Akinek készült az ajándék: Ginny Cook
Korhatár: 12
Figyelmeztetések: slash, durva nyelvezet
Leírás: Paul Davis egy helyszínelő, és egy nem túl szép hajnalon eddigi legkülönösebb ügyét kapja meg. És eddigi legkülönösebb munkatársát is... *drága bétámnak pedig ezer hála és csóközön*
Az ötlet: Vámpíros sztori lehetőleg egy fiatal fiú vagy lány átalakulásáról, a lelki, testi dolgok megírását és a körülményeket Rád bízom:)
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Mein Vampir mit Sloan
Újabb gyilkosság. Szar ügy, pláne azért, mert hajnali kettőkor történt, mi pedig hajnali háromkor kaptunk bejelentést a hotel személyzetétől. A mai alvásomnak ezek szerint lőttek.
A lift természetesen nem működött a műszaki szakembert rég nem látott épületben, így öt emeletet lépcsőztem az egyébként sem túl kifizetődő helyszínre. A férfi a hátán feküdt, és semmi jel nem utalt arra, hogy halott lenne – persze azon kívül, hogy láthatóan nem lélegzett.
– Tudunk róla valamit? – pillantottam munkatársamra, aki épp a helyszín remek hangulatát örökítette meg, hogy legyen mit mutogatnunk az unokáinknak, ha egy téli estén családilag fotókat akarunk nézegetni. Vagy az államügyésznek, ha megtaláltuk a gyilkost, és a tárgyaláson ülünk. Részemről az utóbbi.
– Egyelőre csak azt, hogy jól érezte magát, mielőtt megölték… – bökött a fejével a használt óvszer felé.
– Remélem, mondtam már, mennyire imádom a humorodat negyed négykor – jelentettem ki vigyorogva, és felvérteztem magam egy gumikesztyűvel.
– Ja, volt pár hajnali riasztásunk mostanában – vonta meg a vállát Jack, és az áldozatot kezdte fixírozni. Rövid hezitálás után ismét megszólalt. – Nem gondolod, hogy enyhén szólva furcsa ez a hulla?
– Mármint?
– Semmi vér. Nézd meg a pasi arcát… az is olyan fehér, mint a fal.
– Kétlem, hogy ez egy jó hasonlat lenne – hunyorítottam a meghatározhatatlan árnyalatú, koszos és néhol leszakadozott, olcsó tapétára.
– Ne kötekedj, Paul, érted a lényeget. – Ügyet sem vetettem a szavaira, csak továbbszőttem a gondolatmenetemet.
– Tudod, nem véletlenül mondják valakire, hogy holtsápadt. Mellesleg meg tudom érteni, hogy a hullának nem jutott elég vér az arcába – fintorodtam el, miközben tekintetem lejjebb vándorolt a testen. Semmire nem vágytam kevésbé, mint hogy egy korombeli, gyilkosság áldozatául esett férfi hímtagjával farkasszemezzek, mikor az igazak álmát is aludhatnám.
Utáltam a munkámat. Az egészet, a helyszíneléstől kezdve a mozaikdarabkák összeillesztéséig mindent… aludni akartam, megszabadulni kicsit a halál szagától magam körül, elmenni nyaralni, vagy bánom is én. Bármit, csak ne egy gyilkossági ügyet.
~oOo~
– A probléma már csak az, hogy alig volt benne vér. Olyan szárazra véreztette az az őrült, hogy mintát is alig tudtam venni – közölte nyolc órával később a hullaszeletelőnk. Csoda, hogy nem esett ki a kávé a kezemből erre a kijelentésre.
– Úgy érted…
–… ugyanakkor ez felvet még egy baromi jó kérdést. Hol csordogált ki belőle az a röpke öt liter, ha egy árva vágást sem látunk rajta? Még egy tűszúrás sem volt a testen, nem hogy elnyisszantották volna az artériáit! Azt hiszem, ezzel most rendesen fel van adva a lecke. – Alig érzékeltem, hogy Ian elhalad mellettem, annyira ledöbbentett a hír. Az ügy már most sokkal komplikáltabbnak ígérkezett, mint amire a bérezésem alapján vállalkoztam volna. De ez a meló sajnos nem így működött.
– Szerintem kevesebbet kéne kávéznod. Ahogy elnézlek, már úgy is immúnis vagy a koffeinre – lépett mellém Jack, majd a lift felé kezdett terelni.
– Volt valami érdekes a gumin? – engedtem el a fülem mellett a megjegyzést.
– Sajnos nem. Kívülről tiszta, semmi testnedv; belülről pedig… pont az, aminek látszott – veregette meg a vállam, aztán intett egyet, és belépett a felvonóba. Még sokáig álltam a nehéz acéllemezek előtt, és azon gondolkoztam, miért akartam húszévesen helyszínelő lenni. Megráztam a fejem, majd a maradék kávémat felhörpintve elindultam, hogy még egyszer szemügyre vegyem a hullát.
A boncasztalon fekvő test a szétnyitott mellkastól eltekintve teljesen ugyanolyan volt, mint jó pár órával ezelőtt. Ian részletesen felvilágosított arról, hogy a pasi tulajdonképpen makkegészséges volt, se mérgezés, se szívroham – tényleg, egyáltalán semmi. Csak a vérveszteség végezhetett vele, de még mindig tanácstalanul álltunk a kérdés felett, hogy miként párolgott el belőle az élet.
Csak remélni tudtam, hogy egy kiadós alvás segít majd megoldani az eddigi pályafutásom során felmerült legkülönösebb esetet. A nagy szundira viszont még várnom kellett, ugyanis ismét összefutottam Jackkel, aki egy fekete öltönyös fickóval az oldalán valószínűleg épp engem keresett. A fenébe.
– Hello, Jack – köszöntem rá vérszegény mosolyt erőltetve a számra, majd szemügyre vettem a pasit. Rajta volt a látogatók cetlije, de inkább nem próbáltam meg elolvasni, nehogy rossz néven vegye a hunyorgásomat.
– Paul, ő itt a papírmunkánk legújabb alanya, Mr. Schwarz…
– Elég elevennek tűnik – jegyeztem meg sötéten, és Jackre pillantottam. – Jack, ha most szórakozni akarsz, jobban tennéd, ha…
– Attól tartok, nem szórakozni akar, Mr. Davis – mosolyodott el a férfi, és kezet nyújtott. – Örülök, hogy megismerhetem, jóllehet a körülmények nem igazán szerencsések.
Jó volt tudni, hogy van még egy olyan ember a földön, akinek hasonlóan szar a humorérzéke, mint nekem.
– Enyhe eufémizmusszagot érzek a levegőben – ráztam meg a kezét immár őszinte vigyorral, és bezsebeltem érte egy méregzöld pillantást. Elég ijesztő szeme volt, azt meg kell hagyni.
– Na jó, akkor én mentem is dolgozni – biccentett Jack, és elsprintelt a labor felé. Fél perc kínos csend következett, majd a fogalmam-sincs-mit-mondjak szusszantásom, és már nyitottam volna a szám, mikor Schwarz megszólalt.
– Meghívhatom egy kávéra?
Először nemet akartam mondani, de egy újabb zöld villanás megváltoztatta a véleményem.
– Hogyne.
– Kitűnő. Nos, amíg sétálunk, akár mesélhetne is valamit az ügyről, azt hiszem, még nem hallottam minden részletet…
– Van egy hullánk, akinek semmi kimutatható baja nincs, csak valahogy elpárolgott a vére. A pasinak nincs neve, nincs ruhája, egyáltalán nem tudjuk azonosítani. Egyelőre fogalmunk sincs a részletekről, tehát ennél bővebb felvilágosítást nehezen adhatok. És most maga is elszórhatna pár információmorzsát, ugyanis azon kívül, hogy a neve… – Itt közelebb kellett hajolnom az öltönyére tűzött címkéhez. –… Ulrich Schwarz, semmit nem tudok magáról, és ez némiképp frusztrál.
– Önökkel fogok dolgozni ezen az ügyön, mint szakértő.
– Úgy érti, mint öt liter vér eltűntetésében járatos ember?
– Ha tud titkot tartani, önnek is elárulom a trükköt – villantotta rám ragyogó mosolyát.
Úgy éreztem magam, mintha egy bűvész előadásán csücsülő ötéves lennék. Kíváncsian vártam a magyarázatot, de Schwarz csupán megingatta a fejét.
– Csak ha velem tart egy vacsorára is.
Két lehetőség jutott hirtelen eszembe, mint lehetséges magyarázat, de egyik sem tetszett igazán. Az egyik természetesen az volt, hogy én vagyok a paranoid. A másik az, hogy Schwarz meghívott vacsorázni. Mármint… igen, meghívott, de nem egy normális vacsorára. Akaratlanul is végiggondoltam, mikor voltam utoljára vacsorázni valakivel ilyen célból… nem volt valami kellemes emlék. Keserűen elmosolyodtam.
– Tudja, az utolsó vacsorámon, hogy stílusosan fejezzem ki magam, rám borította az asztalt a volt feleségem.
Schwarz szemmel láthatóan megdöbbent, bár nem tudtam, a mondat melyik részétől.
– Ebben az esetben megértem, hogy fenntartásokkal kezel egy vacsorameghívást, de megígérhetem, hogy én nem fogom önre borítani az asztalt. – Komolyan nézett a szemembe, és vagy nagyon jól tudott uralkodni az érzelmein, vagy tényleg nem röhögött ki. Szerencsére nem kellett válaszolnom, mert megérkeztünk a büféhez.
Leadtam a rendelésem, és elgondolkozva szemléltem Schwarz vonásait, ahogy szintén egy hosszú kávét íratott fel magának dupla tejjel és két cukorral.
– Nem is tudtam, hogy nős volt – fordult ismét felém.
– Minekután még csak negyed órája ismerjük egymást, nem csodálom.
– Tehát nem akar róla beszélni – értette el a célzást, és egy pillanatra összeráncolta a homlokát.
– Csak ha megosztja velem a trükköt a vérrel – vettem el a büféstől a kávét, és leültem az egyik asztalhoz.
– Vacsora – közölte hajthatatlanul, és elkezdte kevergetni a gőzölgő italt.
– Oké, oké, maga győzött – tártam szét a karjaimat –, beismerem, nős voltam. Aztán egy év után rájöttünk, hogy ez nekünk nem megy.
– Miután önre borította az asztalt? – A szája csücskében egy mosoly bujkált.
– Az volt közös életünk megkoronázása – bólintottam –, de már előtte is motoszkált bennünk az elhatározás.
– Őszintén remélem, hogy nem ment el egy életre a kedve a kapcsolatoktól – jegyezte meg halkan, mire felvontam a szemöldökömet. Kezdett olyan irányba terelődni ez a beszélgetés, amerre nagyon nem szerettem volna elkanyarodni. Semmi bajom nem volt a melegekkel, de nem vágytam rá, hogy Schwarz elkezdjen rám nyomulni. Valószínűleg az egész gondolatmenet kiült az arcomra, mert a hihetetlenül zöld szempárból eltűnt a reménykedő csillogás.
– Én nem akarom megbántani, de… attól tartok, valami súlyos félreértés van kialakulóban.
Azt azért mégsem mondhattam, hogy „elnézést, de nem vonzódom a férfiakhoz”. Schwarz személye egyébként is elég sok kételyt ébresztett bennem ezzel kapcsolatban… Például miért éreztem késztetést rá, hogy eljöjjek vele kávézni? Már azt sem tudtam eldönteni, hogy a parfüme azért tetszik, mert jól menne hozzám egy hasonló illat vagy inkább azért, mert őt lengi körbe a kellemes illatfelhő. Egyáltalán normális dolog ilyenekről gondolkozni?
– Attól tartok, nincs itt semmiféle félreértés, Mr. Davis.
Egy pillanatra csend volt, ahogy ráharaptam a nyelvemre. Vártam a végítéletet, de csak Schwarz szólalt meg meleg, bársonyos hangon.
– Természetesen szívesen eloszlatom a kételyeit, amennyiben hajlandó csatlakozni hozzám péntek este egy üveg borra, ha már a vacsorára nem tudom rávenni.
– Én… nos… – Megőrültem. Egyszerűen csak nemet kellett volna mondanom a meghívásra, hagyni az egészet a fenébe, és munkatársakként definiálni magunkat.
– Ugyan, Mr. Davis, nem mondhat nemet egy 2005-ös Sloanra!
–… rendben. – Kelletlenül felemeltem a fejem, és tekintetünk találkozott. – Elmegyek.
Teljesen belefeledkeztem a zöld szempárba. Olyan volt, mintha egy feneketlen kútba néztem volna, ahonnan némi kellemetlenség árán felbecsülhetetlen értékű válaszokat szerezhet az ember. Vagy csak beképzeltem magamnak ezt a baromságot. Mindegy is. Jólesett végre túlmisztifikálni valamit.
– Nagyszerű! A címemet le kívánja nyomozni vagy elárulhatom? – hörpintette fel maradék kávéját.
Erre már kénytelen voltam elmosolyodni. A hisztérikus kacagást pedig sikeresen száműztem a nyelvem hegyéről.
– Ahogy akarja.
– Megtisztel, Mr. Davis. – Átnyújtotta egyszerű, stílusosan koromfekete névjegyét, majd halvány mosollyal biccentett. – Nos, a pénteki viszontlátásra!
– Igen, a pénteki viszontlátásra, Herr Schwarz…
Szerettem volna utánajárni ennek a véres mizériának, és tulajdonképpen nem bántam, hogy a kérdezősködésemet egy kellemesnek ígérkező borozgatással köthettem egybe. Schwarz után pillantottam, majd rágyújtottam egy szál cigire.
Felkavaró ember volt, az biztos.
Mélyet sóhajtottam, és újabb adag nikotint kortyoltam. Schwarz még hátrafordult egy pillanatra a folyosó végén. A méregzöld íriszek szinte perzselték a bőröm, és én beleborzongtam a csaknem tapintható vágyba, ami a tompán fénylő szempárban csillogott fájdalmasan, kérlelőn.
Utólag belegondolva nem kellett volna így meglepődnöm azon, hogy Schwarz a férfiakat részesíti előnyben – egy nő számára ő, nos, túl szép volt, hogy igaz legyen. Még én is gyönyörűnek találtam, és – bár egészen eddig teljesen, megingathatatlanul heteroszexuálisnak vallottam magam – kicsit talán vonzódtam is hozzá. Érdekes egyéniségnek tűnt, és még a humorunk is passzolt. Ez majdnem olyan ritkaságszámba ment az ismeretségi körömben, mint a természetes halállal elhalálozott személyek Ian boncasztalán.
Éreztem, hogy igazán remek lesz a péntek estém.
~oOo~
A mostani helyszín sokkal jobban nézett ki, mint a múltkori. Ízlésesen berendezett szoba nagy ággyal és szép függönnyel. Nekem bejött a muszlin. A többiek meg még nem értek ide, hogy megkritizálják a környezetet.
Miután kigyönyörködtem magam a dekorációban, a legfontosabb tárgyat vettem szemügyre, és nekikezdtem a holttestet vizsgálni és fényképezgetni. Ian megerősítése nélkül is meg tudtam mondani, hogy ebből a férfiból is kifacsarták a vérét. Bővül a rejtélyes tetemek köre, csodás…
Ahogy ezen elmélkedtem, megláttam egy tetoválást a pasi nyakán. Közelebb hajoltam, hogy lefényképezzem, és mikor ráközelítettem, döbbenten felnyögtem a felismeréstől. Megemeltem a hulla fejét, és…
Lihegve ébredtem fel. Az ébresztőórám egyre hangosodó csipogása meg se közelítette a szívem vad dübörgését; rég álmodtam már rosszat, és nem igazán készültem fel egy ilyen traumára. Annyira élethűnek – vagy inkább halálhűnek? – tűnt az egész… önkéntelenül végigsimítottam a nyakamon, és szórakozottan lenyomtam a pityegő szerkentyűt.
A zuhany alatt újra meg újra lepörgettem magam előtt a képsort, ahogy fekszem az ágyon, a tetkómra zoomol a gép, halkan kattan egyet, aztán kiejtem a kezemből… az időközben jéghideggé avanzsált víztől már elkezdtek vacogni a fogaim, mire észrevettem, hogy elfogyott a gőzölgő forróság.
Legalább nem tudtam visszaaludni. Egy pont a rossz álmoknak.
~oOo~
Durván tíz órával később ugyanúgy a ruhásszekrény előtt ácsorogtam egy szál boxerban, és azon tanakodtam, milyen cuccban kéne megjelennem egy – ha nem is romantikus, de az ő tervei szerint erősen munkamentes – borozgatásra Schwarznál. Még az esküvőm előtt sem gondolkoztam ilyen sokat a megfelelő öltözéken… és ez némiképp aggasztott. Arról nem is beszélve, hogy semmit nem tudtam leerőszakolni a gyomromba, mert egy icipici gombóccá zsugorodott. Így már komolyan tartottam két pohár bortól is.
A laza, elvetemült tinédzser-korszakomat idéző ruháktól a Hugo Boss öltönyökig mindent végigzongoráztam, majd hosszas tépelődés után sikerült döntenem. Emlékeim szerint kedvenc, nem túl lezser fekete farmerom és már-már elegánsnak mondható ingem még sosem hagyott cserben. Bíztam benne, hogy most is megmenti a szűrömet…
Indulás előtt még egyszer lecsekkoltam a címet, aztán kocsiba pattantam. Örültem, hogy Schwarz nem a város másik végén lakik, hanem szimplán a kertváros fényűző házainak egyikében… igen, egyesek talán nem tapasztalták meg, mi jár egy pénzéhes feleséggel és egy válással. Kezdtem megérteni Schwarzot, amiért a pasikat választotta. És kezdtem úgy érezni, hogy kurvára igaza van.
Szerencsére gyorsan odaértem a pompás kis kastélyhoz – méretre megfelelt egy kisebb palotának, az tuti –, és csak akkor nyöszörögtem fel magamban a farmer-ing összeállítás miatt, mikor vendéglátóm széles mosollyal ajtót nyitott. Tette ezt fehér szaténszerelésben. Püff neki, a „kicsit kiöltözöm, de azért nem viszem túlzásba” stratégia nem jött be.
– Tudja, Mr. Davis, ez az első alkalom, hogy nem öltönyben látom… – Intett, hogy kerüljek beljebb, így hát a szerény rezidencia belterét is szemügyre vehettem.
– Az igazat megvallva már bánom, hogy nem abban jöttem – jegyeztem meg szarkasztikusan. A berendezésről inkább nem is mondtam semmit, csak magamban fogalmaztam meg röviden és frappánsan a véleményem: a rohadt életbe.
Ez főképp a nappalinak szólt, de az előszobában helyet kapott tükör se volt épp hétköznapi. A süppedős szőnyegen egy kényelmesnek tűnő kanapé terpeszkedett, mellette kis dohányzóasztal, rajta a beígért Sloan. A márványból faragott hamutartóra már nem is léteztek elég kifejező szavak… és a legszebbnek az egészben mégis azt találtam, hogy sem hivalkodónak, sem giccsesnek nem mondhattam az összhatást. Tetszett. Olyan volt, mint a gazdája.
Azt már gondolatban is halkan tettem hozzá, hogy én is akartam egy ilyet. Talán azért, mert kicsit Schwarzra is értettem…
– Foglaljon helyet, Mr. Davis – pillantott a kanapéra, én pedig továbbra is feszengve leültem. – Akkor inkább úgy fogalmaznék, helyezze kényelembe magát… – A méregzöld szempár derűsen csillogott, de valahogy nem tudtam haragudni Schwarzra, amiért megmosolygott.
– Igazán szép ház – törtem meg a hallgatást. Egyetértően biccentett, és ő is letelepedett a bőr finom ölelésébe.
– Mikor nem hullákkal foglalkozom, ügyvéd vagyok. Kifizetődő szakma. – Újra rám emelte tekintetét, és megköszörülte a torkát. – Talán tegeződhetnénk, akkor nem érezné magát kényelmetlenül… – ajánlotta fel, és hálát adtam a sorsnak, hogy nem nekem kellett felhoznom az ötletet.
– Igen, az jó lenne – bólintottam nem túl meggyőzően.
– Per du? – villantotta rám ismét hófehér fogsorát, és megbontotta a bort.
– Feltétlenül – viszonoztam a gesztust vérszegény mosollyal. Nem éreztem magam kevésbé kellemetlenül tőle, de azért koccintottunk, és belekortyoltam a kaliforniai csodaborba.
– Tehát azt ígértem, eloszlatom a kételyeid, ha nem csal az emlékezetem – tette le a poharát. Határozott tekintetét az enyémbe fúrta, mire majdnem félrenyeltem.
– Én inkább a véres rejtély megfejtésére lennék kíváncsi – tereltem a kínosan személyes témát szakmai irányba.
– Pedig reméltem, hogy nem kell ma este a munkáról tárgyalnunk – mondta őszintének tűnő csalódottsággal az arcán. – Persze, nem tagadom meg tőled az információkat – tette hozzá, és megvonta a vállát –, de nem is áltatlak azzal, hogy ennek nem lesz némi… felára.
– Mire gondolsz? – kérdeztem rosszat sejtve.
– Időben meg fogod tudni, mit kérek prémiumnak, ne aggódj.
– Az „időben” szerintem pont most van – jelentettem ki fintorogva. Szerettem volna tudni, mire készüljek: ennyit már megtanultam a válásomból.
– Oké, akkor mondjuk azt, hogy előlegnek kérek egy csókot. Ebből neked is világos lesz, mit akarok, és én is jól járok az alkuval. – Fogalmam sincs, hogyan került hozzám ilyen közel, de feleszmélni sem tudtam, mikor már az ajkaimmal játszott.
Lehet, hogy az alkohol tehetett róla, de a helyzet egyáltalán nem tűnt szörnyűnek. Kicsit furcsának tartottam, de… élvezhetőnek. Schwarz is olyan volt, mint a Sloan, és én már alig vártam a következő kortyot.
– És most jól figyelj, mert csak egyszer fogom elmondani – lehelte a fülembe. Bólintottam, és igyekeztem összeszedni zavarodott érzékszerveim figyelmét. – Nem számít, hogy hiszel-e a természetfeletti dolgokban, Paul, mert attól, hogy tagadod a létezésüket, még igenis vannak. Tudom, hogy mindent meg akartok magyarázni a tudományokkal, de ezt nem lehet. A helyszínelők és a tudósok mind földhözragadt emberek, és előbb kötik fel magukat, mint hogy beismerjék a lehetetlennek hitt dolgok létezését. Pedig létezem, Paul, még akkor is, ha nincs szívem, vérkeringésem vagy nem eszem emberi ételeket. Vámpír vagyok, mein Freund, de mielőtt meggyanúsítanál, nem én gyilkoltam meg azt a pasit. Egyébként sem volt az esetem.
Nem tudom, mennyi ideig ültem ott sokkos és hitetlenkedő valómban, de biztos nem hamarkodtam el a válaszadást. A hisztérikus humorom természetesen azonnal átvette az irányítást a nyelvem felett.
– Tudod, egy szerencséd van – kezdtem rekedten. Nem igazán éreztem át annak a súlyát, hogy egy vámpírral szórakozom, úgyhogy nem fogtam vissza magam. Még ha igaz is, amit mond…
De hogy a fenébe lenne már igaz?
– Az az egy szerencséd, hogy ha meg is vádolnálak a gyilkossággal, úgyse hinne nekem senki. Ha beállítanék holnap dolgozni azzal a dumával, hogy tudom, ki a gyilkos, mert vele borozgattam tegnap este, valószínűleg kiröhögnének, majd mehetnék a főnökhöz, aki jobb esetben csak beutalna egy elmegyógyintézetbe, rosszabb esetben helyből kirúgna – mondtam vigyorogva. – És hogy az egész még elképesztőbb legyen, belefűzném, hogy vámpír vagy. Akkor garantáltan repülök a helyszínelőktől…
Ha belegondoltam, ez egész csábító ajánlat volt. Nem kellett volna több hullával találkoznom, és az egyetlen dolog a munkahelyemen, amit sajnáltam volna otthagyni, az a kávéautomata. Csodás.
– Ulrich… – Nehezen jött a számra a keresztneve, de megoldottam. – Én is mesélek magamról pár dolgot, jó?
– Jó. – A fülemet kezdte el birizgálni az ajkaival, és nem tartottam valószínűnek, hogy le tudnám beszélni erről a tevékenységéről. Így hát belefogtam a mesébe.
– A feleségem megutáltatta velem ezt a munkát. Már három éve utálok helyszínelő lenni, de fogalmam sincs, mihez tudnék még kezdeni. Szóval napról napra igyekszem megmaradni, nem élvezem az életemet… tehát mit szólnál hozzá, ha a testem helyett inkább a lelkemmel fizetnék neked? – kérdeztem halkan. Képtelen voltam fékezni a nyelvem hisztérialendületét, és ez igencsak kellemetlen helyzetbe sodort, elvégre épp most ajánlottam fel magam egy vámpírnak vacsorára.
De vámpírok ugyebár nem léteznek.
– Már megbocsáss, ezt hogy érted? – ráncolta értetlenül a homlokát. Talán mégsem volt minden veszve.
– Ha vámpírt csinálsz belőlem, akkor elvesztem a lelkem, nem? – Ennél hülyébben nem is fogalmazhattam volna meg a kérdést, de Schwarz értette a lényeget. Legalábbis kacagott rajta.
– A kulisszatitkokba ne menjünk bele – simított végig a nyakamon. Az ujjai puhán és bizsergetően csúsztak tovább, majd megálltak a szívem felett. Schwarz igéző pillantása ismét elbűvölt, és beleremegtem a vágyba. A finom kéz érintése alatt egyre hangosabban és vadabbul dübörgött a vérem, és le sem tagadhattam volna, hogy kívánom a mellettem üldögélő vámpírt.
Kit érdekel, hogy vámpír vagy sem? Annyira mindegy volt már ez az egész… a józan eszemet teljesen felülírta a változás halvány reménye.
Lassan az ingemhez nyúltam, és minden bátorságomat összeszedve Ulrich szemébe néztem, miközben kigomboltam a felső gombot. Elhúztam a nyakamtól, és nagy nehezen álltam a méregzöld tekintet komor súlyát.
– Tudod, még mindig nem hiszem el igazán, hogy vámpír vagy – mosolyodtam el kesernyésen, és oldalra döntöttem a fejem. – De veled legalább mókásnak ígérkezik az élet… – tettem hozzá, és lehunytam a szemem.
– Innen nincs visszaút, Paul… – figyelmeztetett halkan, és végignyalt a nyakamra tetovált mantikóron.
– Tisztában vagyok vele, úgyhogy addig csináld, amíg meg nem gondolom magam – jegyeztem meg töretlenül vigyorogva. Totál megzakkantam.
– Tőlem sem szabadulsz majd egykönnyen – vetette be utolsó érvét, én pedig kis híján felkacagtam.
– Azt hiszem, ezzel sem lesz probléma. Csak ne akarj folyton rám mászni…
Túlzás lett volna azt állítani, hogy meg sem éreztem a kibukkanó szemfogakat, ahogy a bőrömbe mélyedtek, de összességében véve ez is pozitív csalódást okozott. Ulrich a tarkómra markolt, és egyre jobb étvággyal szívta belőlem a folyékony életet… de úgy is hiába mondtam volna neki, hogy lassabban öljön meg, mert fáj. A látásom a vérem fogyásával egyenesen arányosan homályosult, aztán teljes sötétség következett néhány percre. Valószínűleg elájultam. Volt már rosszabb.
A lelki szemem előtt megint lepörgött a rémálmom, és rájöttem, hogy talán nem is haltam meg benne. Minő megkönnyebbülés.
Mikor magamhoz tértem, az első dolog, amit megláttam, egy vérvörös szempár volt. Egy jóllakott vámpír nézett le rám, aztán megnyalta a száját, és lehajolt egy csókért. Köszöntem szépen, ezután már tényleg úgy éreztem magam, mint aki újjászületett.
– Nem volt akkora szívás, mint a filmekben – vigyorodtam el, és megpróbáltam felülni. Csak próbáltam, mert Ulrich a hasamon ült.
– Miért, mire számítottál? Vonaglásra és hörgésre? – kérdezte, és egy centit sem mozdult rólam.
– Inkább vonaglásra és hörgésre, mint békés és csendes ájulásra.
– Megoldhatom, hogy szenvedj… – gondolkozott el egy pillanatra.
– Hanyagolhatjuk – állítottam le gyorsan, és nyeltem egyet. Pokolian szomjas voltam…
– Kit akarsz levadászni elsőként? – váltott témát, és végigsimított az arcomon.
– Szerintem meghívom a volt nejem egy vacsorára… – vontam fel a szemöldököm. Ulrich grimasza láttán elvigyorodtam. – Csak nem leszel féltékeny?
– De, Paul, veszettül az leszek – suttogta a fülembe. Egyre inkább érlelődött bennem a gondolat, hogy vajon meddig bírja majd anélkül, hogy rám vetné magát…
– Erre befizetek – biccentettem, és újfent megkíséreltem a felkelést.
– A testeddel fizetsz – közölte mézes-mázos mosollyal, miközben ujjai a combomra kalandoztak.
Tulajdonképpen nem volt tisztességtelen ajánlat. És a mai napot egyébként is a gyors döntéseknek szenteltem. Talán nem is lesz olyan rossz dolog vámpírnak lenni. Ha meg nem jön be, még mindig magamra gyújthatok egy házat…
– Tudod mit? Rajta másként állok bosszút. Ha ügyvéd vagy, mindent kiperelünk a segge alól – vigyorodtam el, és hagytam, hogy kihámozzon az ingemből.
Volt egy új életem, egy sármos… mit is jelentett nekem Ulrich? Hm, fogas kérdés… tehát volt egy új életem, egy sármos vámpírom egy elég csinos házzal, egy állásom, ahol három éve vártam a felmondásra, és végre megtehettem… és egy exnejem, akinek romba dönthettem a karrierjét. Pompás kilátások.
– Ulrich… mondtam, hogy ne mássz rám – morrantottam elég erőtlenül, ugyanis épp a mantikórt csodálta a nyakamon. Közben pedig szorosan hozzám simult.
Talán ezzel az egy hátránnyal kellett szembenéznem további évtizedeim során, és csak remélni tudtam, hogy vagy megunja, vagy megszokom. Ha egy csókot képes voltam élvezni, akkor még ez is megtörténhetett.
– Nein… én meg azt, hogy a testeddel fizetsz.
– Makacs öszvér – közöltem dühösen, és sóhajtottam egy nagyot. – Ügyvédi vonás, hogy sokat akartok?
– Gondolom. – Megnyalta a száját, és rám nézett. – Kitolhatjuk a futamidőt, de akkor drágább lesz a hitel. – Az arckifejezését egy dörzsölt, vén róka is megirigyelhette volna.
Fújtam egyet, aztán elfordítottam a fejem. – Ennél nem tudsz kedvezőtlenebb feltételek közé szorítani.
– Fogadjunk?
– Nem volt elég, hogy kiszívtad a vérem?
– Korántsem, sőt egyre többet akarok belőled.
– Idővel, esetleg.
– Van időm. Az van a legtöbb.
Halkan felnyögtem ennek hallatán. – Meddig élnek a vámpírok?
– Amíg meg nem ölik őket – hangzott a gunyoros válasz.
A vámpírvadász élete is kifizetődőnek tűnt. Most, hogy így belegondoltam, kedvem lett volna kitanulni a szakmát… és mire való a temérdek idő, ha nem a tanulásra? Sejtelmesen mosolyogva hagytam Ulrichnak, hogy megcsókoljon, és már tudtam, mivel fogom tölteni az elkövetkezendő évtizedeimet…
~Das Ende~
Utolsó kommentek