Kívánság Üst

8. fejezet – Egyszer minden véget ér

Az elkövetkező napok borzalmasak voltak. Többségében a szobámba kuksoltam és olvastam. Vagy csak az ablakon bámultam kifelé, és azon merengtem, mit ronthattam el ennyire? Jamesszel csak étkezésekkor találkoztam, amiket szótlanul ültünk végig. Próbáltam minél gyorsabban magamba erőszakolni azt a pár falatot, amit ettem, hogy felrohanhassak a szobámba, és utána órákat várjak arra, hogy James feljöjjön hozzám, és néhány szót mondjon. Ezek a szavak voltak, amik életben tartottak.

Joseytól újabb levél érkezett, ugyanolyan jókedvű, mint az előző, de a levél végén megjegyezte, hogy amint hazaérnek, akkor beszélnünk kell. Észrevette a levelemből, hogy valami nem volt rendben velem, hogy valamit eltitkoltam előle. Ettől a tudattól, hogy mennyire ismer engem, és attól, hogy mennyire is hiányzik, könnyek gyűltek a szemembe. És csak reménykedtem benne, hogy James ne most jöjjön.

Órákkal később az ágyamban feküdtem, abban az ágyban, ahol pár nappal ezelőtt a gyönyörök gyönyörét éltem át. Az oldalamon feküdtem az ajtónak háttal, Josey levele mellettem hevert. Összekuporodtam, és azt akartam, hogy legyen vége ennek a hétnek, vagy a legjobb barátnőm végre legyen itthon…

Kopogtattak, de nem volt erőm válaszolni, mert megint a sírás kerülgetett. Nyílt az ajtóm, és nagyon jól tudtam, hogy ki az, és mit fog mondani. Három napja ugyanaz a menet. Csak néhány szó hagyta el James száját mindig. „Ebéd…” „Vacsora…”

-   Caroline? – hallottam meg James halk hangját. Megint nem válaszoltam, hadd higgye azt, hogy alszom.

De James nem adta fel. Ajtócsukódás hangja hallatszott, majd léptek zaja töltötte be az eddig néma szobát. Majd minden újra elcsitult, de éreztem, hogy az ágyam megsüllyedt egy kicsit az új súly alatt. Ledermedtem. James olyan közel volt hozzám most, mint az elmúlt napokban soha.

-   Caroline – szólított újra, és kezével lassan végigsimított a karomon. A kezemet ökölbe szorított, és a szememet is szorosan behunytam. A legnagyobb kín volt az, hogy hozzámért ennyi idő után. – Tudom, hogy fent vagy…

-   Nem vagyok éhes – mondtam rekedten, és még a hangon is elcsuklott. Erre ő levette rólam a kezét. A fájdalom meg csak növekedett bennem.

-   Enned kell – mondta kicsit keményebb hangon. – Nem szabad ennyire elhagynod magad!

-   Mit izgat téged, hogy mi van velem? – csattantam fel, majd felültem, és szembefordultam vele. Közel volt hozzám, nagyon közel… Meg tudtam számolni, hány pici szeplő van az arcán, amit eddig észre se vettem.

-   Siriusék holnap jönnek haza – mondta hideg hangon. – Nem szeretnék egy csont-bőr lányt visszaadni nekik –  A veszekedésünk óta így beszélt velem, de reménykedtem benne, hogy csak azért, hogy az igazi érzéseit palástolja.

-   Nem vagyok éhes – mondtam újra nyomatékosabb hangon, majd visszafeküdtem az ágyra, megint hátat fordítva neki.

James szó nélkül állt fel, és hagyott ott. Amennyire csak tudtam, összekuporodtam. Tudtam, hogy mennyire gyerekesen viselkedem ezzel a duzzogással, de hisz ez voltam én, nem igaz?

De tényleg ez lennék? Régen egy életvidám lány voltam, most mégis összetörten bujkáltam egy sötét szobában. A régi Carol már elfelejtette volna a sérelmeit, és újra felhőtlenül nevetne. Csakhogy a régi Carolnak nem volt törött a szíve…

Papírzörgésre ébredtem, pedig észre se vettem, hogy mikor aludtam el. Josey levelén feküdtem, ez ébresztett fel. Az órára pillantva megtudtam, hogy nemsokára éjfél. Visszahanyatlottam az ágyra, de a gyomrom fájdalmasan korgott. Éhes voltam már akkor is, mikor James hívott, csak abban a pillanatban nem volt erőm vele lenni. Kezdtem tényleg elhagyni magam, ahogy Ő mondta…

Kikeltem az ágyból, majd megcéloztam a konyhát. Ahhoz, hogy eljussak oda, a hallon keresztül kellett mennem. Az egész ház csöndes volt, James már biztos aludt. De amint beléptem, a terem nem volt üres. A kandalló előtti fotelek egyikében egy kócos hajú férfi ült, haját beszínezte a kandallóban pattogó tűz fénye. Felemelte a kezét, majd az abban tartott pohár tartalmát egyszerre megitta. Végül a poharat lecsapta az asztalra, előredőlt, a térdén megtámaszkodott és a kezébe temette az arcát. Én meg csak bámultam őt az ajtóból.

-   James? – szólaltam meg pár perc múlva, ami alatt egyikünk sem mozdult meg.  A férfi a hangomra rögtön hátrafordult, majd kikerekedett szemekkel nézett rám.

-   Caroline… - nyögte ki végül. – Ne! – szólt rám ijedt hangon, mikor elindultam felé. Ahogy kimondta ezt a szót, rögtön lefagytam. Tehát képes még jobban összetörni a szívem… - Ne gyere közelebb, kérlek – mondta elkínzott hangon.

-   Miért ne? – kértem tőle számon. Annyira fájt, legalább, hadd értsem meg, miért teszi ezt velem.

-   Csak ne gyere közelebb, jó? – kérlelt újra, de én épp ezért mentem mégis oda hozzá. Felnézett rám, arcán egy elkínzott kifejezés ült. Ennyire zavarja, ha mellette vagyok?

-   Miért baj, ha közelebb jövök? – kérdeztem halkan, de ő nem válaszolt, csak nézett rám. – James!

-   Mert fáj – suttogta, majd kinyújtotta a kezét, és megfogta az enyémet. Lágyan simogatni kezdte, amibe én beleremegtem. Felállt, majd a másik kezével átkarolta a derekam, szánk között alig volt pár centi. – Napok óta harcolok magammal, hogy ne érjek hozzád, ne csókoljalak meg. De nem bírom… Nem tudom legyőzni azt az erőt, ami hozzád húz.

-   Nem kell küzdened ellene – suttogtam vissza neki, de legszívesebben megcsókoltam volna.

-   De kell – mondta meggyötört hangon. Szorosan magához húzott, fejét a vállamba fúrta. Felemelte a kezemet, és én is egyre közelebb húztam magamhoz.

Érezni akartam őt, az illatát, ami annyira jellegzetes volt, amit mindig éreztem a jelenlétében. A haja selymessége, ahogy az ujjaim között végigcsúsztattam a hajszálait. Ezerfelé áll, mégis oly puha és selymes. A bőre puhasága a nyakánál, vagy akár a derekamon. Kezeimmel lassan szánkáztam végig a nyakán, és a póló alatti feszes háton.

De az érintésemre érkezett válasz. James a derekamon lévő karjaival simogatott, közben végigcsókolta a nyakamat. Hátrahajtottam a fejem, de közben egy pillanatra se engedtem el őt. Most már soha se fogom…

Elvesztünk, és ezt mindketten tudtuk. Jamesnek is fel kellett fognia, hogy nem bírja nélkülem, és ő maga mondta, hogy fáj neki, ha a közelében vagyok, és nem érhet hozzám. Tudtam, hogy mit élhetett át az utóbbi napokban, vele együtt szenvedtem és haldokoltam. Egymás érintése nélkül nem tudunk élni.

A kandalló előtt hirtelen jelenik meg a pléd, melyre James lefektet. A pálcáját félre rakja, majd fölém hajol és mélyen a szemembe néz. Sohasem fogom elfelejteni ezt a szempárt. Annyi érzelem volt benne. Vágy, szomorúság, megadás, és mégis ott rejlett benne a boldogság, és igen, a szerelem. Lassan közelített felém, és végre három nap után újra megcsókolhattam.

Szenvedélyesek voltunk, újra és újra azon az éjszakán. Elvettünk egymástól, de ugyanannyit vissza is adtunk magunkból. A lelkünk összeforrt, és minden érintéstől egyre erősebb lett a kötés.

Másnap reggel, mikor felkeltem, azt hittem, álmodtam a tegnap estét. De rögtön rájöttem, hogy nem álmodhattam, hisz most is erős karok öleltek. Felnéztem Jamesre, aki nyitott szemekkel bámulta a plafont. Gondolkozik, tudtam jól, és hagytam is, hadd gondolja át a dolgokat. Csak kicsit jobban hozzábújtam, fejem a mellkasára hajtottam, és hallgattam az egyenletes szívverését.

-   Döntöttem – hallottam meg pár perccel később.  Felkaptam a fejem, és mélyen a szemébe néztem. Remegtem, közben pedig imádkoztam, hogy számomra kedvező döntést hozzon. – És azt hiszem, hogy most már véglegesen. Nem lesz több meggondolás, több veszekedés. De Caroline, arra kérlek, hogy fogadd el a döntésem.

-   Rendben – mondtam kiszáradt szájjal, és a rettegés beköltözött a szívembe.

-   Tehát – vett nagy levegőt. – Tudnod kell, hogy ez nekem se egyszerű, de… - nem tudta tovább mondani, félrefordította a fejét, kezemet egy kicsit megszorította.

-   James – suttogtam. – Ez azt jelenti, hogy…?

-   Hogy nem maradhatok – nézett rám végül, elkínzott arccal, majd letörölte a kibuggyanó könnyeimet az arcomról.  – Nem tudok mást tenni, ez a leghelyesebb.

Nem tudtam mit mondani, csak mereven néztem a mellkasát, ami egyenletesen emelkedett fel és alá. Hogy tud ennyire nyugodt lenni most. Én miért kapkodom a levegőt? Miért érzem úgy, hogy a világ kezd összemenni, és hogy ez csak ez rossz álom?

-   Szeretlek – suttogtam az utolsó reménysugárral a hangomban.

-   Tudom – suttogta vissza, de a szeme csak a fájdalmat tükrözte. – És ettől fáj még jobban.

-   Nem lehetne valahogy… - kezdtem, de az ujját rögtön a számra tette.

-   Nem – nézett mélyen a szemembe. – Caroline, az elmúlt egy hét csodálatos volt veled – kezdte érzéki hangon, miközben az én szememből megállás nélkül záporoztak a könnyek. Gyengéden törölgette le őket, de közben le se vette rólam a szemét. – Nem mondom azt, hogy nem érzek irántad többet, mint eddig, mert ez nem igaz! Megmozgattál bennem valamit, amit Lily már évek óta nem tudott. De ismerem magunkat. Téged és magam is. Te még fiatal vagy, és megérdemled, hogy éljél, és még ezer pasival legyél, míg végül megtalálod az igazit! Tudom, hogy túl leszel rajtam, fogd fel ezt úgy, mint egy kis nyári kalandot!

-   De számomra nem az – nyögtem ki végül, miközben még mindig a könnyeimmel harcoltam.

-   De talán nekem az – mosolyodott el fanyarul. – Talán ez a változatosság kellett, hogy felismerjem, hogy mélyen belül még mindig szeretem a feleségem. És ezt neked köszönhetem. Tudom, hogy fáj, hidd el nekem is, de ez lesz mindkettőnk számára a legjobb!

-   Talán igazad van – szipogtam, miközben még jobban az ölelésébe bújtam. – De most még nem vagyok képes elfogadni ezt.

-   Majd idővel rendbe leszel – szorított magához, és még egy ideig így feküdtünk.

Délután kettőkor érkeztek meg apáék, arcukon hatalmas vigyorral. Próbáltunk mi is ilyen vidámak lenni, de ahogy egymásra pillantottunk, mindkettőnk szíve megsajdult. Estig hallgattuk apámék sztorijait, de végül James úgy döntött, hogy ideje, hazatérnie.

-   Nem maradsz még itt este, Ágas? – kérdezte meglepetten Remus. Mellette apám is felvonta a szemöldökét. – Lilyék csak holnap érnek haza.

-   Igen, de azt hiszem, jobb, ha most hazamegyek – mondta halványan mosolyogva, miközben én mereven a kandallóba néztem. Kezemet a szám elé raktam, szememet szúrta az elfojtott sírás.

-   Hát rendben – állt fel apám, és elindultak kifelé.

-   Viszlát Remus – szólt még hátra James, majd egy pillanatnyi habozás után még hozzátette: – Szia Caroline!

-   Szia – tátogtam, de továbbra is csak a tűz lángjait néztem. Hallottam ahogy a lépteik elhalkulnak, és bizonyára Remus is, mert mikor már teljes csönd volt, megszólalt.

-   Carol? – ült egy kicsit közelebb hozzám. – Mi történt?

-   Semmi – ráztam meg a fejem.

-   Carol – szólt rám kedves hangon, nekem meg kibuggyant egy könnyem.

-   Fáradt vagyok, megyek aludni – mondtam, majd gyorsan felálltam. Megöleltem Remust, majd kirohantam a szobából.

Vissza - Tovább