9. fejezet – A búcsú ideje

Két hónap telt el a történtek óta, és azóta James és Lily olyan boldogok, mint már régen voltak. Harry persze örült a szülei boldogságának, és vele együtt én is próbáltam jó képet vágni.

Két hónapja nem értem Jameshez, és ezt a kínt nagyon nehezen tudtam elviselni. Minden látogatásnál, erővel fogtam vissza magam, hogy ne simítsak végig a karján, vagy ne csókoljam meg ott mindenki előtt.

Két hónapja nem bírok James szemébe nézni. Mert azokban a barna szemekbe annyi érzelem van. A fájdalom, a megbánás, a féltés és nagyon mélyen a szerelem. Tudtam, hogy szeretett abban az egy hétben, és talán még mindig, de próbálta nem kimutatni.

Két hónapja egy éjszaka mondtam el mindent Remusnak, aki megértően hallgatott végig, és ölelte át a zokogástól reszkető testem. Ha ő nincs mellettem, akkor nem hiszem, hogy átvészelem ezt az időszakot. És ez kellett ahhoz, hogy teljesen elfogadjam őt, és ne legyen vele semmi problémám.

Egy hónapja, hogy Josey megint velem van, és ő volt a második ember, akinek elmeséltem a történteket. Sírt, mert nem segíthetett, és sírt, mert átérezte, hogy mekkora veszteség ért engem. Úgy ahogy Remus, ő is megígérte, hogy senki sem mondja el.

Egy hónapja, hogy képes voltam végre kimozdulni a szobámból, és apámmal tölteni egy kis időt. Ő nem tudja, mi történt az alatt az egy hét alatt, ami miatt ennyire összezuhantam, és James ennyire távolságtartó lett velem. Bár szerintem sejt valamit, de magának se akarja beismerni, hogy a legjobb barátja és a lánya között történt valami.

Egy hónapja, hogy kiderült, felvettek a gyógyító képzőbe. És ekkor döntöttem el, hogy elhagyom a családi házat. Az iskola kollégiumot is biztosított, én meg éltem a lehetőséggel. Remus segített felkészülni, hogy milyen könyveket vegyek, és hogy milyen ágon szakosodjak tovább. Ami persze nem volt kérdés, hogy mi lesz. Mágikus lények támadásától elszenvedett gyerekeket akartam gyógyítani, és a továbbiakban segíteni őket. Remus könnyekkel fejezte ki a háláját, amit abban a pillanatban érzett, mikor elmondtam neki a terveit.

Tehát itt álltam a Black-kúria előcsarnokában egyedül, a csomagjaim mellettem álltak. Apámék elmentek valahova, azt mondták, várjam meg őket, és elkísérnek engem a kollégiumba. Karba tettem a kezem, és vártam őket. Hol vannak már? Egyszer csak kicsapódott az ajtó, és James futott be rajta. Lassan leeresztettem a kezem, és kérdő tekintettel néztem rá.

-   Caroline – lehelte, majd nagy levegővétel után odalépett hozzám. – Ne menj el!

-   Tessék? – hökkentem meg.

-   Ne menj el – mondta lassan, minden szót külön kiemelve.

-   De… - hebegtem. – Nekem el kell mennem.

De ekkor gyors léptekkel előttem termet, kezét a derekamra csúsztatta, és már éreztem is az ajkait az enyémeken. Vadul csókolt, miközben erősen szorított magához. Én meg nem tudtam nem reagálni. A testem felhevült, két hónap vágya szabadult fel bennem. Beletúrtam a hajába, és belebújtam az ölelésébe. Hirtelen megszakította a csókot, fejemet a két keze közé fogta, és komoly arccal nézett mélyen a szemembe.

-   Ne hagyj el – mondta mély hangon, és meg beleremegtem.

-   El kell mennem a suliba – mondtam halkan, magamat se értve, hogy miért most visszakozom. – A jövőm függ ettől.

-   De nem muszáj elmenned, itt is maradhatnál – próbálkozott.

-   Miattad megyek el, James – mondtam meg az igazat neki. – Mert nem tudok a közeledbe lenni. Túlságosan is fáj…

-   Ha elmész, akkor az nekem fog fájni – Végigsimított az arcomon. – Hát nem vetted észre? Olyan sűrűn jöttünk hozzátok, mint még soha. Ha már nem láttalak két napig, elviselhetetlen volt. Ha most elmész…

-   Elmegyek, James – ráztam meg a fejem. – Itt a vége – mondtam ki végül. Karjai lassan hulltak le a teste mellé, kikerekedett szemekkel nézett rám.

-   Te túl vagy rajtam – mondta halkan.

-   Hisz ezt akartad, nem igaz? – kérdeztem suttogva, és próbáltam a sírást visszafogni.

-   De – bólogatott egy keserű mosollyal.

-   Így lesz a legjobb, James – léptem kicsit közelebb, és simítottam végig az arcán.

Ő csak nagy szemekkel nézett rám, majd hangosan felsóhajtott. Ekkor hallottuk meg az ajtó nyitódás hangját. Hátrébb léptem a férfitől, majd a hang irányába néztem. Remus meglepetten nézett ránk, mögötte apám épp a kabátját vette le magáról. Nyúlt volna Remus kabátjáért, de mivel Remus mereven minket nézett, ő is ránk nézett.

-   James? – lepődött meg. – Hát te?

-   Gondoltam elköszönök Caroltól – mondta halkan, én meg meglepetten néztem rá. Ahogy észrevette, miként nézek rá, halványan elmosolyodott.

-   Carol? – kérdeztem tőle csípősen, majd felkacagtam. – Ez nagyon fura.

-   Hát eléggé – nevetett fel ő is.

Így mentem el végül a családi házból. James egy öleléssel búcsúzott, majd lágyan egymásra mosolyogtunk. Az a mosoly egy biztos dolgot ígért: lesz még folytatás, mert nem tudjuk örökre egymást kerülgetni. Egyszer újra összegabalyodunk, és nem lesz onnan már menekvés, akkor örökre elveszünk, és örökre egymáséi leszünk. De most nem jött el a mi időnk.

Egyszer majd a szívünk újra egymásra talál, és boldogok lehetünk.

Vissza