4.
Másnap Albus alig várta, hogy eljöjjön a délután két óra. Egész nap szétszórt volt, és kapkodott. Teljesen íztelenre készítette a ragut, élete első süteményét pedig úgy elrontotta, amennyire süteményt csak el lehet rontani. Nem is akarta feltálalni, sőt, megpróbálta észrevétlenül eljuttatni az árnyékszékig, majd ott eltüntetni, de természetesen a szemfüles Aberforth rajta kapta, és alaposan kinevette cukrásztudományát. Albus máskor talán vitatkozott volna öccsével, ám ezen a napon nem érdekelte semmi: csak az, hogy végre eljöjjön a délután két óra (amikor az ebéd már a bendőben van, az aznapi munka fele elvégeztetett, és amikor már illendő vendégségbe menni), és mondvacsinált ürügyével ellátogathasson Bathilda Bircsók két utcával arrébb lévő házába.
- Hová mész? – kérdezte az étkezőasztalnál ülő, és hideg töklevet szürcsölő Aberforth lépcsőről leérkező bátyját két óra előtt pár perccel.
- Átviszek egy könyvet Bathildának – felelte Albus, és felmutatta a Kentaurlázadások, és ami mögöttük volt című vaskos kötetet.
- Bathilda? – Aberforth felhorkant, orrán kifolyt a töklé. – Mióta Bathildázod te Bircsók asszonyt?
- Tegnap kért meg rá, hogy, mint családfő és nagykorú, szólítsam a keresztnevén. – Albus közben kisétált az előszobába, és nekiállt felhúzni a cipőjét.
Aberforth utána somfordált.
- Hja, családfő, aki még egy süteményt sem tud megcsinálni – röhécselt öccse.
Albus, míg bekötötte viseltes félcipőjét, nagyot sóhajtott, és lenyelte a nyelvére kívánkozó választ. Felegyenesedett, kibújt talárjából, és felöltötte mellényét.
- Nem vagyok vevő a gúnyolódásodra – mondta végül, és miután begombolta a mellényt, magához vette a könyvet, majd kinyitotta az ajtót. – Jövök, amint tudok.
- Arianával mi lesz? – kiáltott utána Aberforth, és hangjában kétségbeesettséggel kevert sértettség csendült. – Három hete felé sem néztél! A húgod, Albus!
- Engem úgysem szeret, nem? – fordult vissza Albus, és kék szeme dühösen megvillant. – Mi szüksége van rám, amikor itt vagy neki TE?
- Persze, mondogasd csak ezt, így a legkönnyebb, mi? – fröcsögte Aberforth. – Így már nincs rajtad felelősség!
- MINDEN FELELŐSSÉG RAJTAM VAN – mennydörögte Albus –, te pedig SEMMIT sem könnyítesz meg!
Aberforth arckifejezése leírhatatlan volt; félúton lehetett a sírás és a tombolás között. Mielőtt azonban kirobbanhatott volna belőle a zokogás vagy egy újabb szitokszó, hatalmas robajjal kitört az előszoba ablaka. A Dumbledore fiúk karjaikkal védték magukat a szilánkok ellen. Nem tudták, de abban a pillanatban mindketten arra gondoltak, jön-e az ilyenkor megszokott kiáltás vagy nyögés, megrázkódik-e a ház, vagy táncba kezdenek-e a bútorok. De nem történt semmi ilyesmi. Albus és Aberforth óvatosan felegyenesedtek, és vártak. Egy másodperccel később lányka hang kúszott feléjük: Ariana énekelt magas, cérnavékony hangon egy gyermekdalt, amely a koboldról és a sárkányról szólt.
Aberforth olyan vad tekintettel nézett a bátyjára, mintha egyetlen pillantásba szerette volna belesűríteni minden haragját. Albus higgadtabb, de kemény tekintettel válaszolt, majd lerázta magáról az üvegszilánkokat, és az ablak felé fordult.
- Reparo – mormolta, mire a millió szilánk az üres ablakkeret felé röpült, majd egy pillanattal később eggyé olvadva újra betöltötték a keretet.
Másnak egy ilyen apró darabokra tört üveg megjavítása legalább fél órába telt volna; Albus Dumbledore-nak két másodpercbe. Aberforth, ha csodálta is bátyját lenyűgöző képességei miatt, sohasem mutatta ki. Most is ugyanazzal a vad tekintettel meredt Albusra, mikor az még utoljára visszafordult.
- Csillapítsd le a húgunkat, ha olyan jól értesz hozzá – szúrta Albus, majd öccse gyűlölettel teli pillantását figyelmen kívül hagyva elhagyta a házat.
Amint a macskaköveket taposta, Albus próbált megnyugodni. Sohasem volt könnyű neki Aberforth-szal. Amióta csak az eszét tudta, öccse kétféle érzelmet volt képes mutatni vele szemben: közömbösséget vagy haragot. Nem voltak mintatestvérek, igazság szerint mindössze annyi kötötte egymáshoz őket, hogy egyazon szülőktől származtak és egy fedél alatt éltek. Míg szüleik velük voltak, találkoztak étkezésekkor és a Roxfort Expresszen – hiszen nem volt más választásuk. De mihelyt befutott a vonat, vagy a családi ebédnek, vacsorának vége lett, külön ösvényeken folytatták útjukat. Nem beszélgettek, nem osztották meg egymással élményeiket. És Albus nem értette az öccsében dúló harag okát, hiszen úgy látta, Aberforth sem igényelte soha a közeledést. Mert ha legalább az nyomta volna a szívét, hogy jó testvéri viszonyt szeretett volna, de Albus nem hagyta, és ezért dühöngött… Azt megértette volna. De nem mutatta ennek jelét sohasem. Pusztán dühös volt. Azért, mert ő, Albus okosabbnak teremtetett, és nyilvánvaló volt, hogy többre fogja vinni nála – és ezért haragudott rá.
Albus megrázta magát, és igyekezett kiverni a fejéből Aberforth-ot. Amint befordult a Rokka utcába, és megpillantotta Bathilda házát, tudatosult benne, miért is indult el. A szíve rögtön hevesebben kezdett verni. Szóval nem sokára megismeri ezt a híres Grindelwaldot, aki már tizenhat évesen publikálhatott az Öregbítőben, és megannyi díjat elnyert. Albus arcán az Aberforth okozta haragos kifejezést felváltotta egy gúnyos grimasz. Majd ő megmutatja ennek a svájci majomnak.
Sietős léptekkel megközelítette Bathilda házát.
A kiskapu nyitva volt, így bement, és a bekopogott a bejárati ajtón. Kihúzta magát, haját hátravetette, szemüvegét megigazította az orrán, felkészülve az eshetőségre, hogy Gellert nyit ajtót. Akkor lássa őt teljes pompájában, lássa csak, kivel van dolga…
- Albus! Nahát, micsoda kellemes meglepetés! – csilingelte Ms. Bircsók, miután megpillantotta vendégét.
Albus elfojtott egy csalódott sóhajt.
- Hódolatom, Bathilda – köszönt, mosolyt erőltetve magára, miközben kezet csókolt az asszonynak.
- Kerülj beljebb, fiam, kerülj beljebb! – invitálta széles mozdulatokkal az asszony.
Albus engedelmeskedett, és belépett az előszobába. Húzalkodott volna, amikor Bathilda elkapta a könyökét.
- Semmi szükség rá, Albus, úgyis most készültem takarítani. Gyere beljebb, ne bajlódj a cipővel!
- Rosszkor érkeztem? – kérdezte Albus, mialatt a nő mellett besétált a kissé rendetlen nappaliba.
- Nem, dehogy! Mindig örülök, ha vendég érkezik, a takarításra váró kosz pedig nem szalad el.
- Nem tartanám fel sokáig, csupán ezt a könyvet szeretném átadni – szólt Albus, majd megállt az étkezőasztal mellett, és átnyújtotta a vastag kötetet az asszonynak. Bathilda egy meglepett „oh”-val reagált, és szélesen elmosolyodott. – Hallottam, hogy mágikus lények forradalmairól, felkeléseiről, és a varázslókkal való konfliktusaikról ír most könyvet. Ez egy ritka példány, volt mágiatörténet tanáromtól kaptam. Gondoltam, hasznos lehet.
- De még mennyire, hogy az! Nem is sejted, hány helyen kerestem már ezt a kötetet! – meghatott mosollyal fordult Albus felé. – Nagyon szépen köszönöm! Rengeteg információt be tudok majd építeni a könyvbe ebből. Mikor adjam vissza?
- Egyáltalán nem sürgős – legyintett Albus. – Ráér akkor, amikor már nem tudja hasznát venni.
- Ez csodás! – Az asszony kinyitotta a könyvet, és rögtön belevetette magát az értékes olvasmányba. Közben rutinszerűen kérdezett, fel sem nézve a könyvből: – Kérsz egy teás csészét, Albus? Esetleg megsüthetlek egy kis kínálmánnyal?
Albus hangtalanul felkacagott, arcizmai táncba kezdtek. De mikor megszólalt, hangján nem lehetett hallani, hogy nevetne:
- Nem kérek, köszönöm szépen – vigyorgott szélesen. – Nemrég ebédeltem.
- Oh, csodás, csodás… – mormolta az asszony, míg vakon kitapogatott egy széket, és lehuppant rá.
- Öhm… – köszörülte a torkát Albus, majd komolyságot erőltetett magára. – És merre van a titokzatos unokaöccse? – kérdezte, és körbenézett az étkezőben és a nappaliban. Sehol sem volt egy lélek sem.
- Parancsolsz? – kérdezett vissza Bathilda, és végre felnézett a könyvből. – Hogy Gellert? Oh, alig láttam ma. Kora reggel nyakába vette a várost. Nagyon érdekli Godric’s Hollow. Hazajött ebédelni, de aztán újra elment. Mintha olyasmit említett volna, hogy a temetőbe készül.
- A temetőbe? – visszhangozta meghökkenten Albus. – Szokatlan választás városnézés alkalmából.
- Hát igen – motyogta Bathilda, és újra a könyv felé hajolt. – Furcsa fiú. Furcsa…
Aztán Bathilda végképp elmerült az olvasmányban. Albus megmosolyogta az asszony lelkesedését, majd odalépett hozzá, és kinyújtotta a kezét. Ms. Bircsók zavartan felkapta a fejét.
- Magára hagyom, hogy dolgozhasson. – Azzal kezet csókolt az asszonynak, amikor az belehelyezte nőies kezét az övébe. – Remélem, örömét leli a könyvben.
- Abban biztos lehetsz, kedvesem – mosolygott Bathilda, és tápászkodott volna fel, de Albus gyöngéden visszaültette a székbe.
- Kitalálok egyedül is. Minden jót, Bathilda.
Bircsók asszony hálásan elmosolyodott, és egy pillanattal később már újra a könyvet bújta. Albus kisomfordált a házból, majd a temető felé vette az irányt.
5.
Godric’s Hollow temetője első ránézésre ugyanolyan temető volt, mint bármelyik másik. Mégis, időről-időre idegenek is érkeztek a városba messzi tájakról, csak azért, hogy ellátogassanak oda. Ott nyugodott ugyanis a mondákból ismert Peverell fivérek legifjabbika, Ignotus, aki a legenda szerint a Haláltól kapta láthatatlanná tévő köpenyét, mely aztán megvédte őt minden ártó behatástól, sőt, magától a Kaszástól is. A halál ereklyéinek mindig voltak rajongói, mindig akadt egy-két hóbortos, aki felbukkant Godric’s Hollow-ban, és napokig kérdezősködött a legfiatalabb Peverell fivér felől. Az idősebb Godric’s Hollow-i lakosok pedig mindig előszeretettel mesélték felmenőiktől hallott történeteiket Ignotusról és két nagyravágyó bátyjáról - voltak, aki hitelesen, s voltak, aki erősen kiszínezve.
Albus most nehéz szívvel közelítette meg a különleges temetőt. Számára is különleges volt a hely, de nem a Peverell fiú miatt. Itt feküdt ugyanis édesanyja, akit alig egy hónapja helyeztek örök nyugalomra ezen a fákkal övezett, vadregényes helyen. Albus a temetés óta nem járt itt.
Most mégis ráfordult a temetőhöz vezető ösvényre. Maga, a holtak nyughelye egy növényekkel benőtt tisztás volt, amely a falu temploma mögött terült el. Albus kinyitotta, majd behajtotta maga mögött az alacsony, kovácsoltvas kaput, majd a ritkás fák között a sírokhoz botorkált. Szemüvege mögött kék szeme emberalakok után kutatott. Alig félpercnyi nézelődés után meg is pillantott két figurát, akik egy mohával benőtt, viseltes sírkő előtt álldogáltak. Albus megállt, és vállát az egyik fának vetve, a lombok és gallyak szellős rejtekében, tisztes távolságból figyelte a két embert.
- Aszongyák, a láthatatlanná tévő köppeny még mindég annak van a kezibe, aki Ignotusnak leszármazottya. Szóval, hogy családba maradt, no. De én nem hinném, hogy még mindég Godric’s Hollow-ba vóna a köppeny, valószínűbb, hogy Ignotus most elő leszármazottyai már nem élnek itt. Arról tudnánk. Itten, ilyen kis városba mindenki tud mindent, ehhe. Az is meglehet ám, hogy már muglik kezibe van a köppeny. Képzeljed csak el, fiam, azt a borzalmat! Meglehet, hogy valami mugli némber ágytakarónak használja azt a drága jó köppenyt, és nem is sejti, miféle csudálatos erő van benne!
- Én ugyan nem szeretném azt az ereklyét. Sokkal inkább kellene a pálca vagy a kő.
- Pedig biztos hasznos a köppeny is, fiacskám. Én elfogadnám. Nem bánnám, ha a halál még várna kicsinykét, és nem venne magához olyan gyorsan, mint ahogyan gondolom, hogy tenni fogja.
- Hány éves, apó?
- Nem soká tőtöm a száztizennyócat.
A beszélgetők egy idős, végtelenül ráncos és ősz férfi, illetve egy fiatal, aranyszőke, bongyor hajú fiú voltak. Az öreg olyan görbe volt, hogy botjára támaszkodva csak a fiú könyökéig ért, pedig, ahogy Albus elnézte a fák között, az ifjú sem lehetett túl magas. Olyan Aberforth magasságúra saccolta, vagyis majd’ egy fejjel alacsonyabb lehetett őnála. Nem volt olyan szikár és nyalka, mint ő, testalkatra is inkább Aberforth-ot idézte szélesebb, kerek vállával és erős derekával; vastagabb combján feszült a szalagos térdnadrág, vádliján a harisnya. Úri fiú – állapította meg magában Albus, elnézve az idegen elegáns ruhadarabjait. Mindemellett pedig a fiú enyhe akcentussal beszélt, ami még inkább azt az érzetet keltette, hogy előkelő fiatalemberről van szó.
Ahhoz nem kellett nagy tudomány, hogy Albus kitalálja, kinek a sírjánál álldogáltak; ő maga is járt már itt korábban, felismerte a híres sírkövet. És mikor eszébe jutott, miről is írt tanulmányt a híres és keresett Grindelwald, biztosra vette, hogy méltó ellenfele áll Ignotus Peverell sírkövénél az öreg társaságában, aranyszőke fürtökkel, elegáns térdnadrágban.
- Antioch és Cadmus Peverellről tudnak mit az itteniek, apó? – kérdezett aztán ismét a fiú.
- Nem sokat – válaszolta az öreg hurutos, el-elfúló hangján. – Aztat hallottam, Antioch valami eldugott, ismeretlen faluba hótt meg annak idején. Kis helyen akarta kipróbálni azt a csudálatos pálcát, hogy ne vegyék el tülle azonnal, de hát elvették, ugyi. De hogy ez hun vót… A rosseb tudja.
- Sheproeville-ben – mormolta olyan halkan a fiú, hogy az öreg ne hallja meg, majd vigyorogva tovább hallgatta a vén varázslót.
Albus hangtalanul lehelt egyet, elismerően. Gellert, a cikk alapján, Antioch Peverell ereklyéjének volt rajongója és tudósa. És tudta, hol veszett el a Pálca első ízben! Albus erről a Sheproeville nevű városról még sohasem hallott, de megígérte magának, hogy utána jár a dolognak, amint lehet.
- Cadmus pedig – folytatta az öreg –, a monda szerint egy whitecross-i skót lyányt szeretett, oda is kőtözött miatta, oszt miután övé lett a kő, a lyány falujába ment, ott támasztotta fő. Majd mikor rágyött, hogy nem lehetnek bódogok, ottan ölte meg magát. Bús történet.
- Igen – hagyta rá a fiú, majd leguggolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye Ignotus sírját.
Az öreg közben megpróbált kiegyenesedni, de csak annyi eredménye lett a próbálkozásnak, hogy fájdalmasan felnyögött, és jajgatni kezdett. A fiú még csak fel sem nézett rá, pusztán elvigyorodott, és vizsgálta tovább a sírt. Volt valami ördögi pajkosság a vigyorában, mintha mulatatta volna az öreg varázsló vénségének ilyetén megnyilvánulása.
- Jobb, ha én megyek, fiú. Öreg csontjaim mán nem bírják ezt a sok állást, ehhe – recsegte az öreg, és ráncos kezével megveregette az ifjú vállát.
- Minden jót, apó.
A vén mágus, botját harmadik lábként használva, magában motyogva eltotyogott. Az aranyhajú ifjú zsebéből pennát és pergament vett elő, és lejegyzett pár adatot, amit a kopott sírkőről leolvasni képes volt.
Albus kihúzta magát, szemüvegét megigazította az orrán, vett egy nagy levegőt, majd kilépett a fák rejtekéből.
Az ifjú felkapta a fejét, amint meglátta a látóterébe belépő alakot. Magas, nyurga termetű fiú jelent meg a temető szélén, a fák előtt. Tett pár lépést; könyékig érő egyenes, barna haja körbelengte hosszúkás arcát. Megállt egy sírkő mellett, és körbehordozta tekintetét a sírokon. Szemüveget viselt, az okuláré mögött pedig hihetetlen árnyalatú kék szempárja a környéket vizslatta.
Mikor pillantása őrá vándorolt, az aranyhajú fiú felállt Ignotus Peverell sírja elől.
- Adjon Isten szép jó napot! – köszönt a szőke ifjú.
- Hozta Merlin Godric’s Hollow-ban, úrfi – válaszolta a szikár, barna hajú.
Az aranyhajú úri fiú arcán ismét elterült az ördögi vigyor.
- Csak nem mágikus emberhez van szerencsém? – kérdezte aztán.
- Csak nem Gellert Grindelwaldhoz van szerencsém? – kérdezett vissza a másik.
A szőke fiú vigyora minden eddiginél szélesebb lett, és büszkén kihúzta magát.
- És csak nem Albus Dumbledore-hoz van szerencsém?
Albus meghökkent. Meglepetését legyűrve aztán kezet nyújtott a szőke fiúnak.
- Honnan ismer, ha szabad megkérdeznem?
- Én nagynéném elmondta, hogy beszélt Önnel – mondta Gellert, míg elfogadta a feléje nyújtott jobbot. – Dicsekedett velem?
- Alaptalanul talán?
Gellert nem felelt, csak vigyorgott továbbra is, arcán olyan kifejezéssel, mintha mindent tudna a világról, és semmivel sem lehetne zavarba hozni. Még egyszer megrázta Albus kezét, majd megbontotta a gesztust.
- Bathilda tud sokat beszélni, ha akar, de nem gondolom, hogy sok mindenkinek elmondhatta ilyen kevés idő alatt, hogy itt vagyok – tájékoztatott Gellert. – Egyedül Önről mondott nekem, elmondta, hogy fiatal, rendkívül tehetséges ifjú, akivel talán összebarátkozhatom. Kerítőnő? – kérdezte aztán sunyi tekintettel. Albus felkacagott. – Így mondják?
- Pontosan – bólintott Albus mosolyogva. – Remekül beszéli az angolt.
- Közel sem annyira, mint szeretném, de köszönöm.
- Tudtommal, Svájcban nem hivatalos nyelv.
- Nem, egyedül tanultam. Szeretem nyelveket.
- És a halál ereklyéi is érdeklik, amint látom – szólt Albus, és Gellert mellé sétált. Együtt tekintettek le a sírkőre, szinte ünnepélyesen.
- Igen, csodálatos lehet, ha az embernek birtokában van mind a három ereklyék. Akkor nem lehet semmi akadály, senki, aki útba állhat – szónokolt belelkesülve Gellert, majd szemében azzal a kacér csillogással körbenézett a temetőben –, még maga, a halál sem.
Albus követte Gellert példáját, és ő is körbetekintett a temetőben. Szeme az egyik leghátsó szegletben felsejlő, túlságosan is ismerős, még szinte friss virágokkal borított fehér sírkövön állapodott meg. Szívét összeszorította a fájdalom.
- Valóban csodás volna, ha az ember dacolhatna a halállal – mormolta Albus, majd enyhén megrázta magát, és újra Gellert felé fordult. Amaz csillogó, mézszínű tekintettel nézett fel rá. – Úgy vélem, nagynénje nem tévedett, amikor hasonlóságokat fedezett föl bennünk, Grindelwald úrfi…
- Hány éves? – kérdezte Gellert olyan fürgén, mintha már percek óta arra várt volna, hogy föltehesse ezt a kérdést.
- Tizennyolc múltam pár napja.
- Én tizenhat vagyok. Mit gondol, meg lehet engednünk magunknak, hogy tegeződjünk, és ne legyünk ilyen karót nyeltek? – Mondandója végén pökhendi grimaszt vágott.
Albus felkacagott, majd idegesen beletúrt hosszú hajába. Nem számított rá, hogy ilyen talpraesett, pimasz fiúval lesz dolga. Látatlanban pontosan olyan pökhendinek és fennköltnek képzelte Gellert Grindelwaldot, ahogyan ő viselkedett vele. Bűnbánó mosollyal nézett a kajánul vigyorgó fiúra.
- Megtisztelsz. Kezdjük elölről. – Azzal ismét kezet nyújtott. – Albus.
- Gellert – válaszolta Grindelwald, és megrázta Albus jobbját.
- Örülök, hogy megismertelek.
- Ja – kacsintott Gellert, mire mindketten nevetésben törtek ki.
Amint elhalt a kacaj, csend telepedett rájuk. Albus máris azon kezdett gondolkodni, mivel lendíthetné tovább a társalgást az első találkozáskor szinte kötelező jellegű kínos csenden, amikor Gellert - akit láthatóan tényleg nem lehetett zavarba hozni - újra megszólalt:
- Tudod, hogy Svájcon lakok?
- Olvastam az Öregbítőben – adta meg a választ Albus, mire Gellert nagyot bólintott, és megforgatta a szemét.
- Dicsekedett Bathilda a cikkemmel, ugye?
- Épphogy – vigyorgott Albus.
- Nekem meg téged dicsekedett – mondta Gellert, és egyik csinos, fehér ujjával megérintette Albus felkarját. Dumbledore megbizsergett; a hűvös angoloknál nem volt ilyesmi szokás. – Mondta, hogy volt téged vizsgáztatód nagy, végső vizsgán, és műveltél olyat pálcáddal, amit még sosem látott.
- Oh, ez igazán kedves tőle – mormolta Albus, és rémülten konstatálta, hogy fülig pirult.
- Ne menjél zavarba, Albus! – kacagott Gellert. – Csak azért mond ő ilyet, mert engem még nem látott varázsolni – pimaszkodott, és hetyke pozitúrába merevedett.
Albus nevetett, és pár pillanattal később Gellert is bekapcsolódott a kacagásba. Furcsa, s egyben üdítő jelenség volt a temetőben visszhangzó kamaszhahota. Gellert közben rátámaszkodott Albus vállára, míg kacagtak; Albus észre sem vette, de másodjára már nem idegenkedett a szinte teljesen idegen fiú érintésétől.
- Nem tudom, Svájcban mik a törvények – szólalt meg aztán Albus, miután már nem rázta a nevetés. – Szabad már az iskolán kívül is varázsolnod?
- Persze, minálunk is tizenöt év a határ.
- Akkor hogyhogy Bathilda még nem látott varázsolni?
- Hosszú évek után most találkoztam vele először – mondta Gellert. – Gyerekkorom óta nem láttam. Most viszont a szüleim, akiknek amúgy sincs ideje rám, mert annnyira elfoglaltak – forgatta a szemét Gellert –, úgy gondolták, jó lesz nekem itt lenni pár hetet.
- Van valami különösebb oka annak, hogy ide küldtek? – érdeklődött Albus, és örömmel vette észre, milyen gördülékenyen folyt közöttük a társalgás.
Gellert, ördögi vigyorát felöltve, ismét körbenézett a temetőben.
- Be kellett fejeznem az iskolát, és szüleim azt gondolják, talán a változás jót hat rám.
Azzal felpillantott Albusra, szemében a mindent tudók kacérságával. Albus csak pislogott, nem nagyon értette a dolgot.
- Vagyis ki-rúg-tak – tagolta Gellert, egyenesen belebámulva Albus arcába, úgy, mintha egy nehéz fölfogású gyerekhez beszélt volna. Albus nem bírta megállni, és elvigyorodott; meglepetésére Gellert is. – A szüleim nem akarnak ebbe belenyugodni, és azt gondolták, ha elküldenek messzire, csoda történik, és esetleg visszavesz a Durmstrang. De ha vissza is venne se mennék – közölte Gellert, és vigyora szélesebb lett. – Ott már nem tudnak mit újat tanítani nekem.
Albus bólintott, majd gyanakvóan kezdte vizslatni Gellertet. Az, mintha csak tükörképeset játszott volna, leutánozta Albus arckifejezését, és ugyanolyan fürkészően nézett vissza rá.
- A kérdésedre a válasz – mondta Gellert, mielőtt Albus megszólalhatott volna –, hogy voltak ügyeim. Nem nézték jó szemmel a professzorok a Durmstrangban. Jobbá akartam csinálni az iskolát, de nem mindenki értett vele egyet. – Majd hirtelen színpadias, mártír arckifejezést vett föl. – Pedig én csak jót akartam. Gazemberek.
- Széltolók – bólintott Albus, ugyanolyan komoly képpel.
- Csirkefogók! – tódította Gellert.
- Akasztófavirágok!
- Micsodákok?! – nyerített Gellert, és újra nevetésben tört ki.
Albus csak állt Ignotus Peverell sírja előtt, és bűnbánóan mosolygott. Mellette Gellert kétrét görnyedve nevetett. Végül, ellenszegülő rekeszizmát legyőzve, kipréselt magából pár szót:
- Nem… ismertem ezt… a szót… de vicces! – kuncogott Gellert, és összevigyorogtak Albusszal.
- Hajj… – törölte meg a szemét Albus szemüvege mögött –, idejét sem tudom, mikor nevettem ennyit.
- Elég unalmas lehet az életed – közölte minden kertelés nélkül Gellert, és komolyságot erőltetett magára.
- Az a szomorú igazság, hogy ráhibáztál.
- De hát most végeztél a Roxfortban, nem? – kérdezte Gellert; Albus bólintott. – És ha igaz, hogy legalább olyan okos vagy, mint én – Albus ismét elvigyorodott, a kekeckedő fiúra pillantva a szeme sarkából –, olyan munkád lesz, amilyet akarol. És az életed máris se nem lesz unalmas.
- Sajnos nem ilyen egyszerű a dolog. Van két fiatalabb testvérem, akikről gondoskodnom kell. Árván maradtunk. Ráadásul egyikük beteg. Nem hagyhatom magára – mormolta Albus. Gellert ugyanolyan kacér kíváncsisággal nézett rá, mint eddig, nem sok együttérzés tükröződött az arcán. – Hiába publikáltam én is figyelemreméltóan fiatalon, mint te, sőt, hiába kiáltották ki az esszémet az év publikációjának, ha nem hagyhatom el Godric’s Hollow-t… Itt pedig nem sok mindent történik.
- Miről szólt az esszéd? – kérdezte Gellert.
- Élőlényeken végzett transzformációkról. Újradolgoztam és továbbfejlesztettem számos bűbájt.
- Hmm… nem emlékszem rá. Pedig szívesen elolvasnám.
- Ha gondolod – kezdte Albus, és levette szemüvegét, hogy megtisztogassa; ez mindig idegességének egyik jele volt –, ellátogathatunk szerény hajlékomba. Ott el tudnád olvasni a cikket.
- Elég régóta állunk már itt a temetőben, teljesen meguntam – szólt Gellert, és elpakolta zsebébe a pergament és a pennát, amelyeket eddig a kezében fogott. – Ha nem zavarnék, szívesen megyek veled.
- Jöjj nyugodt szívvel, amennyiben nem zavar, hogy valószínűleg meg kell ismerkedned a goromba öcsémmel.
- Engem semmi sem zavar – közölte Gellert vigyorogva, majd Albusszal együtt elindultak lefelé a dombon, a Dumbledore ház felé.
6.
Aberforth-ot természetesen nem lehetett elkerülni – épp a tornácon pucolt egy mezőgazdasági szerszámot, amikor a fiúk hazaérkeztek. Gellert vidáman köszönt, ő azonban alig hallhatóan mordult egyet és biccentett, majd figyelmét újra a nagy kihívást jelentő feladatra fordította. Albus és Gellert csak összevigyorogtak a felsőbbrendűek lesajnáló pimaszságával, majd felmentek az emeletre.
Gellert az egész délutánt a Dumbledore-házban töltötte. Miután elolvasta Albus cikkét az Öregbítőben, számtalan kérdés és ellenvetés fogalmazódott meg benne, amelyeket esze ágában sem volt véka alá rejteni. Kissé hibás angoljával, németes akcentusával, a téma szakértőit megszégyenítő lelkesedéssel és gördülékenységgel vitatkozott Albusszal, aki fölöttébb élvezte a szópárbajt. Igaza volt Bathildának, amikor azt állította: járt a Durmstrangba egy fiú, aki méltó partnere lehetett bármilyen diskurzusban. Bármit állított, Gellert azonnal rávágta az ellenkezőjét, méghozzá olyan briliáns érvelésekkel alátámasztva mondandóját, hogy Albus csak ámult, és nem egyszer még el is bizonytalanodott saját véleményét illetően. És közben végig biztos volt abban, hogy Gellert számos pontos egyetértett vele, mégis szánt szándékkal kontrázott rá minden gondolatára – pusztán a móka végett.
Az átváltoztatástant érintő újszerű megoldások után Gellert mániáját vesézték ki, és legalább két órán át beszélgettek a halál ereklyéiről és a Peverell fivérekről. Albus is tudott egyet s mást a témáról, bár közel sem annyit, mint Gellert. Mégis úgy tűnt, új barátja rendkívül örült, hogy megosztotta vele azokat a történeteket, amelyeket még szüleitől hallott. Mikor újra felemlegették szüleit, Albus félt kissé, hogy Gellert talán rákérdez, mégis mi történt velük. Azonban csakúgy, mint a temetőben, amikor szóba került árvasága és problémás testvérei, Gellert most sem mutatott különösebb érdeklődést a téma iránt – talán tapintatból. Cserébe Albus sem firtatta, pontosan milyen világmegváltó tevékenységek miatt bocsátották el Gellertet a Durmstrangból. A fiúk nem beszéltek családról és magánéletről, inkább csak szenvedélyeikről, majd mikor kifogytak a szóból, Gellert ötletétől vezérelve sorolni kezdték érdemeiket – hogy kiderüljön, melyikük a nagyobb géniusz.
Gellert kezdett egy „Engem egy évvel korábban vettek föl a Durmstrangba, mint a hagyományos gyerekeket” dicsekvéssel, mire Albus rákontrázott, és közölte, hogy ő már édesanyja méhében is mutatott mágikus képességeket. Ez aztán átcsapott egyfajta versenybe, amelyben megpróbálták túllicitálni egymást, és végül hangzatos kitüntetéseiket egymás arcába harsogva éktelen hahotában törtek ki, mert szavaik összefolytak, és utoljára valami olyasmit hallottak, hogy „Önzetlenül Kimagasló a Mágikus Aranypenna Megreformálásáért Lovagkereszt”.
Amint a szőnyegen, az Öregbítők között görnyedezve nevettek, Albus csodálkozva döbbent rá, mennyire hiányzott neki egy ilyen ember társasága éveken át. A Roxfortban lelt néhány olyan fiatalra, akikkel megtalálta a közös nevezőt, de valahányszor hazaérkezett a nyári szünetre, sivár, unalmas börtönbe kényszerítették, ahol senki sem értette meg igazán. Az utóbbi egy hónap pedig minden börtönök legborzalmasabbja volt – bezárva egy kongó, üres házba, ahol nincs más társaság, csak egy goromba öcs, egy beteg kislány, és tizenegynéhány kecske az udvaron.
És erre tessék! Egyik-napról a másikra megjelent egy fiú, akivel kapcsolatban hirtelen úgy érezte, mintha ezer éve ismerte volna, mintha sosem látott öccsét találta volna meg benne, aki megérti, megbecsüli, és nem gyűlöli. Mintha Aberforth varázsütésre éles eszű, tettre kész és színes egyéniséggé vált volna. Albus azt kívánta, bár vérszerinti öccse gurult volna jobbra-balra a szőnyegen, hasát fogva a nevetéstől szőke, bongyor hajjal. Bár minden napot ezzel a fiúval kellene eltöltenie Aberforth helyett. Sokkal jobban szeretne itthon lenni.
A Nap már lenyugodott, amikor a fiúk úgy érezték, eleget kaptak egymásból egy napra. Kelletlenül bár, de Gellert szedelőzködni kezdett este nyolc óra tájban, hangosan azon töprengve, mennyire fogja „kiportalanítani a fenekét” Bathilda, amiért ilyen sokáig elmaradt. Olybá tűnt, Gellertnek is természetesnek hatott, hogy másnap is találkoznak, hiszen, mikor Albus megpendítette, hogy tudna időt szakítani rá másnap is, csak ördögi vigyorát felöltve biccentett, és közölte: „ja, natürlich”. Biztosította Albust arról, hogy zsenge kora ellenére nem kell féltenie, és hazaér épségben, majd elment.
Albus udvariasságból kérdezte, nem kér-e kísérőt hazáig, elvégre ő volt otthon Godric’s Hollow-ban. Igazából azonban úgy gondolta, Gellert volt az utolsó, aki a városban segítségre szorult volna. Egy iskolaelső durmstrangos fiú (ahol köztudottan nem anyámasszony-katonákat nevelnek), akinek a szemében ez az örök pimaszság tükröződött, aki nyilvánvalóan nem félt a tűztől… Nem féltette Gellertet. Mégis megkönnyebbült, amikor este tíz óra felé egy ismeretlen bagoly röppent be nyitva felejtett ablakán, és az íróasztalára pottyantott egy levelet. Gellert írt neki, és levelében elújságolta, hogy épségben hazaérkezett, nem is kapott ki annyira, mint előzetesen gondolta, majd – hosszas panaszkodás után, amely arról szólt, hogy nem volt elég ideje délután – a továbbiakban kifejtette, mely pontokon nem ért még egyet Albus esszéjével, amely megjelent az Öregbítőben. Albus éjfélig írta a választ, majd miután felébresztette Gellert baglyát - aki időközben elszenderült Uhu kalitkájában -, elküldte a levelet. Nem sokkal később a nagy macskabagoly ismét feltűnt az ablakban, és Gellert kurta válaszát hozta:
„Bathilda bagolyöléssel fenyeget. Holnap kifejtem, miért nincs igazad. Alig várom. Gellert”
Albus ráfirkantotta a pergamenszelet hátuljára, hogy „Rendben. Jó éjt. Albus”, majd útjára bocsátotta a madarat.
Fáradt mozdulatokkal aztán átöltözött, bebújt az ágyába, és a paplan alatt elnyúlva, a sötétségbe mosolyogva arra gondolt, legalább egy valamiben egyet értenek Gellerttel: ő is alig várta a következő találkozást.
Utolsó kommentek