Kívánság Üst

5

Másnap reggel annál éberebben kelt, mint ahogy késő este lefeküdt, és hirtelen ült fel az ágyában, mikor felrémlett előtte az előző este emléke. Egész délelőtt furcsa érzéssel a gyomrában tette a dolgát, csak az a néhány pillantást zökkentette ki a rózsaszín kábulatból, amiket Perselussal váltottak napközben, mikor véletlenül összefutottak egy-egy folyosón. Azelőtt Harrynek sosem tűnt fel, amikor a férfi valamikor elment mellette bárhol a kastélyban, most azonban azon kapta magát, hogy – bármilyen nevetséges, – de várja azokat a perceket, amelyekben újra láthatja majd a bájitaltan tanárt.

Egy alkalommal, mikor Perselus halvány mosolyt eresztett meg valamerre arra, amerre Harry ellépdelt mellette a folyosón nyomában barátaival, Ron és Hermione jót virulva barátjuk helyzetén jegyezték meg, hogy ez a mosoly vajon neki szólt-e. Harry az életét is feltette volna rá, hogy igen; és sok mindent mondott, amit a barátai nem értettek meg.

Este – a nap többi része furcsán gyorsan veszett el valahova a semmibe a fiú számára – Harry Hermionéval és Ronnal gyalogolt le a kviddicspályához, ami mellett elváltak barátnőjüktől. Hermione a nézőknek fenntartott lelátók felé vette az irányt, míg a két fiú az öltözőbe igyekezett, hogy fel tudjanak öltözni kviddics-szerelésükbe a meccs kezdetéig. Öt másik csapattársuk már a szűkös helyiségben készülődött, ki-ki a saját módján vezetve le az izgalmát, vagy esetekben az idegességét.

A fekete hajú fiú – miután kicsit erősebb hangon a kelleténél – kiküldte az öltözőből már kész csapattársait, hogy ne bosszantsák őt az idegeskedésükkel, odébb tolt egy kupac ruhát, hogy szabaddá tegyen magának egy kis helyet a padon, és jólesően rogyott le rá.

– Minden rendben? Kérdezte óvatosan Ron, felkészülve, hogy esetleg rövid úton ő is kint találhatja magát az öltözőből.

– Aha. Mindjárt készülök, csak kifújom magam. – Harry kezdte észrevenni magán, hogy az érzelgősség és a valakihez tartozás egészen fárasztó; nagyjából úgy érezte, hogy az szívta el az erejét a mai napon, hogy annyira vágyott látni Perselust, és mindenhol őt kereste a tekintetével, rá gondolt minden percben. Állandó helyet nyert magának a gondolatai közt és a szívében.

Néhány perccel később tápászkodott fel, amikor már annyira felerősödött a lelátókon a közönség zúgása, hogy gyanította, nemsokára felvezetik a meccset. Legkevésbé sem nyugodtan és kiegyensúlyozottan (ami pedig nem ártott volna a kviddicsmeccs megnyeréséhez) rángatta le magáról a talárját, igyekezve nem elbotolni a társai által szanaszét hagyott iskolai cipőkben, mivel a fekete ruhadarabtól a fején semmit sem látott.

Hirtelen, miközben kitartóan szenvedett, hogy megszabaduljon a makacs talártól, ismerős hang ütötte meg a fülét. – Vajon mit keres itt? – fogalmazódott meg Harryben egyből a kérdés. – Őt küldték volna, hogy kiderítse, mit csinálnak Ronnal, amikor már sorakozniuk kéne a meccsre?

– Kezdődik a meccs. Mit művelnek? – kérdezte régről szokásos mogorva hangján Perselus; Harry gyanította, hogy Ron ittléte miatt fogalmazott ilyen hűvösen. Hirtelen bűntudata támadt, hogy barátai, és a végzős griffendéleseknek több mint a fele mindent tud erről az egész állítólagos szerelemről, és kegyetlenül tisztességtelennek érezte ezt a férfivel szemben.

Az csak pár pillanattal később esett le neki, hogy esetleg ki kellene bújnia végre iskolai talárjából, hogy válaszolni tudjon Perselusnak; sejtette, hogy Ron rá vár, felkészülve, hogyha kell, húzza az időt. Erős rántással végre lehúzta a fejéről a szűkös nyakú talárt, és gyorsan megszólalt:

– Fél perc, és megyünk – dobta le sietősen a fekete ruhadarabot a többiek cuccának a tetejére, és hirtelen ráébredve a vicces helyzetre, gyors mozdulattal visszahúzta a derekára a talárjával való tusakodás közben feltűrődött pólóját.

– Rendben, csak nyugodtan – válaszolt kicsit láthatóan kizökkenve megszokott viselkedéséből Perselus. Végül észbe kapott, és még egy sürgető Siessenek! figyelmeztetéssel egyetemben kilépett a helyiségből.

– Teljesen becsavarodott – jegyezte meg Ron, tűnődve támaszkodva az ajtófélfának. – Nem tudom eldönteni, hogy jó, vagy rossz hatással vagy rá.

– Hogy érted?

– Hát, elég ijesztő így látni Pitont; másrészt viszont nem bánom, hogy nem ordítja le a fejünket minden pillanatban.

– Ron, azt hiszem ez az egész fogadós dolog máshogy sült el, mint ahogy terveztük. Már nem tartom olyan jó tréfának – nézett kétségbeesetten barátjára Harry, miközben remegő kezeivel igyekezett begombolni a kviddicstalárját.

– Történt valami? Csinált veled valamit? – kérdezte hirtelen rákapva a tekintetét Ron. – Én esküszöm, megfojtom, ha bármi olyasmit tesz…

– Dehogyis! – válaszolt gyorsan halványan elmosolyodva az ostoba feltételezésen Harry. – Nem erre gondoltam.

– Hanem?

– Ron, gondolkodj már egy kicsit – szólt rá a kócos fiú bosszankodva. Az azért furcsa lett volna, ha ő mondja ki kereken, hogy nem csak elcsábította a bájitaltan professzort kötelességből, hanem szép lassan ő maga is tökéletesen belezúgott.

– Mire akarsz kilyukadni? – nézett rá értetlenül Ron. – Az nem lehet, hogy te… – rázta meg a fejét, mintha már az ötletet is nevetségesnek találná, ami eszébe jutott.

– Mondd ki. – Harrynek lesújtóan rosszul esett barátja megrökönyödése. Közben mindketten felkapták a seprűjüket, és villámtempóban végigsiettek a kviddicspálya oldalában futó folyosón a gyepre való bejárat felé.

– Az nem lehet, hogy beleszerettél. Ugye Harry? – Ron kétségbeesett tekintetét látva a fekete hajú fiút nemcsak csalódás, hanem furcsa módon elégedettség járta át, hogy úgy látszik, egyedül ő tudja értékelni azt a csodát, amit Perselusszal tapasztalt meg.

– Nem örülnél neki, ha boldognak láthatsz tőle?

– De, csak én sosem így képzeltem, hogy te… de – fejezte be végül a vörös fiú a mondatot.

– Ezzel megmentetted magadat – vigyorodott el Harry mégiscsak megkönnyebbülve. – Ne akard elképzelni, hogy mit szólok, ha mást válaszolsz.

Ebben a pillanatban fordultak rá a kviddicspályára vezető rövidke átjáróra, ahol a griffendéles és a mardekáros csapat tagjai már sorban álltak, várva a meccset megkezdő füttyszót.

Harry tudva a dolgát beállt a háztársai mögé, és idegesen nézett az előttük most lassan kinyíló kétszárnyú kapura. A sort nyitó őrzők röppentek ki először a fagyos zöld fű fölött a pályára, úgyhogy ő is a lába közé kapta a seprűjét. Mielőtt elrugaszkodott volna a földtől, gyorsan, egy biztató pillantás reményében Perselusra nézett, aki a folyosó oldalánál figyelte, hogy minden rendben zajlik-e. A férfi nem okozott csalódást neki; ezer szónál többet mondó mosollyal ajándékozta meg, erőt adva a nem éppen jó formában levő Harrynek.

Mikor a fiú a bájitaltan tanár szerencsét kívánó tekintetével az emlékezetében felszárnyalt a levegőbe, onnantól kezdve, amíg fél órányi, nem éppen összpontosított röpködés után a fagyos sötétben végül el nem kapta a sietős kedvében levő aranycikeszt, mintha mindent töröltek volna a fejéből. Csak repült, valahonnan emlékezve rá, hogy neki most az a dolga, hogy elkapja a kis aranylabdát, amivel megnyeri a csapatának a meccset. Valahogy nem tudott semmire sem koncentrálni; remélte, hogy ez csak a hirtelen jött, és friss szerelem mellékhatása.

Miután az örömmámorban úszó griffendéles csapat és szurkolótábor egy emberként felkísérte őt a házuk klubhelyiségébe, amilyen hamar csak tudott, meglógott a gratulálók gyűrűjéből, és inkább az ágyikója társaságát választotta. Ha már kótyagos és őrülten szerelmes volt, nem akart még hulla fáradt is lenni másnap. Inkább a Perselussal való holnapi bájitaltan órájuk kellemes várakozásával eltelve szenderült álomba.

Reggel később ébredt a szokásosnál, de még így is megelőzte a szobatársait, akik kiterülve feküdtek az ágyukban, elég sokatmondó nyögéssel válaszolva Harry ébresztő szólongatására. A fiú végül lemondva arról, hogy sikerül egy kis életet vernie beléjük, inkább elvonult zuhanyozni, aztán pár napja hanyagolt szokásához híven látogatást tett a nagyteremben.

Tanulnia igazából nem kellett, legalábbis sürgősen nem, úgyhogy csak könyökölve ücsörgött a griffendélesek padjának végén, fejét a tenyerébe támasztva. Most nem varázsolt világítást, hogy ne riasszák fel a nyugodt, szórakozott pihenésből.

Nagyjából egy órával később kezdtek szállingózni az álmos arcú diákok az ebédlőbe, és kiéhezetten kezdtek falatozni, mikor megjelentek az ételek a hosszú asztalokon. Harry hatalmas adag tejet öntött magának egy mélyebb tálkába, és még mindig szórakozottan, hiszen volt rá ideje, sorban, egyszerre csak egy fajtából szedve végigkóstolta az összes fajta feltálalt gabonapelyhet. Miközben álmatagon eszegette reggelijét, időnként a tanári asztalnál ülő Perselus felé tévedt a tekintete; a férfiról odébb pedig csak akkor, amikor észbe kapott, hogy lehet, hogy túl feltűnően legelteti rajta a szemeit.

A fiúnak bőven volt ideje nyugodtan kiélvezni a reggelije minden percét, ugyanis barátai jó, ha negyed órával az első órájuk kezdete előtt estek be a terembe, és mindketten karikás szemekkel, de vidoran huppantak le Harry mellé és vele szemben a padra.

– Mit csináltatok az éjszaka, hogy ennyire fáradtak vagytok? – kérdezte tőlük fejét csóválva Harry.

– Öhhh… kezdte Ron a mondatot. Végül Hermione pirulva kisegítette:

– Sok mindent… – mosolyodott el halványan. – Egyébként, ha már itt tartunk, mit csináltatok Pitonnal a randitokon? – kérdezte a lány kíváncsian, és szedett magának egy – a keze ügyébe kerülő – tányérból néhány tonhallal töltött tojást.

– Perselus – javította ki automatikusan Harry barátnőjüket. – Egyébként vacsoráztunk, és sokat beszélgettünk. Utána meg… – itt inkább félbehagyta a mondatot.

– Utána mi? – kapta fel a fejét Ron.

– Komolyan, olyanok vagytok, mint két pletykás vénasszony – nevetett fel Harry. – Ez az én dolgom Perselusszal, rendben? Úgyhogy mostantól nincsen semmiféle kiteregetése a kapcsolatunknak, rendben? – kérdezte komolyan. Hermione óvatosan szólalt meg:

– Harry, tényleg igaz, hogy te belesz…

– Igen Hermione, igaz. Hogyha ennyire nagy szám, akkor nyugodtan szétkürtölhetitek az egész griffendélben – nézett a körülöttük ülőkre, akik egyre érdeklődve hegyezték feléjük a fülüket.

– Bocsi – visszakozott elvörösödve Hermione. – Csak nekünk is furcsa ez az egész. Neked nem az?

– Nem, tudod, mindig is erre vágytam – legyintett Harry, aztán felnevetett. – Persze hogy furcsa volt, de hogyha ebben találtam meg a boldogságot, akkor miért kéne elvetnem, csak mert más, amit elvárnának a varázsvilág hősétől?

– Nem erre gondoltam. Csak akkor is hozzá kell szoknom a tudathoz – magyarázta Hermione, hogy nem utalt semmiféle ellenszenvre a bájitaltan tanár és barátjuk kapcsolatát illetően az előző mondatával.

A reggelijük sietős – legalábbis Hermione és Ron esetében – befejezése után a trió futólépésben a bájitaltan terem felé indult, hogy egy kellemes, Pitonnal eltöltött órával kezdjék a napot. Kész élménynek ígérkezett – legalábbis a fiú két barátja számára még mindig kínszenvedésnek ígérkezett a bájitaltan óra, ezt nem győzték hangsúlyozni.

A terembe belépve – még éppen időben, mielőtt Perselus felállt volna megkezdeni az órát – Harry szokása szerint a leghátsó padba ült le; egyedül dolgozott, mivel Madam Pomfrey jobbnak látta benntartani Neville-t a gyengélkedőn a szombat délutáni Pitonnal való büntetőmunkájakor átélt traumája következményei miatt.

Szokásához híven nem éppen remekelt az órán megfőzendő bájital elkészítésében, de ezúttal legalább semmit nem robbantott fel; és az sem vált a hátrányára, hogy Perselus néha biztató, szurkoló pillantást vetett rá, miközben többi tanítványa az üstje fölé görnyedt.

A bájitaltan óra azonban szokatlanul hamar véget ért, és Harry már csak ebédnél látta legközelebb a bájitaltan professzort, akkor is csak pár percre, mert neki könyvtáraznia kellett az ebéd előtti lyukas órában, ezért késve ért le a nagyterembe.

Viszont ma már nem bánkódott annyit a férfi hiányán, úgyis tudta, hogy amint lehet, fognak találkozni, és kellemes várakozással töltötte el a délutáni privát kviddicsedzés kilátása is. Élvezte Jeffrey társaságát, és ezt a repüléssel összekombinálva, nem is kívánhatott volna magának jobb esti programot. Talán csak egy valamit, de most nem akart arra gondolni, akkor tényleg nem tudott volna koncentrálni a tanulnivalójára…

Márpedig vagy negyven oldal harmadéves anyagot kellett megtanulnia a másnapi bájitaltan számonkérésre, és még sehogy sem állt vele. Bármennyire is meg akart felelni Perselusnak, és a kedvében járni, annál többet nem tehetett, hogy tőle telhetően igyekezte memorizálni a hatalmas anyagrészt; az alapokat nem értette, úgyhogy ez volt a legtöbb, amit ki tudott hozni magából. Kedvetlenül, ám elszántan, hogy amennyit tud, megtanul, ült neki a klubhelyiségben átnézni, amit tudniuk kellett a dolgozatra. Vacsoráig fel sem állt kandalló előtti kényelmes foteléből, akkor is csak azért, hogy gyorsan bekapjon pár falat ennivalót, aztán még nyolcig tanuljon amennyit az idejébe belefér a Jeffrey-vel és barátaival való találkozásig.

Ettől függetlenül, mikor eljött az ideje, hogy készülődni kezdjen, egy percet sem habozott, és cseppet sem szomorúan hagyta ott az elmúlt öt órái társaságként szolgáló bájitalkönyvét és jegyzeteit.

Jólesően, hogy mégis hasznosan töltötte az időt, és volt lelkiereje még azt is megtanulni, amihez a legkevésbé fűlött a foga, vette magához a seprűjét, és lépett ki a kastélyból a kviddicspálya felé véve az irányt. Azt beszélték meg a mardekáros fiúval, hogy ott találkoznak, ne legyen túl feltűnő, hogy csoportosan zarándokolnak le a pályához. Még az volt a szerencséjük, hogy már réges-rég sötét volt, úgyhogy nem fedezhették fel őket az osonásuk közben; bár a kviddicspálya mindig ki volt világítva, viszont az már elég távol volt a kastélytól ahhoz, hogy a nagy távolság miatt ne látszódjon, ha valaki használja. Az pedig szintén nem jelentett problémát, hogy honnan szereznek seprűket, mert az öltözők tárolóit sosem zárták be, mivel hivatalosan az elsősök be sem léphettek volna engedély nélkül a pályára.

Harry érkezett meg elsőként a kviddicspálya játékosok számára fenntartott bejáratához, azonban csak alig néhány percet kellett várnia, és a sűrű téli sötétségben hamarosan kibontakozott Jeffrey és őt követő négy másik fiú alakja. A sor elején haladó kisfiú arcán várakozó izgatottság játszott, ahogy bemutatta a barátait. Egyikük sem volt annyira lelkes amiatt, hogy a híres, griffendéles Harry Potterrel kviddicsezhetnek együtt, és úgy tűnt, Jeffrey győzte meg őket hogy jöjjenek játszani azzal az érvvel, hogy máshogy sosem próbálhatnak majd ki rendesen kviddicsezni még ebben az évben. Harry ezt a legkevésbé se bánta, ő Jeffrey kedvéért egyezett bele az „edzésbe”, hogyha a többi gyerek ezt nem tudta értékelni, akkor az már nem az ő gondja volt.

– Gyertek, melegítsünk be – indítványozta, miután a kisfiúk érdeklődve kezdtek nézelődni. – Az öltözőkben vannak a seprűk, mindenki vegyen magának egyet.

Harry kellemes tempóban vezette körben az elsősöket a pálya melletti folyosókon, és mikor mindannyian felszerelkeztek az elég korhadt, ám oktatásra még használható seprűkkel, megmutatta nekik a pályára kivezető folyosót. Mindannyian kiléptek a fagyott, megvilágított gyepre, és a gyerekek egy emberként csodálkoztak el, hogy mennyivel hatalmasabbnak tűnik a talajról a kviddicspálya, mint a lelátókról.

– Figyeljetek rám egy kicsit – szólt rá a szétszéledni készülő gyerekekre a fekete hajú fiú. – Gondolom Jeffrey mondta nektek, hogy elsősök nem tartózkodhatnak itt tanári felügyelet nélkül. Én nem vagyok tanár, de sokkal több tapasztalatom van, mint nektek, úgyhogy mindannyiotokért én vagyok a felelős. Ezért azt csináljátok mondok, és akkor, amikor azt mondom, mindenki megértette? Akinek nem tetszik, most menjen vissza a kastélyba.

Az öt kisfiúban fel se merült a visszafordulás lehetősége, így, hogy ízelítőt kaptak a kviddicsezés varázsából, még akkor is, ha csak egyelőre a földön álltak; a legtisztábban Jeffrey szeme ragyogott, és Harry ebben a pillanatban legszívesebben felkapta volna az imádnivaló gyereket, és órákig csak pörgött volna vele a levegőben.

– Akkor vágjunk bele – szólalt meg végül. – Mindenki üljön a seprűjére, és felszállunk két méter magasra. Nem följebb – nyomta meg utolsó mondatát figyelmeztetően.

Mielőtt ő maga is követte volna a már levegőben egyensúlyozó fiúkat, talárja zsebéből három teniszlabdát szedett ki, aztán a ruhadarabot a földre dobta. Könnyed mozdulattal felröppent a levegőbe, és előzetes figyelmeztetés nélkül a két szőke kisfiúnak passzolt két labdát. Ők kicsit később reagálva nyúltak értük, de mindketten elkapták őket.

– Rendben, most nagyjából próbáljunk meg kört formálni – nézett az öt gyerekre. – Passzolgatni fogunk két labdával. Nem kell pontosan célozni, az a lényeg, hogy a repülési technikátok kiszámíthatóbbá és pontosabban irányíthatóvá váljon.

Az elkövetkező egy órában ilyen és hasonló feladatokat mutatott a kisfiúknak, amilyeneket néha a rendes edzéseken is szoktak csinálni bevezetésként. Mindegyikük – a kezdeti látható gyanú és kétkedés ellenére – nagyon élvezte a fejlesztő játékokat, és láthatóan magabiztosabbá vált mind a repülésük, mind a labdakezelésük.

Harry úgy döntött, hogy a mai este befejezéseként – a kisfiúk már az első néhány percnyi röpködés után elkezdtek könyörögni neki, hogy máskor is tartson „edzést” –, hogy amennyire lehet, felidézze az igazi meccsek hangulatát, megbűvölt teniszlabdákkal fognak játszani. Mind a három labdára keringő lebegésbűbájt tett, és a biztonság kedvéért megbűvölte őket, hogy legfeljebb négy méter magasra repüljenek. Ezután kieresztette őket a kezéből, és meghagyta az öt izgatott kisfiúnak, hogy próbálják meg elkapni őket. Hogyha sikerült, engedjék el őket, aztán próbálkozzanak újra. Ez is szerencsés ötlet volt, mivel Jeffrey-ék nagyon élvezték a kihívást, ezen kívül még versenyezni is tudtak egymással, hogy melyikük kapja el gyorsabban a labdákat.

A fekete hajú fiú meghagyta a gyerekeknek a játékot, és saját maga leszállt a fűre; Madam Hooch padjára ült le, onnan figyelte a fiúk röpködését. Szégyellte volna bevallani, de eléggé elfáradt már délelőtt is, meg az elmúlt egy órában, ahogy türelmesen igyekezett tanácsokat adni Jeffrey-éknek és megfelelő szintű gyakorlatokat kitalálni nekik. Mégis, a szemhéja egyre jobban elnehezedett, és időnként fel kellett tápászkodnia a rozoga fa padon, mert észrevétlenül mindig lejjebb csúszott a pálya falának dőlve, ahogy álmosan követte a repülő fiúkat a tekintetével.

Furcsán nyugtalan érzése volt, de mégsem látott semmi szokatlant, ami idegességre adhatott volna okot. Az öt fiú nevetve, kiabálva röpködött a levegőben, láthatóan a legnagyobb rendben és nyugalomban. A pályán sem mozdult semmi, de Harrynek olyan rossz előérzete támadt, hogy az álom azon nyomban kiröppent a szeméből, és nyugtalanul állt fel a padról, hogy a biztonság kedvéért tegyen egy kört a pályán.

Azonban a biztonsággal jócskán elkésett; éppen abban a pillanatban, amikor felállt, nyilallt az érzékeibe az azonnali veszély gyomorszorító érzése. Felkapta a fejét a levegőbe, hogy az öt fiúval minden rendben van-e, és hirtelen őrületes tempóban dobogni kezdő szívvel látta meg az egyik levegőben imbolygó seprűt, ami veszélyesen kiszámíthatatlanul rángatta tulajdonosát a kedve szerint minden irányba. Azt nem tudta egyből kivenni, hogy ki ül a seprűn, mindenesetre tudta, hogy valahogy sürgősen közbe kéne lépnie, mert az ő felelőssége, hogyha valami történik bármelyik gyerekkel.

Gondolkodás nélkül felpattant a saját seprűjére, és elrugaszkodott a földtől; amint elég közel került a fiúkhoz, minden reménye szertefoszlott, hogy nem Jeffrey az, aki bajban van. Ordítva küldte le a másik négy fiút a pálya füvére, ő maga pedig igyekezett megközelíteni a fekete hajú fiú seprűjét.

– Jól vagy? – kiabált át a másik seprűn rémülten kapaszkodó Jeffrey-nek, miközben magában átkozta a pocsék minőségű, életveszélyes iskolai seprűket. Az pedig még jobban bosszantotta, hogy annyira jellemző, hogy pont akkor adja be valamelyik a kulcsot, amikor az ő használata alatt vannak.

– Élek – válaszolt neki elhaló hangon a kisfiú –, de valahogy nem lehetne megállítani?

– Megpróbálom. – Bár Harry nem sok reményt fűzött az akció sikeréhez, elmormolt egy lassítóbűbájt és egy fékezővarázst; egyik sem fejtette ki a tőle várt hatást. – Figyelj, nem tudom megállítani – kiabált tovább Jeffrey-nek, egyrészt hogy bátorítsa a kisfiút, másrészt hogy megnyugtassa saját magát, hogy nem lesz semmi baj. – Odarepülök melléd, és át kell másznod az én seprűmre. Menni fog?

– Rendben – bólintott ijedten a kisfiú.

Harry, igyekezve óvatosan manőverezni, közelebb röppent a száguldozó és rángatózó seprűhöz, hogy valahogy segítsen Jeffrey-nek elmenekülni a megbolondult repülőszerszámról. Vállalkozása a vártnál katasztrofálisabban nem is végződhetett volna, ugyanis a kisfiú seprűje gondolkodás nélkül kikerülte őt, és nemes egyszerűséggel nyílegyenesen megcélozta a kviddicspálya falát. Harry szélsebesen indult utána, hogy ha kell, bevágjon elé, elvágva az ütközés lehetőségét, ám nem ért oda időben a fal meg a makacs repülőszerszám közé.

A seprű fülsértő nyekkenéssel és csattanással egyenesen nekicsapódott a pálya vászonnal borított kemény falának, és ormótlan facsomóvá válva kezdett zuhanni vagy tíz méteres magasságból. A fekete hajú fiú mintha lassítva figyelte és élte volna át az eseményeket, néhány másodperccel később már a szélsebesen zuhanó seprű, és a vele együtt eső Jeffrey nyomában volt. Máshogy nem volt esélye megállítani a seprűt, minthogy alárepül, és megpróbálja tompítani az esését; tapasztalatból sejtette, hogy ez igencsak fájdalmas lesz, ám nem tétovázhatott, nem volt választása.

Azonban mikor odaért a zuhanó seprű közelébe, kénytelen volt megtapasztalni, hogy túl gyorsan zuhan ahhoz, hogy alá tudjon kerülni, ezért oldalról repült Jeffrey mellé.

– Fogd meg a kezemet – ordította, nem tudta, hogy egyáltalán eszméleténél van-e még a kisfiú. – Találomra megragadta Jeffrey valamelyik testrészét, amit a karjának vélt, és erőnek erejével megpróbálta átrángatni őt a saját seprűjére. Ehhez azonban ugyancsak késő volt, legfeljebb három méteres magasságban voltak. Harry azonban nem adta fel a próbálkozást, máshoz úgysem tudott kezdeni, úgyhogy nagy nehezen végre többé-kevésbé összegubancolódva, de legalább a saját seprűjén zuhantak tovább a föld felé. Talán egy méterre lehettek még a fagyos talajtól, amikor nagyjából biztonságban tudta Jeffrey-t, és vissza tudta nyerni az irányítását a Tűzvillám fölött. Gyors mozdulattal rántotta el a föld felől a seprű végét, ám már csak annyit tudott elérni vele, hogy nem merőlegesen, hanem talán ha nyolcvan fokos szögben csapódtak a zöldes fűbe.

Harry első érzése az volt a becsapódás nyomán, hogy szörnyen kóvályog a feje, és erős szúrást érez a hátában. Megkönnyebbülésére azonban egy-két másodperc alatt enyhült annyira a fájdalom, hogy fel tudjon tápászkodni. Ahogy négykézlábra állt a fagyos füvön, a szeme sarából meglátta a feléjük siető négy, rémült arcú másik fiút. Most semmi szüksége nem volt a bámészkodásukra és téblábolásokra, úgyhogy szigorúan elküldte őket, meghagyva, hogy a seprűket tegyék vissza a helyükre, és utána menjenek azonnal a klubhelyiségükbe.

Lassan Jeffrey mellé kúszott, és a hátára fordította; rémisztő látvány tárult a szeme elé. Csak reménykedni tudott benne, hogy a kisfiú sérülései nem olyan súlyosak, mint amilyennek tűnnek, erre már sok példa volt. Nem foglalkozva saját alaposan lehorzsolt sajgó kezével, lekapta vastag zipzáras pulóverét, és igyekezett letörölni Jeffrey arcát annyira, hogy látszódjon, hol sérült meg. Mikor a poron és félig alvadt véren keresztül többé-kevésbé megállapította, hogy a kisfiú nyakán van egy elég csúnya zúzódás, és ezenkívül legfeljebb agyrázkódása vagy kartörése lehet, megkönnyebbülve húzódott kicsit hátrébb.

Nem sok ideje volt töprengeni –, Jeffrey-nek mégiscsak orvosi ellátásra volt szüksége –, úgyhogy az első embertől próbált segítséget kérni, aki az eszébe jutott. A hidegtől és a zaklatottságtól remegő kézzel halászott ki a pulóveréből egy rég oda begyűrt papírcetlit meg azt az üveg tintát, amivel még korábban az üzenetét küldte, és most girbegurba betűkkel rövid levelet firkált a bájitaltan professzornak:

Perselus! Nagy hülyeséget csináltam! Gyere azonnal a kviddicspályára, a segítségedre van szükségem!

Harry

Muszáj volt felnőtt segítségét kérnie, nem érezte képesnek magát arra, hogy egyedül felvigye az ájult Jeffrey-t a kastélyba, még ő maga sem tudott fölállni ismét gyötrően fájó háta miatt.

Nagyon remélte, hogy arra van elég ereje, hogy a levelet elküldje a professzornak. Repülésbűbájt irányított a papírfecnire, és arra a helyre gondolva, ahova küldeni akarta, nézte, ahogy lassan elrepül az éjszakában. A néma csöndbe burkolózó kviddicspályán más társasága nem maradt, csupán az ájult, kócos fekete hajú kisfiú, a saját szapora szívverése, és a remény, hogy a segítségkérése célba ér. Teljes erejével igyekezett uralkodni a fájdalmán és a kétségbeesésén, hogy gondolkodni tudjon, és ha nem marad más választása, egyedül próbálja fölcipelni Jeffrey-t a kastélyba.

Úgy döntött, hogy tíz percet vár, ha addig nem érkezik meg Perselus, akkor saját maga kísérli meg elvinni a fiút a gyengélkedőre. Karóráján lehetetlenül gyorsan vánszorgott az idő; talán ha félpercenként kapta rá türelmetlenül a tekintetét, hogy mikor érkezik már valaki a segítségére, de végül a percmutató tizedszer is körbeért, úgyhogy halk nyögéssel állt fájdalmas arckifejezéssel lábra, és pár percig tartó erőlködés után sikerült átkarolnia valahogy úgy Jeffrey-t, hogy alá tudjon nyúlni. Mikor végre elég biztosan tartotta a kisfiút, remegő léptekkel, amennyire csak tudott, gyorsan indult a kastély felé. Ám még így is tíz percébe telt, amíg elért a tölgyfaajtóhoz; további egy percig tartott, amíg karjában egyensúlyozva terhét nagy nehezen kinyitotta a súlyos bejárati ajtót. Hátával tartva oldalazott be az előcsarnokba, éppen abban a pillanatban, amikor egy sötét alak igyekezett kifelé az ajtón. Harry rémülten a hirtelen közeli mozgástól simult az ajtónak, a fülében dobogni érezve kalapáló szívverését.

– Én vagyok – szólalt meg a sötét alak hangja is.

– Perselus – sóhajtott fel megkönnyebbülve. – Segítened kell! – nézett rá könyörgő, talán inkább meggyötört tekintettel.

– Mi a baj? Rohantam, amint észrevettem az üzenetedet.

– Könyörgöm, nézz már rám! – fakadt ki a fáradtság és az átélt ijedelem hatásaként Harry.

Perselus csak most futtatta végig rajta a tekintetét, és amikor észrevette a karjában tartott ájult, ormótlan testet, holtra váltan nyúlt Jeffrey alá, hogy átvegye Harrytől. Minden erőlködés nélkül felemelte a kisfiút, és szó nélkül hátat fordítva a fekete hajú fiúnak tőle szokatlanul sietős léptekkel indult vele a gyengélkedő felé.

Harry döbbenten csúszott le a halk kattanással becsukó tölgyfaajtó tövébe. Fel sem tudta fogni, hogy mi történt, annyira letaglózta a férfi érdektelen, hideg viselkedése, amikor meglátta, hogy milyen állapotban van a karjában levő fiú. Önmagára dühösen, és azon emésztve magát, hogy vajon ennyi volt-e az a rész az életéből, amit Perselusszal töltött el, hunyta be a szemét, reménykedve, hogy előbb-utóbb elájul, és akkor nem kell majd felvonszolnia magát a gyengélkedőre.

Nem volt szerencséje – csak a fájdalom bódította el egyre jobban, a várva várt megnyugvás csak elkerülte őt. Gyenge lábakon állva végül föltápászkodott az ajtónak támaszkodva, és lassan, a márványlépcső szélén indult fölfelé botladozva a gyengélkedő felé. Eddig nem akart fölmenni oda, butaság volt, de méltatlannak érezte magát, hogy hagyja, hogy ellássák az ő sérüléseit is. Ő okozta Jeffrey sebesüléseit, és úgy gondolta, nem érdemli meg, hogy neki is segítsenek, amikor ő a rosszfiú, nem az áldozat. Ám nem volt más választása, belátta, hogy a háta nem fog magától rendbe jönni, és néhány fertőtlenítő krém se ártana felhorzsolt bal karjára; nem beszélve arról, hogy a két méregtüske begyulladt helye megint sajogni kezdett.

Amikor tíz perc alatt sárosan és véresen megérkezett a gyengélkedő félig nyitott ajtaja elé, nekidőlt a folyosó falának, hogy összeszedje magát. Éppen nagy levegőt véve belépett volna a lámpásokkal megvilágított helyiségbe, mikor gyenge hangocska ütötte meg a fülét.

– Perselus – ismerte fel benne Jeffrey erőtlen hangját. – Itt vagy?

– Igen – válaszolt a most felébredő fiúnak az ezzel szemben zaklatott hangú férfi. – Mi történt odakint? Halálra rémítettél – támadta le aggódva.

– Csak kviddicseztünk – mondta ijedten nézve a tanár szemébe a kisfiú.

– Egy pillanatra,… amikor megláttalak Harry karjaiban… komolyan azt hittem, hogy…

– Perselus, minden rendben – igyekezett megnyugtatni tőle telhetően az elcsukló hangú férfit Jeffrey. – Életben vagyok, tőlem nem ilyen könnyű megszabadulni – mosolyodott el, hátha azzal jobb kedvre derítheti.

– Ezzel ne is viccelj – csattant azonban rá váratlanul a férfi. – Van róla fogalmad, hogy mi lenne velem, ha te is itt hagynál?

– De nem akarlak – nézett rá kétségbeesett tekintettel a kisfiú, hogy most mi a helyzet; a mindig magabiztos és tanácsokkal teli, fegyelmezett férfi teljesen kicserélődött; megszeppent, hogy kettőjük közül most egyikük sem tölti be az érett felnőtt szerepét. – Hogy van Harry? – próbálkozott másra terelni a témát, hátha azzal valahogy felélesztheti Perselus régi énjét.

– Nem tudom. Ő is megsérült?

– Ő próbált megmenteni – ült fel hirtelen az ágyában a kisfiú. – Segítened kell neki! – kérlelte kétségbeesetten a férfit.

– Nyugodj meg, megkeresem – állt fel a legkevésbé magabiztosan Jeffrey ágyáról Perselus. – Mindjárt visszajövök, addig ne keveredj bajba, ha lehet.

– Ugye megtalálod? – kérdezte szinte követelőzve a kisfiú.

– Erre nincs szükség, Jeffrey. Nem segít, úgyhogy ne emészd magad, próbálj pihenni. – Mindjárt jövök.

Halkan kopogó léptekkel indult meg az ajtó felé; Harry tudta, hogy néhány másodpercen belül kilép a folyosóra, és észre fogja venni őt. Mégsem lépett odébb, még csak arra sem futotta az erejéből, hogy a lábát odébb tegye ennyi idő alatt; és őszintén szólva kedve sem volt bármit is csinálni.

Így mikor Perselus továbbra sem éppen nyugodt arccal vehemens léptekkel kitrappolt a folyosóra, és fordult, hogy becsukja maga után a gyengélkedő ajtaját, a csöndben a falnak támaszkodó Harryvel találta szemben magát. Első pillanatban döbbenten, aztán aggódva bámult az ő szemeibe néző fiúra.

– Jól vagy?

– Nem – válaszolt a valósághoz híven Harry. – Jeffrey jól van? Ő sokkal fontosabb neked.

– Már nem – rázta meg a fejét Perselus. – Jól van – jegyezte meg, aztán tovább fojtatta: – Mindent hallottál, igaz?

Harry csak bólintott.

– Ő az unokaöcséd, igaz?

– Igen. És most már nem ő a legfontosabb nekem. Csak az egyik a két emberből akik az életemet jelentik. A másik te vagy.

Harryt azonban most nem lehetett lekenyerezni az ilyen szavakkal.

– Miért nem árultad el? Tudnod kellett, hogy bízhatsz bennem.

– Az ő érdeke, hogy senki se tudjon a származásáról. Emlékszem rá, milyen volt felnőni úgy ebben a kastélyban, hogy elítéltek a szüleim miatt, és mert nem úgy viselkedtem, mint a többi diák. Komolyan így kéne élnie neki is? Próbáld megérteni, hogy az ő érdekében tettem.

– Ezt elfogadom – bólintott eltorzult arccal Harry, ahogy időnként egyre erősebben nyilallt a hátába a szúró fájdalom. – De nekem szólnod kellett volna. Tudtad jól, hogy kedvelem őt, és jót akarok neki. Mikor akartál szólni? – lassan belelovallta magát Perselus iránti dühébe. – Amikor valamikor eljutunk odáig, hogy nem csak néhány csókból áll a kapcsolatunk, egyszer csak előálltál volna vele, hogy be kell vallanod, van egy fiad, egy éve ismered is őt?

– Nem tudom – válaszolt őszintén a férfi. – Te is ezt tetted volna a he…

– Ne próbáld védeni magad – csattant fel Harry; maga is meglepődött, hogy még van ennyi ereje. – Annyival egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy… – lassan elcsuklott a hangja, és enyhén megszédült – sajnálod.

Az utolsó szót már csak a szájával, csukott szemmel formálta, és utána megkönnyebbült mosollyal az arcán a falnak dőlve végre utolérte őt a várva várt ájulás.

4. fejezet - második rész     6. fejezet