7.
- Nem jól csinálod. Akkorát lendítesz azzal a pálcával, mintha vezényelnél.
- Ha tudni akarod, tudok vezényelni. Vadászkürtön játszok, és megtanultam karvezetni pusztán úgy, hogy néztem Schönfuchteln mestert a próbákon. Szóval hallgass.
- Nem is mondtad, hogy zenélsz. Jaj, a muzsika… csodásabb minden mágiánál!
- Én azért jobban szeretem a pálcám, mint a vadászkürtöm. Na, figyeld! Parlo Humano!
Zelda, Gellert baglya erre lefordult a szekrény tetejéről.
- Jól van? – kérdezte gyorsan Albus, miközben Gellert németül szentségelve az alélt madárhoz lépett.
- Ha tudnád, miket műveltem már vele – mondta Gellert, majd elmormolt egy ellenátkot, mire Zelda magához tért. – Igazi túlélő ez a bagoly. De lehet, a sok bűbáj, amik kipróbáltam rajta elrontották, és már nem fog rajta semmi. Mindenre elájulsz csak, te büdös dög? – kérdezte Gellert a madarat, mire az dühösen vijjogott egyet, és kirepült Albus nyitott ablakán.
- Úgy látom, megharagudott rád – közölte Albus, és nagyon igyekezett nem nevetni.
- Ostoba madár. Pedig érzem, hogy majdnem sikerült!
- Próbáld meg Uhun. Csak annyit kérek, hogy ne öld meg.
- Köszönöm a bizalmat – vigyorgott Gellert, és Albus baglyához lépett, aki mindeddig békésen üldögélt kalitkájában, azonban ekkor izgatottan megrázta tollait. – Amúgy tudod, hogy ez fülesbagoly?
- Természetesen – bólintott Albus.
- És te mégis Uhunak nevezed?
- Pihent pillanatom szüleménye. Na, fogd a pálcát!
Gellert csak vigyorogva megcsóválta a fejét, majd megállt Albus mellett a kalitkával szemben. Uhu sárga szeme nem sok jót ígérően villogott. Albus Gellert mögé sétált, és megfogta a fiú kezét.
- Koncentrálj. – Gellert mézszínű szemét réssé húzva összpontosított. – Energia a csukló elejébe.
Albus tenyerével érezte, ahogy Gellert bőre árforrósodott az oda összpontosuló mágiától.
- Kis, kör alakban lendítesz, nem úgy, mint Schünfulton mester, vagy ki.
Gellert elkuncogta magát; oda lett a koncentráció.
- Ne vigyorogj, így sosem fogod szóra bírni! – korholta Albus, mire Gellert bólintott, és megrázta magát.
Egy pillanattal később, már ugyanolyan feszült figyelem tükröződött a vonásain, mint a közjáték előtt. Albus ismét megérezte Gellert csuklójának elején az energiákat.
- Parlo Humano – súgta Albus Gellert fülébe. – Megszólaltatod. Gyerünk.
- Parlo Humano! – mondta Gellert, miközben kis, kör alakban lendített ébenfa pálcájával.
Színtelen bűbáj röppent ki a pálca végéből, és a kalitka apró ajtaján beröppenve telibe találta Uhut. A két fiú megkövülten meredt a fülesbagolyra, olyan sóvárgó tekintettel, mintha egy csoda megszületését várták volna. És akkor Uhu kinyitotta a csőrét.
- U-huuugysem tu-huuudod.
Gellert olyan éleset sikított, mint egy lány. Albus is felkiáltott diadalmasan, majd a következő pillanatban már egymást ölelve ugráltak Albus szobájában.
- Hallottad? – kérdezte Gellert, miután abbahagyta az ugrándozást, és vad lelkesedéssel meredt Albusra.
- Már hogyne hallottam volna! – kiáltotta Albus szélesen mosolyogva, és hátba veregette a fiút. – Briliáns volt! Tökéletes!
Gellert kurjantott egyet, majd hirtelen a bagoly felé fordult.
- Úgysem tudom? – támadt neki a madárnak vigyorogva. Uhu csak nézett rá nagy, közönyös szemével. – Hát márpedig tudom! Beszédre bírtalak, te madár!
Uhu csettintett a csőrével, majd vijjogott egyet.
- Jaj, igen, hamar elmúlik a hatása – mondta Albus a kalitkához lépve. – Nekem is így volt a kecskével. Egy mondat, aztán el is tűnik a bűbáj, mintha sosem érte volna.
- Kit érdekel? Ez hatalmas felfedezés, Albus! – szónokolt Gellert, és két kézzel megragadta Albus vállát. – Ezzel történelmet írhatol!
Albus lesütötte a szemét, és elpirulva mosolygott. Gellert felnevetett, és vállon veregette barátját.
- Nagyon jó tanítol. Elmehetnél tanárnak.
Albus felpillantott rá; kék szeme hálásan és boldogan csillogott.
Gellert még egyszer megveregette Albus vállát, rákacsintott, aztán újra Uhu felé fordult, és mintaszerűen nyelvet öltött rá. A madár gőgösen rámeredt, majd ülőrúdján egyensúlyozva addig tipegett, míg hátat nem fordított a fiúknak.
- Néha pont olyan pökhendi ez a madár, mint te vagy – kacagott Gellert, miközben előhalászta mellényzsebéből a zsebóráját.
- Nekem szimplán van tartásom – kontrázott Albus, míg megigazította szögletes szemüvegét –, és ezt te, aki olyan szeleburdi és hebrencs vagy, mint egy tündérmanó, pökhendiségnek értelmezed.
- Ennek a vitának akkor lenne értelme, ha tudnám, mit jelent a szeleburd meg a hebroncs vagy miket mondtál. – Albus nyitotta a száját, hogy kisebb nyelvészeti előadásba fogjon, de Gellert, aki látta a közelgő veszedelmet, gyorsan közbevágott: – Tudod, mit? Igazad van, hebroncs vagyok, nem vitatkozom, ledőlök nagyságod előtt! – Azzal tényleg térdre vetődött.
Albus kacagásban tört ki. Gellert vigyorogva feltápászkodott, és miután még egy pillantást vetett a zsebórájára, felsóhajtott.
- Megyek kell – szólt, és eltette az óráját. – Segítenek kell Bathildának takarítani. Holnap jönnek szüleim.
- Oh, valóban említetted, hogy meglátogatnak – ráncolta a szemöldökét Albus. – Holnap érkeznek?
- Igen, és két napot lesznek itt. Tehát, kedves barátom – szólt fennkölt hangnemben Gellert, és rátámaszkodott Albus vállára –, ideig nélkülöznöd kell csodás társaságomat. Amint lehet, jelentkezem.
- Levelet sem küldhetek? – kérdezte Albus, miközben Gellerttel az oldalán kiindultak a szobájából.
- Az nem lenne jó, ha egész nap Uhu ott repkedne Bathilda házában, de egy-egy levelet szerintem küldhetünk minden este – bólintott Gellert, mialatt lebaktattak a lépcsőn.
- Remek.
A nappaliba érve megpillantották Aberforth-ot, aki az apró étkezőasztalnál ült, és egy halom zöldséget próbált felaprítani az ebédhez. Gellert vidáman intett neki, amint a bejárati ajtó felé igyekezett. Aberforth nem viszonozta a gesztust, csak csépelte tovább a fehérrépát és a karalábét, rikító-kék szemét nem véve le Gellertről. A szőke fiú (egyik kedvenc, primitív játékának hódolva) leutánozta Aberforth arckifejezését, és ugyanolyan gyanakvóan nézett vissza rá. Majd mikor az asztal mellé ért, hirtelen mozdulatot tett felé.
- Buh! – kiáltotta Gellert, Aberforth felé lendülve.
Az ifjabb Dumbledore fiú felsikoltott, és kirepültek kezéből a zöldségek és a kés.
Gellert őrült hahotában tört ki, mialatt Aberforth szégyentől égő arccal, szemében tömény gyűlölettel lehajolt, és elkezdte összeszedegetni a zöldségeket.
- Hadd segítsek – szólalt meg ekkor Albus, megelőzve öccsét és egy esetleges durva kirohanást, majd varázspálcájával a zöldségekre mutatott.
- Ne merészeld! – tajtékzott Aberforth, és kiverte a pálcát Albus kezéből. A háttérben Gellert még hangosabban nevetett. – Tüntesd el a házból ezt az elkényeztetett ripacsot, mielőtt belévágom a kést!
- Hé, csak vicceztem! – kacagott Gellert.
- Velem te ne viccelődj, német pokolfajzat, mert pórul jársz! – fröcsögött Aberforth, és kezében a késsel Gellertre mutatott, aki még mindig szélesen vigyorogva bár, de megadóan föltette mindkét kezét.
- Svájci – kuncogott Gellert. – De a pokolfajzattal nem vitatkozok.
- Tüntesd el innen, Albus, vagy én dobom ki! – kiáltott Aberforth, és ekkor bátyja felé fordult.
Albus szeme résnyire összeszűkült, arcvonásai megkeményedtek, amikor öccse kést szegezett rá. Aberforth, látva bátyja haragos vonásait, leengedte a kést, és újra lehajolt, hogy folytassa a szétgurult zöldségek összegyűjtését.
Albus ekkor fölvette a földről a pálcáját, majd Gellert mellé sétált.
- Gyere, kikísérlek.
Gellert még vetett egy pimasz pillantást a földön négykézláb kúszó, dühkitörés szélén álló Aberforth-ra, majd újra elindult a bejárati ajtó felé.
- Ijedős öcséd – közölte Gellert, mialatt belebújt elegáns félcipőjébe.
- Nem ismered még. Jobb nem játszani ilyesmit vele. Nem sok humorérzéke van.
- De neked legalább van elég – vigyorgott szélesen Gellert. – Ugye, hogy vicces volt?
Albus nem felelt, csak mosolygott halványan. Gellert letörölte képéről a vigyort, és kinyitotta az ajtót.
- Majd írok levelet este – szólt, miközben kilépett a házból.
- Alig várom – szólt utána Albus, majd miután Gellert még egyet intett neki, és behajtotta maga mögött a kiskaput, bezárta az ajtót, és visszaindult a konyhába.
Aberforth a mosogatóban súrolta a zöldségeket, és mikor meghallotta a közeledő lépteket, hátraperdült.
- Kerek egy hónapja tűröm ennek a paprikajancsinak a pofáját – kezdte Aberforth –, de ha még egyszer be mered hozni a házba, nem állok jót magamért, Albus!
- Nem akart rosszat neked, csak tréfált – felelt higgadtan az idősebb testvér. – De persze te mindent támadásnak veszel, bármit is tett volna, ugyanígy tajtékoznál…
- Ez – a – fiú – gonosz! – tagolta Aberforth, és dühében földhöz vágott egy répát.
- Ne őt okold a saját korlátoltságodért, Aberforth! – szólt immár erélyesebben Albus. – Gellert jó ember, csak te túlságosan primitív vagy, hogy meglásd benne a szépet…
- Hahhha! – Aberforth tébolyodott nevetésben tört ki. – Te bezzeg látod benne a szépet mi, bátya? A csinos arcában, a selymes fürtjeiben! Lefogadom, hogy még az alfelét is szépnek találod, eh?
Albus nem volt képes válaszolni. Annyira megdöbbentették Aberforth szavai, hogy hosszú másodperceken keresztül csak állt a konyhaasztal mellett, és tátva felejtett szájjal, elkerekedett szemmel bámult öccsére. Aberforth szemében vad utálat lobogott, és érezte, hogy most sikerült igazán érzékeny ponton eltalálnia mindig nyerésre álló bátyját.
- Azt hitted, nem látom, hogyan nézel rá? – szúrta Aberforth hangjában maró gúnnyal. – Mintha szerelmes lennél belé! Úgy csüggesz rajta, olyan sóvárgó szemekkel, mintha hóthalál szerelmes lennél belé! Egy hónapja mást sem csinálsz, csak lógsz ennek a pokolfajzatnak a nyakán, úgy loholsz utána, mint egy házimanó, és Gellert ííígy, Gellert úúúgy… Ha tehetnéd, feleségül is vennéd, vagy férjül, vagy mi! Most is, hallottam ám, hogy visongtatok odafönt, mint két fruska!
- HALLGASS! – robbant ki a kiáltás Albusból, és a fiú körül felizzott egy fényes, ragyogó aura.
- SZÁNALMAS VAGY! – üvöltötte háborodottan Aberforth. – A nagy Albus Dumbledore-t kénye-kedve szerint ugráltatja egy svájci majom! Szánalmas vagy és ferde…!
Aberforth megtántorodott, és irdatlan erővel nekivágódott a konyhaszekrénynek. Száznyolcvan fokos fordulatot pördült, így gyomrát érte az ütés, amikor nekiütődött a szekrény szélének. Meggörnyedt, mély lélegzetekkel próbálta csillapítani a testében tomboló fájdalmat. Majd hasát markolászva, könnybe lábadt szemmel visszafordult bátyja felé.
Albus ott állt, ahol addig is, az asztal túl végén - keze a magasban, ütésre emelve. De nem ütött. Legalábbis nem a kezével. Albus Dumbledore nem hiába volt a legígéretesebb ifjú mágus Angliában. Tizennyolc évesen már pálca és varázsige nélkül, puszta tekintetével is képes volt mágiát előidézni.
- Ha tudnád – hörögte Aberforth, és kék szeméből kifordult egy könnycsepp –, hogy most mennyire gyűlöllek.
Albus nem felelt. Csak állt ugyanúgy az asztal mellett, nem szólt semmit, még a szeme sem rebbent. Aztán pár másodperc múltán leengedte a karját, hátat fordított öccsének, és felcsörtetett a szobájába.
8.
Bathilda Bircsók unokaöccse, Gellert Grindelwald már több mint egy hónapja érkezett Godric’s Hollow-ba, a városlakók mégsem tudtak sokat az ifjúról. Leginkább az maradt meg emlékeikben róla, hogy szinte sohasem lehetett egyedül látni – az idősebb Dumbledore fiú (amelyiknek olyan kellemes volt a modora, és állítólag csodagyereknek számított) szinte minden alkalommal vele volt. Albusra máskülönben egyáltalán nem volt jellemző, hogy gyakran felbukkant volna a városban. A Godric’s Hollow-i lakosok udvarias, intelligens, de zárkózott fiúnak ismerték őt. Így mindenki örömmel látta, hogy a fiatal, sápadt, mindig gondterhelt Albus végre nyitott a világ felé, és gyakorta megfordult a nyílt színen is Gellert Grindelwalddal az oldalán.
A két fiú alkotta páros mindennapos látvány lett Gellert megjelenése, vagyis július eleje óta. Hol a vásártéren kacarásztak, hol a töltésen nyújtózkodtak a fűben, hol a Godric’s Hollow szívében található tó mellett töltötték idejüket egy-egy hatalmas platánfa alatt. Legtöbbször elmélyült diskurzusba bonyolódva, parázs vita közepén tartva, vagy hangosan nevetve lehetett velük szembetalálkozni. Összességében azonban az jellemezte a két tizenévest, hogy jobb szerettek elbújni, minél messzebb a családi házaktól és a nyüzsgő utcáktól, és meghitt magányukat élvezve eltölteni szabadidejüket olyan helyeken, ahol kevésbé zavarhatták meg őket.
Augusztus első hetének végéhez közeledve Albus rossz hírt kapott. Megtudta, hogy újdonsült legjobb barátját elszakítják tőle pár nap erejéig; Gellert szülei ugyanis látogatóba érkeztek Svájcból, hogy megbizonyosodjanak arról, tékozló fiuk kinőtte-e már veszélyes szeszélyeit, és javult-e annyit magatartása a távoli, ködös Albionban, hogy visszaírathassák a Durmstrangba. Időközben, meghitt beszélgetéseik során Gellert már elárulta, miért is bocsátották el az intézményből idejekorán, amikor még két év hátra volt tanulmányaiból.
„- Az elsősök között rengeteg sárvérű volt. Majdnem az ötven százaléka! Szerinted ez normális dolog, Albus?
- Az igazat megvallva nem tartom normális dolognak. Borzasztóan magas szám.
- Szerintem is! És ezt nem titkoltam a vezetők elől sem, és mondtam nekik, hogy ’Merlin barmai, miért vesztek fel olyat, akinek ki tudja, mennyi mágia csörgedezik az ereiben, ha van egyáltalán valamennyi!?’ És még ha van is, milyen minőség? A minőség, Albus, a minőség! A vezetők a Durmstrangban a mennyiséget tartják fontosabbnak, mint a minőséget, ami szerintem nagyon nagy hiba. Nekem senki sem hiteti el velem, hogy valaha is jobb mágus válik egy sárvérűből, mint egy aranyvérűből.
- Valami ilyesmiben én is hiszek. Bár én elsősorban nem genetikai alapon, inkább a neveltetés miatt. Aki mágiamentes környezetben nő fel, nehezebben fejlődhet a későbbiekben.
- Igen, ez is igaz. És mi lesz így a vége, mondjad! Muglikat fogunk felvenni a Durmstrangba meg a Roxfortba, és majd megtanítjuk nekik őseink titkát? És miért? Pusztán jó szándékból, hogy segítsünk rajtuk? Én azt mondom, úgy segíthetnénk nekik a legkönnyebben és a leghatékonyabban, ha mi vezetnénk őket. Többek vagyunk, mint ők, Albus, ezt még te, aki ilyen jószívű vagy sem vitathatod.
- Nem vitatom. Többek vagyunk.
- Jobbak!
- Többek, Gellert.
- Rendben, akkor többek! Jogunk van vezetni a muglikat, és nekik is jobb lenne. Sokkal jobb lenne a világ, ha a mágikus népek lennének többen, és nem a muglik. Ilyesmi eszmék hirdetése miatt rúgtak ki az iskolából.
- Azt hirdetted nyíltan, hogy el kellene nyomni a muglikat?
- Valamit valamiért, Albus. Ha így marad a világ, nem fog fejlődni sehova. Ha a mi kezünkben lenne a hatalom, képzeljed csak, milyen csuda világ lenne! Gyökerestül fordulna fel minden, minden virágzana, megújulna, az összes vívmány, amit ezek a szerencsétlenek feltaláltak mágia nélkül, ezeket mind tökéletesíthetnénk! És nem titokban kellene kísérleteznünk, a mágia szabadon fejlődhetne és tobzódhatna! De ehhez áldozatokat kellene hoznunk, igen. Áldozatok lennének. De áldozat nélkül nincs fejlődés!
- Azt mondod, jobb lenne a világ, ha leigáznánk a muglikat és a mugliivadékokat?
- De csúnyán mondod. Nem leigázni. Csak átvenni tőlük azt, ami minket illet. És azzal kreálni új, jobb jövőt – vér és könnyek árán. Elkerülhetetlen lenne, de… de, hogy mondjam…?
- A nagyobb jóra törekedve tennénk?
- Pontosan!”
Míg Gellert ideiglenes otthonában, saját elmondása alapján „sznob” szüleivel összezárva magyarázni kényszerült a bizonyítványát, addig Albus kénytelen-kelletlen visszarázódott abba a ritmusba, amely Gellert érkezéséig jellemezte mindennapjait: vagyis napi háromszor ételt készített, alkalmanként besegített Aberforth-nak a házimunkába, illetve a szobájában kuksolt és olvasott, kísérletezett, vagy Gellert leveleit (amelyekből ekkorra már körülbelül három tucat összegyűlt) olvasta újra. Összeszólalkozásuk óta Aberforth és Albus nem sokat kommunikáltak egymással. A bőbeszédű csevej addig sem volt kenyerük, de csúnya összekapásuk óta még annyit sem beszéltek egymással, mint azelőtt. Leginkább csak éltek egymás mellett, és még ha egy légtérbe kényszerültek is, nem vettek tudomást a másikról. Albus nem bánta a csöndet, úgy gondolta, még mindig jobb a durcás hallgatás, mint a mérgező szópárbaj.
Augusztus második hetének utolsó napján aztán váratlan időpontban érkezett Gellert baglya, Zelda. Mindaddig éjjelente hozta Gellert leveleit, amelyek vagy panaszos hangvételűek voltak („Egész nap apámat kell hallgatnok! Azzal fenyeget, hogy ha nem javulok meg, beírat a Beauxbatons-ba!”), vagy a halál ereklyéiről és aköré font vágyálmaikról szóltak („Nézd, mit találtam fel! Ha a köpeny háromszög, a kő kör, a pálca pedig egy vonal, akkor nagyon jó szimbólumot kreálok. Mindenki ismerni fogja ezt a jelet, ez lesz Albus Dumbledore és Gellert Grindelwald jobb világának jelképe!”), vagy pedig radikális eszméinek kiéléséül szolgáltak („A nagyobb jóért, ahogy mondtad, Albus!”).
Albus mindhárom típusú levélre próbált pozitívan reagálni, bár a nyugtatgatás és az ereklye-kutatás iránti lelkesedés könnyebben ment neki, mint a muglik legyőzéséhez való bólogatás. Albus nem minden ponton értett egyet Gellert eszméivel, mégis úgy érezte, ha lehetősége adódna kiszabadulni Godric’s Hollow-ból és útra kelni Gellerttel, hogy megalapozzák a jobb, mágusok vezette jövőt, szó nélkül, sőt, örömmel menne vele. Ővele, akivel minden más volt. Aki mellett kiteljesedhetett végre, aki félszavakból is megértette, aki meglátta benne a szépet, azt, amelyet senki más, és akiben ő is látta a szépséget. A mindent felemésztő, vad, bohém szépséget. Gellert volt az egyetlen, aki még akkor is mosolyogni látszott kacéran, amikor csak ült, komoly képpel, maga elé meredve. Minden porcikájából sugárzott valami éltető erő… ami életben tartotta Albus Dumbledore-t sivár, Godric’s Hollow-i börtönében.
És ekkor Zelda csőrével bekopácsolt az ablakon. Albus felkapta a fejét, és mikor megpillantotta az ablakpárkányon ülő macskabaglyot, letette az íróasztalra Gellert egyik levelét (amelyet körülbelül már századszor olvasott újra), és az ablakhoz lépett. Miután kinyílt az ablak, Zelda beröppent, és Albus kezébe pottyantott egy levelet. A fiú csodálkozva felpillantott a falán ketyegő kakukkos órára. Három óra múlt pár perccel. Gellert ilyenkor nem szokott írni… Gyorsan kibontotta a levelet.
„Végre elmentek! Gyere át Bathildához! Gellert”
Albus szélesen elvigyorodott, felkapott egy pennát az asztaláról, sebtében ráfirkantotta a pergamen hátuljára, hogy: „Indulok. Albus”, majd miután útjára bocsátotta Zeldát, azonnal szedelőzködni kezdett.
Levette talárját, és belebújt utcai ruhaneműibe. Kis, fali tükrében leellenőrizte, nem kócos-e hosszú haja, majd kilépett szobájából. Levágtatott a lépcsőn, szívében a hívogató szabadság édes érzetével. Futás közben arra gondolt, mi mindent fog neki mesélni Gellert, szinte látta lelki szemeivel, miként fog barátja csacsogni és vitázni németes kiejtésével, annyi mindent be kell pótolniuk, vajon elég lesz-e a délután…?
A lépcsőről leszökkenve Aberforth-szal találta szembe magát. Öccse Ariana szobája felől érkezett a nappaliba. A két fivér egymásra nézett, majd Aberforth köszönés nélkül a lépcső felé indult, hogy felmenjen az emeletre.
- Arianánál voltál? – kérdezte aztán Albus, és boldogságának mámorától vezérelve elhatározta, félre teszi a haragot, amelyet napok óta tápláltak öccsével.
Aberforth megállt, és visszafordult.
- Mert talán érdekel, hogy van… – dörmögte Aberforth, aki láthatóan nehezebben bocsátott meg.
- Természetesen érdekel – felelte Albus, még mindig nyugodtságot erőltetve a hangjába. – Hogy van?
- Jól – vakkantotta Aberforth, és ismét a lépcső irányába indult. Mentében visszasodródott elfojtott motyogása: – Undorító, hogy úgy teszel, mintha érdekelne a családod…
- Aberforth! – csattant Albus hangja.
Öccse megállt a legalsó lépcsőfokon, és mikor visszafordult, arcán tisztán kivehető volt az elégedettség: hát sikerült ismét felbosszantania.
- Én próbálok normális hangnemet tartani veled – kezdte Albus, és bár hangját továbbra sem emelte fel, kemény tónusa jól tükrözte haragját –, elvárom, hogy te is így tegyél!
- Mégis miért tartsak normális hangnemet veled szemben, ha nem érdemled meg?
- Hogy mondod…? – hüledezett Albus, majd újra megtalálva önbizalmát, minden büszkeségével így szólt: – Mint családfő, több tiszteletet érdemlek!
Aberforth felprüszkölt.
- Az iskolában tiszteljenek, mert okos vagy? Godric’s Hollow-ban tiszteljenek, mert udvarias vagy a faragatlan öcséddel szemben? Én pedig tiszteljelek, mert te vagy a család feje? – fröcsögte Aberforth, és leszökkent a lépcsőről. – Tudd meg, bátya, hogy egy fikarcnyit sem tisztellek! – Azzal a padlóra köpött.
- Vigyázz a szádra! – emelte fel a hangját Albus, de Aberforth túlharsogta.
- Mégis mitől lennél családfő? Attól, hogy Arianát hetek óta nem láttad, vagy hogy velem úgy bánsz, mint egy kutyával, nem pedig, mint testvéreddel? Vagy hogy meg sem próbálod védeni édesapát, amikor szóba kerül, miért került az Azkabanba? Lefogadom, hogy édesanyát sem szeretted…
- ELHALLGASS! – Albus körül felizzott a vibráló aura.
- NEM hallgatok el, TE nekem NEM parancsolsz! – üvöltötte Aberforth és közelebb lépett megrendült, falfehér bátyjához. – Sokkal inkább vagyok családfő, mint te, nekem kellene parancsolnom! Neked ehhez a családhoz semmi közöd sincs!
- Aberforth!
- Gyűlölsz itt lenni, gyűlölsz engem, és Arianát is! Mi tart még itt? Én nem marasztallak, Arianának sem hiányoznál! Menj Merlin hírével, nem kellesz nekünk! Menj csak a svájci pokolfajzathoz, menjetek világot látni, mint minden hozzátok hasonló álszent, felvágós ficsúr…
- HALLGASS!
-… MI TART MÉG ITT? – Aberforth még közelebb lépett, és mellbe bökte bátyját vastag mutatóujjával. – VÁLASZOLJ! GYŰLÖLSZ MINKET, ALBUS, AKKOR MIÉRT VAGY MÉG ITT?!
- IGEN, SOKKAL SZÍVESEBBEN LENNÉK BÁRHOL MÁSUTT – kiáltotta Albus villámló tekintettel, sudár alakját körberagyogta a fénylő aura –, DE KÖTELESSÉGEM MARADNI, ÉS GYŰLÖLLEK, AMIÉRT IDE LÁNCOLSZ! MOST BOLDOG VAGY?!
Aberforth bár szólásra nyitotta a száját, nem felelt. Csak állt Albustól alig fél méterre, a támadni készülő ember helyzetében, majd összecsukta a száját, és tekintetében tömény utálattal nézett ziháló, kipirult arcú bátyjára. Vonásai bár koránt sem voltak barátságosak, arckifejezése mégis nyugodtabbnak tűnt; az elfogadás jelei mutatkoztak rajta.
Kiderült végre az igazság. Albus nem színlelt tovább, volt egy őszinte mondata, amely magában hordozta életük igazságát. Az igazságot pedig csak elfogadni lehet. Dacolni ellene vagy tagadni hasztalan. Aberforth arcán ez tükröződött a zsigerből fakadó utálat mellett.
- Szomjas vagyok.
A két fiú egyszerre fordult az érkező hang felé, amely a nappaliból nyíló eldugott sarok felől jött. Albus hátra kapta a fejét, Aberforth pedig bátyja magas alakja mellett nézett a szobába érkező kislányra. Az alacsony, vézna lányka nagyra nyílt, vizeskék szemmel nézett a két fiúra, majd beesett arcán hatalmas mosoly terült el, és hangosan így kiáltott:
- APA! – Majd széttárt karokkal, esetlenül szaladni kezdett Albus felé.
Albus rendezte feldúlt arcvonásait, és fél térdre ereszkedett, hogy Ariana a karjaiba szaladhasson. Akkor aztán a kislány belecsimpaszkodott a nyakába, és csak szorította és szorította. Albus is megölelte a lánykát, majd finoman eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen.
- Én nem apa vagyok, csillagom – mondta halvány mosollyal az arcán.
Ariana mosolya erre lehervadt, pár pillanat erejéig teljes üresség ült ki az arcára. Majd újra elmosolyodott, és ismét kitárta két karját.
- Aberforth!
- Nem, nem Aberforth, angyalkám – súgta Albus.
Ariana tekintete ekkor a tőlük nem messze álló Aberforth-ra siklott. Világos szemöldökét összeráncolta a gondolkodásban, majd harmadjára is elterült arcán az a tiszta, csodálatos mosoly.
- Albus!
- Bizony, én vagyok – mosolygott Albus, és szorosan megölelte a húgát.
Ariana nevetett, és ölelt két vézna kis karjával. Mikor megunta a dolgot, kibontakozott Albus öleléséből, és a konyha felé indult; kinyújtott kézzel haladt egy üvegpohár felé, amelyet a konyhaszekrényen felejtett valamelyik fiú. Aberforth azonnal utána szaladt, és megelőzve húgát felkapta az üvegpoharat, eltette egy szekrénybe, majd kivett ugyanonnan egy bádogbögrét. Vizet töltött bele, majd a bögrét Ariana felé nyújtotta. A kislány elvette, és ivott. A Dumbledore-házban legalább egy tucat ilyen bádogbögre volt, mind Ariana számára fenntartva. A lányka egyszer majdnem elveszítette szemének világát, mikor ivás közben felrobbantott egy üvegpoharat. A bádogot csak megolvasztani tudta.
Ariana, míg nagy kortyokkal itta a vizet, hatalmas szemét Albusra függesztette, aki még mindig a nappaliban állt, kissé megilletődve. Majd azt a kezét, amelyikkel nem fogta a bögrét, Albus felé nyújtotta. Nem mozgatta a kézfejét vagy az ujjait invitálóan, csak tartotta sovány karját a levegőben; mégis nyilvánvaló volt, hogy hívta idősebb bátyját.
- Albusnak mennie kell, Ariana – szólt ekkor Aberforth. A kislány felpillantott rá, keze lehanyatlott. – Fontosabb dolga van. Majd én játszok veled, jó?
Ariana belemosolygott a bögrébe, majd hirtelen eldobta azt, és futkározni kezdett a nappaliban. Aberforth felvette a bögrét, és miután elpakolta, Ariana után indult. Még vetett egy gyilkos pillantást Albusra, aztán minden figyelmét Arianára fordította. És a kislány szemében sem létezett innentől kezdve más, csak Aberforth. Sikongatott, szaladgált és nevetett.
Albus pedig hátat fordított nekik, és szívében mérhetetlen szomorúsággal kilépett a bejárati ajtón.
9.
- Az arcába kiáltottam, hogy szívesebben lennék másutt. És hogy haragszom, amiért őmiattuk itt kell maradnom. Ha tudnád, mennyire gyűlölöm most magam.
- A dühöd jogos, Albus. Máshol kellene lenned, más emberek között.
- Ez nem mentség.
- De az.
- Nem, nem az, Gellert.
- Áh, én beszélhetek neked… Túl jó vagy.
Albus keserű mosolyra húzta a száját. Gellert volt talán az egyetlen a Földön, aki jónak, mi több, túlságosan jónak látta őt.
A fiúk Bathilda kertjében üldögéltek. Vagyis Albus inkább már feküdt a kis szökőkutat körülvevő padok egyikén, míg Gellert egy másik karfáján ült. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozott, hogy Gellert általában nem volt képes sokáig egy helyben megmaradni, így míg Albus kellemesen elnyúlva pihent, ő többször is felpattant a padról, és céltalan mászkálásba kezdett. Most is így tett, mialatt Albust hallgatta, aki egy hónappal azelőtti megismerkedésük óta először beszélt a családjáról.
- És mi történt a húgoddal? – kérdezte Gellert, miközben kavicsokat hajigált a szökőkútba. – Azt mondod, nem könnyű vele, hogy különleges.
- Igen, valóban az – mormolta Albus maga elé meredve. – Alapvetően tündéri kislány. Olyan szép volt kiskorában. Mindenki azt mondta, világszép leány lesz belőle, és hogy majd Aberforth meg én bele fogunk őszülni, míg elhessegetjük mellőle a rengeteg fiút… – Albus halkan felnevetett. – Olyan okos, eleven kislány volt. A család szeme fénye. Aztán… – Itt hangja furcsán elvékonyodott. Megköszörülte torkát, és úgy folytatta: – Aztán egy nap három mugli fiú megleste őt. Nem csoda, olyan gyönyörű volt. Hat éves volt mindösszesen, nem tudta még kontrollálni a mágiát, természetesen jött belőle…
- Aham – dörmögte Gellert, kitartóan dobálva a kavicsokat.
- Meglátták, megijedtek tőle, és… – Albus arcvonásai fájdalmas fintorba gyűrődtek. – Nem tudjuk, mit tettek vele… De bántották. Valahogyan bizonyosan bántották, mert onnantól kezdve nem használt mágiát. Nyolc éve fojtja el magában a varázserőt, Gellert. Az pedig eszi belülről, a kis lelkét és a testét is, felemészti, uralja. Néha kitörései vannak. Néha épphogy csak észrevehetőek… néha végzetesek. – Albus lehorgasztotta a fejét, és ingatag hangon tette hozzá: – Édesanyánk június elsején halt meg. Arianát próbálta lecsillapítani egy különösen erős kitörés során.
Gellert keze ledermedt félúton; a kezében fogott kavics nem landolt a szökőkútban. Mézszínű szemét a magába roskadt Albusra fordította; tekintete furcsán haragosnak tűnt.
- Akkor nem csoda, ha utálod húgod.
Albus felemelte fájdalommal telt pillantását, és Gellertre nézett.
- Nem! Dehogy, oh, Gellert… Nem gyűlölöm őt – rázta a fejét Albus. – Nem tudja, mit cselekszik, és aki nincs tettének tudatában, az nem is okolható érte. Ezért is haragszom apámra – folytatta Albus, és szavait harag itatta át. – Gyermekeket bántalmazott. A gyermekek pedig nem tudják, mit cselekszenek.
- Apád még él? – kérdezte Gellert, és végre eldobta a kavicsot. Az halk placcsanással merült el a vízben.
- Igen. Börtönben van. Bosszút állt a húgomért a három mugli gyermeken.
- De akkor jogos volt.
- Jogos vagy jogtalan, nem az számít! Helytelen volt! – suttogta Albus, szemöldökét szinte könyörgően összeráncolva. – Gyermekeket bántalmazott. A gyermek nem tudja, mit cselekszik.
Gellert visszanézett Albusra, sárgásbarna szemében hitetlenség csillogott. Beledobott még egy követ a vízbe, majd csípőre tette kezét.
- Gyerekkoromban volt a szomszédunkban egy lány. Nagyon szép volt, legalábbis a többiek fiúk annak tartották meg a lányok is. Fényes, piros haja volt, mint a láng, olyan szép kék szeme, mint a tiéd.
Gellert nem vette észre, de Albus arca felragyogott ezt hallva. Mindig olyan komoly vonásait gyöngéd áhítat itatta át egy pillanat erejéig, majd úgy tűnt tova a szinte szerelmes tekintet, mintha sosem lett volna ott. Albus felült a padon, Gellert pedig folytatta:
- Beképzelt volt. Öntelt és kegyetlen. Mindig másokat bántott testben és lélekben is. Engem sokáig békén hagyott, a többiek mondták, hogy szerelmes volt velem. De én nem szerettem őt. Megmondtam ezt neki, és ezért aztán engem is bántott. De csak egyszer. – Gellert rövidke hatásszünetet tartott; Albus kíváncsian előrébb dőlt ültében. – Ellene fordítottam a mágiát, ami bennem lakott. Nem tudom, mit csináltam vele, de egy biztos: azóta nem bánt senkit. Nem megy emberek közé, és alig beszél. – Gellert közelebb lépett Albushoz, és szemében ördögi csillogással pillantott le a padon ülő fiúra. –Pontosan tudtam, hogy rosszat okozok neki. Az volt a célom. A szándékom. És ne feledd: öt éves voltam. A gyermekek pontosan tudják, mit cselekszenek. Apád jól tette, ha bosszút állt.
Albus hátradőlt a padon, úgy nézett fel az előtte álló fiúra.
- Néha igazán félek tőled – mondta aztán.
Gellert elnevette magát, és felugrott az egyik padra.
- Az jó!
- Ajvé… – dörmögte Albus, és beletúrt hosszú hajába. – Ne haragudj. Fecsegek itt, panaszkodom. Pedig ha tudnád, hogy vártam ezt a találkozást! – Gellert csak vigyorgott, a pad karfáján egyensúlyozva. – Azt hittem, ott folytatjuk majd, ahol abbahagytuk, tervezgetve a halál ereklyéinek felkutatását, vagy csak álmodozunk majd, és újra segítesz elhinni, hogy kiszabadulhatok innen, és elmegyünk felépíteni a szebb jövőt, a…
- Nagyobb jó nevében! – fejezte be a mondatot Gellert, és felkurjantott.
- Igen – mosolygott Albus, amint elnézte a padon ugrabugráló fiút. – Ezt vártam. De nem láttam előre ezt az ügyet Aberforth-szal és Arianával. Bocsáss meg, ha untattalak.
- Ugyan – legyintett Gellert, bár arcán meglehetős unott kifejezés ült. – A családdal mindig baj van. Az enyém is bajos. No, de majd ha leszek mágiaügyi miniszter – emelte fel hangját Gellert, és hetyke pozitúrába meredt a padon állva –, leszek olyan elfoglalt, hogy nem lesz időm családra, és nem fogok velük szenvedni.
- Én nem hagyhatom el Arianát – mormolta alig hallhatóan Albus. Gellert barátjára nézett, és kedvetlenül visszarendezte végtagjait egy átlagos testtartásba. – Gondoskodnom kell róla egy egész életen át, amely vagy az övé, vagy az enyém lesz.
- De ha megteremtjük a jobb világot, Albus – szólalt meg Gellert, és szavait újra átitatta a megszállott lelkesedés; közben leugrott a padról és Albushoz lépve átölelte csüggedt barátja vállát –, nem kell bújni a húgodnak! Abban a világban ugyanolyan jobb és több ember lesz, mint mi, hiszen mágikus! És mindenki, akinek van varázsa, szabadon fejlődhet majd! És ha húgod megérti majd, hogy soha már nem kell szégyellnie és titkolnia a benne rejlő csodálatosat, biztosan meggyógyul! És ha csak fele annyi mágia van benne, mint benned, a bátyjában, kiváló boszorkány lesz belőle.
Albus hálásan mosolygott a felette álló Gellertre. Gellert viszonozta azt egy vigyorral, majd hátba veregette Albust.
- Szép is volna, ha mindez megvalósulna.
- Fog! – közölte határozottan Gellert. – Én majd megcsinálom. Elvégre miniszter leszek, lesz hatalmam.
Albus összeráncolta sötét szemöldökét, és derűs elképedéssel meredt Gellertre.
- Mágiaügyi miniszter szeretnél lenni? – kérdezte Albus mosolyogva; első ízben szomorúságának nyomása alatt nem jutott el tudatáig Gellert ezen terve.
- Legalább – bólintott Gellert vigyorogva. – Én majd Svájcban, te meg itt.
- Oh, én nem vágyom ilyen tisztségre.
- Nem?! – kiáltott hirtelen Gellert, és arckifejezéséről lerítt, hogy ennél nagyobb ostobaságot vagy szentségtörést még életében nem hallott. – Akkor mit akarsz majd csinálsz?
- Nem tudom – mormolta Albus. – Talán tanítanék.
- Tanítanál?! – visszhangozta döbbenten Gellert. – Miért?
- Te mondtad, hogy jó tanár lennék.
Gellert becsukta elképedéstől nyitva felejtett száját, és megadóan biccentett.
- Az igaz, hogy jó tanár lennél, de arra pazarolni a tehetséged… sokkal többre vihetnéd!
- Tehát tehetségesnek vél, Grindelwald úrfi? – kérdezte Albus szemtelenül mosolyogva, és felkászálódott a padról.
Gellert állát vakargatva úgy tett, mint aki nagyon eltöprengett egy rendkívül fontos problémán.
- Nos… be kell ismerni, nem vagyol annyira kutyaverő, mint eleinte gondoltam.
- Kutyaütőre gondol, miniszter úr – pimaszkodott Albus.
- Jól van – legyintett Gellert, és Albushoz lépve finoman megbökte a felkarját –, oktass ki csak, te, diákok réme! Majd ha te nyelvtant fogol tanítani a Roxfortban, én a nagyobb jóra törekedve megváltom a világot!
- Még ha valóban mágiaügyi miniszter leszel is – vette át a szót Albus, és ő is vállon bökte Gellertet –, én pedig csak egyszerű tanár, akkor sem tudsz majd legyőzni.
Gellert felkacagott, és légiesen felugrott az egyik padra. Megpördült, és pálcát szegezett Albusra. Albus szeme összeszűkült szemüvege mögött, és ő is pálcát húzott.
- Nagy a szájad – sziszegte Gellert. – Szófecsérelés helyett inkább bizonyítsad, hogy jobb vagy, mint én!
- Kísérted a sorsot? – suttogta Albus, és alig észrevehető mozdulatot tett a pálcájával
A szélsebesen kiröppenő ártást, Gellert ugyanolyan finom mozdulattal hárította is - majd arcán minden addiginál ördögibb vigyor terült el.
- Akkor fog zokogni az ég, és nyögni a fák… akkor dől majd össze a világ, amikor te engem legyőzöl, Albus Dumbledore.
Azzal Gellert felkiáltott, és támadni kezdte Albust.
Utolsó kommentek