*
- Beléd meg mi ütött? – Melody értetlenül rázta a fejét, mikor találkoztunk a folyosón.
- Én csak… - de nem semmit nem tudtam mondani. Bűnbánó arccal figyeltem a mozdulatait.
- Nézd, én nem értelek. Mikor megláttad Froxot, eléggé fura lettél. Még nem is ismered őt! Nagyon rendes – bizonygatta, mintha ő már évek óta ismerné a lányt. – Vagy talán féltékeny vagy?
- Dehogy is! Nem. Ezt nem tudom megmagyarázni – pedig nagyon szerettem volna, de ő nem értett volna meg. – Sajnálom.
- Jól van, nem mondj semmit – elment mellettem, de még hátraszólt:
- Froxhoz megyek – és kész. Majd biztosan Froxot is kivallatja, gondoltam.
Tétlenül ácsorogtam. Elsétáltam, hogy összeszedjem magam és végre munkához láthassak. Senkit nem láttam, mintha eltűntek volna.
A kötényemért nyúltam, de a levegőben megállt a kezem. Nem vettem fel.
Megállás nélkül sütöttem a pogácsákat, már azt sem tudtam, hány tepsivel volt kész. Közben próbáltam semmire sem gondolni. Hangok jöttek a vendégek felől, nevetésfoszlányok, csörömpölés. Kezdtem elfáradni.
Kimentem a pénztárhoz, unottan vettem fel a rendeléseket, és soha nem néztem az emberek szemébe.
Aztán Neil leváltott, én pedig, nehogy véletlenül elsírjam magam, ahhoz az emberhez fordultam, aki bármikor meg tudott nyugtatni.
- Olyan furcsa az egész – egyre halkult a hangom. Danny felültetett a pultra, s most némán állt előttem. Fogta az egyik kezem, és azt nézte.
Mindent elmondtam neki Froxszal kapcsolatban, kivéve, hogy a kirakat előtt láttam, meg hogy a lány Dannyről kérdezett.
Amikor megkerestem Dannyt, nagyon elfoglalt volt. El akartam menni, de ő nem engedett. Azt kérte, várjam meg, és tíz perc múlva elkészült mindennel. Azt akarta, hogy mondjak el mindent. De mostanra már őrültnek hittem magam, és azt gondoltam, csak túlságosan érzékenyen vettem az új lány érkezését.
Végre megszólalt:
- Nekem nem igazán tűnik félelmetesnek. Inkább olyan lánynak tűnik, aki mindig mindent megkap, és… nem is tudom. Ez visszataszító. Na, de azok a szemek! Hátborzongató, mintha valami horror filmből lépett volna ki.
Bármit mondhatott volna, én minden szavát ittam. Csak nyugtasson meg.
- Önmagában… valahogy nem félelmetes. Teljesen normális embernek tűnik, de valamiért megriadok tőle. Az nem ilyen, ha valaki nem szeret. Ha valakivel nem vagyunk barátok. Utáljuk egymást, mondjuk a suliban. De ő más. Mintha vele lenne valami gonosz. Magával hordozza, nem pedig benne van. Maga mellett. És ha úgy akarja, akkor – az ajkamba haraptam. – bárkit megrémíthet.
Hallgattam egy ideig.
- Ez olyan hülyeség! – tört ki aztán belőlem. Szorosan behunytam a szemem. Danny kezeit éreztem az arcomon, ettől újra kinyitottam őket.
- Bocsi, hogy ezt mondom, de elég érzékeny lánynak ismerlek – jelentette ki, s egy huncut mosoly bujkált a szája sarkában. – Ne törődj vele. Próbáld meg elfelejteni – tanácsolta.
- Jó. Már amúgy is elég fáradt vagyok. Nem tudok gondolkodni.
Óvatosan leemelt a pultról, és a karjába fogott. Kényelmetlenül éreztem magam, túlságosan közel voltunk egymáshoz.
- Ööh, szólnom kéne a főnöknek, hogy hazamegyek.
- Oké, akkor odaviszlek – mosolyodott el Danny, és biztos léptekkel elindult, karjában velem.
- Tudok járni.
- Olyan könnyű vagy!
- Danny – elpirultam, majd végre nevetve letett a földre. Megigazítottam a felsőmet, és a fiúval a nyomomban az irodába mentem. Nem biztos, hogy itt van, gondoltam, de amint benyitottam, azonnal megláttam a főnököt.
- Bocs, főnök. Csak szólok, hogy hazamegyek.
- Ja, persze. Menj csak – mint, aki most ébredt. Nem tudom, mit csinálhatott, de elég nyúzottnak tűnt.
- Nagyon sápadt vagy – ezt ő mondta, pedig úgy láttam, nem is érdeklem.
- Óh.
- Pihend ki magad! – máris elmerült a gondolataiban.
- Viszlát!
Amikor megfordultam, Danny nem állt mögöttem, kint várt meg az ajtó mellett.
- Én is hazamegyek – döntötte el, ahogy megálltam előtte. Kézen fogott, és meglóbálta a kezünket. Így nem tűnt olyan szigorúnak a kézfogás, mintha nem járnánk.
- Nem kell itt maradnod?
- Nem hinném…
- Nem kérdezed meg a főnököt?
- Úgyis megengedi.
Mivel ennyire biztos volt benne, ráhagytam. A hátsó ajtót kinyitotta nekem, én pedig kiléptem. Megdöbbentem a sötétség láttán. Csak az utcai lámpák adtak fényt.
- Mindig ilyen korán sötétedik? – töprengtem hangosan.
- Talán. Fogalmam sincs, hány óra van – Danny bezárta az ajtót, és utánam lépett. – Marha hideg van!
Összefogta a felsőjét, én pedig már indulni akartam a járda felé, de ő visszahúzott.
- Hazaviszlek.
Egy kissé megszeppentem, de nem akartam tiltakozni, így beültem a kocsijába.
A házunk előtt Danny lefékezett, és kiszállt a kocsiból. Én is így tettem, és a szemem elé tárultak a barátságos otthoni fények, amik egyre csak csalogattak a meleg házba.
A megfelelő szavakat kerestem, ahogy Danny elém állt és elmosolyodott.
- Örülök, hogy… - a csók belém fojtotta a szót, amit kaptam. Ajkaiból meleg áradt, akár egy meleg csésze, ha a számhoz ér.
-… barátok vagyunk – suttogva befejeztem a mondatot, mikor szétváltunk, bár tudtam, hogy őrültség. Köztünk már nem csupán barátság volt, és nem tudtam, miért állok ellen. Talán még nem készültem fel rá.
Danny furcsán nézett rám, majd felsóhajtott:
- Én több szeretnék lenni, mint a barátod, Pat.
Ilyen szavaknak nem lehet ellenállni. Vagy mégis? El akartam húzódni, mikor az arcomat a kezeibe fogta.
- Nem fogsz belehalni – ígérte mosolyogva, én pedig hagytam.
Danny ajkai újra az enyémhez értek, nagyon jó érzés volt. Átkaroltam a nyakát, viszonoztam a csókot, és bár már szerettem volna bemenni a házba, nem húzódtam el.
Sajnáltam, hogy Danny nem adott több időt, hogy közelebb akart kerülni. Nagyon szenvedélyes volt, tele érzésekkel, de nekem nehéz volt eldönteni, mit akarok.
*
Álmodtam. Egy középkori várról, ami félelmetesen tornyosult előttem. A hozzá tartozó várkisasszonyról is, aki a kapuban állt. Kiköpött mása volt Froxnak azzal a hibával, hogy arcán pánikot láttam, ahogy ő is észrevett. Elfutott, pedig talán nekem kellett volna.
Majd megérkezett a páncélos lovag is, álmaim gyakori szereplője.
Az egészet úgy néztem végig, mint egy filmet a moziban. Azt hittem, csak én látom őket, ők nem látnak engem.
Langyos fuvallat érte a hátamat, s akkor már éreztem, hogy én is ott vagyok. És hogy valaki mögém lépett. Nem néztem hátra, csak a lovagot figyeltem, aki egyre közeledett, s amint karnyújtásnyira ért tőlem, én hátraléptem.
Nekimentem a mögöttem állónak, de valamiért bíztam benne, hogy ő nem az ellenségem.
A páncélos meg akart ölni, biztos voltam benne. Viszont eddig még egyik álmomban sem haltam meg. Lehet, hogy itt az idő?
Nem tudtam elmenekülni. Az ellenség túl közel volt, s a kardját is elővonta.
- Várj! – a kellemesen mély hangú féri állt mögöttem. A lovag valószínűleg még nem vette őt észre. Most pedig elnézett a vállam fölött.
Láttam, mikor pillantása megtalálja az idegent. Zavartnak látszott, mégis kiegyenesedett, az állát felemelte.
- Nem segíthetsz rajta – jelentette ki. Metsző hangjára megremegtem. Egy kéz érintette meg a vállamat, végre volt, aki segített.
- Ne félj! – suttogta. Lehelete csiklandozta a fülemet, biztonságban éreztem magam. De nem néztem hátra.
A lovag kivillantotta ronda fogait, úgy köpködte a szavakat:
- Nem hall téged!
Épp szólni akartam, hogy igenis hallom, mikor megrándult a vállam és minden eltűnt.
Vacogva ültem fel az ágyamban. Nem volt rajtam takaró és az álom is megrémített. Szétnéztem, hogy megbizonyosodjak róla, a szobámban vagyok, majd kikeltem az ágyból. Émelyegtem, a szobám pedig kavargott és táncolt a szemem előtt.
Kimentem a mosdóba, hideg vizet fröcsköltem az arcomra. Az egész házban és odakint az utcán is csend és sötétség volt. A mobilom szerint hajnali négy múlt pár perccel.
Mivel egyáltalán nem akartam visszaaludni, nehogy megint valami lehetetlenséget álmodjak, felvettem magamra egy farit meg egy pólót, és lementem a földszintre.
A tévében semmi érdekes nem ment, éhes pedig még nem voltam. Ahogy kinéztem a konyha ablakán, épp kialudt egy utcai lámpa, s azon töprengtem, nincs-e még sötét ahhoz, hogy kialudjon.
Hirtelen annyira hívogatóvá vált az utca és a kinti levegő, hogy felkaptam egy felsőt, és kimentem a ház elé.
Cseppet sem volt olyan hideg, mint amilyenre számítottam. Bár valóban sötét volt még, a friss levegőt barátságosnak éreztem, mintha kiszabadultam volna egy hatalmas dobozból, aminek az oldalai egyre közelítettek felém.
Nagyot szippantottam a hajnalból. Benyúltam a felsőm zsebébe, s egyszerre érdekes ötletem támadt. Kihúztam onnan a kocsim kulcsait, kinyitottam a feljárón parkoló autómat, és beültem.
Furcsa szag volt odabent, de nem rossz, csak szokatlan. Már rég nem kocsikáztam.
Ahogy kitolattam, balra fordultam, s indultam a város széléig. Ritkultak a házak, s erdős, majd szántóföldes területek jöttek.
Egy idő után kevesebb autót láttam, akadálytalanul száguldhattam. Felemelő érzés volt.
Néztem, ahogy kivilágosodik az ég, mikor megcsörrent az anyósülésre ejtett mobilom.
Felemeltem a telefont, és rápillantottam a kijelzőre. Rejtett szám.
Azonnal elpárolgott a jókedvem. Mindig is utáltam, ha rejtett szám hívott, de most még rosszabb volt. Eszembe jutott az álmom, és Frox is.
Összehúzott szemöldökkel meredtem a mobilra, s az autóm egyenes vonalban száguldott az úton. Még soha nem fagytam így le.
Aztán magamhoz tértem. Amikor felnéztem, a kocsim lecsúszott az útról, és nekicsapódott egy fának. Olyan hirtelen történt, hogy semmit nem tehettem. A lábam továbbra is a gázpedált nyomta, egyik kezemben még mindig ott volt a mobil, ami végre elcsendesült. Nem volt időm megijedni sem, s valahogy így tűnt természetesnek. A csapódás után eltűnt előlem a világ, elvesztettem az eszméletemet.
*
Mikor kinyílt a szemem, minden megváltozott. Bár ott ültem a kocsiban, kényelmetlen pózban, az ablak be volt törve, az egyik karom pedig szörnyen fájt és vérzett. A mobilom valahol az ülés alatt újra megszólalt, de nem foglalkoztam vele. Kikecmeregtem a gyakorlatilag ronccsá vált autóból. A fa félig kidőlve állt előttem, a kocsi orra azon himbálózott, így nehéz volt földet érnem. De ha jobban megnéztem, a helyzet nem is volt annyira vészes, legalább is rám nézve. A karomat a másik kezembe fogtam, mint egy pólyás babát.
Már észrevettem, hogy teljesen egyedül vagyok valami Isten háta mögötti helyen. Távolinak és idegennek tűnt a táj. Egy hatalmas erdő szélén voltam, ráadásul sötétebb és hidegebb helyen, mint gondoltam. Bizonytalanul eltávolodtam az autótól, kilépkedtem a földút közepére. A fák kezdetével vége volt az útnak. Mögöttem a messzeségben hegyek vonalai rajzolódtak ki, de egyébként egy elhagyatott, száraz síkság volt az egész.
- Hé!
Összerezzentem a hangra. A fák közül jött, és csak remélni tudtam, hogy nem nekem szól. Nem gondoltam volna, hogy más is van ott rajtam kívül.
Ekkor a hang gazdája előjött az erdőből. A kocsimat valószínűleg nem látta, mert azt eltakarta előle egy tovább terjedő facsoport, de engem nem takart semmi.
- Halott vagy? – kiáltotta a sötét alak. A reszelős, dohányos hang egy tőlem idősebb, fekete állig érő hajú lányhoz tartozott. Egyszerűen nem tudtam, hogyan lehetne egy ilyen kérdésre válaszolni. Vajon tényleg halott vagyok?
A lány óvatosan közelebb jött, majd jól szemügyre vett.
- Áh, hello – köszönt valamivel barátságosabb hangon. – Már azt hittem, egy elveszett lélek vagy... vagy valami más – folytatta. – De ilyen szemekkel!
Már sokan mondták, hogy mennyire érdekes a szemem. Bár én nem láttam érdekesnek, csak másnak. Szürke volt, fakószürke. Nem tudtam, a lány milyennek gondolta, de amint az ő szemébe néztem, elállt a lélegzetem. Kísérteties, gondoltam, mintha átlátszó lenne. A szeme színe annyira halvány volt, hogy szinte egybeolvadt a szemgolyó fehérjével.
A lány nagyot ásított, kezét a szája elé kapta.
- Bocs, egész éjjel én őrködtem – mentegetőzött. – Egyébként Scarlet vagyok. Téged nem ismerlek, biztos a város másik végén laksz.
- Patience a nevem – mondtam.
- Aha. Most szerintem menj vissza a városba. Tudod – úgy beszélt, mint a cinkostársak. – a fejesek nem csípik, ha kint vagyunk ilyenkor.
Teljesen hülyének éreztem magam, mikor bólogattam, de nem indultam el.
A lány szemforgatva sóhajtott.
- Gondolhattam volna. Még nem jöttél be innen, mi?
Kifejezéstelen arccal néztem rá, mire intett, hogy menjek utána, és beleveszett az erdő sötétjébe. Úgy gondoltam, nincs más választásom, ezért követtem.
Tapogatóznom kellett, nehogy nekimenjek egy fának, közben még a sérült karomat is fogtam, amit furcsamód Scarlet nem vett észre. Ő időközben gyertyát gyújtott, így a fényt követve nem tévedhettem el. Reméltem, hogy valami biztonságos helyre vezet, ahol legalább ismerek valakit, vagy meg tudják mondani, hogy jutok haza.
Egyszerre csak ritkulni kezdtek a fák, az ég világosodott, én pedig elámulhattam, hogy a semmiből tűnt elő egy város a szemem előtt. Beértem Scarletet, és mellette mentem tovább a kialakuló úton.
- Azt hallottam egy haveromtól, hogy tényleg szoktak errefelé élő emberek járkálni – hangja megvető és hitetlenkedő volt. – Pedig azt hittem, ez csak rémisztgetés.
Bólogattam, és próbáltam értelmes fejet vágni, de belül kezdtem jobban megrémülni. Élők? Szóval akkor meghaltam?
- De azok vagy nem találnak meg minket, vagy... nem is tudom. Talán megölik őket. Még eggyel sem találkoztam.
Akkor már tudtam, hogy valószínűleg halott vagyok. Vajon mit csinálnának velem különben? Némán hallgattam a lányt.
- Egyébként szerencséd, hogy ma én voltam az erdő szélén. A többiek bezárnának téged, amiért ilyenkor kint vagy.
- Akkor megszöknék - fogalmam sem volt, mi mondatta ezt velem, de tényleg komolyan gondoltam. Ha már bajban vagyok, tegyek is valamit az ellen, hogy kijussak belőle.
Scarlet rám nézett, aztán megvonta a vállát. Ahogy haladtunk befelé a városba, úgy jelentek meg a házak, végül pedig egy magas torony, ami még messze volt, és az alját eltakarták a fák.
- Még azt is hallottam az élőkről – folytatta, de úgy beszélt, mint aki kérkedik a frissen szerzett tudásával. -, hogy sok más dolog mellett abban különböznek tőlünk, hogy szeretnek képzelődni.
- Képzelődni? – nehéz volt a szemébe néznem, nem tudtam elhinni, hogy ennyire világos a színe.
- Igen. És hihetetlenül sokszor gondolnak a családjukra, meg a szeretteikre – elhúzta a száját, én pedig a családomra gondoltam, Dannyre, és minden másra, amit szerettem.
- Mi meg – mutatott kettőnkre – nem tudunk ilyenre gondolni, de nem is akarunk.
Nevetett, bennem pedig meggyulladta a remény szikrája, hátha még élő vagyok. Semmit nem kívántam jobban, mint hogy így legyen.
Első gondolatom az volt, hogy mennyire téli hangulata van a városnak. A házak mellett, a parkokban fenyőfák álltak, az ablakokban aprócska fények. Az utcák rövidek és keskenyek voltak, a maximum ötemeletes házak mindegyikben ott álltak. Parkokat és kertes házakat is láttam, de minden nagyon közel volt egymáshoz.
A téli hangulathoz illően hópelyhek kezdtek hullani rám, majd hirtelen eleredt a hó. Az egészet hallucinációnak képzeltem, hiszen tudomásom szerint tavasz vége volt. Scarlet hangosan káromkodott, rajta csak egy ujjatlan póló volt.
Néhány össze-vissza öltözött kisgyerek szaladt el mellettünk, és ugrálva-kiabálva ünnepelték a havat. Aztán megláttam a felnőtteket is, akik a gyerekek után jöttek ki, és visszaterelgették őket a házakba. Mindenkinek olyan volt a szeme, mint Scarletnek.
Egy kis játszótér előtt megálltunk.
- Most vissza kell mennem. Innentől már biztosan boldogulsz – mondta. – Viszlát.
Visszafordult és elment. Magányosan ácsorogva maradtam a sok idegen között, egy ismeretlen városban. A hó pilleszerűen hullott rám, egyre sűrűbben, így hát valahova mennem kellett, ha nem akartam megfázni. Elindultam egy társasház felé, aminek az ajtajában meghúzódhattam.
Szerencsére nem fújt a szél, de a levegő nagyon lehűlt. A ház sarkában ácsorogva a tenyerembe leheltem, és próbáltam rájönni, hol lehetek, és hogyan juthatnék haza.
Azon töprengtem, ha visszamennék az erdő szélére, ahonnan jöttem, valahogy ki tudnám kerülni Scarletet, és talán gyalog hazaindulhatnék. Lehet, hogy csak az itteni emberek külseje miatt volt rossz előítéletem, de valami azt súgta, tiltott helyen vagyok.
Elindultam visszafelé, az ég pedig hópelyhekkel ostromolt. Már nem láttam senkit.
A cipőmet bámultam, nehogy megcsússzak vagy elessek valamiben, közben abban reménykedtem, hogy gond nélkül visszatalálok a kocsihoz.
Amikor felnéztem, egy srác jött velem szemben, majdnem háromméternyire tőlem. Nem volt kedvem senkivel sem találkozni, de nem volt szerencsém, a fiú már észrevett. Feszengve közeledtem hozzá.
Jobban megnéztem őt magamnak, és az agyamba villant, hogy milyen jól néz ki. Egy csíkos sál volt a nyaka köré tekerve, hosszú kabátja volt, ami nagyon jól állt rajta. A haja sötétvörös volt, eddig még nem is láttam ilyen árnyalatot.
Egymás mellett mentünk el, és láttam, hogy neki is nagyon világos a szeme. A srác is rám nézett, először a szememet, ahogy Scarlet is. Azt hittem, meg fog állni.
Mikor elhagytuk egymást, igazam lett, megtorpant.
- Megszöktél?
Hátrafordultam. Várakozva nézett, mosoly bujkált a szája szélén.
- Mi? – kérdeztem vissza.
- Megszöktél? Ilyenkor senkit nem engednek ki. Merre van a kollégiumod?
- Öö…
- Nyugi, én is szökött vagyok. Csak gondoltam, megkérdezem. Elképesztően rossz egyedül tilosban járni.
- Szerintem is – adtam neki igazat. Bárcsak velem lenne valaki.
- Nincs kedved velem jönni? – kérdezte. Nehéz volt döntenem. Haza akartam menni, de attól féltem, a srác követni fog.
- Hova mész?
- Találtam erre egy régi focipályát. Néha a haverokkal ott találkozunk, de most szerintem nem lesznek ott. Tényleg, nem fázol?
Végignéztem magamon. A felsőm meleg volt, de nem hóeséshez illően. A karommal összefogtam a derekamat.
- Egy kicsit. Nem volt időm kabátot venni – egész jól ment a rögtönzés.
- Odaadom az enyémet.
- Jaj, nem, köszi. Akkor te fáznál meg.
A fiú felnevetett.
- Inkább én, mint te – azzal levette a kabátját. – Tessék.
Zavartan vettem át a ruhadarabot.
- Kérlek – unszolt, ezért magamra húztam a kabátot. Biztosan esetlenül néztem ki benne, de nem látszott, hogy benne ilyen felmerült volna.
- Most már akkor velem jössz, ugye? – mosolygott. Bólintottam, és félénken elindultam mellette.
Utolsó kommentek