Kívánság Üst

1 - második rész

Harry napja ezután amilyen baljóslatúan kezdődött, ugyanúgy folytatódott: a második órájukon ugyanis volt szerencséjük Hagrid azon ötletével szembesülni, miszerint megkísérlik fellelni a kastély parkjában álló tó kétéltűvilágának néhány kiemelkedőbb példányát. A javaslatot a hollóhátas és griffendéles diáksereg kitörő, elvétve már-már az eszeveszett rémület megnyilvánulására emlékeztető dermedt, helyeslő vigyorgással jutalmazta. A Reggeli Próféta reggeli számában hivatalosan is megjelent a közlemény, miszerint az elmúlt telek egyik leghidegebbjével állnak ismét szemben; Harry társaival egyetemben eddig nem különösebben ragaszkodott hozzá, hogy ezt a saját bőrén is megtapasztalja, ám a védelmet jelentő kastélyba már nem volt visszaút, ugyanis Hagrid földet rengető lépteivel megindult a sötét, iszapos tó felé.

Utólag homályos emlékként a legendás lények gondozása óráról rengeteg sár, iszap és víz, meg néhány nyálkás béka képe vésődött Harry agyába. A vadőr mondókáján és a közös (, a várakozásokkal teljes mértékben egyezve sikeretlen) kétéltűvadászat ideje alatt végig intenzíven foglalatoskodott azzal, hogy a lehető leghalkabbra szorítsa fogainak vacogását, és igyekezzen uralkodni remegésén, ennek köszönhetően beszámolója az óra tartalmáról valószínűleg a hideg és a vizes szavakig terjedt volna.

Az – egyértelműen a nap eszmei értékét emelő – óra után a trió bájitaltanra vonult le a pincébe, ahol Piton egy, már csak a nevével (gőztövis-szirup) is szörnyű előérzetet keltő bájital elkészítését tűzte ki feladatul, miközben ő a székébe letelepedve nekiállt átfutni a diákok most beadott házi dolgozatait. Harry Neville-lel állt egy párba, mivel Ron bocsánatkérő, szerelmes mosollyal lefoglalta a Hermione melletti széket; ő egyébként sem bánta, hogy a szerencsétlenkedő fiúval kell dolgoznia, legalább nem más munkáját hátráltatta az ügyetlenségével – volt annyira realista a szemléletmódja, hogy ne álltassa magát.

A két fiú szenvedő arckifejezések és sajnos nem sokat segítő sóhajok közepette legjobb tudásuk szerint igyekeztek eleget tenni a professzor parancsának, vagyis a bájital tűrhető végeredménnyel járó elkészítésének. Azonban ezzel szemben várakozásuknak téve eleget teljes mértékben, nem jártak sikerrel: bájitaluk fele nyomtalanul elpárolgott az üstből, másik fele pedig szégyentelen halványlila színben pompázott, miután beleszórták a porított bagolycsontokat. Utólag elemezve az órai eseményeket, ez még nem utalt semmi különlegesebben rendhagyó problémára – legalábbis az óra további menetéhez képest.

Harry – miközben elmélázva kevergette az üstjükben fortyogó főzetet – egyszer-egyszer Pitonra nézett, aki sétálgatni kezdett, és hol megállt egy diák üstje mellett, hogy nem különösebben tapintatos formában kifejtse véleményét a benne levő, jó esetben folyékony állagú bájitalról, vagy közbelépett, hogyha a többiek testi épségére is veszélyt jelentő főzettel találkozott. Balszerencséjükre azonban a terem bal első sarkából indult körútjára, így nem ért oda időben a jobb padsor közepén álló padjukhoz; pedig nem ártott volna egy hozzáértő véleménye a bájitaluk állapotáról – így elkerülhették volna az elkövetkező tragikus eseményeket, mely során…

Miután Neville átvette Harrytől az üst kevergetésének nemes feladatát, és véletlenül beleejtette a pálcáját az egyre haragosabb lila színt öltő bájitalba,…

Először is, Harry és Neville a padjukat megrázó nem jelentéktelen robbanás taszító erejének jóvoltából pár métert zuhantak hátrafelé székestül – vagyis minden bizonnyal így tettek volna, hogyha a mögöttük ülő Parvatiék padja nem állja az útjukat. Ezen kellemetlen körülmény következtében azonban Neville ijesztő koppanással beverte a könyökét a lányok padjának sarkába, Harry pedig szempillantás alatt a saját széke alatt találta magát, és érezte, hogy az arcán nyirkos valami csorog végig. Gyanútlanul a kétes állagú bájitalra tippelt volna, azonban hirtelen megérezte a szúró fájdalmat a bal szemöldöke szélén.

– Mi a jó életet művelnek? – hallatszott Piton megrökönyödött üvöltése, ahogy odacsörtetett melléjük – ezt Harry csak hallotta, mert a nyaka beszorult a szék támlája alá. Miközben igyekezett kikecmeregni alóla, dühös, fájdalmas kiáltással beletenyerelt két sötétlila kőkemény tüskébe, amiknek a villámgyors szúrásától jobb keze hirtelen zsibbadni kezdett; alig tudott talpra állni, és amikor végre nagy nehezen kitornászta magát a két pad közül, a professzor meglehetősen zaklatott arcával találta szemben magát.

Ebben a pillanatban azonban Harry – miközben kézfejének külső részével óvatosan letörölte a szemöldöke mellett a bőréről a vért – ijedten vette észre, hogy a földön heverő kiborult, jó pár darabba tört üstben maradt kevés gőzölgő bájital hirtelen lángra lobban, és meggyújtja Piton talárját a lábszáránál.

Miután Harry felocsúdott hirtelen döbbenetéből, az első eszébe jutó ötlet megvalósításaként pálcáját előkapva gyorsan elmormolt egy Invitó-t Piton köpenyére, mire az leszakadt a professzorról, és felé vette az irányt.

– Könyörgöm, Potter! – nyögött fel Piton látva, hogy a fiú talárja a tömény alkohol gyorsaságával kap lángra a sajátjától. – Maradjon nyugton! – szólt rá a köpennyel félig elborított Harryre, miközben elmormolt egy locsolóbűbájt. Ez után ráparancsolt a zsibbadó könyökű Neville-re, hogy bányássza ki őt a két talár csöpögő maradványaiból, aztán mindketten takarodjanak föl a gyengélkedőre.

Magában átkozva a Longbottomhoz hasonló kétbalkezes tanítványait takaríttatta fel két meglehetősen lassú felfogású mardekárossal a nagyrészt hegyes, lila tüskékké alakult bájital maradványait.

Harry és Neville a professzor vérszomjas arckifejezésére tekintettel gyorsan felkapta a holmiját, és kislisszolt a teremből. A remegő, láthatóan rémült és megszeppent Neville menet közben véletlenül még egy félresikerült, Harry talárjainak szánt szárítóbűbáj eredményeképpen fel is lebegtette a földön szanaszét heverő sötétlila hegyes tüskéket a földről, majd szórakozottan meglóbálta a pálcáját, ezzel mindegyiket az igen harapós kedvű Piton felé irányítva; a professzor türelmét végleg elvesztve kiabált utánuk, hogy szombaton tízkor várja őket büntetőmunkára.

A lehangoló kimenetelű bájitaltan óra után Harry és Neville rövid látogatást tettek a gyengélkedőn; a kócos fekete fiú Madam Pomfrey fél órás (ez alatt az ebédszünet idejét kell érteni) – a bájitaltan tantárgy közveszélyes mivoltáról szóló – felháborodott beszámolóját hallgatva egészen hosszú ideig tűrte, hogy a javasasszony iszonyúan csípő fertőtlenítővel többször kitisztítsa a szeme fölött éktelenkedő sebet, aztán mágikus fonalkapcsokkal fogja össze a bőrét. Azt azonban már nem viselte el, hogy a tenyerét elcsúfító két – a bőrébe mélyen benyúló – sebet is fertőtlenítse; meggyőzte a javasasszonyt, hogy egy tiszta kötés elegendő lesz rá, és ezután az óráira hivatkozva gyorsan elhagyta a gyengélkedőt.

Harry a meglehetősen balszerencsésre sikeredett nap során kénytelen volt végigszenvedni még egy asztronómiaórát a legmagasabb toronyban, és egy dupla gyógynövénytant a sarkvidéki hőmérséklettel büszkélkedhető négyes számú üvegházban. Vacsorára könyökig sárosan, nyirkosan és lüktető füllel, könnyező szemekkel esett be az ebédlőbe, és szándékosan mindenkitől távol ült le; kellőképpen harapós kedvében volt ahhoz, hogy bárkinek a fejét leordítsa minden ok nélkül. Magába húzódva, fekete sapkáját a homlokáig a fejébe nyomva küzdött magába néhány falat ételt – nem volt étvágya, és zakatolt az egész homloka és feje. Annyira kótyagosnak érezte magát, mintha kicsit többet ivott volna a kelleténél – pedig csak a hideg csapta meg őt ennyire; már most biztos volt benne, hogy másnapra olyan beteg lesz, hogy legkevesebb három liter tűzforró teára lesz szüksége ahhoz, hogy túlélje a napot.

Egy egész főtt krumpli bekebelezése után az egész szelet húst, amit szedett magának, érintetlenül otthagyva vállára vetette a táskáját, és a legrövidebb úton a klubhelyiség felé indult – nem foglalkozott asztaltársai furcsálkodásával. Amikor fáradtan és kimerülten beesett a hálójukba, már mindegyik szobatársát ott találta: Dean, Seamus és Ron éppen Neville-t hallgatták szokatlanul kíváncsian, míg a pufók fiú szégyenlősen mesélt nekik valamilyen lányról, akit meghívott valahova. Harry fejében nem igazán álltak össze értelmes, kibogozható mondanivalóvá Neville mondatai, de egyébként sem volt ereje figyelni arra, amit hall – ruhástul bezuhant az ágyába, és nem törődve a többiek értetlen tekintetével magára húzta a takarót.

Csak halványan szűrődtek be hozzá szobatársai hangjai, nem foglalkozott velük; azonban mikor Dean hirtelen harsányan felkiáltott, ledobta a fejéről a takarót, és lemondóan fordult a hasára, úgy figyelte barátait – inkább meg sem próbált aludni. Társai beszélgetésébe nem kapcsolódott be, csöndben hallgatta a viccelődésüket Neville-ről, miközben hagyta, hogy a kimerültség a végletekig ledöntse a lábáról, és elzsibbassza minden porcikáját.

– Biztos, hogy nemet mond – csóválta meg a fejét Seamus derűs, de cseppet sem bántó mosollyal. – Azt hiszem Stuart Duvall is megkérte, hogy legyen a partnere.

Harry tanakodva gondolkodott, hogy miről lehet szó; mikor belé hasított a felismerés, bukfencet vetett a gyomra: a Végzősök Bálja. Az elmúlt napokban teljesen elfeledkezett róla – nem volt ereje párkeresésre fordítani az idejét és olyan ostoba dolgokon töprengeni, hogy vajon nemet mondanak-e neki, vagy hogy kit is szeretne igazán meghívni. Eddig is erősen hajlott a gondolat felé, hogy egyedül megy, és most már kezdte elfogadni, hogy tulajdonképpen senkivel sem akar menni, és egyébként is utál táncolni – a partner pedig nem kötelező, hiszen a bálnak a beavatás és a koccintás a lényege. Attól függetlenül viszont, hogy őt nem különösebben foglalkoztatta a téma, most nem zavarta, hogy Neville szerelmi életének részleteit kell hallgatnia.

– Én is úgy hallottam – bólintott Ron. – Bár Lavender mesélte, akinek még azt sem mondanám el, hogy mit veszek Hermione születésnapjára: fogadok, hogy két nap múlva már olyan hírek terjengenének az iskolában, hogy huszonnégy karátos aranygyűrűvel fogom megkérni a kezét.

– De hát azt mondta, hogy meggondolja! – motyogta Neville elbizonytalanodva, miközben a többiek Ron kijelentésén nevettek.

– Tudod mit, ne emészd magad, holnap úgyis választ ad – veregette hátba vigyorogva Dean a fiút. – De azért kíváncsi lennék, hogy mit válaszol.

– Képtelenség, hogy igent mondjon. Bármiben fogadnék, hogy már beleegyezett Stue meghívásába.

– Én is fogadnék – bólogatott Ron –, de ugyanabban, amit ti mondtok.

Harry legszívesebben oldalba rúgta volna barátját, amiért nem képes Neville mellé állni, még akkor is, hogyha nem nagyon bízik a sikerében.

– Kit hívtál meg? – ült föl az ágyán hirtelen; a többiek meglepődbe fordultak felé.

– Sarah Fairlay-t. Miért? – kérdezett vissza Neville.

– Szerintem igent fog mondani – mosolyodott el halványan Harry. Tudta, hogy ennek nem sok az esélye, de végül is nem zárta volna ki, hogy a lány elfogadja Neville meghívását.

– Nagyon rendes vagy Harry, hogy ezt mondod – mosolyodott el Neville is. – Én is úgy érzem, hogy nincs semmilyen oka rá, amiért ne velem menne el a bálba. Nem gondolod?

– Biztos vagyok benne, hogy tényleg átgondolja a dolgot, és csak akkor fog nemet mondani, hogyha tényleg valaki olyan hívja meg, akiben nagyon reménykedett.

– Komolyan, megérnél egy fogadást – karolta át Neville nyakát Ron. – Mi a véleményetek? – nézett a másik három fiúra. – Harry nem ért egyet velünk, úgyhogy van ellenzékünk.

– Nem rossz ötlet – ismerte el Dean, és néhány másodperccel később Seamus is bólintott. – Mit szólsz hozzá, Harry? – kérdezte a középhosszú barna hajú fiú.

– Rendben – sóhajtott föl, és oldalra könyökölt az ágyán. Úgy érezte, hogy Neville-nek szüksége van ennyi belé sulykolt önbizalomra, másként nem ment volna bele az alkuba. – Miben fogadunk?

– Valami őrültségben. Tudjátok mit? Módosítsuk a véleményeket annyira, hogy mi hárman – intett Dean Ron és Seamus felé – mind kicsit másban fogadunk, így négyünk közül amelyikünk veszít, csak annak kell teljesítenie a tétet. Így mindenkinek egyforma alapjai lesznek végrehajtani a büntetést, mi nem hárman együtt fogjuk megoldani.

– Tőlem – vont vállat Harry. – És mi legyen a „büntetés”? – nyomta meg az utolsó szót.

Néhány másodperig mindannyian csöndben töprengtek, majd Seamus hirtelen hangosan kacagni kezdett, és könnyező szemmel hátrazuhant az ágyán.

– Úgy látom, valamilyen zseniális ötleted van – vigyorodott el Dean is.

Mikor Seamus többé-kevésbé összeszedte magát, még mindig fülig érő szájjal bólintott.

– Ez a nyerő, biztos vagyok benne.

– Halljuk – nógatta Ron egyre kíváncsibban.

– Tehát, annak, aki veszít, az lesz a feladata – húzta Seamus –, hogy minden leleményességét latba vetve…

– Igen? – kérdezte egyre rosszabbat sejtve Harry is.

– Elcsábítsa… Pitont a karácsony esti lakomáig – jelentette ki végül diadalmasan.

– Aú! – tört ki Ronból és Deanből egyszerre a féktelen nevetés.

– Na ne! – csattant fel ezzel szemben Harry. Mind a négyen tisztában voltak vele, hogy Sarah majdnem biztos, hogy nemet mond Neville-nek; főleg úgy, hogy Stuart is meghívta őt.

– Sajnáljuk, Harry – vihogott tovább Dean –, de mi hárman mind erre a büntetésre szavazunk.

– Ron?! – kiabált szemeit törölgető barátjára idegesen Harry, miközben Neville kíváncsian kapkodta a szemeit négyük között.

– Bocs, Harry – nézett rá bocsánatkérő tekintettel, de vidám mosollyal vörös hajú barátja.

– Rendben, ha ezt akarjátok, legyen – csattant fel végül dühösen Harry, úgysem volt más választása. – És ti miben fogadtok? – fordult a három fiú felé.

– Én abban, hogy nemcsak hogy nemet mond Neville-nek, hanem azért tesz így, mert Stue-val megy – adta le a szavazatát Dean.

– Szerintem csak úgy egyébként mond nemet – következett Ron.

– Seamus?

– Mondjuk… – a fiúnak nem sok választása maradt. – Mondjuk, amikor nemet válaszol, még fel is pofozza Neville-t.

– Te pedig azt mondod, hogy igent válaszol, ugye? – nézett a kócos fiúra megerősítést várva Ron.

– Aha – bólintott Harry, még mindig a kiszabott tét mivoltát igyekezve feldolgozni.

– Van még egy ötletem – szólt közbe hirtelen Dean. – Szerintem miután az illető teljesítette a feladatát, hozzuk az egész fogadást Piton tudomására, ezzel egyszersmind rajta is bosszút állunk.

– Én benne vagyok – vigyorodott el Seamus is. Ron nem tett hozzá semmit az ötlethez, a fogadás ezen része már őt sem hagyta nyugodni – mindannyian komoly bajba kerülhettek emiatt, és nem akart Pitonnak ártani; már Harry sem gyűlölte őt, ő miért tette volna? Egyelőre mindenesetre nem szólt az aggályairól, erre ráért akkor, amikor a fogadás első részét már teljesítette az, aki veszíteni fog holnap.

Pár perccel később mindannyian bebújtak az ágyukba, mert Neville észbe kapott, és emlékeztette őket arra, hogy másnap átváltoztatástan gyakorlaton számonkérés lesz – heti öt átváltoztatástan órájukból a pénteki dupla órán mindig gyakorlatot tartottak, úgy, mintha a RAVASZ vizsgán lettek volna élőben.

Harry – hiába hallotta szobatársai nyugodt szuszogását – még sokáig nem tudott elaludni; legszívesebben bele se gondolt volna, hogy mi lesz ennek az egész fogadásnak a vége. A bál tetejébe ez a legrosszabb rémálmaként kísértette gondolatait, amíg végre nyugtalan álomba szenderült.

1. fejezet - első rész    2. fejezet - első rész