6

Harry saját magától biztos nem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideig volt eszméletlen, mikor felébredt; akár egy óra, akár egy hét is lehetett, mindenesetre kivételesen kipihentnek érezte magát. Madam Pomfrey, mikor meglátta, hogy felébredt, nyugodtan tájékoztatta őt, hogy alig másfél napot aludt, és hogy a jelek szerint semmi maradandó sérülése nincs, úgyhogy egy gyors ellenőrzés után elmehet, nehogy lekésse a reggelit. A fekete hajú fiú rendkívüli megkönnyebbüléssel fogadta a hírt, szívesebben ült inkább végig négy órát, köztük egyébként két bájitaltant, minthogy a gyengélkedőn feküdjön tétlenül, amikor nincs semmi komoly baja. A mégsem olyan gyors, de elviselhető állapotfelmérés után gyorsan eliszkolt a gyengélkedőről, és mivel már csak negyed órája volt reggelizni, egyből az ebédlő felé vette az irányt.

Barátai széles mosollyal, és vidám pillantással fogadták, hogy újra köztük van; ő azonban – miután persze hasonlóan boldogan köszöntette Ront és Hermionét, – egyből a tanári asztal felé fordította a tekintetét. Nem is kellett keresnie Perselust, a férfi, amióta ő belépett a terembe, csak arra várt, hogy végre ráemelje zöld szemeit. Mikor elkapta Harry bizonytalan pillantását, szinte észrevétlenül apró mosolyra húzódott a szája, és a külső szemlélő számára jelentéktelennek tűnő bólintással jelezte, hogy örül, hogy látja őt.

Bár napközben csak bájitaltanon találkozott a férfival, és akkor sem válthattak egy szót sem, furcsa megnyugvással töltötte el, hogyha szüksége lenne rá, itt van vele az épületben. Nem sokkal ezelőtti esti szóváltásuk emléke elhalványult az érzéseiben, inkább Perselus szeretetének bizonysága erősödött meg a szívben, az a tudat, hogy támaszkodhat rá, ha a férfi nem is mindig hozza (hozhatja) ezt a tudomására.

Mégis, annak ellenére, hogy Harry jóformán a napjai egészét tanulással töltötte, hol egyedül, hol a barátai táraságában, nagyon sok időt töltöttek együtt. Ennek következtében mindketten kialvatlanok voltak, hiszen a találkozásaik a tanulással és munkával töltött órákon túl kerültek sorra, mégis annyival boldogabbnak érezték magukat, mint amennyire eddig nem is sejtették, hogy lehetnek, hogy ez volt a legjelentéktelenebb apróság, ami meghatározta a napjaikat.

Perselus, és legalább ugyanannyira Harry megkönnyebbülésére Jeffrey hamar rendbe jött, bár néha még panaszkodott, hogy sajog az eséskor eltört könyöke. Bár először szokatlan volt, hogy egy tanár, egy végzős, és egy elsős között ilyen barátság lehet, mégis ettől kezdve néha mindhárman együtt töltötték az estéjüket. A kisfiú rendkívül lelkes volt, hogy a nagybátyja és Harry is ilyen jól megértik egymást, és hogy foglalkoznak vele; persze Harry és a férfi nem tálalta ki neki a kapcsolatuk tulajdonképpeni milyenségét, mégis meghitt hangulat töltötte meg a beszélgetéseik légkörét és a környezetüket.

A karácsonyig hátralevő kevesebb, mint egy hét Harry számára villámgyorsan telt el, és már csak akkor eszmélt fel, hogy ma este lesz a Végzősök Bálja, mikor a szobájukban fintorogva bámult az egész alakos tükörben magára, és igyekezett felismerhetőre megkötni a csokornyakkendőjét. Tíz percébe telt, míg végre nagyjából sikerrel járt, de utána megkönnyebbülve sétált le a klubhelyiségbe, hogy megvárja még készülődő barátait, hiszen semmi más dolga nem volt már a bálig, és a vacsora meg az utána beígért táncház sem sejtetett előre semmilyen kellemetlenséget. Jól emlékezett még a Trimágus Tusa karácsonyi báljára, és mindent megadott volna, hogy kihagyhasson egy olyan estét.

Nem utolsó sorban még izgatott várakozással is töltötte el az a remény, hogy Perselusszal minél hamarabb meg tudnak szökni a hagyományokhoz hű összejövetelről, és kettesben tölthetik az időt.

Mikor Ron, és legutolsóként a különösen csinos Hermione is megérkezett a hálókörletekből, hárman együtt indultak le a nagyterembe; nem kerülte el figyelmét, hogy két barátja időnként kedves mosolyt ereszt meg a másik felé.

Néhány perces folyosókon bandukolás után a hatalmas helyiségbe belépve mindhármuknak tátva maradt a szája a csodálkozástól – a teremben vaksötét uralkodott, mégis, a falakon és a mennyezeten levő sárgás és lilás lampionok szokatlan fényes borongást kölcsönöztek az ebédlőnek. A három évvel ezelőtti bálhoz hasonlóan most is több kisebb asztal várta a résztvevőket, a terem közepén pedig enyhén megmagasított táncparkett terült el.

Mikor a trió megérkezett, a végzősök jelentős része, eltelve az izgatott várakozástól már a nagyteremben ácsorgott, várva, hogy Dumbledore és a tanárok megérkezzenek, és saját ünnepi beszédükkel megnyissák a bált. Harry hiába kereste a tekintetével Perselust, a férfi még nem volt a helyiségben. Pedig szívesen váltott volna vele még néhány pillantást, a fiú tudta, hogy a bájitaltan tanár ugyanannyira, ha nem kevésbé várta a Végzősök Bálját, mint ő maga – örömet okozott volna neki, hogyha biztosíthatja a férfit egy egyszerű mosollyal, hogy ne idegeskedjen a beszéde miatt, és hogy amint tudnak, szeretne találkozni vele.

Az izgatottan toporgó diákoknak nem kellett már sokáig várniuk, ugyanis az igazgató a többi tanár kíséretében nemsokára belépett a terembe, és ünnepélyes arckifejezéssel a tanári asztal elé állva, mintha pódiumról szónokolna, megkezdte ünnepi köszöntőjét a végzősök felé, akik – mivel a bál csak róluk és nekik szólt – szinte mindannyian megilletődve hallgatták az ősz férfi életről és a felnőttkor elérkeztéről szóló beszédét. Harry sejtette, hogy mindenkiben felébredt a nosztalgia az itt eltöltött hat és fél éve iránt, és hogy ebben a pillanatban mindenki csak a csodás élményre emlékszik, amit a kastélytól és a benne élőktől kapott. A kócos fiú mégis akkor érezte leginkább, hogy annyira elszorul a torka, hogy most képtelen lenne normális, nem elcsukló hangon bármit kimondani, mikor Perselus lépett a figyelő diákok tekintetének középpontjába. Bár mikor a férfi beszéde került sorra, a diákok egy része kevésbé érdeklődve sutyorogni kezdett, ő mégis hatalmasra nyitott szemmel itta a bájitaltan tanár szavait. Örökké akart emlékezni mindenre, ami elhangzott, és – az évből hátralevő kegyetlenül kevés idő miatt fájó – boldogsággal töltötte el, mikor a férfi néhány mondatában felismerte az utalásokat, amiket csak neki szánt. Aki nem ismerte Perselust annyira, mint Harry, és nem figyelt különösebben a mondandójára, az teljes nyugalommal maradt ki ebből, észre sem véve a férfi igazi, őszinte megnyilatkozását diákjai felé.

A tanulók csaknem minden figyelme kivételesen a tanárokon nyugodott; míg a professzorok mindegyike néhány perces szónoklatot mondott útravalóul, az egész termet csöndes, méltóságteljes hangulat lengte be. Harrynek sosem tűnt még ennyire életszerűnek az a tény, hogy alig fél év múlva feloszlik az a közösség, ami hét éven keresztül a családját és az életelemét jelentette. Végül, mikor az utolsóként a „pódiumra” lépő Bimba professzor csengő szavai is elhaltak a nem tisztán átlátható félhomályban, megint Dumbledore vette át a szót:

– Szívből remélem, hogy tanáraitok szerény, ám annál értékesebb útravalóját a szívetekbe és az eszetekbe zárjátok majd. Most pedig, kezdődjék a vacsora és a bál! – rikkantott fel vidoran, és eddig elegáns fekete talárját egyszerű bűbájjal bordóra változtatta, fejébe pedig sebtében elővarázsolt fazék alakú keménykalapot nyomott. – A tanárok és diákok koccintása folyamatosan zajlik majd, nincsenek megkötések; ez a gesztus a mi tisztelgésünk felétek, akik hat és fél éve koptatják jó öreg iskolánk padjait. Az ünnep örömére a dán Legenda-hegy oldalában termesztett világhírű szőlőfajtából készített pezsgőt találtok az asztalokon, ez a személyes kedvencem – mosolyodott el láthatóan elmerengve; – természetesen ezen kívül bármiféle egyedi rendelésetek azonnal teljesül, csak kívánnotok kell. Ne vesztegessünk több időt, szórakozásra, habzsolásra fel!

A tanárok ezután egymáshoz fordultak, és rövid szóváltás után leléptek a tanári asztal emelvényéről. Harry rövid idő alatt szem elől vesztette őket, ahogy elvegyültek a vidám, hol beszélgető, hol kiéhezetten az asztalokhoz letelepedő, hol táncba kezdő végzősök között. A meghívott Láthatatlan Leguán zenekar teljes átéléssel csapott a húrok közé, és fogott bele egy kellően dallamos, kellemes tempójú számba; a diákok nagy része kihasználva a tánc ritka lehetőségét, párjával gondolkodás nélkül lejteni kezdte az ideális zenére, így Harrynek volt lehetősége körbejárni a terem széle mentén, és onnan szemlélni a számára fontos, az életéből lassan kisétáló vidám embereket, miközben az egyik asztalról szervált finom aromájú pezsgőjét kortyolgatta. Néhány perces magányos séta után odalépett a terem egyik sarkában beszélgető tanárok csoportjához; nem mindenki volt köztük, akivel szót akart váltani, vagy megköszönni a fáradozását, amit az elmúlt években tett értük. Hiába kereste Perselust a tekintetével, a férfi mintha felszívódott volna a teremből; de nagyon remélte, hogy igenis koccinthat vele is, az lett volna az estje fénypontja.

Egyenlőre azonban nem foglalkozott a bájitaltan tanárral, igyekezte meggyőzni magát, hogy a férfinak kell sajnálnia, hogyha nem tiszteli meg őt azzal, hogy megkeresi őt. Halványan elmosolyodva lépett oda a már egy ideje őt figyelő tanárokhoz, akik eddig várták, hogy csatlakozzon hozzájuk.

– Nos, hogy érzi magát Potter a felnőttkor valódi kezdetén? – kérdezte érdeklődve, derűs mosollyal McGalagony, miközben belekortyolt enyhén ráncos kezében szorongatott poharába.

– Hozzá kell szokni a gondolathoz – sóhajtott fel Harry, ahogy átfutott a fején minden esemény és következmény, ami ez után a fordulópont után várt rá az életben. – De azért nem rossz. Hogyha választhatnék, nem lennék újra elsőéves. Még mindaz ellenére sem, ami csodával töltötte meg az itt eltöltött éveket – csóválta meg a fejét a kócos fiú.

– Hát igen, mindannyian megkaptuk a részünket a világ gonoszságából – bólintott az elmúlt néhány évben láthatóan rengeteget öregedett Flitwick professzor. Mindegyikük, aki Harry körül állt, tisztában voltak vele, hogy előző kijelentésével Voldemortnak köszönhetően életük rémálommá változtatott oldalát idézte fel, amelytől sosem szabadulhattak meg igazán.

– Mégis, azért, hogy még itt lehessek a Roxfortban, akár még egyszer végigcsinálnám az egész háborút minden szenvedésével együtt. Hogyha a jó dolgokra emlékszünk, akkor azoknak érniük kell annyit, hogy értük még egyszer szenvedjünk.

– Azt hiszem mindannyian ugyanúgy érzünk – bólintott az igazgatónő múltba révedő arckifejezéssel. – Mindenesetre tudnia kell – fordult ismét Harryhez –, hogyha úgy érzi, hogy esetleg tanári állást szeretne vállalni, vagy csak visszavágyik ide, akkor a Roxfort kapui mindig nyitva fognak állni maga előtt.

– Köszönöm – bólintott kellemes boldogsággal a szívében Harry; sok mindennél többet ért neki az, hogy majdnem teljesen része lehetett a tanárok közösségének. – Gondolkodtam rajta, hogy mivel akarok majd foglalkozni, de mindig elakadtam ott, hogy egyelőre jobb lenne, ha semmi sem változna.

– Hogyha döntött, mindenképpen számíthat a támogatásunkra. Akár itt az iskola körein belül, akár a Minisztériumban, vagy ahol el szeretne helyezkedni.

– A Minisztérium az egyetlen hely, ahol sose dolgoznék – rázta meg hevesen a fejét Harry. – Ott nem. Azok után, ami a háború közben ott történt, inkább nem mondom el róla a véleményemet – fogta vissza magát, nehogy felháborodottságában kicsit a kelleténél hevesebben és cifrább szavakkal illusztrálja gondolatait.

– Tökéletesen egyetértek – szólalt meg közvetlen Harry mögött egy túlontúl jól ismert hang, mire a kócos fiú szíve már–már szégyentelenül nagyot dobbant. – A Minisztérium nem magának való – csóválta meg a fejét Perselus. – Olyan pályát válasszon, amivel élvezettel foglalkozna.

– Még nem döntöttem – mosolyodott el magában Harry –, de azt tudom, hogyha nem találom meg azt, amit egész életemben élvezettel csinálnék, akkor sem fogok olyasmit csinálni, amit nem szeretek.

– Hogyha így áll hozzá, bármennyire is sok időbe telik, de biztosan tudom, hogy meg fogja találni azt, amire boldogan teszi fel az életét. – McGalagony kijelentése bár nem oszlatta el maradéktalanul Harry kétségeit, mégis jól esett neki.

– Úgy látom, a barátai magára várnak – szólalt meg váratlanul Bimba professzor, és kedélyes arckifejezéssel a csoportjuk mögött toporgó Ron és Hermione felé intett a fejével.

– Azt hiszem mennem kell – bólintott Harry, tudva, hogy bármit is akarnak barátai, úgysem nyugodnak meg, amíg nem mondhatták el neki.

– Azért egy koccintásra még van ideje, ugye? – kérdezte tréfálkozva McGalagony professzor, azonban Harry tudta, hogy a tanárok ragaszkodnak a gesztushoz; örömmel fordult vissza a kis csoport felé, és emelte fel a poharát.

Elsőként Flitwick professzorral koccintott, utána pedig, miután feltápászkodott a guggolásból, McGalagony professzor következett – az igazgatónő elérzékenyülve veregette meg Harry vállát, mielőtt Harry továbblépett volna soron következő Bimba professzor elé. Bár a gyógynövénytan tanárnővel volt néhány gubancos ügyük, vagyis szerinte a professzor még mindig neheztelt rá a Fúriafűz megtámadásáért, és a Lockhartnak köszönhető nem egyszeri hiányzásáért az óráiról, mégis most vöröses szemekkel ölelte magához a meglepődött fiút, és jó pár percig szorongatta, míg végül McGalagony tapintatosan le nem fejtette a karjait a fekete hajú fiú nyakáról.

Harry sután megsimogatta az elérzékenyült tanárnő karját, végül a jobb oldalán álló Perselushoz fordult, aki utolsóként maradt a sorban; a fiú nem szándékosan hagyta a férfit utoljára, hanem azért, mert ezt a pillanatot várta a legjobban.

– Egészségedre – szólalt meg határozott hangon a bájitaltan tanár, és halkan koccanva hozzáérintette saját, már majdnem üres poharát Harryéhez.

– Egészségedre – bólintott elmosolyodva a fiú, és örömmel elfogadta Perselus gratuláló kézfogását. Bár igazából most csak mint tanár és diák fogtak kezet és beszéltek egymással, mégis mindketten közös titkukra gondoltak, és Harry el tudott volna képzelni néhány dolgot, amit szívesebben csinálna a férfival a kézfogásnál.

– Harry! – szólalt meg most mögötte az egyre türelmetlenebb Ron, úgyhogy a kócos fiú kénytelen kelletlenül gyorsan elköszönt a derűsen mosolygó tanároktól, és csatlakozott barátaihoz. Amint melléjük ért, Hermione elkapta a karját, és elkezdte húzni őt a terem egy másik távoli sarka felé; Ron a tömegben sűrű bocsánatkérések között evickélve követte őket.

– Mi van már? – kérdezte morogva Harry, amikor Hermione kicsit erőteljesebb mozdulatának következtében kis híján elhagyta a jobb lábát, és engedetlen testrészének köszönhetően majdnem magával rántott egy hugrabugos lányt, ezzel élő akadályt képezve Ron előtt.

– Mesélned kell nekünk.

– Ezért rángattatok el mellőle? – kérdezte lemondó nyögéssel Harry.

– Kíváncsiak vagyunk. Holnap elutazunk a szünetre, szerinted hogyan bírnánk ki két hétig a pletykák nélkül? – vigyorodott el Hermione.

– Egyébként biztos, hogy nem akarsz velünk jönni? – kérdezte Ron, miután lehuppant barátai mellé az egyik asztalhoz, és kezébe vette a terjedelmes étlapot. Már korábban is hívta Harryt az Odúba a téli szünetre, de a fiú szándékosan nemet mondott Perselus miatt.

– Nem, örülök, hogy lazíthatok egy kicsit nyugodtan, és szeretnék itt maradni a kastélyban, amíg csak lehet.

– Rendben, de ha meggondolod magad, bármikor felugorhatsz hozzánk – bólintott Ron, majd vágyakozva becsukta a szemét, és egy nagy, gőzölgő tál túrógombócot rendelt magának.

– Szóval, miről szeretnétek hallani? – kapott be a szájába egy ropogós sültkrumplit Harry.

– Mindenről. Mit szoktatok csinálni Pitonnal amikor esténként négy–öt órára eltűnsz a klubhelyiségből? Milyen, amikor nem tanít?

– Hát, egyszerűbb kérdés nem jutott az eszedbe, ugye?

– Csak vicceltem – komolyodott el Hermione, és megrázta a fejét. Igazából azért akarok beszélni veled, hogy minden rendben van-e. Tudom, hogy te a végtelenségig bízol Pitonban, de én nem tudok minden előítélet nélkül tekinteni rá. Szóval ugye nem viselkedik kiállhatatlanul, és tényleg nem er…

– Hermione! – csattant fel türelmét vesztve a kócos fiú. – Hányszor mondjam még el, hogy szeret engem, és hogy az életben nem bántana?

– Jól van, jól van – bólintott Hermione. – Csak aggódok érted. És Ron is.

A vörös hajú fiú tőle telhetően igyekezett eltűnni a hatalmas tál étvágygerjesztő túrógombóc mögött.

– Gondolom ez ellen úgysem tudok tenni – vont vállat Harry –, mindenesetre hogyha nem tudjátok megérteni, hogy én így vagyok boldog, akkor nincs ötletem, hogy hogyan fogadhatnátok el ezt.

Harry hirtelen nyugtalanul kapta fel a fejét a szeme sarkából megpillantott gyors, ismerős mozgásra. Csak Perselus rá vetett viszolygással teli és felfoghatatlanul dühösen szikrázó pillantását tudta elkapni, majd a férfi lendületes léptekkel kiviharzott a lágy zenétől eltelt nagyteremből.

– Mindjárt jövök – ugrott fel Harry rá sem nézve barátaira, és futva a bájitaltan tanár után eredt. Mikor az előcsarnokba ért, már csak a súlyos tölgyfaajtó lassú csukódása árulkodott róla, hogy merre vitt a férfi útja.

Gondolkodás nélkül, miközben próbálta kitalálni, hogy mi baja lehet Perselusnak lépett ki a faajtón a hideg téli levegőre, és türelmetlenül nézett körül. Dühösen, tehetetlenül állapította meg, hogy a férfinek se híre, se hamva nincs a parkban. Néhány perces nyugtalan töprengés után eszmélt rá, hogy hol kell keresse Perselust, ha beszélni akar vele.

Nem vesztegetve az időt arra, hogy melegebb holmiért visszamenjen a kastélyba, sietős léptekkel átvágott a sarkon, majd bevetette magát a Tiltott Rengeteg éjsötét fái közé. Nem tudta, hogy merre kéne mennie, de ahogy a bájitaltan tanár korábban mondta, nem is kellett figyelnie, a lábai vitték az eldugott lugas felé. Vagy húsz percébe telt, amíg botladozva, nem egyszer elesve és összesározva a kezét és az arcát végre kifulladva, igencsak zaklatottan meglátta a lugast kívülről védő sövényt; nagy levegőt véve fordított hátat, és ugyanabból az irányból, mint ahogy a múltkor belépett, hátrálva, csukott szemmel átlépte a küszöböt.

Mikor ismételten megint majdnem elesett a kiálló fadarabban, nyugtalanul nyitotta ki a szemét, és pördült meg. Azonnal megpillantotta Perselust, amint vele szemben hanyag tartásban a padon ült, kezeit karba téve.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte nem tétovázva Harry, és közelebb lépett a férfihoz.

– Mit is csinálok miért? – nézett a szemébe dühösen a bájitaltan tanár. – Talán megkérdőjelezed, hogy jogosan tudnálak most puszta kézzel megfojtani?

– Igen, kétségbe vonom. Hogyha felvilágosítanál, akkor talán én is elmondhatná a véleményemet. – Harry attól egy percre sem ijedt meg, hogy a férfi tényleg bántaná őt, a szavaiból igenis kiérezte a szeretetet… valahol mélyen – ébredt rá a keserű tényre.

– Rendben, akkor vázolom a helyzetet – dőlt előre Perselus, és az asztalra könyökölt. – Te és az ostoba szobatársaid fogadtatok, hogy vajon Longbottom kivel megy a Végzős Bálba. Mivel te vesztettél, teljesítened kellett a büntetést, vagyis ma estig elcsábítani engem. Eddig jól mondom?

Harry csak most értette meg, hogy mi is a férfi dühének az oka; annyira boldog volt az utóbbi napokban, hogy teljesen elfeledkezett a megállapodásuk végső részletéről, miszerint ha a vesztes sikerrel jár, a többiek elmondják Pitonnak a fogadás tényét és mibenlétét. Most lehajtott fejjel, képtelenül arra, hogy egyelőre Perselus szemébe nézzen bólintott.

– És persze te, mint mindig, tökéletesen megfeleltél az elvárásnak, és eljátszottad, hogy mennyire odavagy értem. Gondolom Jeffrey is csak eszköz volt, hogy bizonyítsd, érdekellek, és hogy beférkőzz az életembe.

Miközben Perselus könyörtelenül érdektelen, mégis rémisztő hangsúllyal sorolta a mondanivalóját, Harry legszívesebben odaugrott volna hozzá, és átöleli, hogy ne aggódjon, vicc volt az egész, szereti őt.

– Kihagytam valamit? – fejezte be a szónoklatot a bájitaltan tanár.

A kócos fiú végre összeszedte a bátorságát ahhoz, hogy a férfi szemébe nézzen.

– Csak egy dolgot. Vagyis hogy elszámítottam magam. Muszáj volt teljesítenem a feladatot, de arra nem gondoltam, hogy miközben teljes erőbedobással igyekeztelek elcsábítani, saját magam szerettem beléd.

– Rossz történet – válaszolt Perselus rezzenéstelen arccal, és lassú mozdulatokkal felállt a padról, hogy Harry elé lépjen.

– Hinned kell nekem – nézett a férfi fekete szemeibe a fekete hajú fiú. – Nincs más eszközöm, csak a szavaim. Hogyha ezzel nem tudom bebizonyítani, hogy szeretlek, akkor sehogy sem, vesztettem. És ez a veszteség sokkal fájóbb lenne, mintha csak a fogadásról lett volna szó.

– Ez nem a te napod, mivel nem tudok hinni neked, sajnálom – vont vállat Perselus.

– Mit tehetnék, hogy visszaforgassak mindent?

– Semmit. De várj csak, egy valamit mégis megtehetnél – lépett most már közvetlenül elé a férfi –: azt, hogy felhagysz ezzel a nevetséges színjátékkal, és bevallod az igazat.

– Most tettem meg. – tárta szét a karját tehetetlenül Harry. – Nem tudok mihez kezdeni, ha nem bízol bennem.

– Ne legyél nevetséges! – csattant rá Perselus. – Azt hiszed, hogy ezek után még bárki bízna benned? Valaki, aki nem én vagyok. Az, hogy pont engem szemeltetek ki áldozatnak, még csak tovább nehezíti a dolgodat, nem igaz?

– Hogyha nem lennél ilyen makacs, már rég felfogtad volna, hogy őszinte vagyok! Jeffrey–ről is mindig igazat mondtam, fontos nekem! – kiabált a férfi arcába Harry tehetetlenségében. Most, hogy megtalálta azt az embert, akivel igazán boldog tudott volna lenni, nem bírta volna elviselni, ha a saját ostobasága miatt elveszíti.

– Nem beszélhetsz így velem – mondta ismét normális hangerővel a bájitaltan tanár. – Semmivel nem tartozom neked, nem ismerős?

– Hogyne tartoznál? Soroljam? – nevetett fel gúnyosan Harry. – Néhány lélegzetelállítóan romantikus üzenettel, vagy száz csókkal, é…

– Ne fojtasd – legyintett Perselus. – Remélem nem hitted azt, hogy ennyivel átverhetsz.

– Nem akarlak átverni, értsd már meg! – kiabált szédülve a kócos fiú. – Mindennél fontosabb vagy nekem!

– Menj el, nincs mondanivalóm számodra – ragadta meg a bájitaltan tanár erős mozdulattal Harry karját, és a fiú tiltakozásával nem törődve lassan a bejárat felé vonszolta.

– Eressz el! – kiabált tovább Harry.

– Eszemben sincs.

A fekete hajú fiú kétségbeesésében át sem gondolva, hogy mit tesz, könyökével Perselus mellkasába könyökölt, és kihasználva, hogy a férfi a fájdalomtól egy pillanatra elvesztve a hatalmát fölötte hátrébb lökte őt neki a lugas falának, és sóvárogva megcsókolta őt. Vadul, szenvedélyesen, miközben karjait a férfi nyaka köré fonta. Mindaddig, amíg a bájitaltan tanár végre ki nem heverte Harry erős lökését, és az erős fájdalmat, amit okozott neki. Perselus nem törődve azzal, hogy ezzel elsősorban saját magának okoz fájdalmat – többel nem is áltatta magát – ellökte magától, és őrjítően dühös tekintettel ráordított.

– Tűnj már el innen! – mutatott dühösen a lugas bejárata felé. – Most! – ismételte meg mondanivalóját, mikor látta, hogy Harry nem mozdul.

A kócos fiú csak most eszmélt fel, hogy mi történik körülötte és vele; mintha kicsavarták volna a gondolatait és az érzékeit, nem éppen biztos lábakon járva hátra sem nézve kóvályogva kilépett a lugas kovácsoltvas ajtaján.

Harry nem emlékezett rá, hogy mikor és hogyan ért vissza a kastélyba; csak annyiban volt biztos, hogy őrjítően fáj a feje, és hogy feltehetően a saját bordó baldachinos ágyában fekszik, ruhástul, egyedül a hálójukban. Nyugtalanul kelt ki az ágyból, és töltött magának egy jó nagy pohár vizet.

Az elkövetkező két nap számára valószerűtlenül valóságos rémálomként telt el; kezdte úgy érezni, hogy Perselus még jobban gyűlöli őt, mint amikor elsőben meglátta a gólyák között. Egészen a keddi vacsoráig így volt ezzel; csak akkor eszmélt fel a furcsa révületből, amikor Perselus rá mostanában nem jellemző módon nem kapta el a tekintetét, mikor ő ránézett.

Mikor vacsora után egyedül, most érezve csak igazán barátai hiányát, révetegen bámulva a lába elé belépett a klubhelyiségbe, akkor vált az egész pokoli rémálom néhány szó által tündérmesévé. A griffendélből egyébként is csak néhányan maradtak a kastélyban az ünnepekre, most pedig még ők is ebédeltek, úgyhogy a fiút a kellemesen meleg helyiségben egyedül egy sebtében hajtogatott boríték várta.

Mikor leült az első fotelbe, és kezébe vette a borítékot, egyből felismerte rajta Perselus markáns, egyenletes betűit. Mindenféle reménykedés nélkül – ez volt az egyetlen dolog, amiről leszokott az eltelt két napban –

bontotta fel a gyenge viaszt¸ és húzta ki a papírból a benne levő gyűrött cetlit. A bájitaltan tanár szokásához híven nem sok minden állt rajta:

„Megtanultam, hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.”

Megtanultam, hogyan kell mindennél jobban szeretnem téged.

Perselus

Harry semmi másra nem emlékezett abból az érzékeiben feledhetetlen estéből, minthogy valamelyik elhagyatott, hűvös folyosón mennyire őrülten csókolja boldogan Perselust, és hogy mennyire odaadóan viszonozza a férfi a csókját.

Egyikük sem gondolkodott azon, hogy vajon melyikük is követett el és mennyi hibát az elmúlt két hétben, mindketten szavak és gondolatok nélkül tudták, hogy nem tudnak létezni egymás nélkül, ezért nem volt értelme a hibákon és ezek milyenségén töprengeni.

– Tudod, a világon bárkiről gondoltam volna, hogy bérletet nyerhet a szívembe, csak rólad nem – döntötte a homlokát Harry arcának a tanár néhány perccel később, azután, hogy egymásba botlottak a sötét folyosón.

– És mi lesz, hogyha lejár a bérletem? – kérdezte enyhén megremegő hangon a kócos fiú, nem nézve a szemébe.

– Sosem fog – csókolta vissza őszintén Perselus, és visszafordíthatatlanul boldogan mosolyodott el. – Azt hiszem, Jeffrey-nek mostantól két aulája lesz, jó sejtem? – vigyorodott el, mikor legközelebb Harry arcába nézett.

– Értetek mindent – mosolyodott el a fiú is boldogan, hogy mostanra ő is meglelte életében azt a boldogságot, amiért mindeddig sóvárgott. – Mindent – ismételte meg suttogva…

VÉGE

Ui.: a szövegben található idézetek Paulo Coelho Dolgok, amiket megtanultam az élettől c. írásának részletei

Ui.2.: Katie Melua Blame It On The Moon c. számának refrénje, ami szerintem egy az egyben Harry érzéseit fogalmazzák meg

„Now that it's gone too far to call for a halt,
I'll blame it on the moon
'Cause it's not my fault;
I didn't think that this would happen so soon
So I'll blame it on the moon.”

5. fejezet