Amíg oda nem értünk, elmondta, hogy a neve Astor, és tizenkilenc éves, mint ahogy én is. Sokszor kértem, hogy inkább ő beszéljen, mert attól tartottam, hogy olyan dolgot mondok, amiből kiderülhet, hogy én nem vagyok halott.
Ahogy mondta, egy focipályához mentünk, ami nem is volt messze. Csak a széléig mentünk, de onnan is láttam, hogy nincs ott senki rajtunk kívül. Beálltunk egy eresz alá. A házak kísértetiesen egyformák voltak. Tűlevélillatot éreztem, mellettünk több fenyőfa is állt.
- Örülsz a hónak? – kérdezte Astor.
- Elég… váratlanul jött.
- De már ideje volt. Néhány haverommal arra gondoltunk, hogy az élők miatt már soha nem fog esni. Eredetileg mindenhol úgy mentek az évszakok, mint itt nálunk. De az élők csináltak valamit – szennyezték a környezetet, vagy nem tudom -, és náluk elcsúsztak.
- Az évszakok? Erről még nem hallottam – kíváncsi voltam, tényleg igaz-e, amit mond.
- Persze, hogy nem. A nevelők, meg az idősebbek olyan képet próbálnak kialakítani nekünk az élőkről, ami miatt elfogadjuk őket.
- És ha erről nem beszélnek, te honnan tudod mindezt?
Astor felhúzta a szemöldökét.
- Te hogy szöktél ki a kollégiumból?
- Hát én… az ablakon.
- Kiugrottál a második emeletről? – nevetett. Második emelet?
- Nem, kimásztam egy kötélen.
- És senki nem vett észre? – kerekedett el a szeme.
- Hát… szerinted akkor itt lennék? – tártam szét a kezem.
- Gondolom, nem. Csak még soha nem hallottam, hogy valaki az ablakon hogy valaki az ablakon jön ki. Ügyes.
- Kösz.
- Akkor nem ismered a boszorkányokat?
- A miket? – Azt is nehezen hittem el, hogy most egy halottal beszélgetek. De hogy boszorkányok!
- Minden kollégium pincéjében él egy boszorkány. Valószínűleg a Pokolból menekültek. Ha jobban megismered őket, rájössz, hogy nagyon gyávák, de ha félsz tőlük, akkor tényleg ijesztőek tudnak lenni.
- Hurrá – morogtam. Astor közelebb lépett.
- De tőlük mindent megtudhatsz az élőkről. Egyáltalán nem olyan ártatlanok, mint képzelnénk, és veszélyesek is.
- Oké, értem – görcsbe rándult a gyomrom, ahogy az élőkről beszélt. Ahogy rólam is. – És a boszorkányok segítettek neked kiszökni?
- Csak mindig kérnek valamit cserébe.
Egy ideig némán ácsorogtunk egymás mellett. Néztük a havat, amit a szél néha befújt hozzánk. A fenyőkre pillantottam, és ekkor észrevettem, hogy Astor engem néz. Kényelmetlenül éreztem magam. Amikor én is ránéztem, megjegyezte:
- Érdekes a szemed. Egy kicsit sötét.
Elfordultam, és összébb húztam magamon a kabátját.
- Nem fázol? – kérdeztem.
- Nem, maradhat rajtad.
- Köszi. De most már indulnom kellene – visszanéztem rá, de ő most a földet bámulta.
- Nincs kedved eljönni velem a karácsonyi buliba?
- Öö… mikor lesz?
- Akkor kezdődik, mikor a legközelebbi teliholdat eltakarják a felhők.
Kicsit hülyén éreztem magam. Mikor kérdeztem meg egyáltalán?
- Nem is tudom…
Astor megfogta az egyik kezemet, és a szemembe nézett.
- Kérlek, gyere velem! Ígérd meg, hogy eljössz!
Lázasan töprengni kezdtem, vajon mit csinálna velem, ha nemet mondanék. Végül arra jutottam, elfogadom a meghívását, legfeljebb nem jövök el. Amúgy sem állt szándékomban újra felkeresni a halottakat.
- Jól van, megígérem.
Elmosolyodott, és megszorította a kezemet.
- Érted megyek a kollégiumba. A déli kollégiumban laksz?
- Hát… igen.
- Majd megkereslek.
Kihúztam a kezemet az övéből, és levettem a kabátot.
- Te is jössz?
- Nem, még maradok.
Visszaadtam a kabátját, és kiléptem a hóba.
- Akkor majd találkozunk.
- Persze. Szia.
Elindultam a vastag hóban, össze-vissza nézelődtem, hogy jó felé menjek. Egyre sűrűbben esett, és már átkoztam magam, amiért elmentem Astorral a focipályára. Mostanra talán már otthon lehetnék. Ahhoz az emeletes házhoz értem, ahol legelőször meghúzódtam. Most elmentem mellette, és a térdig érő kis utcai lámpák fényében mentem tovább az erdő felé.
A nyitott, télre nem alkalmas cipőm állandóan belesüllyedt a hóba. Épp arra figyeltem, nehogy belelépjek egy nagyobb kupacba, mikor mozgást észleltem egy mellettem húzódó, kivilágítatlan utcából.
Mire észbe kaptam, egy srác ugrott oda hozzám, és megragadta a csuklómat, hogy elhúzzon.
Egy csípést éreztem, olyat, mint mikor megráz az áram. Az idegen keze nyomán a csuklómtól indulva szétáradt az egész testemben. Azt hittem, belém csapott a villám. Felsikítottam, és próbáltam elhúzni a kezemet.
Nem láttam az arcát, de hallotta őt felszisszenni. Nyilván ő is érezte.
Egy pillanatra elengedte a karomat. Addig észre sem vettem, de a hópelyhek mintha egy másodperccel ezelőtt megakadtak volna a levegőben, most pedig újraindultak. Ráhullottak az arcomra, de az idegen egy hirtelen mozdulattal leterített a fölre.
Hátam a hideg havon pihent, a srác a vállamat nyomta, a hópihék pedig mozdulatlanul maradtak a levegőben.
Az arca nagyon közel volt az enyémhez, éreztem a testéből áradó meleget. Belenéztem a szemébe, s a saját, elmélázó arcom nézett onnan vissza. Most nem csípett az érintése, de az fájt, ahogy rajtam feküdt.
- Szállj le rólam! – préseltem ki magamból, pedig alig kaptam levegő.
Megkönnyebbülten éreztem, hogy feláll, de a csuklómat újra megfogta, és engem is talpra segített.
Majdnem egy fejjel magasabb volt nálam, rövid, göndör haja volt. El akartam húzni a karomat, de ő erősen szorította.
- Mit akarsz? – néztem rá.
- Épp most mentettelek meg – mondta. A hangja kellemesen mély volt, és nagyon ismerős. Mint az álombeli megmentőnek.
- És mitől?
Valamiért zavarban voltam előtte, elpirultam, mikor felnevetett. Az arcomhoz hajolt, és azt mondta:
- A gonosztól.
Körülnéztem.
- Én nem látok semmiféle gonoszt. Várjunk csak! A fák! Azok biztosan gonoszak. Mindjárt megtámadnak – gúnyolódtam. A zavaromat mindig úgy palástoltam, hogy sokat, méghozzá sok őrültséget beszéltem.
- Errefelé nincsenek ellenséges fák. Ezt tudhatnád. Ha itt laksz – tett hozzá.
- Persze, hogy itt – hazudtam.
- Jól van. Szóval a fák jók. Inkább egy személyről van szó. Az előbb te voltál együtt Astor Pixellel, nem igaz?
- Igen. De…
- Szerintem nagyon sunyi arca van. Nem gondolod?
- Mi? Nem, dehogy! Egyébként is, ki vagy te?
Rápillantottam a továbbra is a csuklómra kulcsolódó kezére.
- A nevem Murphy. Te pedig Patience vagy. Az a Patience, akit Astor Pixel… nos, azt hiszem, el akart tenni láb alól.
- Miről beszélsz? Nem… és honnan tudod a nevem? Murphy?
- Aha. Figyelj! Az a srác követett téged, és ha én nem jöttem volna, talán utol is ér.
- De miért?
- Nem tudom, talán kiskorában fejre ejtették, és azóta gonosz.
- Honnan veszed, hogy követett?
- Mert láttam. Az egyik ház mellett lévő fa mögött bujkálhat. Megmutassam?
- Óh, ne. Elhiszem. Talán.
A szabad kezemmel megfogtam a csuklómat szorító kezét, és próbáltam lefejteni. Murphy türelmesen nézte a tevékenykedésemet, majd gyengéden megfogta a másik csuklómat is.
- Nekem… haza kellene mennem – mondtam.
- Hazatalálsz?
- Nem tudom.
- Nos… lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de most vagy a legnagyobb biztonságban.
- Én nem így érzem…
- Mert nem tudod, mi történik.
- Mi történik?
- Úgysem hinnéd el – nevetett.
- Igazad van. De most már igazán elengedhetnél.
- Nem lehet.
- Miért, hozzám ragadtál, vagy mi? Ez most már tényleg nem vicces. Csak… engedd meg, hogy leüljek.
Miközben odamentünk az emeletes ház bejáratához, a levegőben maradt hópelyhek – és már nem is érdekelt, miért mozdulatlanok – az arcomhoz tapadtak. Leültünk egymás mellé, s Murphy még most sem eresztett el.
- Még most is bajban vagyok?
- Nem.
- Akkor most mi lesz?
- Majd kitalálom. Van időnk.
- Hát persze. Neked biztosan van.
- Neked is – mosolyodott el.
Már nem is akartam kérdezősködni, mert tudtam, hogy a felét nem érteném annak, amit magyarázatként mond. Mert olyan titokzatos.
- Nem fogod elhinni, de nemrég keltem fel, és máris fáradt vagyok.
- Előfordul. A sok izgalom.
- Miből gondolod, hogy…
- Csak tudom, és kész. Ha akarsz, dőlj a vállamra.
- Nem akarok.
- Te tudod.
Egy kicsit viccesnek tartottam, hogy így vitázunk. Ilyenkor bármit mondhattam, amit csak akartam, és még nem is kellett hazudnom.
De tény, hogy nagyon fáradt voltam, ezért lassan közelebb húzódtam hozzá, és a fejemet a vállára hajtottam. Nem tudom, mit szólt hozzá, de nekem nagyon kényelmes volt.
Eszembe jutott, hogy nem is figyeltem, neki milyen színű a szeme. Bár ha a halvány szem biztosan egyből feltűnt volna. Csak egyszer néztem igazán a szemébe, többször nem mertem.
Sokáig feküdtem ott, néztem magam elé, és nem történt semmi. Lazábbá vált a csuklómon a szorítása, néha pedig hallottam, hogy halkan dúdolgat. Végül elnyomott az álom.
*
Két napig az ágyamban feküdtem, mert ledöntött a láz. A szüleim kitartóan ápoltak, pedig a második napon már csak feküdtem és gondolkodtam. Fogalmam sem volt, hogy szabadultam el Murphytől, és hogy jutottam haza. Talán ő maga hozott el. Arra, hogy az erdőben jártam volna, egyáltalán nem emlékszem. Csak arra, hogy a ház előtt leállt az autóm, aminek érdekes módon semmi baja nem volt, én pedig bementem a lakásba.
Senkinek nem kellett magyarázkodnom: a szüleim már dolgozni mentek, s biztosan azt hitték, én is munkában vagyok.
Bizonyítékom nem volt a történtekre, csak az emlékeim. Mindig Murphynél akadtam meg. Ha volt valaki, aki miatt visszamentem volna a halottak városába, ő lett volna az. Olyan ismerős volt, mégis idegen és titokzatos.
A kis kalandom után három nappal úgy döntöttem, ideje tennem valami hasznosat. Reggel megvártam, amíg a szüleim elmentek, aztán átöltöztem, és a konyhába indultam. Főztem kávét, átlapozgattam egy szakácskönyvet. Meglepetésemre még délelőtt Danny eljött hozzám. Restelltem, de a pár napban nem is gondoltam rá.
Beszélgettünk, meg főzőcskéztünk. Megkérdezte, hogy mikor megyek újra dolgozni, és mondta, hogy hiányzom neki. Ebéd után pedig elment, mert már így is sokat lógott a munkából.
Délután egy sugallattól vezérelve átsétáltam a nagymamámhoz, aki ragaszkodott hozzá, hogy sokáig maradjak, hiszen úgyis ritkán látott. A kedvenc kártyáival játszottunk, és nagyon jól éreztem magam nála, de már indulnom kellett.
Végigsétáltam az utcán, és rám tört a vágy, hogy újra találkozzam Murphyvel. Majd azon törtem a fejem, mikor lesz náluk a karácsony. Felnéztem az esti égre, s egy ideig gyermeteg izgalommal bámultam a csillagokat. A Holdat sehol nem találtam.
Továbbmentem, de a sarkon sikítva torpantam meg. Egy fáról valaki leugrott elém. Hátrálni kezdtem, mire ő felegyenesedett. Murphy volt.
Hatalmas kő esett le a szívemről, mégis tovább hátráltam. Most, hogy itt volt, újra zavarban voltam.
Két nagy lépéssel megszüntette közöttünk a távolságot, és közel hajolt hozzám. Hátraléptem, ő pedig oldalra billentett fejjel kérdezte:
- Félsz tőlem?
- Nem – vágtam rá. Arcán csalódottság jelent meg, és kicsit visszahúzódott.
- Miért… félsz tőlem?
- Mondtam, hogy nem félek – most én léptem közelebb hozzá. Mélyen a szemébe néztem, de most is csak magamat láttam benne.
- Akkor csak úgy alapból remegsz?
Nem ragadta meg a csuklómat, egyáltalán nem akart hozzám érni.
- Egy kissé hideg van.
- Lehet. Nincs kedved velem jönni?
- Hova?
- Henceoverbe.
- Henceover?
- Igen. Innen és túl. A holtak városa.
- Visszahozol ide?
- Persze. Csak szórakozunk egy kicsit.
- Inkább csak beszélgessünk. Sok mindent nem értek.
- Ahogy akarod. De ne hidd, hogy mindent elmondok.
Elvitt a városba, de nem emlékeztem, hogyan. Ez a rész kiesett a fejemből, vagy talán soha nem is volt benne. Minden esetre, ha titkolni akarta, hogy jutok oda, nagyon jól csinálta.
Egy emeletes ház legtetején ültünk. Nem esett a hó, de megmaradt odalent a földön. A tetőről mi lesöpörtük. Murphy adott nekem egy jó meleg kabátot, és szerencsére rajta is volt, így nem fáztunk.
Egész idő alatt hozzám sem ért. Megkérdeztem:
- Most nem akarsz megmenteni?
Ezen elgondolkodott, csak aztán felelt:
- Biztonságban vagy. Amúgy szemmel tartottam Astor Pixelt.
- Komolyan? De nem bántottad, ugye?
- Ugyan már! Csak figyeltem. Az a srác különben is tud vigyázni magára. Simán szembeszállna velem – röhögött.
- Még szép! És csinált valami rosszat?
- Felkereste a kollégiumodat. Valamiért nem talált meg téged – jelentőségteljesen rám nézett.
- Tudod, én… bár gondolom, rájöttél, mikor megtaláltál az élők között. Én nem vagyok halott – lesütöttem a szemem, és vártam, hogy szóljon valamit.
- Micsoda? Nem vagy halott? Azonnal hívom a rendőrséget! – már a hangján is hallatszott, hogy alig bírja elfojtani a nevetését.
- Ne viccelődj. Ez komoly. Téged miért nem izgat?
- Mert nem. Na, jó. Bevallom, izgat. Egy kedves, csinos lány van a városunkban, aki ráadásul élő. Ez valójában tényleg nem mindennapi. És beismerem, hogy gyorsabban veszem a levegőt, ha meglátlak.
- Mi?
A szemöldökömet felhúzva meredtem rá, de nem figyelt rám. A lenti világot nézte, az embereket, akik bármikor felnézhettek, és megláthattak minket, mégsem tették.
- Ideje hazamenned – mondta.
- Hát jó.
- Majd ellátogatok hozzád – ígérte. – És ne próbálj idejutni! Megértetted? – nézett rám.
- Azt sem tudom, hogy kell – feleltem őszintén.
- Remélem is.
- Te pedig ne ijessz meg. És ne akarj megmenteni.
- Egyiket sem ígérhetem – mondta nevetve.
- Murphy!
Utolsó kommentek