10.
- Tarantallegra!
- Hagyd abba!
- Stupor!
- Hé!
- Capitulatus!
- Nem adom pálcám!
- Obstructo!
- Hagyjaaaad aaaabbbbaaaaa…
Albus jót kacagott a lassított felvételeket idéző Gellerten. A szőke fiú csigalassúsággal emelte támadásra karját, szája még mindig nagy, széles ’a’ betűt formált, és mézszínű szeme dühösen meredt a vele szemben álló, pimaszul heherésző Albusra. Albus még egy pillanatig elgyönyörködött jól sikerült bűbájának hatásában, majd megszánta hátráltató-ártással sújtott barátját, és ismét rászegezte a varázspálcáját:
- Finite Incantatem!
Gellert egy csapásra felocsúdott az ártás alól. Kezével ingerült mozdulatot tett, és megrázta aranyszínű üstökét.
- Du… Erzbösewicht!
- Parancsolsz? – érdeklődött Albus, majd rikító-kék szeme döbbenten elkerekedett, mikor Gellert, pálcáját eldobva, hirtelen rávetette magát, és a fűbe döntötte.
Albus felkiáltott, majd a kiáltás kacagásba fordult, és a fiúk birkózni kezdtek a forró földön.
Az augusztus immár a végét húzta. Egyre közelebb és közelebb lopódzott az ősz, hűst és szelet hozva Godric’s Hollow-nak.
Gellert Grindelwald ekkor már majd’ két hónapja lakott a városkában, és Albus Dumbledore-nak ekkor már majd’ két hónapja akadt végre egy igaz barátja. Bár ismeretségük még mindig gyerekcipőben járt, Gellert volt Albus életében az első, akiről el merte hinni, hogy örök életre szóló barátra lelt benne. Ennek megfelelően Gellert és ő gyakran szőttek vad, a távoli jövőbe tekintő terveket halhatatlanságról és világuralomról; szentül hitték, hogy útjuk közös lesz.
Ezen magasra szárnyaló terveket azonban inkább csak Gellert gondolta komolyan, ő viszont halálosan komolyan. Amikor mézszín szemében elvakult lelkesedéssel szónokolt a halhatatlanság kövével létrehozott inferus hadseregről, vagy a pálcák urával vívandó legendás csatákról megszállottsága szinte megrémítette Albust. Nem is értett egyet minden ponton Gellert vágyálmaival, ellenérzését mégsem nyilvánította ki soha. Néha megejtett ugyan egy-egy félmondatot, amelyekben arra próbált rávilágítani, hogy túlzásnak véli barátja némely ötletét, de ezeket még Gellert sem vette komolyan. Egy vállrándítással tovasiklott rajtuk, és tovább folytatta vad vizionálásait. Albus pedig nem erőltette véleményét. Sokkal drágább volt neki Gellert, mintsem hogy puszta elvek és erkölcsök miatt elveszítse. Mint ekkor már megfogalmazódott benne: ezt a különleges, vad, mindig életvidám fiút örök életére barátjának szerette volna tudni.
Alig egy hét maradt szeptember beköszöntéig. A becses időpontot a fiúk nagy izgalommal várták. Gellert szülei ugyan megpróbálták rábeszélni fiukat, hogy menjen vissza Svájcba az új hó kezdetén, de Gellert nem akart kötélnek állni, s nem köntörfalazva közölte véleményét, miszerint Godric’s Hollow-ban marad, aztán pedig Albusszal útra kelnek, hogy a nagyobb jóra törekedve megkezdjék forradalmuk kiépítését. A két fiú gyermeki lelkesedéssel várta azt a napot, amikor végre nekifoghattak nagyra törő terveik megvalósításához. Ráadásul szeptember megérkeztével Aberforth-tól is megszabadulhattak, hiszen Albus öccsének – bármennyire is tiltakozott ellene – be kellett fejeznie az iskolát, amelyből még két éve volt hátra. A nyár folyamán a két fivér sokat vitázott erről (Aberforth ilyen alkalmakkor mindig közölte, hogy szíves örömest átvállalja a családfői szerepet, és otthon marad, hogy vigyázhasson Arianára), bár az elmúlt két hétben lecsillapodtak valamelyest a kedélyek. Albus ezt annak tudta be, hogy Aberforth két héttel azelőtt végre betöltötte a tizenötöt, és így kedvére varázsolhatott otthon. Ezáltal majd’ hogy nem egyenértékűnek érezhette magát bátyjával szemben, aki, örülve Aberforth javuló kedélyállapotának, nem korlátozta őt, amikor varázslásra került a sor.
Most Gellert erőfölényben volt, és két vállra fektette Albust. Az idősebb, de véznább fiú megadóan föltette mindkét kezét, és hanyatt vetődött a sárgulófélben lévő fűben. Nevetve lihegett, próbált levegőhöz jutni a hirtelen jött (és meglehetősen vehemens) támadás után. Gellert, a megadó mozdulatot látva, győzedelmesen felkurjantott, és mellbe bokszolta Albust. Majd, kiélvezve hatalmi helyzetét, egész testsúlyával Albusra nehezedett.
- Már megbocsáss… – nyögte Albus; Gellert úgy feküdt rajta, mintha egy ágy lett volna. – Kissé nehéz vagy.
- Te vagy girnyó – replikázott Gellert, és kényelmesen elhelyezte fejét Albus egyik vállán; még meg is dömöckölte a csontos vállat, mintha egy párnát vert volna föl.
- Honnan ismersz te ilyen szavakat, mint ’girnyó’? – szűrte a szavakat Albus a fogai között, míg vigyorogva nézte a rajta elterülő fiút.
- Ismerek, mert okos vagyok – kuncogott Gellert, majd felemelte a fejét, és megkegyelmezve barátján kissé megtámasztotta magát kezeivel.
Szinte már zavaróan hosszú ideig néztek egymásra. Albus, bár sokszor képzelt már el hasonló szituációt, meglehetősen kényelmetlenül érezte magát. Érezte, hogy elpirult, és meg is szakította a szemkontaktust Gellerttel; zavartan bámulni kezdte a fiú ingén a gallért és a gombokat, miközben kínosan vigyorgott maga elé. Gellert arcán gonosz, kacér vigyor terült el. Szemmel láthatóan élvezte, hogy sikerült így zavarba hoznia Albust.
- Kitől van ilyen szép szemed? – kérdezte aztán.
Albus felpillantott, szemüvege mögött félszegen csillogott vakító-kék szeme.
- Apánknak van ilyen színű írisze.
Gellert nem reagált. Még csak a szeme sem rebbent, ugyanolyan vakmerő kacérsággal bámult rá közvetlen közelről, mint eddig. Albus elkapta a tekintetét, és a füvet tanulmányozva folytatta:
- Arianáé is kék, bár sötétebb valamivel… édesanyánknak pedig egészen sötét, majd’ fekete szeme volt, és úgy összességében véve is nagyon különbözött mindenki mástól a családban, sötét tónusú asszony volt – hadart Albus zavarában. – Furcsa, hogy senki sem hasonlít rá, mind nagyon Dumbledore-ok vagyunk…
- Én nekem tetszik, hogy nagyon Dumbledore vagy – jelentette ki Gellert, ha lehet, még jobban zavarba hozva Albust.
Albus némán – és annyira azért nem vehemensen – viaskodva a gyomrában és mellkasában soha korábban nem tapasztalt érzésekkel végül fel merte emelni rövid, gyér szempillákkal keretezett szemhéját, és megkereste Gellertet a tekintetével. Gellert továbbra is ott hasalt őrajta, mellkasuk egymásnak nyomódott, a két puha hasfal egymásra simult. És csak néztek egymásra szavak nélkül, illetlenül hosszan és mélyen; Albus szemében bágyadt félszegséggel, míg Gellert tekintete mögött a kíváncsi, vad vágy lobogott.
Lánykacaj törte meg a nyárvégi, tóparti csöndet, és Gellert egy fürge mozdulattal lehengeredett Albusról. Megtámaszkodott kezével a háta mögött, és nyakát nyújtogatva leselkedett a tőlük nem messze eső bujább, erdős szakasz felé a tópart mentén. Albus is felült, karjait zavartan összekulcsolta felhúzott térde körül, és a szeme sarkából Gellertet figyelte, aki még mindig a közeledő lánykazsivaj forrását kereste mézszínű tekintetével. Kisvártatva elő is bukkant a lehajló fűzfaágak közül két lány. Nagyjából annyi idősek lehettek, mint a fiúk, és amikor megpillantották a platán alatt üldögélő Albust és Gellertet, az egyik villámgyorsan elkapta a másik kezét, fejét elfordítva súgott valamit barátnője fülébe, mire mindketten tipikusan lányos kacarászásba kezdtek. A vihogást hallva Gellert alig leplezetlenül felhorkant, és megforgatta a szemét. Albus, ezt látva, felkuncogott, majd a fiúk egymásra néztek, és sokat mondó pillantást váltottak, ami leginkább olyasmit fejezett ki: Ezek a lányok…?
- Jó napot, Albus! – kiáltott oda a jobb oldali lány, egy magas, csontos teremtés, és meglengette a kezét.
- Jó napot, Lisbeth! – kiáltott vissza Albus, viszonozva az intést.
Mindeközben a lányok, továbbra is kitartóan vihorászva, feléjük vették az irányt, komótos léptekkel; csípőjük csak úgy ringott, amint egyszerre lépkedtek elegáns félcipőikben. Gellert kicsit oldalra billentette a fejét, úgy nézte – szemében furcsa értetlenséggel – a közeledő lányok hullámzó vonalait.
- Ismered őket? – kérdezte aztán Albust.
- Igen, a magasabbik, Lisbeth Conelly pár utcával arrébb lakik tőlünk – tájékoztatott Albus; a lányok egyre közeledtek, fejüket összedugva, halkan csivitelve. – A barátnője pedig – mutatott ekkor Albus a másik, alacsonyabb, de felettébb csinos és formás lányra, aki most Gellertet fürkészte világoszöld szemével, míg Lisbeth a fülébe suttogott – azt hiszem, Margret Whitby.
- Mi fajtánkból valók?
- Nem. – Az utolsó szót Albus csak elsuttogta, mert a lányok már vészesen közel jártak. A fiúk villámgyorsan magukhoz vették, és zsebükbe rejtették varázspálcáikat.
Amikor a lányok megérkeztek, Albus rögvest felpattant ültéből, és apró biccentéssel fogadta őket.
- Üdvözletem, hölgyeim! Micsoda kellemes meglepetés, hogy összetalálkoztunk.
- Valóban az. Olyan szép ma az idő, hogy Maggie-vel elhatároztuk magunkat, és kimerészkedtünk a szabadba – felelt Lisbeth, Albus pedig figyelmesen bólogatott. – Látom, Önök is a kellemes időt élvezik itt a tóparton ejtőzve.
- Igen, kár lett volna otthon maradni egy ilyen szép napon – biccentett Albus.
- Manapság meglehetősen sokszor lehetett Önt idekint látni, Albus. Nem igaz, Maggie? – kérdezte Lisbeth, és egy pillanatra barátnője felé fordult, aki belékarolva állt mellette. Maggie kacér kíváncsisággal még mindig Gellertet bámulta; Gellert viszonozta a pillantást, de arckifejezése kiolvashatatlan volt. – Talán az összes nyár alatt, amióta ismerem, nem botlottam Önbe ennyiszer – fejezte be a gondolatot Lisbeth.
- Akadt társaságom – mosolygott Albus, és lepillantott Gellertre –, így pedig sokkal élvezetesebb a séta vagy az ejtőzés a szabadban.
- Kétségtelen, kétségtelen – bólintott Lisbeth, és kapva kapott az alkalmon, hogy végre szóba került Gellert. A fiú felé fordult, a mellette álló Margret szintúgy. – Megismerhetjük a barátját?
- Természetesen. Hölgyeim, ő itt Gellert Grindelwald a messzi Svájcból. A hölgyek pedig Lisbeth Conelly – mutatott Albus ekkor a magasabb, csontos lányra, aki pukedlizett –, és Margret Whitby, ha nem tévedek.
- Nem téved – szólt az alacsonyabb lány, és ő is csinált egy pukedlit Gellert felé.
Gellert mindeközben meglehetősen udvariatlanul csak ült a fűben kinyújtott, keresztbe tett lábakkal, kezével a háta mögött támaszkodva, és úgy tűnt, esze ágában sem volt felállni. Csupán biccentett egyet-egyet a lányok felé. Ezzel kellőképpen zavarba is hozta őket. Pár kínos másodpercig csak álltak ott, valamiféle gesztusra vagy kérdésre várva, de mikor semmi sem történt, Lisbeth újra Albus felé fordult:
- Hallották, hogy hétvégén utcabált rendez a város vezetősége?
- Utcabált? – visszhangozta meglepetten Albus. – Nem, én nem hallottam róla. Esetleg te, Gellert?
A lányok Gellert felé kapták a fejüket, és olyan mohó kíváncsisággal lesték, vajon megszólal-e végre, mintha legalábbis egy világhírű bűvész leglátványosabb mutatványát figyelték volna. Gellert, kirázta szőke tincseit a hajából, és annyit mondott:
- Nein.
- Oh… – lehelte Lisbeth, Gellerten jártatva a szemét. – A barátja nem beszéli a nyelvünket?
Albus zavartan lepillantott Gellertre, aki a tőle jól megszokott vidám szemtelenséggel bámult rá vissza, mintegy olyasmit közölve tekintetével: Na, erre mit lépsz, komám? Albus arcán mosolyféle suhant át, majd így szólt:
- Sajnos nem, nem beszéli. – A fiú hirtelen halkabbra fogta a hangját, és egy lépést közelebb lépett a lányokhoz; azok kíváncsian közelebb húzódtak. – Tudják, Svájcban pedig három hivatalos nyelv is van, de ő csak németül tud beszélni. Nyelvi analfabéta.
Gellert felkacagott. Hanyatt vetődött a fűben, és vadul röhögött, kezével a füvet csapkodva. Nyilván rendkívül viccesnek találta, hogy Albus őt - aki hat élő és három holt nyelven folyékonyan beszélt - nyelvi analfabétának titulálta.
Lisbeth megbotránkozva meredt a földön elterülő fiúra, Margret azonban minden addiginál mohóbb pillantással méregette a szeme előtt kiterített Gellertet: alaposan szemügyre vette izmos lábát, széles mellkasát, formás kézfejét.
Albus végül finoman köhintett egyet, és így szólt:
- A kisasszonyok szándékoznak ellátogatni a mulatságra?
Lisbeth kibillent a bámulásból, és rendezte meghökkent vonásait. Margret továbbra is érdekesebbnek találta a még mindig az ég felé kuncogó Gellertet.
- Tudja, Albus, mennénk mi szíves örömest, de hát miféle dolog volna két ilyen fiatal lánynak kísérő nélkül menni egy utcabálba?
Erre aztán Margret is Albus felé fordult, és a két lány hihetetlen pontossággal, egyszerre öltötte fel búslakodó, csalódott arckifejezését.
- Mit mondanának a városlakók? – kérdezte Lisbeth, és bánatosan Margretre nézett.
- Igen, mit mondanának? – visszhangozta Maggie; még a hangjába is csempészett némi megrendültséget. – Meg is szólnának minket, ha kísérők nélkül, egyedül állítanánk oda.
- Szájára venne minket a város – suttogta művien elborzadva Lisbeth, és legártatlanabb pillantásával Albushoz fordult. – Hát az szörnyű volna! Nemde?
- Minden kétséget kizáróan – bólintott Albus.
Gellert közben abbahagyta a heherészést. Felkönyökölt fektében, és fejét ingatva figyelte a lányok és Albus hármasát.
- Micsoda szégyen lenne, ha kísérő nélkül maradnánk! – sopánkodott Lisbeth.
- Igen, micsoda szégyen! – tette hozzá Margret, és zöld szemét Gellertre függesztette. Lisbeth pedig merőn Albusra nézett.
Gellert olyan szélesen vigyorodott el ezt látva, hogy úgy tűnt, szájának sarkait kikötötték a füleihez. Albus egy darabig csak tátogott némán, majd felöltött egy joviális mosolyt, és így szólt a lányokhoz:
- Én teljes mértékig bizonyos vagyok abban, hogy találnak kísérőt maguknak, hölgyeim. Godric’s Hollow két legszebb virágát nem fogják egyedül hagyni a város férfiúi.
A lányok összemosolyogtak, majd ismét a két fiúra néztek, és vártak. Azok azonban nem szólaltak és nem mozdultak meg; Gellert feküdt továbbra is a fűben, Albus pedig állt mellettük öle előtt összekulcsolt kézzel, és arcán bárgyú mosollyal nézett a lányokra – egyetlen szó nélkül.
Lisbeth ingerülten felsóhajtott, majd két kézzel karon ragadta barátnőjét.
- Ideje indulnunk, Maggie. Sokáig elmaradtunk, a mama aggódni fog. – Azzal már húzta is barátnőjét.
- Az utcabál szombaton lesz, délután hatkor – mondta még Maggie, és tekintete természetesen Gellertre siklott; a fiú még mindig értetlen közönnyel nézett vissza rá. – A Talizmán utat zárják le, ott lesz a mulatság. Ha esetleg kedvet kapnának hozzá…
- Nagyon kedves, Margret, észben tartjuk – biccentett Albus. – Köszönjük az információkat!
- Minden jót, Albus! – szólt még hátra Lisbeth. Gellertre csak egy lesújtó pillantást vetett, és megrántotta barátnője karját: – Gyere már, Maggie…
- Minden jót, Albus! – köszönt Margret is. – Önnek is, Gellert!
- Auf Wiedersehen! – kurjantotta Gellert, és szalutált.
Maggie jót nevetett a gesztuson, de egy másodperccel később már szinte úszott a levegőben - Lisbeth úgy vonszolta maga után, mintha egy nehéz zsák krumpli lett volna.
Albus megcsóválta a fejét, és visszatelepedett Gellert mellé.
- Nyelvi analfabéta, eh? – kérdezte Gellert, amikor Albus leült mellé a fűbe törökülésben.
- Azért jó tréfa volt, nem? – kérdezett vissza Albus, és a fiúk összenevettek.
- Hajj… ezek a nőneműek – motyogta Gellert, míg fejét csóválva, ajkán gúnyos mosollyal nézett a távolodó lányok után. – Jobban, ha akartak se tudtak volna rámenősködni. Vajon ez a Lisbeth mióta szerelmes veled?
- Hogy velem?! – visszhangozta döbbenten Albus. – Mármint, hogy belém? Képzelődsz, Gellert, nem tetszem Lisbeth-nek…
- Na persze – gúnyolódott Gellert. – Akkor nem szerelmes veled ez a nőszemély, ha én nyelvi analfabéta vagyok.
- Ugyan már, képzelődsz – mormolta vigyorogva Albus. – Én sosem szoktam tetszeni a lányoknak.
Gellert kíváncsian felpillantott barátjára. Albus kissé elpirult, majd gyorsan visszatámadt:
- Na de Margret… Jó, hogy ki nem esett a szeme, úgy bámult téged!
- Észrevettem – vigyorgott Gellert.
Albus elnézte a maga elé bámuló Gellert szép vonásait, majd leküzdve az apró, szúró fájdalmat a gyomrában, a szokásosnál rendezetlenebb hangon megszólalt:
- És… nem szándékozol elvinni Margretet az utcabálba? – kérdezte, és zakatoló szívvel várta a feleletet.
Gellert felprüszkölt.
- Eszem gallyában sem van.
Albus keskeny ajkai között kisurrant egy megkönnyebbült sóhaj, majd a fiú felkacagott. Gellert rosszallóan nézett fel rá.
- Mi olyan vicces?
- Eszem… gallyában… – kuncogott Albus, és megtörölte a szemét, egyik ujjával benyúlva a szemüvege alatt. – Ez a mondás nem egészen így van. No, de… – Albus komolyságot erőltetett magára, és lenézett barátjára. – De miért is nem akarod elvinni a mulatságba Margretet? Igazán vonzó leányzó.
- Neked tetszik? – kérdezte Gellert.
- Nos… úgy… úgy formás, és… – dünnyögött Albus, akit láthatóan zavarba hozott barátja kérdése. – És szép arca van.
- Tetszik? – kérdezte ismételten Gellert.
- Nem – bökte ki Albus.
- Miért nem? – Gellert Albus felé fordult, megtámaszkodott jobb könyökén, baljával egy pitypangot piszkált. – Ha szép arca, és formás, akkor hogyhogy nem tetszik?
Albus elnézte a rá felbámuló Gellert arcát, majd úgy szaladtak ki a száján a soha korábban ki nem ejtett szavak, mintha nem is ő mondta volna őket:
- Nekem általában nem tetszenek a lányok.
Még megijedni, megrettenni, halálra rémülni, elsüllyedni, meghalni sem volt ideje, mert Gellert szinte azonnal elvigyorodott, belenevetett Albus szemébe, és hátravetette aranyszín haját.
- Nekem sem tetszenek a lányok – közölte, és bámulni kezdte az őket szegélyező tó békés, nyugodt víztükrét. – Fecsegnek, locsognak… Értelem nélkül, csak azért, hogy járjon a szájuk. Sekélyes a gondolatuk, nem értenek engem, és én sem értem őket. Mit akarnak, miért azt mondják, amit, amikor nem is azt akarják… mást mondanak, mint amit akarnak, csak azért, hogy megtévesszék, becsapják a férfit… Mint egy labirintus. A nők olyanok, mint a labirintus. Sekélyes, rosszindulatú, véget nem érő labirintusok. Én nem akarok kóvályogni bennük. – Azzal felpillantott Albusra.
Albus még mindig falfehér volt, szíve még mindig úgy dobogott bordái mögött, mintha ki akarta volna törni őket, de Gellert, és az ő mézszín szemében csillogó ördögi, pimasz tűz feledtette vele, hogy az imént olyasvalamit mondott ki hangosan valaki másnak, amelyet még magának sem mondott ki soha, még gondolatban sem.
- És nagy a fenekük – közölte aztán Gellert, és undorodó grimaszt vágott.
Albusból kitört a nevetés, és végtelen örömmel hallotta, hogy Gellert is vele együtt kacagott. Hosszú másodpercekig nevettek így, majd Gellert felült, ő is törökülésbe rendezte tagjait, és tanácstalanul széttárta karjait.
- De hát tényleg nagy – mondta a még mindig hahotázó Albusnak. – Nagy és… puha, kövér. Pfuj.
Albus kuncogássá csillapította a nevetést, és vállon veregette Gellertet. Örömmel konstatálta, hogy barátja nem rázta le magáról a kezét.
- Hajj, ideje lenne nekem is hazamennem, Mr. Nem-szeretem-nagy-fenék – szólt végül Albus. – Megígértem, hogy ma otthon töltöm az estét, és főzök valami ehetőt Aberforth kotyvaléka helyett.
- Őket választod inkább helyettem? – kérdezte mellőle Gellert, pimaszul vigyorogva.
Albus lepillantott kacér tekintetű, csodálatos és gyönyörű barátjára, és így szólt:
- A kötelesség sajnos előbbre való, mint a vágyak.
- Hozzád méltó ostobaság – szólt fennkölten Gellert, de közben talpra szökkent. – Elkísérlek házadig. Be nem megyek, mert öcséd megfojt, de ha az utcán állok csak, nem szólhat semmit.
Azzal Gellert kinyújtotta jobbját Albus felé, aki megragadta a puha, selymes tenyeret, talpra tornázta magát, majd a két fiú megindult a platánokkal keretezett tó mentén.
Utolsó kommentek