobába ment és megborotválkozott. Bár általában rühellte az összes technikai kütyüt, és tartózkodott is használatuktól, ha lehetősége volt rá, a villanyborotváját féltő szeretettel vette körül. Nem véletlenül, az a fajta férfi volt, akinek hihetetlen szüksége van egy villanyborotvára, máskülönben minden egyes borotválkozáskor szétmetélné az arcát, esetleg még a nyaki ütőerét is átvágná. Vagy növeszthetne szakállt, ami alig hetven kilós testsúllyal nevetséges, főkönyvelőként pedig nem túl előnyös.

Szóval megborotválkozott, majd visszatért a konyhába, és betett a pirítóba két kenyeret, majd a ruháihoz ment, ahol is elővette a keddi zoknit, inget, nyakkendőt, nadrágot, zakót, majd felöltözött. Felcsatolta az óráját. Régi darab volt, még a nagyapjától maradt rá, az üvege már karcos volt, a bőrszíj összeszáradt és megfeketedett a használattól, de története volt: mikor az öreg a világháborúban hadifogságba esett, a végbelében rejtette el, hogy ne vegyék el tőle, és ez még inkább növelte David szemében az óra értékét. Azért volt annyi esze, hogy erről mélyen hallgatott és élvezte, hogy lehet egy titka, amiről senki se tud.

A konyhában aztán elfogyasztotta málnadzsemes pirítósból és tejeskávéból álló reggelijét, bevett két multivitamin tablettát, bár a betegtájékoztató szerint elég egy, David úgy gondolta, jobb az óvatosság, hátha ez csak egy ügyes reklámfogás, és kettőt vett be minden áldott reggel, ártani úgyse árthat alapon, hóna alá csapta a táskáját és elindult egy újabb gyötrelmes nap felé a Denem cégnél.

Tom Denem még egyszer végig simított zöld brokátmellénye elején, felhúzta a XIX. század végi ezüst zsebóráját, megigazított az öltönye gallérját és ellenőrizte a frizuráját az egészalakos, kőris keretes, velencei tükörben, majd lendületes léptekkel elhagyta a szobát, és lement a reggelizőbe, ahol már várta az asszisztense, Christine.

Christinet, mióta ismerte nem látta másban csak szürkében, még az alkalmi ruhái is ezüstös színűek voltak, ahogy a szőke haját, hátul összefogó csat, a körömlakkja, a jégkék szemeit árnyékoló smink is. Az elmúlt évek alatt kialakult szertartás szerint, Christine minden reggel pontban fél nyolckor érkezett, és a reggelizőben várt, állva, kezeit egy szék támláján nyugtatva, majd mikor Tom leült, ő is helyet foglalt és mélységes csendben fogyasztották a sajtos-sonkás croissant és a kávét, mindketten két cukorral, tej nélkül, majd mikor már Tom a gyümölcsöket csipegette az ólomkristály tálból, Christine elkezdte felolvasni az aznapi tervezetet.

– Ma még egyszer ellenőrizni kell és jóváhagyni az esti aukcióhoz a listát és a tételeket… Elnézést, úgy értettem a régiségeket- eszébe jutott ugyanis, mennyire érzékeny is főnöke az értékes műkincsek ilyenfajta ledegradálására.- Aztán lesz egy tárgyalás a Colonell-ház ügyében, akadt valami gubanc az adás-vételnél.

– Miféle gubanc?

– Felbukkant még egy örökös, aki úgy látszik nem hajlandó beleegyezni abba, hogy eladják a villát.

– Oldjátok meg, győzzétek meg, fizessétek le, tüntessétek el az útból. És rúgjátok ki azokat az ügyvédeket, mikor befejeződtek a tárgyalások. Százával rohangásznak odakinn a nagyratörő fiatalok a jogi karról, nagy pénzről álmodozva. Megkaphatják, de ehhez az kell, hogy ne kelljen kétszer vacakolnom, egy adás-vétellel. Értve?

– Igen. Aztán lesz egy konferenciahívás a kínaiakkal, a Ming-korabeli vázák kapcsán. Egy iskolamegnyitó délután…

– Milyen iskola?

– Az, az árváknak alapított iskola, amihez mi adtuk a legtöbb támogatást és ezért rólad nevezik el. Aztán este az aukció és a fogadás, jó sok bájolgással. El kell hoznom a szmokingod a szabódtól. Azt hiszem ennyi.

– Akkor induljunk! – Szólt Denem miután megnézte az időt a zsebórán, gombja apró rózsát formázott, ahogy a fedelébe is rózsát véstek, ami kitöltötte az egész felületet.

– Rendben – jött a válasz miután Christine is ellenőrizte az időt, a finom ezüstszínű, fehér kövekkel kirakott ékszeróráján.

Harry Potter csokis fánkot majszolt és kávét ivott hozzá papírpohárból. Két hete tette ezt mindennap, miközben azt várta, hogy David kilépjen a ház ajtaján. Ezután elkezdte követni, majd a metrón úgy tett, mintha az újságjába mélyedne, miközben egy percre sem tévesztette szem elől az áldozatát. Majd mikor odaértek a Denem cég főépületéhez, magára borította a láthatatlanná tévő köpenyt, és követte befelé, mintha az árnyéka lenne, egész nap vele volt, anélkül, hogy Davidnek ez feltűnt volna, és így belelátott a legtöbb iratba, aktába, a könyvelésbe.

Harryt egy hónapja rúgták ki az aurorok közül. Hivatalosan fizetés nélküli kényszerszabadságra küldték meghatározatlan időre, de igazából ez a burkolt formája volt a kirúgásnak. Az ok a furcsa megszállottsága volt, úgy gondolta ugyanis, hogy Voldemort még mindig él, és most muglinak adva ki magát tör világuralomra. Felettesei egy ideig tűrték ezt, de aztán megelégelték Harry hülyeségét. A „kis túlélő” pedig a barátaira sem számíthatott, ez még nekik is erős volt. Hermione szerint Harry poszttraumás sokk okozta elmebajjal küzdött, gyakori a háborús veteránoknál.

Harry így egyedül vágott elmélete bizonyításába. Mugli képes magazinok voltak a segítségére, amikben sokat cikkeztek egy a semmiből feltűnt fiatalemberről, aki rövid időn belül meghódította a világot és Tom Denemnek hívtak. Szinte mindegyikben szó volt Tom meghatóan viszontagságos gyermekkoráról, arról, hogy nem ismerhette sem apját, sem anyját, árvaházban nőtt fel. Majd ösztöndíjat kapott egy bentlakásos iskolába, ahol kiközösítették származása és vagyoni helyzete miatt, ezért a könyvek közt keresett menedéket és végül tudásával sikerült tiszteletet kivívnia társaiból. Az ezt követő évekről mélyen hallgatott, az olvasók már csak arról értesülhettek, hogy megnyitotta saját kis régiségkereskedését és innentől kezdve ívelt meredeken felfelé a karrierje, egy idő után már nem csak műkincsekkel üzletelt, de régi házakkal is, nagy aukciókat bonyolított és hatalmas vagyonra tett szert. Valami oknál fogva senkit sem érdekelt, honnan szerezte az induló tőkét a bolt megnyitásához, ő pedig nem beszélt róla.

Egy jóképű, fiatal, sikeres férfi, akit Tom Denemnek hívnak és rajong az értékes régiségekért. Egy szívszorító, hollywoodi filmekre hajazó történet. Voldenort soha meg nem talált holtteste. Ez épp elég volt ahhoz, hogy Harry ne legyen nyugta.

Ezért követte két hete Davidet. Megfigyelt, próbált bizonyítékokat találni, amik alátámasztják az elméletét. Ugyan fogalma sem volt, hogy mi is pontosan az elmélete, csak annyit tudott, hogy nincs az jól, hogyha Voldemort életben van.

Ténykedése eddig nem járt túl sok sikerrel. A mindennap böngészett aktákból és a könyvelésből nem derített ki semmi gyanúsat. Az így megismert Tom Denem mintapolgárnak tűnt, időben megcsináltatta az adóbevallását, rendes bért fizetett az alkalmazottainak, a cégnél és a háztartásában egyaránt, nem voltak kihágásai, még gyorshajtásért sem büntették meg, pedig láthatóan kedvelte a sportautókat, többel is büszkélkedhetett, sőt tekintélyes vagyonából még bőven jótékonykodott is. Tiszta volt. Túl tiszta. Semmi gyanús, és ez egy régi bölcsességre emlékeztette Harryt: az a gyanús, ami nem gyanús.

Így Harry úgy döntött, kénytelen radikálisabb módszerekhez nyúlni. Mivel magáévá tette a tanulja az ellenségedtől tanítását, egy már ismert és bevált tervhez nyúlt. Százfűlé főzetet főzött, míg az készült, addig is behatóbb megfigyelés alá vette áldozatát, hogy ellesse a viselkedési formáit, majd elrabolta, többször is jól kikérdezte (ennek részletes ismertetésétől eltekintenénk, mert esetleg sértené egyes olvasók jó ízlését), majd alakját felvéve élte annak életét, és így jobb bepillantása esett a feltételezett Voldemort ténykedéseire.

A kiválasztott áldozat David volt, a főkönyvelő. Megfelelően csendes, visszahúzódó, szürke, tucat figura. Magas beosztása ellenére elég észrevétlen a legtöbb ember számára. Tökéletes kém.

Szóval mikor egy nap szegény David elindult a munkahelyére, azt gondolva, hogy egy szokásosan borzalmas nap vár rá, tévedett. A szokásosnál sokkal borzalmasabb volt. Elrabolták, megverték, levágták a haját, az ál-David pedig megkezdte munkáját.

Tom Denem minden reggel fél kilenckor érkezett cégéhez. Délelőttjei tárgyalásokkal, egyeztetésekkel teltek. Délben üzleti ebédekre volt hivatalos. A délutánokat a műtárgyaknak szentelte. Minden egyes darabot személyesen is megvizsgált, felülbírálta az értékbecslői munkáját, ha úgy gondolta tévedtek, ellenőrizte a restaurálásokat. Alapvetően vasszigorral uralkodott a maga által felépített birodalomban. Azt viszont mindenki elismerte, hogy ennek köszönhető, hogy ilyen jól menő vállalatot tud működtetni. Estéi többségén fogadásokon tette tiszteletét, egy részüket maga szervezte, a többire szinte kötelező jelleggel hívták meg. Az volt valaki Londonban, akinek a partyján Tom Denem is megjelent.

Irodája berendezését ízlésesen eklektikusként lehetett volna jellemezni. A bútorok antik darabok voltak, kezdve a mahagóni intarziás, masszív íróasztaltól, bőr huzatos ülőgarnitúráig bezárólag

Öltözéke mindig kifogástalan volt. Bár öltönyei visszafogott szabásúak voltak és többnyire feketék, mindig hordott alatta mellényt, brokátot, bársonyt vagy selymet, mindezt anélkül, hogy bárkiben is egy egyetemi tanár vagy múlt század közepi angol nemes benyomását keltette volna, pedig órái is kivétel nélkül mellényzsebben hordható, fedeles-láncos zsebórák voltak. Sosem felejtett el nyakkendőt kötni, és sosem tűnt feszengeni bennük.

Mindig frissen borotvált volt. Nem viselt sem szakállt, sem bajuszt, arca így meghatározhatatlan korúnak tetszett. Haját is rendszeresen vágatta, és megfelelően ápolta. Nem kezdett el őszülni, és a kopaszodás jeleit sem mutatta még.

Sudár termetével a legtöbb ember fölé magasodott, de a magassághoz nem párosultak sem duzzadó izmok, sem zsírpárnák, inkább atletikus testalkatúnak volt mondható.

Modora elbűvölte a nőket, cseppet groteszk humora, kemény és jéghideg tárgyalási stílusa lehengerelte üzletfeleit.

Láthatóan szeretett élni, örömét lelte minden élvezetében, az evésben és ivásban éppúgy, mint a nőkben. Sokakkal hozták hírbe a napilapok, amerikai filmcsillagokkal, feltörekvő szépséges énekesnőkkel, ifjú angol úri hölgyekkel, de nem tűnt úgy, mintha meg akarna állapodni. Az egyetlen nőnemű lény, aki változatlanul ott virított az oldalán Christine volt. Az egyetlen, akinek irányába senki sem feltételezett vonzalmat Denem részéről.

Pedig dekoratív nő volt, ahogy minden más is, ami csak Tom környezetében lehetett, de félelmetes. A szemei élettelenek voltak, hangtalanul közlekedett és elképesztően gyorsan, szinte nem is járt, hanem suhant. Mindig szürkét hordott, a háttérben maradt, mint egy fenyegető felleg. Többeknek volt olyan benyomása, hogy olyan, mint egy vámpír. Pedig nem volt az. Viszont kétségkívül hasznosnak bizonyult, ha kellemetlen személyeket kellett diszkréten eltávolítani a főnöke közeléből.

Az ál-David jól végezte a munkáját, de megakadt. Behatóan ismerte Tom Denem minden lépését, tudta a napirendjét, napra pontosan az életrajzát, közeljövőben megkötődő üzleteit, megkötődő üzleteit szeretői előéletét, politikai beállítottságát. Összeszedett minden aprócska kis információ morzsát, pletykát és pusmogást a cégnél, amit csak tudott. De semmi gyanús, az alkalmazottak egy része leplezett, vagy leplezetlen imádattal nézett fel rá, példaképükként, megmentőjükként emlegették, nem szalasztottak el egyetlen alkalmat sem, hogy dicsőítsék és egyetértsenek döntései helyességével. Akadt, aki naplót vezetett erről, hogy később saját üzlete megalapításában és vezetésében segítse.

Így, mivel mágikus segítséget nem akart használni, mert félt, hogy szemet szúr a minisztériumnak, és akkor megüti a bokáját, kénytelen volt a régi jó mugli módszereket követni. Nevén nevezve a betörést.

Mindenkinek van titkos élete, olyan, amit a legtöbben nem feltételeznének róluk. Az utcaseprő a helyi könyvtár törzsvendége, szinte már saját olvasó asztala van, és gond nélkül idézi Hamlet nagymonológját, a stréber, okostojás, szűz jókislány erotikus novellákat olvasgat a neten, sőt elismert íróként emlegetik ilyen berkekben, a sznob pedig szépirodalmi művek külső borítójába rejti a Nora Roberts és Daniel Steel regényeit.

Tom Denemmel is körülbelül így volt. Hálószobája szentély volt. Senkit se hozott ide a szeretői közül, minddel valamelyik impozáns szállodában találkozott. Még Christinnek sem volt bejárása, csak a takarítónőnek, de még akkor is kulcsra zárta a diófa könyvszekrényeket, mikor ő jött, pedig török bevándorló volt szegény asszony, alig olvasott angolul.

Szentélynek nevezték egymás közt a háztartási alkalmazottak, szentély, ahol a nagyságos Denem úr éjjelente álomra hajtja a fejét.

Azt persze nem tudták, egy ez elég rövid időt emésztett fel Denem idejéből. Mikor elcsendesült minden, mikor végzett a napi teendőivel, Tom még akkor sem pihent meg. Ilyenkor volt ideje elővenni a könyvszekrényekből féltve őrzött, különleges könyvritkaságait. Vagy mélyen magába nézni és újra meg újra átrágni ugyanazokat a kérdéseket, és marcangolni önmagát.

Hogy történhetett? Ő volt a földkerekség leghatalmasabb sötét mágusa. Mindenki félte a nevét és a pont a végső győzelem órájában egy taknyos kölyök aratott felette sikert. És ha ez még nem lett volna elég, a varázsereje is eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Viszont visszakapta a régi testét, ami végül is jól jött. Pusztán az piszkálta nagyon a csőrét, hogy hogyan is történt mindez. De Lord Voldemort nem olyan fickó volt, aki könnyen elhagyja magát. Volt ugyan pár gyenge pillanata, például, mikor egyszer életlenül visszapattant rá egy Adava, meg amikor rá kellett jönnie, hogy a várt győzelem és világuralom helyett egy gyertyalángot sem tud megidézni a pálcája végére, de ezeken viszonylag gyorsan túlesett, és elkezdett foglalkozni az „ezt meg hogyan tudnám megoldani” kérdéskörrel. Esetünkben ez azt jelentette, hogy hogyan is kaphatná vissza varázserejét.

Ezért nem kímélt sem pénzt, sem fáradságot, hogy beszerezzen minden mágiával foglalkozó könyvet. Az újabbak jó része pusztán humbug volt, unatkozó, életükkel elégedetlen háziasszonyok és éretlen csitrik lehettek a célközönség. De a régebbiekben sem volt sok értelmes, a bennük található bűvölések nagy része tolvajoknak és féltékeny férjeknek szólt.

Voldemort már épp kezdte volna feladni a hosszú évekig tartó keresgélést, kutatást, mikor valami történt pár hónappal ezelőtt. Nem kedvelte különösebben főkönyvelőjét, Davidet, mert egy nyavalyás kis senki volt, egy háttérben meghúzódó pondró, hasznos ugyan, de jellegtelen. Viszont pár hónapja, mintha történt volna vele valami. Sokkal magabiztosabb lett egynémely helyzetben, erősebb lett a hangja, már nem félt felemelni, sőt, amire tőle még nem volt példa, úgy végigmérte Christine formás lábait, hogy az felért egy szexuális zaklatással. Hogy merészeli! Az a nő az övé, ilyen gondolatoknak meg se szabadna fordulniuk a fejében. Davidnek nem is. De valaki más arcátlan bitangnak, talán…Összességében véve fura lett az a kis szerencsétlen. Olyan volt, mint mikor egy színész, ugyan felveszi a karaktere jelmezét, de a személyiségét nem. Jelmez. Ez megpendített benne valamit. Mintha ezt egyszer már megtörtént volna, persze akkor valahogy feltűnés mentesebb volt a kivitelezés. Mindez csak véletlenül tűnt fel, de innentől kezdve feszültebben kezdte figyelni a főkönyvelő viselkedését.

Harry Potter a régi jó, alig elhasználódott és foltozott láthatatlanná tévő köpenyében, közelítette meg a Denem-kúriát. Nem, nem azt, amit eddig ismertünk. Ez egy másik. Egy újabb, szebb és az infrastruktúra szempontjából jobb helyen épült klasszicista stílusú kis lak volt. Alig három emelet (plusz padlás, pince, földszint), két szárny, és kicsiny kis hátsókert, grill partikra ideális, épp csak száz négyzetméteres.

Megkereste azt az erkélyt, ahova „áldozata” hálószobájának ajtaja nyílt. A villany már le volt kapcsolva, és mikor felért azt is észrevette, hogy az ajtó nyitva áll, bizonyára, hogy beengedje a langyos éjjeli levegőt, a fülledt nyári nap hősége után. Hívogatóbb már nem is lehetett volna. Harry el se tudta hinni, hogy ekkora szerencséje lehet.

Nem is volt. Amint belépett, hiába volt rajta még mindig a láthatatlanná tévő köpeny, egy pisztoly nyomódott a halántékához és felkattant egy kis lámpa.

– Üdvözlöm Potter! Már vártam.

– Tényleg?

– Tényleg. Azt hitte nem bukik le? Maga menthetetlenül béna, ha színlelésről van szó. Percek alatt átláttam az álcáján – ez ugyan nem volt igaz, kellett hozzá két-három hét, de Voldemort úgy gondolta ennyi önfényezést megengedhet magának. – Miért nem ülünk le? Úgy sokkal kényelmesebb lesz beszélgetni.

– Beszélgetni? Maga beszélgetni akar velem?

– Igen! Meg azt, hogy vegye le végre azt a köpenyt, szörnyű, ha az ember egy testetlen hanghoz kénytelen beszélni. Majdnem olyan, mintha őrült lenne.

Harry lecsúsztatta magáról a köpenyt, majd hagyta, hogy Voldemrot kivegye a kezéből a pálcáját és így teljesen védtelenül ült le az ágy szélére.

– Mindjárt jobb nem?

– De…- Jött az egykedvű válasz.

– Nah, akkor Potter! Mesélj csak nekem, mit is keresel te itt?

– Bizonyítékot arra, hogy maga Voldemort.

– Egy vallomás elég? Én vagyok Voldemort. Én voltam, mielőtt, te kis nyavalyás, elvetted volna a varázserőm.

– Elvettem volna?

– Ne csinálj úgy, mintha nem értenéd? Az egyik pillanatban még a diadalt várom, a másikban a már a régi testemben fekszem valami útszélén, és már egy fikarcnyi mágia sincs bennem.

– Nem én voltam. Vagy ha mégis akkor nem szándékosan.

– És ezt most higgyem is el?

– Mondjuk. Én nem ismerek olyan varázslatot, ami képes lenne arra, amit mondott. Maga igen?

– Nem.

– És azt hiszi létezik olyan bűbáj, amit én ismerhetek, maga meg nem? – Harry jobbnak látta, ha ellenfele hiúságára alapozva érvel. Végre egy jó döntés

– Most, hogy így mondod, ez valóban elég valószínűtlen. Szóval nem te voltál? – Harry válaszképp megrázta a fejét. – Akkor nem tudod, hogy lehet ez visszacsinálni? – Újabb fejrázás. – Francba… - Szólt Voldemort, mielőtt még lassan leült volna az ágyra Harry mellé. Láthatóan eléggé összetörve.

– Öh… nagyon sajnálom…- Próbálkozott Harry. Most, hogy rájött, Voldemort lényegében ártalmatlan, sokkal nyugodtabb volt. Teljesen nyugodt akkor lett volna, ha színen még mindig jelen lévő Magnum lőtávolságon kívül lenne.

– Kösz… Egy italt?

– Öh… kérek – Harry meglepetésében alig tudott megszólalni. Lord Voldemort meghívja egy italra?

– Whisky? Brandy?

– Whisky.

– Sajnos nem Lángnyelv. Azt nem tudok beszerezni.

És így megtörtént a lehetetlen. Harry Potter és Lord Voldemort együtt iszogatott, mintha csak rég nem látott jó barátok lennének. Pár kör után, már elég oldott volt köztük a hangulat. Harry így elsírhatta afeletti bánatát, hogy kitették az aurorok közül, hogy Ginny elhagyta…Hermionéért, meg hogy alapjában véve, milyen szar is az élete. Voldemort ennél a pontnál vágott közbe.

– Még hogy a te életed pocsék? Én arra kényszerültem, hogy muglik közt éljek! Mugliként! El tudod te képzelni, hogy ez milyen borzalmas? Csupa kis senkiházi! Csupa kis talpnyaló az összes! Sehol egy eredeti elme, sehol egy büszke nő! Szörnyű. Egyszerűen pocsék.

– Mondhatom tényleg szörnyű. Ez a nyomor, ami körülvesz téged…

– Nah, jó. Az talán nem olyan szörnyű.

– És te csak ne papolj a talpnyalókról. Egyik csatlósod sem volt különb tőlük. Büszke nőnek meg ott van Christine.

– Christine? Mint büszke nő? Ki kell ábrándítsalak ifjú barátom, Christine csak egy kurva. Egy különösen intelligens, kissé drága és nagyon kifinomult kurva. Aki mellesleg nagyon jól beválik asszisztensnek is. De ennyi. Ha úgy jön ki a lépés, gondolkodás nélkül összefekszik bárkivel, hogy biztosítsa az előmenetelét.

– Tényleg?

– Igen. Ebben Bellatrixra emlékeztet.

Még pár pohár után, már életük és azok szereplőinek minden tettét kivesézték. Harry örült, hogy valaki végre komolyan veszi, Voldemort örült, hogy végre nem egy vele egy szinten állóval beszélgethet.

– Szeretem a pompát. Szeretem a finom anyagú ruhákat, a jó ételeket, a finom borokat, a szép nőket. Hol itt a baj? Megdolgozom érte! Láthattad a könyvelésemet. Semmi illegális.

– Tényleg, miért nem?

– Mi miért nem?

– Miért nincs semmi illegális?

– Mert minek? Anélkül is nagyon jól elélek. Akkor meg minek csináljak magamnak még plusz munkát is holmi sötét üzelmekkel.

– Amúgy szép a ház, David is mondta.

– Ki?

– A főkönyvelőd…

– Ááá…tényleg, mit is műveltél vele?

– Egy pincébe zártam, nagyon lakályos pincébe teszem hozzá.

A két férfi maligán foka ekkor már az egeket verdeste, de rendületlenül folytatták a szócséplést. A különös este vége az lett, hogy Voldemort bevette Harryt az üzletbe, megbeszélték, hogy unokatestvér féleségként mutatják majd be. Voldemortban volt annyi, hogy hagyta volna Davidet megrohadni a pincében. Harryben maradt annyi, hogy kiengedte és rászórt egy exmemoriamot. Christinen végül testvériesen megosztoztak. Voldemort pedig megbékélt mugli létével. Elég volt neki, hogy pusztán a második leggazdagabb angol a királynő után, aki amúgy sosem felejtette el meghívni, ha kerti partit tartott, valamint, hogy sikerült eljutnia a miniszterelnöki posztig, amit amúgy Harry tanácsára tett, aki ezek után átvette a Denem cég irányítását és ugyanolyan sikeresen vezette tovább, mint elődje.

Hihetetlen? Nos, ha fejbe kólintanak egy baseballütővel, miután lehúztál pár felest London egyik rosszhírű talponállójában, máris kevésbé lesz az…