Harmadik rész
A férfi még mindig nem volt képes rájönni, mit keres a tágas, barátságos, és kellemesen meleg előtérben, amikor kismillió más dolga is lenne. Ott van az a harminc adag Sebfertőtlenítőre szóló kérelem, nomeg egy-két különlegesség, amit direkt a karácsonyi lidércnyomás idejére tartogatott, kifogásnak a vendégjárások és partik ellen. Évek óta bevált neki ez a módszer.
Mégis türelmesen várt, az egyik kényelmes fotelban ücsörögve. Üveges tekintettel követte a pult mögött helyet foglaló csinos titkárnő ténykedését. A hölgyet ez nem is kissé frusztrálta, de igazi udvarias alkalmazottként viselkedett: nem mutatta ki.
A férfi maga sem értette, minek jött el egy állásinterjúra. Ráadásul el is felejtette, milyen idegőrlő az ilyesmi. Ehhez hozzávéve, hogy az esélyt sem tekintette túl nagynak, hogy megkapja a lehetőséget, végképp mehetnékje támadt.
Faarccal figyelte, ahogy egy kipirult, jóképű, magas, fiatal férfi rohant be a szerkesztőségbe, és neki semmi köszönés, csak a lánynak biccentett egyet, majd rohant a fölfelé vezető lépcsőn tovább.
„Udvariatlan fiatalság… Merlinre, akár taníthattam is volna! Vén csont lettem!”
Keserűen elhúzta a száját, és éppen feltápászkodott volna, hogy lelépjen, mielőtt behívják, mikor az angyalarcú titkárnő mosolyogva felé fordult.
- Az interjúra várják önt az első emeleten. Balra az első ajtó, csak nyisson be és… - Zavartan harapta el a mondat végét, hiszen ebből sehogy sem tudta volna rendesen kiverekedni magát, márpedig egy jó alkalmazott mindig diplomatikus.
- Köszönöm – biccentett a fekete dísztaláros férfi, majd megindult a kijelölt útirány szerint. Egy pillanatra megtorpant a megnevezett ajtó előtt, ahonnan épp egy tehéntrágya szagú nő viharzott ki sértetten, de végül a közjátékkal mit sem törődve közönyös pókerarccal benyitott.
- Jó napo…
A köszönés a torkára fagyott, ahogy a sebtében felöltött barátságos arckifejezés is a bent tartózkodó, éppen szellőztető, az ablak mellett ácsorgó ifjúhölgy arcára.
- Piton professzor – nyögte megrökönyödve a főszerkesztő, aki idő közben az íróasztala mögé lépett, és leroskadt a székébe. – Öhm… ez aztán a… nos… meglepetés! Kérem, foglaljon helyet.
Végre sikerült mindkettejüknek rendezniük az arcvonásaikat, és közömbösen, többé-kevésbé palástolt érdeklődéssel méregették a másikat.
- Miss Granger, mint bizonyára tudja, az újságírói interjúra érkeztem – törte meg a kínossá nyúló csendet a férfi.
- Ms. Granger, ha kérhetem, – javított automatikusan a nő, de betartva az udvariassági formulákat gyorsan hozzátette – Uram. Igen, tudtam, hogy az állás iránt érdeklődik valaki, viszont a jelentkezők nevét sose kapom meg előre, amolyan zsákbamacska ez mindig.
Finoman elkezdett ujjaival körözni a halántékán, majd felkelt, és a még mindig nyitott ablakhoz lépett, mert a szoba már kezdett egy jégveremhez hasonlítani. De legalább a szag eltűnt.
- Kér egy kávét a nagy sokkra? – mosolyodott el halványan Hermione, a helyzet komikus voltát is észrevéve, és a kávédarálóhoz sétált.
- Lekötelezne vele – horkantott Piton egyet, és egy gúnyos vigyor bujkált valahol a szája sarkában.
- Afrikai vagy inkább dél-amierikai ízeket kedvel inkább?
- Hmm… valami peruija van?
- Természetesen! Szinte mindig azt fogyasztok…
- Nem is sejtettem volna, hogy Ön titokban kávészakértő, Ms. Granger – fordult ültében kissé az ex-tanár az ex-diákja felé.
- Szakértő ugyan nem… amolyan műkedvelő szinten ragadtam meg. Szeretem, de nem értek annyira hozzá, mint amennyire tehetném a fogyasztási mennyiségem alapján.
Piton erre morgott valamit a nem létező bajsza alatt, ami leginkább „Okoska”-ként hangzott. A fiatal nő nem vette föl a sértést, a jó néhány év, amit a média világában eltöltött, megedzette már az ilyesmi „bókokra”. Mondhatni, megtanult diplomatikusan viselkedni, kendő alá rejtve a valódi gondolatait. Ritkán tudták ebből már kizökkenteni, de a volt tanárának megjelenése pár pillanatig még az ő önuralmán is felülkerekedett.
Csendben hallgatták, amíg lefő az ital, majd Hermione egy tálcára tett két magyalágas kávéscsészét, de egy pillanat múlva meggondolta magát, és az egyiket kicserélte egy méretes, karácsonyi mintás, télapós-rénszarvasos-magyalágas bögrére. Tejet, és cukrot tett mellé, majd megindult az asztal felé, ahol már ki is nézett egy sarkot, egy csinos papírkupac mellett, és oda akarta zsúfolni a tálcát. Óvatosan egyensúlyozott, és végül sikerrel járt. Előbb a „vendégnek” töltött, ahogy az udvariasság megkívánja.
- Tejet?
- Igen, köszönöm.
- Cukrot?
- Egyet.
A kész italt csészealjastól-kiskanalastól-sütikéstől a férfi felé nyújtotta, de ahogy véletlenül összeértek az ujjaik, a nő keze megremegett, és az egész drága, forró kávé Pitonra ömlött. Az ordítva ugrott fel, megfeledkezve a rá oly jellemző önkontrollról. Három napon belül másodszor égették szénné a mellkasát, így a reakciója talán nem volt túlzás, a nő erről viszont mit sem sejtett.
- Granger, mit csinált?! – dörrent Hermionéra igazi tanáros hangnemben, mintha még mindig a tanteremben lennének, aki rémülten konstatálta ügyetlensége eredményét. De a médiavilág eredménye már meglátszott a jellemén, nem hunyászkodott meg.
- Elnézést, Uram, nem volt szándékos, kérem, bocsásson meg. Mindazonáltal amennyiben valóban az alkalmazottam kíván lenni, a későbbiekben az ilyen hangnemet nem tűröm el.
Perselus Piton ennek hallatán egy pillanatig köpni-nyelni nem, tudott. Aztán összeszedte magát, illetve a vonásait, ahogy egy jó ex-kémhez illik.
- Nem vagyok benne biztos, hogy egy olyan állásra vágyom, ahol az első pillanatban leöntenek forró kávéval. Ahhoz túl értékes vagyok
A nő döbbenten konstatálta a férfi humorérzékének egy apró megnyilvánulását, és a helyzet abszurditása ellenére, vagy talán éppen azért, kibukott belőle a kuncogás. Megpróbálta ugyan elfojtani, a nyelvébe harapott, de nem járt sok sikerrel.
- Fő a szerénység… De kérem, ne haragudjon, hogy csak most kérdezem meg, – törölgette könnyes szemeit Hermione – de tudok segíteni? Esetleg keressek valami égési sérülésre való főzetet?
- Köszönöm, de megoldom magamtól is – morgott világfájdalmas stílusban Piton, majd egy gyors bűbájjal megtisztította a ruháját. Egy pillanatra felötlött benne, hogy megemlíti a néhány nappal az előtti újságos-kávés balesetét, de végül elvetette az ötletet. Még a végén lovat ad a fruska alá.
Aztán szöget ütött a fejébe egy gondolat, miszerint ez a nő, aki előtte áll aggódó, de magában még mindig mulató arccal már közel nem azonos a borzas okoskával, akit ő a tanteremből, és Potter oldaláról megismert. Valamit csinálhatott a kezelhetetlen szénaboglyával a feje tetején, ugyanis jelen pillanatban két rendezett fonat omlott le a hátán egészen a derekáig. Csinos lila ingje és fekete szoknyája csak hangsúlyozta nőiességét.
Hirtelen tért vissza a való világba a szemlélődésből, és ha nem róla lett volna szó, talán még zavarba is jött volna. De így maradt a közöny tökéletes álcája.
- Uram, még egy csésze kávét? – foglalt Hermione újra helyet az asztala mögött.
- De csak ha nem ön tölt nekem – villantott meg egy felsőbbrendűséggel átitatott, gúnyos vicsort a férfi, és elkészített egy csészével a saját szája íze szerint, majd az egész tálcát átnyújtotta, magánál tartva a szerinte iszonyúan giccses csészét. - Nos, véleményem szerint eme kis közjáték után akár rá is térhetnénk a lényegre.
- Öhm… igaza van – kortyolt bele megnyugtatásképp a forró nedűbe a főszerkesztő, és elővette az önéletrajzot, amit Adel küldött föl neki óráknak tűnő percekkel az előtt. – Nos… kérem, nézze el a formaságokat muszáj átvennünk. Neve?
- Perselus Tobias Piton.
- Végzettségei?
- Kiváló RAVASZ nyolc tantárgyból, egy Bájitalok Mestere cím és két Bájitaltani Konferencia levelező tagozata.
- Előző munkahelye?
- A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola bájitaltan tanári posztja több mint húsz évig. Jelen pillanatban bájitalokat főzök megrendelésre.
- Könyvek, cikkek, tanulmányok?
- Könyvem még nem jelent meg, de már egy ideje dolgozom rajta. Jó néhány jelentős és elismert nemzetközi szaklapban jelentek meg cikkeim valamint tanulmányaim az elmúlt két évtizedben.
- Szakterülete?
- Mérgek és ellenmérgek a középkorban és a kora-újkorban, valamint a szemtelen diákok félelemben tartása.
- Utóbbinak valóban nagy hasznát veheti egy újságnál… De ha hiszi, ha nem az eddigi harminchét jelentkezőből ön az egyetlen, aki túljutott az első rostán – sóhajtott Hermione egy hatalmasat. – Pedig nem is olyan nagyok az elvárásaim! Szóval, öhm.... Mi motiválta, hogy jelentkezzen az állásra?
- Kávé – vigyorodott el szkeptikusan a férfi, de a megjegyzése a kérdezőt is somolygásra késztette. – Nos, vágyat nem érzek arra, hogy nyomtatásban lássam a nevem, nem az efféle dicsőség éltet. A kutatásaimmal szeretnék foglalkozni. A tanítási gyakorlatomnak köszönhetően a fogalmazásmódom megfelelően választékos, előképzettségem miatt pedig a szakképesítésem is megvan, hogy az újság színvonalát tartani tudjam.
- Ön szerény, mint mindig… - jegyezte meg a nő szarkasztikusan.
- Ön kérdez rosszul, Ms. Granger.
- Köszönöm a bókot. Mi lenne akkor a megfelelő kérdés?
- Ezt nem Önnek kéne tudnia?
A válasz csak egy szemforgatás volt, majd Hermione megkereste a következő kérdést a tekintetével, és elvigyorodott. Eléggé megfelelőnek találta.
- Milyen a viszonya az emberekkel?
- Valamilyen rejtélyes oknál fogva nem kedvelnek túl sokan. Az egyediségnek is ára van – sóhajtott színpadiasan egy hatalmasat, de az öngúny szinte sütött a férfi szavaiból.
- Egyszerűen el nem tudom képzelni, ennek mi lehet az oka, hogy nem rajongják Önt körbe! – vigyorgott tovább a lány. – De lépjünk tovább. Mennyire tartja diplomatikusnak magát?
- Ez fontos?
- Nézze, mint egy jelentős bájitaltan-szaklap alkalmazottjának, előfordulhat, hogy meg kell jelennie különböző rendezvényeken. Itt nagyon fontos a jó diplomatikai érzék, különben az újságunk rengeteg támogatástól eshet el. Tehát?
- Ha nem kell bájvigyorogni, akkor nem jelent gondot egy-egy ilyen esemény. Volt szerencsém részt venni néhány Albus Dumbledore által szervezett… nos, közösségi rendezvényen. Meggyőződésem, hogy megfelelően gyakorlott vagyok ilyen szempontból is. Az azokon tapasztaltaknál kellemetlenebb dolog úgy sem érhet.
- Gondolja? Ezek szerint még sosem teázott együtt Augusta Longbottommal…
- Viszont úgy tűnik, Önnek volt ebben a megtiszteltetésben része. De valóban, vele még nem hozott össze a balszerencsém. Talán nem vagyok neki elég választékos társaság… Vagy csak nem vagyok eléggé vénasszony.
- Hát, pedig igazán jól állna Önnek a kötögetés és a kitömött keselyűs kalap… - kuncogta Hermione felidézve a harmadéves korában megesett affért Neville és a mumus között. - De ha ez megnyugtatja, valószínűleg engem sem tart jó csevegőtársnak – vigyorodott el szélesen a nő. – Ugyanis egy ilyen alkalommal elkezdték szapulni a karrierista nőket…
- Óh, és Ön ennek hallatán elveszítette a „híres” önuralmát? – húzta föl egyik szemöldökét a férfi.
- Ugyan, kérem! Pusztán kifejtettem, hogy míg ők valamiféle örökségen élősködve ücsörögnek az elegáns szalonjaikban, a társaságukban idejüket vesztegelő diplomás hölgyek a saját érdemeiknek köszönhetően teszik ugyanezt. Nem díjazták túlzottan az érveimet és a meglátásomat.
- Nem próbálták azóta orvgyilkosok megölni?
- Csak gyilkos pillantások… Nomeg bizonyos hasonló körökben mozgó ifjú hölgyeket eltiltottak azoktól a rendezvényektől ahol részt vehetek. Nehogy megrontsam őket a szemléletmódommal, aztán a végén ne akarjanak húszévesen férjhez menni.
Piton vigyora ugyan szkeptikusnak tűnt, de belül gratulált a felvételiztetőjének, hogy az amazontermészetű Mrs. Longbotommal szemben meg mert szólalni, sőt véleményt is tudott nyilvánítani az aranyvérűek berögzült szabályai ellen.
„Lehet ebben a nőben valami… bár az biztos, hogy tűz mindig is volt. Egy ilyen matrónának ellentmondani a saját teadélutánján! Merész, sőt őrült… vagy inkább… griffendéles. Végtére is… a kettő ugyanaz.”
- Visszatérhetnénk a tárgyra? – érdeklődött enyhén pirulva Hermione. Mintha az elismerés jól palástolt szikráit fedezte volna föl a fekete szempárban. De el is hessegette magtól ezt a felfedezést.
„Az agyadra ment a túl sok kávé! Csak képzelődsz! Méghogy Perselus Piton, ahogy valaha is elismerjen! Tényleg elég lesz mára a koffeinből!”
Gondolatait megcáfolva egy nagyot kortyolt a bögréjéből. Már rég nem a koffeinért, hanem magáért az ízéért iszogatta a fekete mérget. Éppen ezért egy cikória- vagy katángkávénak már a gondolatától is kirázta a hideg. Megmaradt a jó öreg peruinál, bár egy-egy arabica is gyakran jelentett nagy kísértést számára.
- Nos, már csak egy kérdésem maradt – köszörülte meg a torkát a nő, de hogy mi volt az a bizonyos kérdés, nem derült ki, ugyanis ebben a pillanatban kivágódott az iroda ajtaja, és a Piton által az előtérben már látott, nem mellesleg rendkívül udvariatlannak talált fiatalember állt ott.
- Mione, muszáj beszélnünk! – jelentette ki, köszönés nélkül.
Hermione egy hatalmasat sóhajtott, hogy lenyugtassa magát, és csak ezután válaszolt, a szemét forgatva.
- Aaron, amint látod, most éppen eléggé el vagyok foglalva! – szűrte a fogai között.
- Tényleg fontos! Ez még tud pár percet várni – bökött az állával Piton felé makacsan a férfi, és zaklatottan beletúrt rövid, világosbarna hajába. – De az, amit én akarok mondani, nem ér rá!
- Elnézést kérek, nem fog elmenni, amíg meg nem hallgatom – fordult a hölgy az interjúalanya felé, majd felkelt, és komótosan az ajtóhoz sétált. – Mondd, de csak gyorsan.
Az Aaronnak nevezett férfi súgott valamit Hermione fülébe, mire az olyan hevesen kezdte rázni a fejét, hogy copfjai csak úgy repkedtek a feje körül.
- Nem, nem, szó sem lehet róla! Elmész és pont! Vagy ez, vagy ki leszel rúgva és nyilvánosságra hozom! – sziszegte halkan, remélve, hogy Piton fülét elkerülik a szavai.
A válasz csak egy kiviharzás volt, és egy hatalmas dörrenés a bevágódó ajtó részéről.
- Még egyszer elnézést – sóhajtott elcsigázott arccal a nő, majd egy mosolyt erőltetett az arcára. – Azt hiszem, végeztünk, az eredményt levélben közöljük Önnel.
- Semmi probléma – húzta szemöldökét ismét a férfi, majd felkelt. – Viszlát és békés ünnepeket!
Azzal kisétált az ajtón.
„Békés, mi? És még van képe gúnyolódni rajtam!”
Negyedik rész
- Köszöntök minden kedves megjelent vendéget a Bűvital ötödik születésnapján! Ez egy igazán fontos dátum egy lap életében, és gyökeres változásokat is hozott. Mint bizonyára sokan tudják, öt éve, amikor megalapítottam a társtulajdonossal, Aaron Korpiival a Bűvitalt, hiány volt az angol piacon egy szakértő, és hazai bájital-újságra. Azóta előléptünk az ország legolvasottabb magazinjává, magunk mögé utasítva a Kvidics-világot, és a Szombati Boszorkány recept-különkiadásait. Ezt hatalmas teljesítménynek tartom, amely túlszárnyalta legmerészebb elképzeléseimet is. Úgy látom, elérkezett hát az idő, hogy terjeszkedjünk.
A tágas teremben udvarias taps hangzott fel, mire a beszédet mondó nő halványan elmosolyodott.
- Éppen ezért, a társszerkesztőm, Mr. Korpii elvállalta, hogy a főszerkesztője legyen a Bűvital franciaországi kiadójának.
Az emlegetett férfi erőltetett mosollyal hajtott fejet a tapsolók előtt.
- De helyi lapunkban is változások álltak be. Új munkatársunk érkezett a nemzetközileg is elismert bájital-szakember, Perselus Piton személyében. Köszöntsük nagy tapssal!
A döbbent arcok az emlegetettet keresték tekintetükkel, de valahogy senki se látta.
- Öhm… elnézést egy pillanatra – lépett le az emelvényről az addig szónokoló csinos hölgy, és célirányosan megindult a terem hátsó ajtaja felé. Sejtései be is igazolódtak, valóban kint találta a hidegben a keresett férfit. – Mit képzel magáról?! Szégyent hoz a lapunkra!
- Gyűlölöm a társasági rendezvényeket…
- Ezt már egyszer említette! De most irány befelé! Még számolunk ezért! – villogott haragosan Hermione szeme, ahogy beterelte Pitont, de amint más is láthatta őket, újra kedves mosolyt öltött az arcára. Újra felsétált a pulpitusra, és újra szólásra nyitotta száját. – Tehát, elnézést még egyszer. És most, akkor egy nagy tapsot új, kissé szégyenlős kollégánknak!
Mivel a jelen levők egy jókora hányadát tanította a férfi, sokaknak el kellet tartaniuk kitörni készülő nevetésüket. Piton ekkor határozta el, hogy ezért egy szép napon még megfojtja újdonsült főnökasszonyát.
- Köszönöm, hogy meghallgattak, érezzék jól magukat!
A beszéd végét udvarias taps fogadta, és a nőt hamarosan elnyelte a társasasági forgatag. Piton már-már azt hitte, megmenekült a nőtől, de nem volt ekkora szerencséje.
- Mint említettem, számolunk még – mosolygott angyalian a csinos, sötétkék selyemruhát viselő Hermione Perselus Pitonra, aki rosszat sejtett. – Mint tudja, van egy cikk, amiért minden olvasónk úgy lelkesedik.
- Csak nem… - sápadt el a férfi.
- De igen, mától Öné a kísérleti rovat.
Azzal odébb is sétált, hogy kezet foghasson a gratuláló mágiaügyi miniszterrel.
„Ez a nő meg akar ölni! A beküldött bájital-kísérleteket elvégezni, hogy melyik leközölhető újdonság! Ez legális gyilkosság!”
Ötödik rész
- Hermione, Ön tudta ezt? – rontott be Piton az emlegetett nő irodájába pár nappal később, kezében néhány pergament lobogtatva.
- Most, hogy Aaron elment, Ön kezdi az ajtócsapkodást, Perselus? – nézett fel egy pillanatra oda se figyelve az előtte heverő papírokból Hermione. – Pedig hogy örültem, hogy mostantól békesség és nyugalom lesz! De mondja, miről van szó.
- Erről – csapta le a pergameneket a nő orra elé. Az fölemelte a lapokat, belenézett, majd unott hangon szólalt meg.
- Természetesen. Mit gondol, másképp hogy sikerült volna megszabadulnom Aarontól? A két szép szememért hagyta volna itt a lapot?
- Ravasz! – csillant elismerően a férfi szeme.
- Ne mondja, hogy Önnek tetszik a módszerem!
- A Mardekár ház vezetője voltam két évtizedig… Órákon át mesélhetnék az ilyen „módszerekről”…
- Igaz… - sóhajtott fáradtan Hermione, majd újra bele akart mélyedni a munkájába.
- És nem óhajtanak semmit se tenni?
- Mint minden ravasz tervnek, ennek is voltak buktatói. Például, hogy magával vitte az összes kutatási eredményét… Ha megtenné, hogy folytatja a kísérleteket a visszafordításra, és netán sikerrel járna…
- Akkor elveszi tőlem a kísérleti cikkeket?
- Áll az alku – egyezett bele a nő, még mindig fel sem nézve, a férfi pedig magában vigyorogva hagyta el az irodát.
Epilógus
Részlet a Reggeli Prófétából:
Egy Merlin-díjért vége a zimankónak!
A nagynevű bájital-szaklap, a Bűvital legújabb munkatársa, diáknemzedékek által a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolából ismert Perselus Piton rájött a mindenkit foglalkoztató időjárási probléma megoldásának nyitjára, és egy megfelelő bájital felrobbantásával visszaadta a londoniaknak a jól megszokott, esős-lucskos telet a ragyogó fagy helyett. Cserébe igazán apró kis csekélységet kért: egy arany fokozatú Merlin-díjat. Ahogy lapunknak Hermione Granger, Perselus Piton főnöke és a Bűvital főszerkesztője, beszámolt…
A cikk folytatása a 6. oldalon olvasható.
Utolsó kommentek