Kívánság Üst

5. fejezet - Levelek

Másnap reggel kicsavarodott pózban ébredek, és hangos csontropogtatással tudom csak elérni, hogy valami kényelmesebb helyzetben találjam magam. Mikor már nem sajog a hátam, és a fejem is belesüpped a puha párnába, akkor rohamoznak meg a tegnap történtek.

A ház csendje ébresztett fel arra, hogy egyedül vagyok, de aztán szépen lassan bekúszott az a kép is, ahogy James apámék szobájában alszik. Próbáltam visszafogni azt a rám törő vágyat, hogy meglessem őt, amint édesdeden szunyókál a puha párnák között. Már ültem fel, mikor megláttam az ablakpárkányon egy ismerős baglyot. Howl volt az, Josey madara. Kiugrottam az ágyból, és rögtön beengedtem szegény párát, aki ki tudja, hogy mióta várakozott ott kint.

Amint az várható volt, a lábára egy levél volt biztosítva, majd miután leszedtem, élelemmel és vízzel szolgáltam ki, majd gyorsan kinyitottam a küldeményt, hogy elolvashassam a tartalmát.

Kedves Carol!

Már most nagyon hiányzol, pedig még alig pár napja váltunk el egymástól. Sajnálattal hallottam, hogy nem mész Blaise partijára, de annak örülök, hogy így nem halasztunk egy találkozást, mivel én sem megyek. Még mindig beleremeg a szívem arra a gondolatra, hogy Dracóval töltöm a nyaramat. Igen, mivel elhívott engem is a szokásos családi nyaralásukra! A szüleivel Franciaországba utazunk, és egy hónapig leszünk ott. Kicsit persze aggódok, hogy a szülők miként fogadnak, de Draco szerint semmi okom az izgalomra. Amúgy üdvözöl téged, és reméli, hogy neked is jól telik a nyarad. Oké, ezt szó szerint nem mondta ki, de tudod milyen.

Viszont én biztosra remélem, hogy jól telik a nyarad! Mesélj, mi történt eddig veled? Apád tartott már szent beszédet? Harryvel szétrobbantottatok már valamit? És Draco kérdése: Weasley még mindig olyan idióta?

Várom mihamarabbi válaszod!

Csókol:

Josey és Draco

Mire végigolvasom, a számon széles mosoly helyezkedik el. Elképzelem, ahogy Josey írja a levelet, és Draco közben felette áll, és beleszól mindenbe, amit leírt. Gyorsan leülök, és már körmölöm is a választ.

Kedves Josey!

Nagyon örültem a levelednek, mert már ti is nagyon hiányoztok nekem! Igen, Draco, te is! Remélem, hogy jól fogjátok érezni magatokat, és ne félj a pasid szüleitől, mert nincs olyan ember a földön, aki ne imádna téged! Tehát kalandra fel!

Az én nyaram úgy kezdődött, hogy apámék rögtön elutaztak, és most James vigyáz rám, bár már nem vagyok öt éves, hogy erre rászoruljak…

Itt megakadtam az írásban. Ha biztosra tudnám, hogy Draco nem fog beleolvasni, akkor leírnám Joseynak, hogy mi is folyik itt igazából. Hogy kezdek beleszeretni apám legjobb barátjába.

Igen, sajnos emiatt nem tudok menni Blaise bulijába, de nélkületek nem is lenne az igazi!

Harry elutazott Lilyvel, így a ház még egyben áll. Ronnal pedig nem találkoztam egy ideje, de szerintem az állapota már menthetetlen!

Jelentkezz mindig, hogy merre jártok, és küldj majd képeslapokat is!

Szeretlek:

Carol

Tudtam, hogy Josey érezni fogja, hogy valami bajom van, de reméltem, hogy majd megérti, hogy ez nem levéltéma. És még nem is tudtam beszélni róla. Útjára bocsátottam Howl-t, és épp mikor csuktam be az ablakot, kopogtatás hallatszott az ajtón.

Odarohantam, és kinyitottam, és bár pontosan tudtam, hogy ki áll ott, mégis hevesen megdobbant a szívem. James haja még kócosabb volt a szokásosnál, és álmos arca arról árulkodott, hogy nemrég kelt fel.

-   Jó reg – egy ásítás szakította félbe a mondatát. – gelt!

-   Jó reggelt – mosolyogtam rá idegesen, de szerencsére nem vette észre, ahhoz túlságosan is álmos volt még.

-   Éhes vagy? – törölgette a szemét, és most jöttem rá, hogy mindent elkövet, hogy ne kelljen a szemembe néznie.

-   Igen, egy kicsit – mondtam halkan, egy csöppet letörve.

-   Hát jó, mert én farkas éhes vagyok – vigyorodott el, miközben hátat fordított nekem, és elindult a konyha felé. Sietős léptekkel követtem őt.

A konyhában otthonosan mozgott, kérdés nélkül készítette el nekem a rántottát, amin meg is lepődtem. Megvártam, amíg a saját adagját is elkészíti, és leül mellém. Mikor végre elhelyezkedett, és rávette magát, hogy rám nézzen, én felvont szemöldökkel néztem vissza rá.

-   Pólyáskorod óra ismerlek, prücsök, tudom, hogy mit reggelizel – vont vállat, kitalálva a gondolataim. Ezt követően elkezdtünk enni, de egy idő után zavaróvá vált a feszült csend köztünk. Lassan ettem, hogy kiélvezzek minden pillanatot James mellett, még ha ezt néma csendben is töltjük. Öt perc után végül a férfi adta fel.

-   Na, jól van – sóhajtott fel, miközben félretolta a már üres tányérját. – Beszélgessünk!

-   Öhm… miről? – kérdeztem félszegen, mert bár vágytam rá, hogy megbeszéljük a dolgainkat, de valahogy nem voltam még felkészülve.

-   Hát… - vágott gondolkozó fejet James, látszott rajta, hogy ő is zavarba jött. – A suliról! Mesélj róla!

-   Mit meséljek? – ütköztem meg. Most komolyan erről akar beszélni? – Sikerült az összes R.A.V.A.S.Z vizsgám – mondtam végül.

-   Na, az jó – dünnyögte. – Ügyes vagy.

-   Köszönöm…

-   És öööö… - felkönyökölt az asztalra, majd kétségbeesetten rám nézett. – És mik a terveid a jövőre nézve?

-   Gyógyító szeretnék lenni – vágtam rá gondolkozás nélkül. Ez volt az, amiben száz százalékosan biztos voltam. Életeket akartam menteni, segíteni rajtuk.- De ezt már tudtad – mosolyodtam el halványan.

-   Igen, igaz – bólintott elkomolyodva. – Mond, Caroline – itt egy kicsit megakadt. – Remus miatt csinálod?

-   Ezt hogy érted? – jöttem zavarba.

-   Remus miatt akarsz gyógyító lenni? – hajolt picit közelebb. – Hogy segíthess rajta?

-   Én… - lehajtottam a fejem, miközben az ujjaimat tördeltem.

-   Szóval igen – mondta halkan. – Apád mondta, hogy nem igazán tudsz mit kezdeni a helyzettel.

-   Nem tudom, miért, mindig is tudtam, hogy Remus micsoda, csak valami megváltozott, és annyira idegen lett számomra ez a dolog, és nem értem miért – fakadtam ki, csak úgy folytak ki belőlem a szavak. De tudtam, hogy James meghallgat, és vele meg tudom beszélni.

-   Figyelj, talán azért, mert tudod, hogy Sirius párja lett – vont vállat. – Lehet, hogy a tudatalattidban ezzel félted apádat.

-   Talán… - hajtottam le megint a fejem, átgondolva a dolgokat.

Tényleg ez lenne az oka? Féltem apát, hogy valami baja lesz, mikor Remus átváltozik? De hát tudom, hogy animágus, így semmi nem történhet vele. De ha mégis kicsit jobban belegondolok, a válasz ott volt előttem. Lehet, hogy nem Remus vérfarkas énje zavart, hanem maga Remus? Megremegett a kezem, már a feltételezés is annyira abszurd volt. Én szeretem Remust, mindig is szerettem, és egyáltalán nem ítélem el őket. Szeretik egymást, rendben, joguk van hozzá. Akkor mi ez a fura érzés a mellkasomban?

Szinte észre se vettem, hogy a könnyek miként törtek elő a szememből, de már automatikusan emeltem a kezem, hogy kitöröljem őket. Ahogy a kezem visszaraktam az ölembe, egy nagyobb kéz nyúlt érte, és szorította meg.

Annyira el voltam foglalva a saját kis gondolataimmal, hogy észre se vettem, hogy James mikor állt fel, és jött közelebb. Még mindig könnyes szemeimmel felnéztem rá, és próbáltam a barna szempárban olvasni.

-   Mi van, ha Remusszal van gondom? – mondtam halkan, a sírással küszködve.

-   Majd megoldjuk – simított végig a könnyáztatta arcomon, mert közben nem bírtam velük, és azok megeredtek.

James magához húzott, és kedveskedve megpaskolta a hátam. Én a nyakhajlatába hajtottam a fejem, beszívva a jellegzetes illatát. Tudom, hogy önzőség, de a Remusszal kapcsolatos gondolataim azonnal elszálltak, ahogy az engem ölelő férfi karja lassan simított végig a hátamon. Számára biztos csak egy nyugtató mozdulat volt, de bennem úgy felkorbácsolta az érzéseket, hogy féltem, kiesik a szívem a helyéről.

Ha tiszteletben tartanám azt, hogy Jamesnek felesége és gyereke van, és akár az apám lehetne, akkor nem emeltem volna fel én is a karomat, hogy szorosabban hozzásimulhassak. De a testem uralkodott az elmém felett, és mielőtt akár a visszakozás halvány gondolata is megszülethetett volna bennem, a kezem már a férfi dereka köré simult.

Talán James is megérezte a mozdulat másságát, hogy ez már nem a vigasztalásról szól, hanem egy lány reménytelen próbálkozásáról. És mégsem tolt el magától, hanem az ő szorítása is szorosabb lett, mintha magához akarna préselni.

A sóhaj mindkettőnk száját egyszerre hagyta el. Beleremegtem, ahogy megéreztem a meleg leheletét a fülem mellett. Aztán már csak azt vettem észre, hogy az arca távolodik, de én nem akartam elengedni. Lágyan tolt el magától egy kicsit, mire én felnéztem rá, szinte könyörgő szemekkel.

Egyik kezét elvette a derekamról, majd végigsimított az arcomon, mint már oly sokszor. De minden alkalommal más volt, és egyre égetőbb, a vágy csak nőtt bennem. Akartam őt, és tudta, tudta, hogy mennyire vágyok rá, és valahol mélyen azt is tudta, hogy ő is kíván engem. Hát akkor miért nem tesz valamit? Én megtettem már minden tőlem telhetőt, most azt akarom, hogy ő lépjen. Most az ő fejében zajlik mindaz, amit én már eldöntöttem. Megszerzem magamnak bármi áron. De lehet, hogy ő ezt nem akarja, és el fog dobni magától.

Láttam, hogyan húzza össze a szemöldökét, miközben le se vette rólam a szemét. A tekintetem mélyen az övébe fúrom, csak hogy érezze: nem áll módomban feladni. Hát nem érzi a tüzet, amit a testem sugároz, és amitől szinte elégek? Nem akarja eloltani, akár csak egy érintéssel? Miért kínoz, miért nem lép?

Mielőtt elkezdhetnék könyörögni neki, vagy újra sírni, úgy tűnik végleg döntött. Nagy sóhaj hagyja el a száját, fejét még le is hajtja, karjai ellazulnak a derekam körül. Hát itt lesz vége. Szól Mollynak, hogy jöjjön értem, és most már soha többé nem érhetek hozzá.

-   Caroline – mondja halkan, de én összeszorítottam a szemem. Nem akarom látni az arcát, amint összetöri a szívemet. Elég lesz a fájdalom emléke, nem kell még az arcának a látványa is, ami minden bizonnyal bűntudatot sugall. – Tudod, hogy mekkora áldozatot kérsz tőlem?

Csak bólintani tudtam, szememet még mindig becsukva. Csak csinálja gyorsan, hogy ne legyen fájdalom, vagy ne legyen akkora fájdalom. Miért nem szólal meg?

És ekkor éreztem meg…

Az ajkakat, amik az enyémre tapadtak, a kezeket, amik a derekamra csúsztak, és az államat emelték fel, a testet, ami hozzám simult, a szívet, ami kétszeres erővel dobogott, de az enyémmel együtt.

James döntött. Az én javamra.

Vissza - Tovább