2. fejezet
„A kígyó fészkében aludni nem kellemes”
Ezzel párhuzamosan Harry…
… meglepően gyorsan elért a sötét pincéből a tágas Nagyteremig, legfőképp azért, mert végre kipróbálhatta a tanári folyosót; a diákok meg sem próbáltak erre rövidíteni, még maga Dumbledore bűvölte meg valamikor régen.
Mielőtt belépett volna az étkezőbe, Harry gyorsan átmozgatta mindenét: még mindig kissé bizonytalan volt egy-két mozdulata, és nem akarta, hogy lebukjon vagy feltűnést keltsen. Akármennyire rossz is volt ez a test, és nevetséges maga a helyzet, sok kiaknázatlan lehetőséget kínált. Egy-két napig kibírja a tanáraként, talán még az elbűvölő modorát is tudja hozni. Hangosan fújt egyet, amikor már másodszorra csúszott az alsónadrág széle… Nos, nem épp a legkellemesebb helyre; fel nem foghatta, hogy tudja ezt tanára nap mint nap viselni. Amilyen erősen elszorította, csodálta, hogy a férfi még nem lett eunuch; beleborzongott a gondolatba.
Még egy utolsó bíztatást magában elmormolt, majd belépett az ebédlőbe; ott szinte minden diák vidáman cseverészett, evett vagy éppen befejezte az étkezést és ment kifelé. A tanári asztalnál is majdnem mindenki ott volt; egyedül Trelawney hiányzott a megszokott módon, illetve Bimba sem volt a helyén. Eleget figyelte meg ahhoz bájitaltan professzorát, hogy Harry tudja, hova szokott ülni: az igazgató jobbján a második szék volt az övé, ami természetesen még üresen állt. Külsőleg úgy tűnhetett, hogy a máskor eleganciával mozgó férfi karót nyelt – vagy karóba húzták… –, olyan merev volt minden mozdulata, habár ezt szerencsére senki nem vette észre.
Harry szájában összefutott a nyál, amikor meglátta az ételválasztékot az asztalon: a tanárok mindig is olyat kaptak enni, amit szerettek volna, nem ugyanazt ették, mint a diákok; ennél fogva a kacsasülttől kezdve a sajttal töltött bélszínen át az illatozó, áfonyás kenyérpudingig minden volt. Hirtelen nem is tudta, hogy mivel kezdje, így inkább szépen sorban végigkóstolgatott mindent; ahogy várta, az összes mennyeien finom volt.
Édesség gyanánt egy különösen jól kinéző, tömény, rózsaszín punccsal bevont szeletet választott, amit jóízűen majszolt el a maga tempójában.
Egyszer csak azt vette észre, hogy körülötte szokatlanul nagy a csend. Félve pillantott „kollégáira”, akik elkerekedett szemmel őt figyelték; azonnal tudta, mire fel a nagy döbbenet. Megpróbálva undorodó arcot vágni eltolta magától a félig megevett sütit.
– Borzalom, mikkel nem szúrják ki az ember szemét… Legközelebb habcsók lesz… –Próbált úgy reagálni, ahogy Pitontól elvárták volna, ám a kívánt hatás elmaradt, amikor Minerva feltartotta a tányérját, rajta az említett desszerttel. Harry nem tudott mit reagálni. – Ha megbocsátanak, én elmennék… dolgozatokat javítani, úgy van! – vágta rá az első eszébe jutó dolgot és gyorsan felkelt a székéből. – További jó estét.
Már a kilincsen volt a keze, amikor McGalagony utána kiáltott.
– Várj, Perselus, szeretnék veled beszélni.
A fiú kelletlenül bólintott, előre félve a beszélgetés menetétől; ha esetleg olyasmit kérdez, amit nem tud, legfeljebb tartózkodni fog, nehogy valami ostobaságot mondjon. Csendesen sétáltak végig a kihalt folyosókon; Harry szíve egyre gyorsabban dobogott, légzése felgyorsult, amit megpróbált leplezni, nem sok sikerrel, mivel a professzor elgondolkodva méregette.
– Minden rendben? – kérdezte aggódva.
– P-Persze – mosolyodott el, ahogy szokott, amikor Hermione kérdezi ugyanezt; csakhogy elfelejtette, hogy ő most Piton volt, aki soha nem mosolygott.
Francba. Nemigen ment neki ez a szerep, ezt bizonyította McGalagony kissé elnyílt szája és sokkolt tekintete. A nő mentségére legyen mondva, elég gyorsan összeszedte magát és rendezte arcizmait.
– Nos, hogy döntöttél a múltkori kérdésemmel kapcsolatosan? – érdeklődött a professzorasszony, amikor az utolsó folyosóra készültek befordulni.
– A-azt hittem, akkor már megadtam a választ – dadogta Harry zavarodottan. Halvány lila fogalma sem volt róla, miről beszélgethettek legutóbb tanárai.
– Hát, nekem a döbbent tekintet és a sarkon fordulás nem egészen ezt takarja… – próbálta emlékeztetni McGalagony, mire a fiút egyre rosszabb előérzet árasztotta el. Itt valami nagyon-nagyon nem jó. Piton nem kifejezetten az a típus, aki csak úgy minden szó nélkül elfut egy nő elöl, elfelejtve mindenféle visszavágást.
– Tudja, hogy nem vagyok a szavak embere… – motyogta Harry, miközben elértek a lakosztályig.
– Tudom jól, de ne magázz, kérlek – mondta a tanárnő furcsán halk hangon. Harry lassan hátrálni kezdett, de egy idő után már csak a falnak tudott dőlni. Közben McGalagony egyre közelebb ment hozzá, egészen addig, míg a fiú látni vélte a ráncokban felhalmozódott alapozóréteget. – Te a tettek embere vagy…
Amikor a ráncos, öreg kéz a combjához ért, az Harrynél kiverte a biztosítékot: egy lányos sikkantást követően pánikolva kapott a kilincs után, ami – hála Merlinnek – az érintésére kattant és beengedte őt.
Lihegve vetette neki a hátát az ajtónak, miközben kintről még mindig McGalagony kérdései és elkámpicsorodó mondatai hallatszottak. Nem, határozottan nem akart többet tudni a professzorai magánéletéről és egészen biztos volt benne, hogy erről még jó ideig rémálmai lesznek.
Miután sikerült valamennyire rendezni a légzését, lassan körülnézett a lakosztályban; boldogan könyvelte el, hogy ha elmesélhetné Ronéknak ezt az egész históriát, nyert volna egy galleont. Barátja ugyanis fogadott vele, hogy professzoruk lakosztálya teljesen sötétzöld; ennek megcáfolására Harry a fekete és a föld tónusokat találta hangsúlyosabbnak. Igaz, akadt egy-két zöld szőnyeg, a Mardekár címere a falon, de ezt leszámítva egész élhetőnek hatott a hely. Óvatosan beljebb merészkedett és alaposan megnézte magának az előszobát; innen nyílt a nappali, amiben volt egy asztal, két fotel, és egy kandalló, aminek két oldalán egy fürdő és még két ajtó várt felfedezésre.
Harry nagyon remélte, hogy csak a bejárati ajtón volt bűbáj és a többi szobát nem látta el csapdákkal a híresen paranoiás férfi; mindenesetre félve fogta meg a közelebbi kilincset. Amint benyitott, ugyanazzal a lendülettel be is csukta az ajtót, némi fintorral az arcán: hát persze, hogy is hihette, hogy egy bájitalmesternél nem talál majd magánlabort…
- Lássuk, mit rejt a kettes ajtó – motyogta, miközben az említett felé sétált.
Sikerült rátálalnia arra a helyiségre, ami körül a legtöbb legenda keringett a Roxfortban, vagy legalábbis a tanári lakosztályok közül ez volt a legrejtélyesebb. A hálószoba. Hümmögve vette tudomásul, hogy bizony ez a mondakör sem valódi tényen alapult; a szoba egyetlen különlegessége a hatalmas franciaágy és a mozgásra meggyulladó gyertya volt. Volt még ezen kívül egy éjjeliszekrény, egy ruhásszekrény, egy kandalló és egy nagy, álló óra a sarokban, ami, amint belépett, halkan kongatni kezdett. Harry csak most vette észre, milyen késő volt; túl sok ideig volt a pincében, majd a Nagyteremben, így eldöntötte, hogy lefekszik; noha máskor sosem kerültek ágyba éjfél előtt, most mégsem volt sok kedve körbenézni, de még ébren maradni sem ebben a rémálomban.
Mély sóhajjal vette tudomásul, hogy a talár, amit viselt, bizony nem volt alkalmas alvásra, tehát át kellett vetkőznie. Illetve, Piton testének kellett átöltöznie. Kikapott a szekrényből egy pizsamának tűnő ruhadarabot és szépen letette az ágyra, majd megállt; valahogy nem akaródzott levennie sem a talárt, sem pedig más egyéb dolgot. Úgy fél órája ácsoroghatott, farkasszemet nézve a ruhadarabbal, amikor győzött a fáradtság az undoron. Próbált minél kevesebbszer hozzáérni a hófehér és száraz bőrhöz, ami persze eleve lehetetlen vállalkozás volt.
- Ez nem valóság, nem az én testem, ez nem valóság, nem az én testem, eznemvalósááág – mondogatta vagy inkább kántálta magában a mondatot, amit hamarosan felváltott egyetlen szó ismételgetése. – Fújfújfújfújfújfújfúj…
Még véletlenül sem pillantott le, helyette meglepő elégedettséggel fixírozta a plafon minden apró részletét; a végére egészen tudta értékelni az apró egyenetlenségeket. Még mindig azt mondogatva magában, hogy ez csak egy rossz álom, bebújt a takaró alá; valahogy üresnek hatott az ágy, mintha… hiányzott volna neki valami. Vállat vonva fordult a gyertya felé, biztos csak a megszokott ágy kellene a toronyból.
Épp oltotta volna el a pislákoló gyertyát, amikor megpillantott egy kicsinyke rézfogantyút az éjjeliszekrény oldalán. Felvont szemöldökkel nyúlt érte – eddig észre sem vette, hogy ki lehet nyitni; kíváncsiskodva pillantott be, ám a látvány lehangoló volt. Csak tucatnyi ugyanolyan, kék, ovális fiola állt szép sorba rendezve, mindegyik éppen csak egy-egy kortyra lett volna elég.
Harry megbotránkozva rázta meg a fejét; ha a tanár gyógyszert szedett, igazán szólhatott volna, ő márpedig nem fogja lenyelni a kétes eredetű italt. Végül egy intéssel eloltotta a fáklyát és a gyertyát is, majd hasra fordult és próbálta nem észrevenni az ágy felső részéhez erősített karikákat…
XOXOXOX
Az éjszaka, hiába reménykedett benne, nem hozott Harrynek megnyugvást; az ágy kényelmetlen volt, túlságosan rugózott, és amikor kialudt a tűz, hűvös is lett. Nyögve fogta fejét, azon morfondírozva, vajon mennyi lehet az idő; a pincében nem voltak ablakok, ennélfogva azt sem tudta megállapítani, a Nap felkelt-e már.
Nagyokat pislogva vánszorgott ki a fürdőbe, ahol egy alapos arcmosással indított; ez azonnal felébresztette, vacogó fogakkal törölte le álláról a jéghideg vízcseppeket. Épp ment volna vissza a szobába ruháért – mert most csupán a pizsama és egy köntös volt rajta -, amikor csodálatos ötlet jutott az eszébe; miért is kellene újra végigszenvedni azt, ami vacsoránál, ha itt is reggelizhet?! Elvégre, a tanároknak követlen kapcsolatuk volt a konyhával, nem volt kötelező a Nagyteremben enniük.
Harrynek rögtön jobb kedve lett és a kandallóhoz sietve tekintetével a hopp-port kezdte keresni; egy kis bödönben meg is találta.
- A konyha! – kiáltotta bele a kandallóba, amikor a zöld lángok felcsaptak. Egy összeaszott kis lény feje jelent meg a tűzben, amit meghajtott, csak utána szólalt meg sipító hangon.
- Jó reggelt, Piton professzor! Mit parancsol?
- Kérnék a szobámba egy adag tükörtojást, bacont, egy sült kolbászt, egy adag paradicsomos babot és… mondjuk egy csésze kávét, feketén.
Az utolsó dolgot nem tudta, miért mondta hozzá, ő mindig teát vagy töklevet ivott, mindenesetre úgy érezte, muszáj meginnia egy adaggal, hogy felébredjen. A többi pedig a hagyományos angol reggeli része volt, amit a tanároknak igen, de a diákoknak nem szolgáltak fel – és amit mellesleg Harry kifejezetten szeretett. A manó elkerekedett szemmel nézett egy darabig, de aztán eltűnt a lángok között.
Nem telt bele tíz perc, Harry már azt sem tudta, mihez kapjon a sok étel közül; legutóbb nyáron evett ilyen gazdag reggelit, még Molly Weasley tálalásában, azóta csak péksüteményt, tojást meg a szalonnát váltogatta a reggeli menüjében. A kávét ugyan nem annyira szerette, feketén meg főleg, de úgy látszott, ez a test ezt szokta meg, mert mindenféle undor nélkül úgy nyelte el, mint a szivacs.
Az álló órára pillantva megállapította, hogy a reggelinek hamarosan vége a Nagyteremben is, így ideje lesz megkeresni Malfoyt és a tanárt. Erre gondolva elkerekedett szemmel sietett ki a folyosóra; el is felejtkezett róla, hogy az az idióta az ő testében volt… Merlinre, mit művelhetett…
Utolsó kommentek