11.
Albus és Gellert út közben visszatértek eszmecseréik legkedveltebb témáihoz. Míg a Dumbledore ház felé baktattak a lassan, lustán aláereszkedő Nap tompa, narancsos fényétől kísérve, fojtott diskurzusba merültek – újra meg újra átbeszélték, kit hívnak majd ki párbajra a Halálvesszővel, milyen rendeleteket fognak hozni a nagyobb jó érdekében, hogyan valósítják majd meg ezeket lehetőleg fehér, de ha nem megy, hát fekete mágiával. Ütköztették érveiket, jót nevettek esetleges túlkapásaikon, nagyokat bólogattak, ha valamiben egyetértettek, és egy szót sem beszéltek a tóparton zajlott, talán furcsának ható (Albus számára mindenképp) megnyilatkozásaikról, lányokról, és fölösleges utcabálokról.
Egymás társaságát és közelségét élvezve gyorsan repült az idő. Nemcsak a hazaút alatt, hanem az elmúlt két hónapban is. Albus gyakran eltöprengett rajta, nem csak egy-két nap telt-e el megismerkedésük óta. Kifolyt az idő a keze közül, ha Gellerttel volt. Aztán eszébe jutott a rengeteg élmény, ami összekötötte őket, és rá kellett döbbennie (mintha egy bódító, mély álomból ébredt volna), hogy már lassan két hónap is eltelt. Az élmények emlékeztették őt az idő múlására: a Peverell sírkő, amikor Uhu megszólalt, az Öregbítők, a levelek, a nevetés, a platánfák, ahogy a padokon ugrándozott, mézszínű, huncut, ördögi tekintete, arany haja, puha tenyere, amikor először hozzáért, amikor másodszor, és sokadszor… Amikor rámosolygott először, másodszor, sokadszor, és századszor… És amikor egymásba vájta magát a két szempár először, másodszor, sokadszor, századszor, és milliószor is. Albus minden alkalomra kristálytisztán emlékezett. Mindahány ünnep volt számára.
Lepillantott jobbján ballagó barátjára, és ajkára boldog, békés mosoly ült ki. Gellert most ismét a muglik értéktelenségéről fejtette ki nézeteit, és csak mondta a magáét magával ragadó lendülettel, vad hévvel és szenvedéllyel. Albus vakon fordult Gellert után a Tenger utcára, ahol lakott. Nem látta a macskaköveket, a kerítéseket, vagy az ismerős házakat. Nem létezett más, csak Gellert, amikor ott csacsogott a jobbján.
Barátja végül befejezte a szómenést, és felpillantott a Dumbledore-házra. Albus követte tekintetét, és csak ekkor vette észre, hogy hazaérkeztek. Gellert akkor szembe fordult vele, és vidáman így szólt:
- Öcséd mikor megy vissza az iskolába?
- Augusztus 31-én indul útnak a Kóbor Szekérrel – tájékoztatott Albus, felocsúdva merengéséből. – Nem szabad megkockáztatni, hogy ne érje el a vonatot, ezért indul egy nappal korábban. Majd Londonban éjszakázik. Onnan pedig már könnyűszerrel eljut a vasútállomásra.
- Kóbor Szekér? – visszhangozta értetlenül Gellert.
- Az egy muglik számára láthatatlan, lehetetlenül hosszú és több emeletes, mágikus szekér, amellyel varázslókat és boszorkányokat fuvaroznak tetszés szerint. – Gellert bólintott, jelezve, hogy már érti, miről lehet szó. – Én ugyan felajánlottam Aberforth-nak, hogy társas hoppanálással kiviszem az állomásra, de – Albus kis szünetet tartott, és megforgatta a szemét – öcsém határozottan közölte, hogy előbb vágná le, főzné meg és enné meg a saját karját, semmint hogy tőlem segítséget fogadjon el.
- Bajos család, mondom neked – bólintott nagy bölcsen Gellert, és finoman mellbe bökte Albust. Albus mosolyogva elraktározta emlékezetébe a sokadig, kincset érő érintést.
- Bajos, valóban az. De Aberforth-szal ezután egy darabig nem lesz gondunk. Ariana viszont…
- Mondtam, hogy érte ne aggódjál! – nevetett Gellert. – Olyan világot teremtünk, ahol…
- ALBUS!!!
A két fiú egyszerre kapta fejét a Dumbledore ház felé. A bejárati ajtó tárva nyitva állt, a kiskapuhoz vezető járdán pedig Aberforth közeledett, de olyan hévvel, hogy félő volt, puszta kézzel szándékozik kidönteni helyéről az egész kerítést. Arcát olyan háborodott, gyűlölködő kifejezés torzította, amelyet Albus még sosem látott rajta. Meg is ijedt kissé, és kinyitotta a kaput, hogy öccse elé siethessen.
- Mi a baj, Aberf…?
Eddig jutott a mondatban, ekkor ugyanis Aberforth egy ugrással előtte termett, és két kézzel meglökte őt. Albus bizonyosan hanyatt esett volna, ha Gellert az utolsó pillanatban nem kapja el.
- Dreckskerl! – szentségelt Gellert németül.
- Mi a fészkes fene ütött beléd, Aberforth?! – kiáltotta Albus, miután visszanyerte az egyensúlyát.
- HOGY MI ÜTÖTT BELÉM?! – tajtékzott Aberforth.
Albus fél füllel hallotta, amint mögötte ajtó nyikordult. Hátra pillantott a válla fölött, és így láthatta, amint a szemközti házban lakó mugli asszony az előkertjébe sétál, és a virágai közé térdel; de gyanakvó tekintete begóniái helyett a Dumbledore-ház előtt álló három fiatal fiút pásztázta.
- Hogy merészeled?! – üvöltött tovább Aberforth. – Azt gondolod, hagyom, hogy elvidd? Hogyan jutott egyáltalán eszedbe?! Hallotta, amikor azt mondtad ennek a sátánfajzatnak – És Gellertre mutatott –, hogy magaddal fogod vinni! Most zokog és dühöng, alig választja el valami a végső kiborulástól!
- Ariana… – Albus végre ráébredt, kiről beszélt Aberforth.
- NEM viszed el tőlem, soha! Érted, Albus, SOHA!
- Halkabban, Aberforth! – sziszegte Albus, és a mögöttük leselkedő asszony felé intett a kezével.
- NE PARANCSOLGASS NEKEM! – bömbölte az ifjabb fivér, és újra meglökte Albust. – Tudom, miben sántikáltok – mutogatott háborodottan Gellert és Albus kettősére –, mugliölés, mugliivadékok elnyomása, fekete mágia és csatározások – Albus kétségbeesetten pillantgatott hátra, a mugli asszonyra, aki ezen furcsa szavak hallatán már nem is próbált úgy tenni, mintha a virágaival foglalatoskodna; szájtátva bámulta a három fiút –, NEM fogod ezeknek kitenni őt, megértetted? CSAK A HOLTTESTEMEN ÁT! – Azzal pálcát húzott.
Gellert olyan fürgén ugrott Aberforth-hoz, hogy Albus szinte nem is bírta szemmel követni. Leszorította Aberforth pálcát tartó kezét, hátracsavarta a karját, majd németül sziszegve a ház felé kezdte taszigálni a fiatalabb Dumbledore fiút. Aberforth persze káromkodott és hadakozott, de Gellert vagy ennyivel erősebb volt nála, vagy titkon valamiféle bűbájt alkalmazott, amellyel átvette az irányítást Aberforth fölött. Ha végzett is valamilyen varázslatot, egyáltalán nem lehetett észrevenni.
Albus riadt szemmel követte a ház felé tartó furcsa kettőst, majd ő is előhúzta a varázspálcáját, és annak hegyét könyöke alatt kidugva küldött egy non-verbális felejtés-átkot a mugli asszonyra. Amikor megfordult, és megkereste tekintetével a nőt, az egy pillanatig teljesen üres arckifejezéssel bámult maga elé, majd pislogott párat, és kábán körbenézett. Álmos, fókuszálatlan szeme aztán megállapodott a szomszédos kapu előtt álló Albuson.
- Szép jó napot, Mrs. Thompson! – köszönt Albus, és intett. Az asszony bágyadtan visszaintegetett. – Gyönyörűek a lisianthusai!
Mrs. Thompson lassan elmosolyodott, majd újra betérdelt a virágok közé, és ekkor valóban gondozni kezdte őket. Albus sarkon perdült, és besietett a házba.
A bejárati ajtót behajtva maga mögött, dulakodás hangjai ütötték meg a fülét. Átvágtatott az előszobán és a konyhával egybekötött étkezőn, majd a nappaliban meglátta a két fiút – Aberforth vadul hadakozott Gellerttel, aki még mindig leszorította pálcát tartó kezét.
- Elég! – kiáltott rájuk, mire mindketten felé fordultak, de a tusakodást nem hagyták abba. – Gellert! – szólt ekkor Albus, és maga mellé intett a fejével.
Gellert erre elengedte Aberforth-ot. Abban a pillanatban, ahogy a fiúk szétváltak, Albus bivalyerős pajzsbűbájt lőtt Aberforth és önmaga közé. Öccse rögtön támadásra emelte jobbját, de Gellertnek szánt átkát elnyelte a széles, erős pajzs. Gellert Albus mellé sétált, és zilált haját igazgatva, arcán tömény undorral nézett a pajzs túlsó felén álló, szintén ziháló és csapzott Aberforth-ra.
- MEGMONDTAM, HOGY TÖBBÉ NE HOZD IDE EZT A MOCSKOT! – ordította torkaszakadtából Aberforth, és úgy mutogatott Gellertre, mint egy hisztérikus kisgyermek, aki épp beárulja azt, aki bántotta.
- HALLGASS MÁR, Aberforth, Merlin szerelmére! – kiáltott Albus is. – Nem hiányzik, hogy a többi szomszédot is úgy felverd az üvöltözéssel, mint Mrs. Thompsont!
- Teszek Mrs. Thompsonra! – sziszegte rekedten Aberforth, és kiköpött.
Egyetlen másodpercig csend honolt a nappaliban.
- Próbálj meg lehiggadni, Aberforth – szólt akkor Albus békítőleg, de mihelyt az első hangok elhagyták a száját, Aberforth-ból újra kirobbantak az indulatok.
- NEM – HIGGADOK – LE! – ordította. – Mégis hogy gondoltad mindezt, bátya?! Alig foglalkozol a húgoddal, aztán egyszer csak gondolsz egyet, és úgy döntesz, magaddal viszed? Ne próbáld elhitetni velem, hogy a jó szándék vezérel, amikor úgy döntesz, magaddal akarod hurcolni azokra a gyűlöletes utakra, amikről pusmogtok! Ugyanúgy kolonc lenne a nyakadon, ugyanúgy elhanyagolnád!
Albus szeretett volna mondani valamit Aberforth vádjaira, nagyon meg szerette volna győzni fivérét arról, hogy téved, de egyetlen gondolat sem jutott eszébe, amellyel megvédhette volna magát. Csak állt és nézte Aberforth gyűlölettől eltorzult arcát, amelyet a vibráló, vízszerűen hullámzó pajzs csak még félelmetesebbé tett.
- Még ha lenne bármilyen elfogadható érved is – folytatta aztán Aberforth –, még ha Arianának tényleg jobb is lenne veled, akkor sem hurcolhatod őt magaddal! Nincs olyan állapotban! De mivel te – És megvetően Albus felé intett pálcás kezével – szinte nem is ismered a húgod, fogalmad sincs arról, milyen sok figyelmet igényel, és hogy milyen veszélyes tud lenni, ha nem bánnak vele jól!
- Arianának jó helye lesz mellettem – szólt ekkor erélyesen Albus; végre sikerült megtalálnia a hangját. – Olyanokat tudok megadni neki, amikről te nem is álmodhatsz…
- Hogy mered magad hozzám mérni vele kapcsolatban?! – tajtékzott Aberforth, de Albus túlharsogta.
-… tőlem olyan védelmet kap majd, amelyet te sohasem tudnál biztosítani neki! És csak idő kérdése, és nem kell majd rejtegetnünk az emberek elől, legyenek azok muglik vagy mágusok, mert olyan világot fogunk felépíteni, amelyben a varázserő mindennél fontosabb és értékesebb lesz! – Albus tekintetében felcsillant a vak reménykedés, Aberforth ábrázatán viszont csak hitetlenség és harag tükröződött. – Arianában van bűbáj bőven, csak nem tudja irányítani! De majd én megtanítom rá! És ugyanolyan tagja lesz majd a mágusok irányította társadalomnak, mint bárki más, amelyet majd mi felépítünk!
Aberforth ekkor perzselő tekintetét Gellertre fordította, és pálcájával rábökött.
- Te meg ez a svájci pokolfajzat? – kérdezte Aberforth. – Ti fogtok majd jobb világot felépíteni?
- Igen, mi! – kiáltotta Albus.
Aberforth dühös-gúnyosan felhorkant.
- Hová tetted a szemed, bátya? Nem látod, mibe akar ez belerángatni? Tényleg nem látod, mennyire rossz ember, vagy csak nem akarod meglátni? Ha utóbbi, hát ide hallgass, majd én felnyitom a szemed: ez a fiú gonosz!
- Nem, nem igaz… – rázta a fejét Albus. Mellette Gellert utálkozva nézte a feldúlt Aberforth-ot.
- De, IGAZ! Velejéig romlott, minden tettét átitatja a rossz szándék! – üvöltötte Aberforth. – Téged pedig az ujja köré csavart, elhiszel neki mindent, és föl sem merül benned, milyen károkat szenvedhetsz el mellette…?
- Gellert a legjobb ember, akivel valaha találkoztam, ne merészelj így beszélni róla! – kiáltotta Albus, és felizzott körülötte a fenyegető aura. Gellert mellette kuncogni kezdett.
- Épp itt az ideje, hogy kinyisd a szemed, és meglásd, miféle gazembert szabadítottál ránk! Emlékezz, mekkorát változtál, mióta itt van! Eddig sem voltál jó testvér, de azután pláne…!
- Szóval ez a bajod, pajtás? – kérdezte ekkor Gellert. Mindkét Dumbledore fiú felé fordult; arcán pimasz vigyorral nézett a háborgó Aberforth-ra. – Fáj, hogy a bátyád velem többet foglalkozik, mint veled valaha is foglalkozott?
Aberforth szólásra nyitotta a száját, de Gellert kacagása hallgatásra késztette.
- Hogyan hibáztathatod, ha engem választ helyetted, te mamlasz? – kérdezte Gellert vigyorogva. Aberforth remegni kezdett a dühtől. – Mit tudsz te neki nyújtani? – Majd közelebb hajolt a pajzshoz, és ördögi vigyorával suttogta: – Én mindaz vagyok neki, ami te sose vagytál vagy lehetnél. Kihívás, verseny, izgalom, siker. Te unalmas és ostoba vagy. Ő maga mondta. – S ezzel Albus felé intett a fejével.
Albusban bent rekedt a levegő, és enyhén kipirult orcákkal Gellert felé fordult.
- Gellert… – nyögte erőtlenül.
- Hazudtál eleget neki, nem? – emelte fel hangját ingerültebben Gellert. – Ha felhozta már a témát, hát beszéljünk nyíltan…
- Beszéljünk nyíltan? – jött a rémisztő susogás a pajzs túloldaláról. Gellert és Albus újra Aberforth felé fordultak, aki minden ízében reszketve állt a pajzs mögött, a benne tomboló indulat következtében pálcája öntudatlanul mindenféle színű szikrákat kezdett szórni. Arcán olyan iszonytató harag és gyűlölet tükröződött, hogy Albus szíve megállt egy pillanatra. – Jó, beszéljünk nyíltan… CONFRINGO!
A robbantó átok olyan erejű volt, hogy átszakította Albus pajzsát, és Gellert füle mellett pár milliméterrel elsüvítve, iszonyatos robajjal ezer darabra robbantotta a dohányzóasztalt. Albus felkiáltott, egy elnyújtott, kétségbeesett „NEM!”-et hallatva, de hangját senki sem hallotta meg, hiszen Gellert azonnal visszatámadott, szélvihart küldve Aberforth-ra, aki most a mini-tornádó közepén, a földre görnyedve védte magát a haját és ruháját irtózatos erővel tépő széllökésekkel szemben.
- GELLERT, NE! – harsogta a tornádót túlkiabálva Albus, és elkapta Gellert pálcát tartó kezét.
A szélvihar megszűnt, Aberforth pedig talpra szökkent. Gellert, Albusra rá sem nézve, lerázta magáról barátja kezét, és kivédte Aberforth hátráltató ártását, majd tőrvívóként előredöfve szúróbűbájt lőtt Aberforth-ra. Aberforth megtántorodott, és amikor visszafordult a másik két fiú felé, nyakán hosszú, nem túl mély vágás vöröslött – vére kiserkent. Aberforth felmordult, és vaktában, egymás után küldeni kezdte Gellertre az összes ártást, rontást és átkot, amelyet csak ismert. Gellert harsány, őrült röhögésben tört ki, az eltökélt, izzadt, eltorzult arcú Aberforth próbálkozásait nézve, miközben vagy elugrott a bűbájok elől, vagy könnyűszerrel hatástalanította őket. Amint lehetősége adódott, ő is támadásra emelte a pálcáját. Németül kiáltott valamit, mire egy másodperccel később Aberforth viseltes talárjának alja lángra kapott. Aberforth sikoltozva ugrálni kezdett egy helyben, megpróbálván eloltani a ruhájából egyre többet és többet felfaló lángokat. Gellert ujjal mutogatva rá vihogni kezdett.
- Aguamenti! – kiáltotta Albus, pálcáját Aberforth talárjára irányítva, mire az abból előtörő vízsugár eloltotta a tüzet.
- Most bezzeg megvédesz?! – kiabált Aberforth. – Védtél volna meg, amikor megszégyenített a konyhában pár hete!
- Én akkor is megpróbáltam – mondta rekedten Albus.
- NEM CSAK PRÓBÁLNI KELLETT VOLNA! – ordította kipirult orcákkal Aberforth, és szemébe könnyek szöktek.
- Sírni fogsz, bőgőmasina? – kérdezte vigyorogva Gellert, hangjában maró gúnnyal.
Albus, szemében fájó tanácstalansággal barátja felé fordult. Aberforth pedig, ekkor már nem törődve könnyeivel, Gellertre kiáltott:
- MIATTAD VAN AZ EGÉSZ!!!
Gellert újra felnevetett, kajánul kikacagva az ifjabb Dumbledore fiú fájdalmát. Aberforth ekkor rászegezte a pálcáját, és könnycsíkozta arccal ordította:
- CRUCIO!
A főbenjáró átok mellkason találta Gellertet, aki hirtelen felsikoltott – a kacagást olyan hirtelen törte meg az éles sikoly, hogy a kontraszt a két hang-jelenség között félelmetes volt. De mindössze ennyi történt. Gellert felkiáltott, mintha váratlanul megcsípte volna valami, aztán – ekkor már mosolytalan arccal – Aberforth-ra fordította sárgásbarna szemét, amelynek árnyalatát ebben a pillanatban senki sem hasonlította volna a mézhez; sokkal inkább a tűzhöz.
- Ilyen átkot mersz használni ellenem, te? – sziszegte, és hangja úgy süvített végig a jobb napokat látott, romos nappalin, mint egy fagyos fuvallat. – Nem is tudod, hogyan kell. Majd én megmutatom. – Azzal Aberforth-ra szegezte ébenfa pálcáját; Albus mellette kérlelően felé nyúlt, de későn. – CRUCIO!!!
Aberforth úgy vetődött a földre, mintha valaki minden erejével meglökte volna. Hanyatt vágódott a padlóra, majd rángatózni és kiáltozni kezdett. Hol éles sikolyokat, hol hurutos nyögéseket hallatott, miközben magatehetetlenül vonaglott a földön, és arcát minden kínok legborzalmasabbikának egyértelmű jelei torzították.
Két másodpercig tartott az egész. Ez alatt a két másodperc alatt Albus tátott szájjal, elkerekedett szemmel figyelte kínzás átokkal sújtott öccsét, és működésképtelennek tűnő elméje egyre csak azt szajkózta, hogy: „nem lehet, nem, nem lehet, nem”. Majd rikító-kék tekintete Gellertre siklott, aki ott állt Aberforth fölött, ébenfa pálcája a fiúra szegezve, és ábrázatán a kéjes élvezet kifejezésével nézte Aberforth kínlódását a lába előtt. Albus szinte érezte, amint mellkasában valami megroppant vagy ketté tört, aztán mozgásra bírva élettelen végtagjait Gellerhez ugrott, és puszta kézzel kiverte a pálcát a kezéből.
A kínzás átok hatása megszűnt. Aberforth viszont még mindig a földön feküdt, s bár már nem vonaglott kínjában, nem volt képes felállni – összegömbölyödve szűkölt a padlón. Albus és Gellert egymásra néztek. Tekintetük teljesen ellentétes volt. Albus úgy nézett Gellertre, mintha most látná először az igazi arcát, Gellert pedig úgy nézett vissza, mint aki végre most mutathatta meg először igazi arcát – vonásai könyörtelenek, feszesek és szinte büszkeséggel átitatottak volna. Albus, fejét rázva, szemében csalódottság szülte könnyekkel hátrálni kezdett, míg el nem ért Aberforth-ig. Ott aztán lehajolt, és halkan mormolva gyógyító bűbájok seregét oltotta öccsébe. Aberforth arcába lassan visszatértek a színek, légzése sem volt már annyira sípoló, reszketése is elállt.
Amikor végzett, Albus felállt, és megkereste Gellertet a tekintetével - amaz épp felegyenesedett, miután fölvette a földről a varázspálcáját. Albus ösztönösen cselekedett – remegő kézzel ismét kilőtt egy pajzsbűbájt, ezúttal Gellert, és önmaguk közé. A pajzs már látszatra is erőtlen volt; Albus ilyen zaklatott lelkiállapotában nem volt képes jobbra. Gellert gúnyosan elvigyorodott, és pálcáját épphogy megpöccintve szétoszlatta a pajzsot.
- Ha megtámadsz, nem foglak kímélni – suttogta Albus, és mellkasát összeszorította a fájdalom, amint kimondta ezeket a szavakat.
- Ha őt választod helyettem, egyikőtöket sem fogom kímélni – sziszegte vissza Gellert, szemében őrült csillogással.
- Ne avatkozz bele, Albus – nyögte Aberforth, és talpra tornázta magát. – Ez csak rám és rá tartozik.
Aberforth mihelyt felállt, Gellert újra ledöntötte lábáról egy apró, szinte észrevehetetlen varázzsal. Amikor Albus látta öccsét elterülni a földön, gondolkodás nélkül Gellert felé fordult, és könnyes szemmel támadni kezdte.
A két fiú közötti párbaj nem volt hasonlítható ahhoz, ami pár perccel korábban Gellert és Aberforth között zajlott. De azokhoz sem volt hasonlítható, amelyeket Albus és Gellert vívtak a tóparton, Bathilda kertjében van a töltésen játékból. Ez most véresen komoly volt, és a fiúk úgy harcoltak, ahogy még soha korábban. Az emberi szem szinte követni sem tudta a villámgyorsan repkedő átkok kiindulási pontját, irányát, vagy hogy célba értek-e, esetleg hatástalanították őket. Albus és Gellert minden haragjukat latba vetve párbajoztak.
Aztán felkelt a padlóról Aberforth, és bátyja mellett instabil lábain megállva, állapotát meghazudtoló lendülettel ő is csatlakozott a párbajhoz. Gellert arcán feszült figyelem jelent meg, vonásai összegyűrődtek az elszánt koncentrálástól – érezte, hogy csak idő kérdése, és a két Dumbledore fiú két vállra fekteti. Színes fénynyalábok, kirobbanó ablaküveg, latin igék harsanása, suhanó átkok hangja, izzadó homlokok…
- Aberforth?
A csatározás hangjai közepette alig hallották meg a vékony hangocskát. Aberforth hátra fordult a hang felé, Albus és Gellert azonban csak egymásra figyeltek. Legalább öt ártás és átok süvített végig a nappalin cél tévesztve, irányíthatatlanul. Majd éles sikítás érkezett, a következő pillanatban pedig Aberforth hajmeresztően felbődült, és a még mindig párbajozó két fiút faképnél hagyva a pincéhez vezető sarokhoz rohant, ahol Ariana feküdt.
Albus keze ledermedt. A következő átok, amelyet Gellertnek szánt, nem röppent ki pálcájából. Állt a romos nappali közepén, és kitekeredett nyakkal bámulta öccsét, aki ekkor a földön térdepelve, zokogva magához ölelte húgukat, szólongatta, rázogatta, de a kis test nem reagált – olyan volt, mint egy rongybaba.
Albus visszafordult Gellert felé. Gellert még mindig előre szegezett pálcával állt, de nem támadott. Ő is Arianát nézte, és arcán kendőzetlen riadalom terült el. Amikor eljutott tudatáig, hogy Albus őt figyeli, ráfordította mézszín tekintetét egykori barátjára – halálra volt rémülve.
Mielőtt Albus bármit is tehetett volna, Gellert megpördült a sarkán, és eltűnt szem elől. Albus pedig csak állt a romos nappali közepén, könnyektől égő szeme arra a pontra szegeződött, ahol egy pillanattal azelőtt még Gellert állt riadt tekintettel, és hallgatta, amint öccse kétségbeesetten zokogott húguk élettelen teste fölött.
Utolsó kommentek