Ajándékozott: minden merengő
Korhatár: 12
Figyelmeztetés: slash (de csak említés szintjén, egyáltalán nem vészes, bárki elolvashatja, garantálom)
Jellemzők: canon, dráma, akció/kaland
Leírás: Albus Dumbledore és Gellert Grindelwald története ez. Megismerkedésükről, barátságukról, érzelmekről, indulatokról, kapcsolatokról szól. A puzzle jó pár darabját szétszórta Rowling a HP kötetek alatt (főleg a hetedik könyv vág ide) – ezeket a mozaikdarabokat szedtem össze, és egészítettem ki magam kreálta darabkákkal, hogy a puzzle teljes lehessen. Remélem, nem okozok csalódást, és nem bánod meg, ha elolvasod ezt a kisregényt.
Szerző megjegyzése: El nem mondhatom, mennyire csalódott voltam, amikor kiderült, hogy az én ajándékozottam nem írta meg a saját történetét, így kizárásra ítéltetett, így pedig a történet, amelyet elvileg neki írtam, gazdátlan lett. Az adminok azt a megoldás találták ki, hogy ha ilyesmi fordul elő, a gazdátlan történet minden merengőé lesz. Így hát kedves olvasó, fogadd tőlem szeretettel ezt a kisregényt.
Rejtélyes Alkotó
1. rész
2. rész
3. rész
4. rész
5. rész
6. rész
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Jó olvasást!
Negyvenhat év és két hónap
1.
A Nap élesen, szinte bántóan tisztán ragyogott a késő júniusi égbolton. Hasát süttetve, teli szájjal vigyorgott az égen, vígan szórva sugarait, mint holmi nyílvesszőket. A szemet gyönyörködtető kékséget csak itt-ott tarkította néhány elkent pacára emlékeztető felhő – máskülönben igazi nyári forróság tombolt Nyugat-Angliában.
Egy Godric’s Hollow nevű kisvárosra is ugyanígy tűzött a Nap. Nem is lehetett sok emberrel találkozni az utcán - a járdák üresen terpeszkedtek a földön, a macskakövek háborítatlanul sütkérezhettek. Valahol a távolban egy rikkancs kínálta a Nyugati Hírmondót az arra tévedőknek. Csüggedt hangjából azonban kisejlett, hogy nem sok vevője akadhatott ezen a tikkasztó napon.
Godric’s Hollow főutcáján, a békésen sütkérező macskaköveket fölverte egy lovas kocsi. A pej kanca patkóinak csattogása visszhangot vert a mozdulatlan kerítések mögött, a néptelen udvarokban, és a napsugarakban fürdőző, harsány színű virágok közt is az előkertekben.
Albus Dumbledore is hallotta a patkók kopogását.
Vakítóan kék szempár emelkedett elő egy folyóirat mögül. A szokatlan színű tekintet a szemközti ablakon kipillantva végigkísérte a postakocsi útját, amint elhaladt a házuk előtt, majd mikor látta, hogy előttük nem állt meg (ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy ma nem érkezett számukra posta), visszasüllyedt a sárgás pergamenlapok mögé.
Albus a Dumbledore-család Godric’s Hollow-i otthonának konyhájában álldogált ezen a forró, júniusi napon. 1899-et írtak, és az újságba belemélyedt fiú alig tizennyolc éves volt. Hátát az egyik konyhaszekrénynek vetve, szemöldökráncolva olvasta a Tradicionális Transzformációk legújabb számát. Mellette, az ódivatú tűzhelyen két lábas állt és egy serpenyő. Mindhárom edényben főtt vagy sült valami, hangosan rotyogva, sűrű gőzöket eregetve. De Albus Dumbledore-t szemmel láthatóan sem a hangos bugyborékolás, sem a lassan orrfacsaró szagú füst nem volt képes kizökkenteni az olvasásból. Háta mögött a konyhaszekrényen szakácskönyv feküdt kinyitva, magára hagyottan.
- Odaég! Nem látod, te lüke?! – érkezett váratlanul egy hang a nappali irányából.
Albus ismét kilesett a folyóirat, és szemüvegének pereme fölött, hogy meglássa Aberforth-ot, aki grimaszba gyűrődött arccal csörtetett be a konyhába.
- Neked is szép napot, öcsém – szólt higgadtan Albus, majd miután vetett egy pillantást a tűzhelyen rotyogó ételekre, öccsét megelőzve előkapta zsebéből a varázspálcáját, és egyetlen mozdulattal eloltotta a három lángot.
- Nagyon vicces! – vakkantotta Aberforth, miközben leellenőrizte, nem égett-e oda valami.
Miután csalódottan megállapította, hogy minden épp megfelelően sült át és főtt meg, vad mozdulatokkal elkezdte lepakolni az edényeket a tűzhelyről az apró ebédlőasztalra.
Albus letette a Tradicionális Transzformációkat a szekrényre, elővette varázspálcáját, és öccséhez lépett. Egy pálcamozdulattal kiragadta Aberforth kezéből a serpenyőt, majd az asztalra navigálta azt.
- Egyedül is meg tudok teríteni! – háborgott Aberforth.
- Tudom, de nekem gyorsabban és szebben megy – felelte Albus, míg felszelte a jól átsült marhahúst.
- Na várj csak, másfél hónap, és én is varázsolhatok majd itthon, amint betöltöm a tizenötöt! Akkor majd…
- Ha rajtam múlna, nem adnék tizenöt éves gyereknek pálcát a kezébe. Mekkora ostobaság ez a törvény. Fel kellene emelni a korhatárt legalább tizenhét évre… – töprengett hangosan Albus, és egy pillanatra beüvegesedett a tekintete, amint elragadták a gondolatai.
Aberforth gúnyos köhintése rángatta vissza a valóságba. Akkor folytatta a tálalást: tört krumplit szedett a felszelt húsok mellé.
- Én addig vagyok nyugodt, amíg nem varázsolsz itthon. Amúgy is, miért tennéd? Én mindent elintézek. Neked is be kell ismerned, öcsém, hogy elég jól bánok a pálcával.
- Persze, rá tudod venni a locsolókannát, hogy énekeljen, míg öntözzük a virágokat, meg tudod reptetni a kecskéket, meg veszélyes átkokat tudsz megidézni, de a főzőbűbájokkal nem boldogulsz, eh? – dörmögte az orra alatt Aberforth. – Pedig nekünk nem éneklő kanna kell, hanem rendes étel az asztalra.
Albus megmártott egy kanalat a harmadik edényben, majd megkóstolta, hogy sikerült a leves. Szájának sarka megrándult.
- Majd belejövök, csak idő kérdése – válaszolta, és nekiállt kiszedni a levest.
- Jó lenne, ha nem lennél ilyen öntelt – mormolta Aberforth.
Albus felhagyott addigi tevékenységével, és az öccse felé fordult; egyik kezében merőkanál, a másikban varázspálca. Talán komikusnak hatott volna, ha szögletes szemüvege mögött nem villogott volna úgy rikító-kék szeme. Aberforth kevés dolgot utált jobban annál, mint mikor bátyja úgy bánt vele, mint egy gyerekkel, akit helyre kell rakni, így kihúzta magát, és dacosan nézett vissza Albusra, ugyanolyan színű szempárjával.
- Aki patrónust tud megidézni, és felsőfokon foglalkozik az animágiával, és ilyen… – A konyhaszekrényen heverő folyóirat felé pillantott –… ilyen Transzcendentális Tökkelütöttségeket olvas, annak a főzőbűbájok meg se kottyannak, mi? Azt gondolod, előtted nincs lehetetlen. Öntelt vagy – sziszegte Aberforth.
- Jól látod, öcsém. Előttem nincs lehetetlen – zárta le a vitát Albus, majd visszafordult a leveshez.
Aberforth, beletörődve a vereségbe, undorodva elkapta tekintetét ügyködő bátyjáról. Szeme aztán ismét megállapodott a Tradicionális Transzformációkon, és közelebb lépett, hogy vessen egy pillantást a cikkre, amelyet Albus épp olvasott.
Albus befejezte a tálalást; két személyre terített. Miután végzett, megfordult, és meglátta a tudományos folyóiratot böngésző Aberforth-ot. Odalépett a konyhaszekrényhez, és magához vette a lapot. Aberforth felkapta a tekintetét, és elpirult – mintha rajtakapták volna, amint valami szégyenletes dolgot művelt. Albus lemondó pillantást vetett az öccsére.
- Minek bámulod? Úgysem érted. – Azzal megfordult, és elindult a nappalin át az emeletre vezető lépcső felé. – Szólj Arianának, egyetek. Én majd később eszem.
Aberforth szégyennel vegyes haraggal nézett a bátyja után. Az ő sokszorosan kitüntetett, nagy reménységű, szerte híres bátyja után, aki nem akart együtt étkezni egyszerű öccsével és beteg húgával.
2.
Július elsejére a tikkasztó forróság csillapodott valamelyest, de az idő még mindig igazán melegnek volt mondható. Godric’s Hollow lakói közül már többen kimerészkedtek délelőtt, illetve késő délután a szabadba, hogy rendbe tegyék kertjeiket, megjavítsák a fiákereket, vagy elidőzzenek kissé a háziállatok között.
Albus Dumbledore azonban nem vágyott a szabadba. Fehér bőre mutatta is, hogy nem sok időt töltött odakint. Inkább bent üldögélt a szobájában, mint most is, és kísérletezett, olvasott vagy írt. Most az utóbbival foglalatoskodott. Íróasztala fölé görnyedve egy hosszú levelet körmölt. Pennája szélsebesen szelte a pergament; szálkás, csinos betűi már az egy méter hosszú papiros háromnegyedét beborították. A pergamen és a tinta mellett, Albus könyökénél egy kibontott boríték hevert. A címzés tudatta, hogy Nicolas Flamel volt a feladó, aki minden bizonnyal valami rendkívül érdekes témával kapcsolatban levelezett Albusszal, hiszen a fiú olyan lendülettel írt, amely csak akkor ragadhatja magával az embert, ha valóban számára érdekes dologról értekezik. A szoba egyik sarkában baglya, Uhu fejét a szárnya alá dugva aludt kalitkájában.
Albus megállt egy pillanatra. Pennáját a tintásüvegbe állította, és míg megrázta elfáradt jobb kezét, kék szeme végigfutott a levélen. Idegen szavak, latin kifejezések tarkították a papírt, bűbáj leírások, bájitalreceptek bújtak meg a betűhalmazban. Albus, miután végigért a levélen, újra pennája felé nyúlt, és a pergamen fölé hajolt.
Nagyobbfajta vibrálás rázta meg a házat.
Albus azonnal felhagyott az írással, pennáját az asztalra dobta, majd fölpattant a székből, és kirontott szobájából. Végigszaladt a felső emeleti szűk folyosón, majd lerohant a lépcsőn. Félúton járt, amikor újabb vibrálás rezgette meg a házat, és egy női hang elnyújtottan felnyögött. Albus megszaporázta a lépteit, és mikor leugrott az utolsó lépcsőfokról, meglátta a nappaliba beeső Aberforth-ot. Öccse piszkos overallban, izzadt ingben, fején szalmakalappal megállt egy pillanatra, hogy vessen rá egy pillantást, majd felmordult, és a ház legtávolabbi sarka felé kezdett szaladni. Albus futólépésben követte; könyékig érő világosbarna haja lobogott mögötte.
- Nem volt robbanás, csak megremegtek a falak, és nem is kiáltott – mondta Albus, miközben öccse után ő is leszaladt azon a pár lépcsőfokon, amelyek egy pinceszerű helyiség bejáratához vezettek.
Az ajtó előtt aztán Aberforth szembe fordult vele, és villogó tekintettel így szólt:
- Jobb, ha te nem jössz be.
- De ha bármi baj van, én jobban tudok segíteni…
- De téged nem szeret! – köpte Aberforth. Albus alig észrevehetően összerezzent, de nem vitatkozott. – Nem is ismer, csak felzaklatnád!
- Hiszen a bátyja vagyok! – sziszegte végül Albus, és hangjában cseppnyi keserűség érződött.
- És azzal véget is ér a kapcsolatotok! Egy vérből vagytok, de nem foglalkozol vele, nem beszélsz vele, nem tudod, hogyan kell megnyugtatni! A nagy Albus Dumbledore-nak nem akaródzik törődni a beteg húgával, eh? Túl megalázó…
- Ne mondj ilyet, Aberforth – suttogta Albus.
Aberforth csak gúnyosan ciccentett, majd a kilincs után nyúlt. Egyazon pillanatban bentről a női hang ismét felnyögött, és a padló döccent egyet a lábuk alatt.
- Fejezd be a trágyázást! – vakkantotta Aberforth. – Én addig lecsillapítom a szégyellnivaló húgunkat…
- De dolgom van… – kezdte volna Albus, és mutatóujjával a plafon felé bökött, szimbolizálva, hogy a szobájában várja őt egy fontos feladat.
Aberforth erre mellbe bökte őt egyik mocskos, kecskeszagú ujjával.
- Menj, és trágyázz ki a kecskék alól!
Aberforth olyan ellentmondást nem tűrően közölte ezt, hogy Albus még replikázni is elfelejtett. Öccse még egy lesújtó pillantás után lenyomta a kilincset, majd eltűnt az ajtó mögött.
Albus fáradtan felsóhajtott, homlokát az ajtónak döntötte; a fehérre festett fa szinte égetett, úgy átforrósodott a mögötte lakó kislány szabadon engedett energiáitól. Albus megdörzsölte bizsergő homlokát, majd a taposni kezdte a lépcsőfokokat.
A bejárati ajtó felé ment. Mielőtt azonban kilépett volna az ajtón, fején keresztül lehúzta otthon viselt talárját. Godric’s Hollow akkor már évszázadok óta vegyes lakosságú városnak számított, és a mágikus népek nem hirdethették nyíltan varázslóképességüket a muglik miatt. Albus kiment az ajtón, belebújt a ház előtt hagyott egyik koszos gumicsizmába, feltűrte ingének ujját, és kedvetlenül kilépett a napfénybe.
Délután három óra lehetett, és bár a Nap már nem tűzött olyan erősen, mint délben, így is fojtogatóan meleg volt. Albus átvágott az előkerten, és a dísznövények között tenyésző gazokat elnézve elhatározta, hogy éjszaka kilopózik majd, és varázslattal kigyomlálja a kertet. Aberforth sosem értett a virágokhoz és a növényekhez, a kert rendben tartása mindig anyjuk feladata volt… Albus arcán fájdalmas kifejezés suhant át, amint eszébe jutott édesanyja. Elszakította szemét a virágokról és bokrokról, amelyeket a drága Kendra Dumbledore ültetett, és folytatta útját a ház mellett álló kecske-ól felé.
A Dumbledore-család több mint egy tucat kecskét tartott. Aberforth születése után vették föl ezt a szokást. Addig nem tartottak háziállatokat, de a középső Dumbledore gyermek valamilyen megmagyarázhatatlan okból szenvedélyesen szerette ezeket az állatokat, így a Dumbledore-házban mindennapos jelenség lett a mekegés. Aztán kiderült, hogy Arianára is jó hatással voltak a kecskék; a kislány jobb napjain szeretett játszani velük, ölelgetni a szelídebb példányokat – természetesen csak sötétedés után, amikor a kíváncsi szomszédok nem kotnyeleskedhettek bele a dolgaikba. Mindemellett pedig a kecskehús mindig ízlett mindenkinek.
Albus kinyitotta a karám ajtaját, majd miután bement rajta, kelletlenül magához vett egy vasvillát. Az állatokat kerülgetve az ólba ment, és nekilátott az Aberforth által ott hagyott szekérre hányni a trágyát.
- Ez igen, hölgyeim és uraim – mormogta magának, miközben egy kiadós adag szalmával kevert trágyát dobott a szekéren felgyülemlett halomra. – A nagy Albus Dumbledore! Nézzék meg alaposan, mily remekül tud trágyát hányni… Pazar.
Közben megjelent mellette egy kecske, és rágcsálni kezdte nadrágján az egyik bujtatót. Albus lepillantott rá, mire a kecske abbahagyta a csócsálást, és hangosat mekegett.
- Igazad van – bólintott Albus, és rátámaszkodott a vasvillára. – Szánnivalóan rosszul trágyázok.
A fekete kecske újra mekegett. Albus kék szeme összeszűkült, majd a fiú előhúzta a pálcáját a zsebéből. Egy hosszú pillanatig némám meredt az állatra, gondolataiba veszve, majd pálcáját a kecskére szegezte, és azt mormolta:
- Parlo Humano!
Színtelen bűbáj röppent ki a pálca végéből, és eltalálta a kecske fejét. Az állat egy másodpercig csak állt, pislogott egyet, majd kinyílt a szája.
- Fe-neeeem ned-reeeeg.
Albus szélesen elvigyorodott. Mindig oly komoly vonásai szétfolytak, és láthatóvá vált a nyurga, szikár, hosszúkás arcú fiatal fiú, aki megbújt a gondterhelt külső mögött.
- Finom nadrág? – kérdezte a kecskét vigyorogva. Az csak pislogott, majd újra csócsálni kezdte a bujtatót. – Azt mondtad, hogy finom nadrág? Ha tökéletesíteni lehetne egy ilyen bűbájt… – szónokolt Albus, és teljesen lemerevedett az ólban, vasvillájára támaszkodva, arcára fagyott mosollyal, míg a fekete kecske vígan rágcsálta a nadrágját. – Ez Merlin-díj lenne! Megtudhatnánk, mit gondolnak az állatok… Legalább ezüst-fokozat, de inkább arany!
Lepillantott a kecskére; az épp le akarta szakítani a bujtatót. Albus kiszabadította magát a kecske fogai közül, és mélyen a szemébe nézett.
- Mondd még egyszer! – Keze közé fogta az állat fejét. – Fenem nedreg! No!
A kecske pislogott, majd hangosat mekegett, de ezúttal egyszerű „meeeee” jött ki a torkán.
- No, próbáld újra! Parlo Humano! Halljuk!
- Meeeee!
Albus legyintett a lelombozó választ hallva, de arca még mindig ragyogott az előbb tett felfedezéstől. A szekérhez lépett, mentében csak úgy meglegyintette a pálcáját, mire előbukkant a semmiből egy darab pergamen és egy penna. Leült a szekér azon végébe, amelyet még nem borított trágya, és vad jegyzetelésbe kezdett. Közben alig hallhatóan mormogott nagy, hosszú orra alatt:
- Verbális változást okozó bűbáj, mint a silencio vagy a sonorus, szóval így… – És bal kezében fogott pálcájával kis kör alakban lendített; jobbjával rendületlenül írt. – Az energiát a csukló elejébe összpontosítani… – Erre a pálcája szikrákat kezdett szórni. – Kellhet még egy plusz ige, biztos másként hat majd gerincesekre, mint gerinctelenekre, ha azokra hat egyáltalán…
- Albus, fiam, a kecskék engedéllyel legelik édesanyád virágait?
Albus felkapta a fejét, és az ólból kipillantva meglátott egy asszonyt, aki a kerítés előtt állt, és rosszalló tekintettel a virágágyások felé nézett. Albus felkelt a szekérről, zsebeibe tömködte a pergament, a pennát és a pálcáját, majd kisietett a kecske-ólból.
- Szent szalamandra, nem mentek onnan?! – kiáltott rá két tarka kecskére, akik a liliomok és nárciszok között falatoztak; másik három a kerítést rágcsálta. Albus nyitva felejtette a karám ajtaját. – El onnan, éhenkórászok!
Azzal hosszú karjaival hadonászva üldözőbe vette a kecskéket. A virágpusztítók, amint meglátták a trágyafoltos nadrágban feléjük szaladó, szélmalomként kapálózó, hosszú hajú fiút, hanyatt-homlok menekültek a virágágyásból. Albus karjait széttárva a karám felé terelte őket - útba ejtve a másik hármat is -, és miután mindegyik randalírozó a helyére került, gondosan bezárta a karám ajtaját.
Akkor kisimította izzadt arcából hosszú haját, és az asszony felé fordult, aki még mindig a kerítésnél állt, és arcán jóindulatú mosollyal nézett a felé közeledő fiúra.
- Egész ügyesen tereled már őket.
- Aberforth nyomába sem érek – lihegett Albus, majd rámosolygott az asszonyra. – Köszönöm, hogy figyelmeztetett, Bircsók asszonyság.
- Albus, nagykorú vagy, sőt, most már a családotok feje is. Épp itt az ideje, hogy Bathildának szólíts.
- Megtisztel – mosolygott Albus a kerítés belső oldaláról –, Bathilda.
Bathilda Bircsók negyvenes éveiben járó történész asszony volt, és azon kevesek egyike, aki a Dumbledore családdal jó viszonyt ápolt. Most mosolya fájóan együttérző félévé szelídült, és gyöngéd hangon kérdezte:
- Hogy vagytok, kedvesem?
- Köszönjük, élünk, ahogy tudunk – biccentett Albus.
- Ariana?
- Drága, mint mindig.
- És Aberforth?
- Dühös. Mint mindig – mosolygott Albus, enyhén gúnyosan.
- Próbáld megérteni őt, Albus – szólt az asszony, miközben megigazította elegáns, szalaggal átkötött szalmakalapját. – Nem lehet neki könnyű egy ilyen fivér mellett. Mindenkinél több kitüntetést kaptál, akik találkoztak már veled, mind hatalmas jövőt jósolnak neked…
- Mégis ő tereli jobban a kecskéket – szólt közbe Albus. – És itthon ez a fontos. Itt nem számítanak a kitüntetéseim.
- Keserűség csendül a hangodban, fiú – állapította meg Bathilda. Albus nem tiltakozott, csak nézett rá a kerítés túloldaláról, napsütéstől hunyorogva, de a mosolya valóban keserű volt. – Sejtem, hogy nem ez vágyaid netovábbja. – Azzal szalmakalapos fejével a kecske-ól felé intett.
- A kötelesség előbbre való, mint a vágyálmok.
Bathilda mosolygott, majd elismerően biccentett.
- Ezt szépen mondtad. Amúgy első pillanatban azt hittem, Aberforth-ot láttam az ólban a szekér szélén üldögélni – váltott témát az asszony, és Albus titkon hálás volt neki ezért –, de aztán észrevettem, hogy hosszabb volt az illető haja, mint öcsédé. De jószerével ennyi különböztet meg titeket egymástól. Hogy lehet két fiú ennyire hasonló…
- És mégis ennyire különböző? – fejezte be a gondolatot Albus. Bathilda biccentett. – Ezt én is gyakran megkérdem saját magamtól. De a választ nem tudom. Amúgy – váltott könnyedebb hangnemre Albus –, nem vagyunk annyira egyformák külsőleg. Aberforth cserzett, napégette bőre még csak nem is hasonlít az én sápadt ábrázatomhoz. – Bathilda felkuncogott. – És öcsém már most jóval szilajabb termetű, mint én, pedig még a tizenötöt sem töltötte be. De erős, mint egy randalór. Én csak a pennát emelgetem, míg ő nehéz zsákokat.
- Ég és föld vagytok, igaz-e?
- Kétségtelenül – bólintott Albus.
Ajtó nyikordulása érkezett a ház felől. Albus megfordult, és Bathilda is a bejárati ajtó felé pillantott. Aberforth lépett ki az udvarra.
- Emlegetett szamár – állapította meg tárgyilagosan Albus, majd hozzátette: – Vagy inkább kecske.
- Szervusz, Aberforth! – kiáltott oda Bathilda, és meglengette kesztyűs kezét.
- Kezit csókolom – mormolta a kisebbik Dumbledore fiú, és az ól felé indult.
- Várj csak, Ab! – kiáltott újra Bathilda, mire Aberforth megállt, és komótos léptekkel a kerítésnél álldogálók felé indult. – Talán téged is érdekelhet az újság. Képzeljétek, pár hétig nálam vendégeskedik az unokaöcsém.
Aberforth, mikor elég közel érkezett, legyökerezett tisztes távolságban bátyjától és a történész asszonytól. Bathilda alig észrevehetően, ámulva megcsóválta a fejét, amikor rá szegeződött a két teljesen egyforma szempár; figyelmesen hallgatta őt a két fiú, akik hajuk hosszát, bőrük színének árnyalatát, és némi magasságbeli különbséget leszámítva szinte teljesen egyformák voltak.
- Valóban? – kérdezte aztán Albus.
- Igen. Ma érkezett, de kimerítette az utazás, így most pihen. De megeshet, hogy egymásba botoltok itt, az utcán, így úgy tartottam helyesnek, ha szólok róla – mondta Bathilda, majd hozzátette: – Amúgy sem találni sok korotokbelit Godric’s Hollow-ban a mi fajtánkból. Barátkozzatok majd.
- Albus nem barátkozós fajta – közölte váratlanul Aberforth. – Azt gondolja, nincs olyan ember Godric’s Hollow-ban, aki érdemes lenne a barátságára, így szerintem halálraítélt vállalkozás, Bircsók asszony…
- Aberforth pedig – vágott közbe Albus, és most először érződött harag a hangjából – jobban szót ért a kecskékkel, mint az emberekkel, így valóban kétséges, hogy jó társaság lennénk… öhm… – Albus érdeklődően felvonta a szemöldökét, és sürgetőleg intett a kezével.
- Gellert – adta meg a választ Bathilda.
- Tehát kétséges, hogy jó társaság lennénk Gellertnek.
Aberforth felprüszkölt, majd hátat fordított a kerítésnél álldogálóknak.
- Engem vár a munka, amit Albus nem végzett el. Minden jót, asszonyom.
- Minden jót – köszönt Bathilda, majd némán addig követte a távolodó Aberforth alakját a szemével, míg el nem tűnt a kecske-ólban.
- Elnézést kérek az öcsém viselkedése miatt – szólt Albus, és olybá tűnt, ezt a mondatot már rutinszerűen alkalmazta; hangja színtelen volt, arckifejezése nem tükrözött valódi megbánást.
- Semmi baj, Albus – mosolygott Bathilda, még mindig Aberforth körvonalait figyelve, aki fel-felbukkant az ól bejáratában, amint pakolta a trágyát a szekérre. – Abnek ilyen a természete, ilyennek teremtetett. Azért jó ember.
- Minden bizonnyal.
Bathilda végre Albusra fordította a szemét, és meghökkenten felvonta szemöldökét.
- Hát, nem ismered az öcsédet?
- Ég és föld vagyunk, ahogyan mondta – szólt Albus. – Ég és föld pedig csak azon a hajszálvékony sávon találkoznak egymással, amit horizontnak nevezünk. De milyen hatalmas valójában még az égbolt és a föld! Nem ismerik egymás legnagyobb részét. Csak azt a horizontnyit. Mi is így vagyunk.
Bathilda arcán elismerő mosollyal bólintott – mindig lenyűgözték a szép szófordulatok.
- Magányos vagy? – kérdezte aztán.
Albus az asszony szemébe nézett, ajkára fáradt mosoly fagyott, és nem válaszolt. Bathilda ismét bólintott.
- Értem. Amúgy, úgy hiszem, Gellert inkább neked lenne jó társaság. Nem hinném, hogy Aberforth szót értene vele. Ő is épp olyan bonyolult, értelmes és okos, mint te. – Albusnak felszaladt a szemöldöke a homlokán. Bathilda érezte, hogy bár Albus figyelmét ezzel sikerült fölkeltenie, még bizonytalan volt és kételkedett, így tovább fűzte a szót: – Tudom, hogy nem találkoztál még olyan fiatallal, aki méltó partnered lett volna bármilyen diskurzusban, de hidd el, léteznek ilyen ifjak. Legföljebb nem a Roxfortban.
- Nem roxfortos? – kérdezte Albus, és ekkor már tisztán látszott rajta a kíváncsiság.
- Nem, a Durmstrangba járt.
- Már végzett?
Bathilda megforgatta a szemét.
- Így is fogalmazhatunk. – Mielőtt Albus rákérdezhetett volna a kínos részletekre, Bathilda bevetette legjobb fegyverét: – Fontosabb az, hogy például Gellert volt a legfiatalabb mágus, aki valaha publikált az Öregbítőben. Ez azért figyelemreméltó, nem igaz?
Albus megmerevedett, arcára kiült a döbbenet. Egy másodperccel később rendezte a vonásait, és a szokottnál valamivel magasabb, ingatag hangon szólalt meg:
- Egészen eddig a pillanatig úgy hittem – kezdte Albus, miközben levette szemüvegét, és zavartan tisztogatni kezdte ingének aljával –, hogy én voltam a legfiatalabb, aki publikálhatott az Öregbítőben.
- Emlékszem a cikkedre, nagyon újszerű volt – mosolygott Bathilda, kiélvezve, hogy szavai ilyen hatást értek el a fiúnál. – Mikor is jelent meg a tanulmányod?
- Tavaly augusztusban.
- És akkor töltötted a tizenhetet, igaz? – Albus biccentett, pirosló foltokkal az orcáján. – Gellert idén februárban publikált. Egy hónappal azelőtt töltötte be a tizenhatot.
- Oh – lehelte Albus, és tekintete beüvegesedett.
Nem volt hozzászokva, hogy egyáltalán felmerülhet annak lehetősége, hogy valaki lepipálja. Utána szeretett volna járni a dolognak, minél hamarabb, így féltékenység marta gondolataiból visszatalálva tekintetével megkereste az érdeklődően őt figyelő asszonyt.
- Akkor hát minden elismerésem Gellerté – szólt a fiú, miközben orrára illesztette szemüvegét, majd udvariasan biccentett. Bathilda szintén biccentéssel fogadta a dicséretet, és ekkor már sejtette, hogy unokaöccse nem fog unatkozni a nála töltött idő alatt; Albus Dumbledore majd tesz róla. – Most mennem kell, segítek Aberforth-nak.
- Természetesen.
- Örülök, hogy beszéltünk – mosolyodott el Albus, majd a kerítés fölött kezet csókolt az asszonynak.
- Én is, kedvesem. Ha bármit tehetek értetek, kérlek, szólj.
- Köszönjük – szólt Albus, majd elindult a ház felé.
Félúton hátralesett a válla fölött – Bathilda épp befordult egy sarkon, és eltűnt szem elől. Akkor Albus a bejárati ajtó felé vette az irányt, és ígéretével ellentétben bement a házba.
3.
Amint keresztül vágott az előszobán és a konyhával egybekötött étkezőn, egyre csak arra gondolt, biztosan tévedés történt. Nem vehették el tőle ezt a nemes címet ilyen gyorsan! Milyen büszke volt rá mindenki a Roxfortban, amikor kiderült, hogy megjelentetheti a RAVASZ vizsgáján írt esszé-dolgozatát az élőlényeken alkalmazott transzformációk továbbfejlesztéséről! És fél évvel később jött volna egy ifjú titán a messzi Durmstrangból, aki – még belegondolni is hihetetlen – talán jobb őnála? Albus szemöldökét ráncolva, ajkát csücsörítve taposni kezdte a lépcsőket. Tisztában volt a képességeivel, így a feltételezés, miszerint valaki lekörözhette, sértette az önérzetét.
Aztán hirtelen megtorpant a lépcső közepén, szeme ijedten elkerekedett. Gyorsan sarkon perdült, leszaladt a lépcsőn, át a nappalin, majd le a pincéhez. Ott, az ajtóhoz érve fülét a fára tapasztotta. Nem érkezett nesz. Ariana minden bizonnyal elaludt. Kitörései után legtöbbször annyira elfáradt, hogy álomba szenderült. Albus szívesen bement volna hozzá, hogy legalább egy pillantást vethessen rá, mikor ilyen békés, de egy fájdalmas sóhaj után megfordult, és folytatta útját szobája felé. Fülében csengtek még Aberforth szavai (pillanatnyilag háttérbe szorítva Gellert okozta sértettségét), amint öccse azt állította, Ariana nem ismerné meg, és csak felzaklatná őt. Albus nem vett volna arra mérget, hogy Aberforth tévedett, így rossz szájízzel távozott a rejtett szoba közeléből.
Saját szobájába érve az íróasztalához sietett, és a fiókokat kihúzva kutatni kezdett eltett Öregbítői után. Talált is körülbelül húsz számot, amelyeket aztán szobájának közepére szórt. Letérdelt a szőnyegen, és találomra kihalászott egy újságot a többi közül. 1898. november. Félredobta, és kivett egy újabbat. 1898. július. Ezt is félresöpörte, és ekkor már lázasan kutatott a papírhalomban. 1899. április. 1898. december. 1899. január. Majdnem, egy hónappal későbbi kellene… És akkor meglátta a fejlécen a baljós dátumot: 1899. február. Magához vette a példányt, és izzadt ujjakkal kinyitotta.
ÖREGBÍTŐ
Európa három legnagyobb és legnagyszerűbb mágusiskolájának közös kiadványa
Hogy tanáraink és diákjaink öregbíthessék intézményeink nevét
Az alcím alatt a Beauxbatons, a Durmstrang és a Roxfort címere volt látható. Albus egy pillantásra sem méltatta a bevezető oldalakat, hanem a folyóirat lényegéhez, a publikációkhoz lapozott. Sorra futotta végig a tanulmányokat, amelyeket az iskolák oktatói, volt diákjai, volt oktatói, és nagy ritkán jelenlegi diákjai írtak. Mikor Albusnak felajánlották ezt a remek lehetőséget, elárulták neki, hogy ő volt a huszonkettedik diák a lap közel kétszázötven éves történelme során, aki publikálhatott. És ezek szerint ez a Gellert pedig a huszonharmadik. Két tizenéves diák, ilyen rövid időn belül az Öregbítő hasábjain… Több, mint szokatlan.
- Sőt, felháborító – motyogta magának Albus, majd torkára forrt a szó, amikor megpillantotta a keresett nevet.
Az újság tizennyolcadik oldalán öles betűk hirdették: A Pálcák Urának valódi útja megjelenésétől napjainkig. Alatta pedig: írta Gellert Grindelwald (Durmstrang).
Albus emlékezett erre a tanulmányra. Amikor még a szerzőről mit sem sejtve olvasta, rendkívül tetszett neki – a mondákban létező halál ereklyéinek legértékesebb darabjáról, a Pálcák Uráról szólt a cikk. A szerző teljesen új alapokra helyezte az ereklye utáni kutatást, ugyanis meggyőző információkra hivatkozva azt állította, hogy lassan egy évszázada rossz nyomon haladtak a Végzet Pálcáját keresők. Kutatásai azt igazolták, hogy a pálcát 1792 és 1801 között birtokló francia Gilbert Grandieur-től nem a skót Manfred „Méreg” McMighty, hanem az orosz Yan Levitin szerezte meg a fegyvert, aki később Hóhér néven vált rettegett bajnokká.
Albus átfutotta az írást, és minden egyes elolvasott szóval jobban és jobban marta bensőjét a féltékenység. A cikk bevezetőjében esett pár szó a szerzőről, ezeket Albus gondosan átolvasta. 1883-ban született, Svájcban, hat élő és három holt nyelven beszélt. A nyolc évfolyamos Durmstrang hatodikját végezte abban a tanévben, amikor megjelent a cikk, de már hat év alatt is megkapta a Durmstrang összes kitüntetését. Sőt, a svájci mágiaügyi miniszter is adományozott neki valamiféle csiricsáré, magas rangú díjat. Egyke, módos családból származó fiú, aki politikai babérokra is szeretne majd törni.
- Elkényeztetett ripacs – vonta le a következtetést Albus, és összecsapta az újságot.
Dühösen meredt a lába előtt heverő lapra, miközben a tomboló irigység mellett azt is érezte, alig várta, hogy megismerhesse ezt a híres Gellert Grindelwaldot – az első korabelit, aki felveheti vele a versenyt. Felveheti, de nem nyerheti meg.
Utolsó kommentek