Ajándékozott: Freeb
Korhatár: 12 a néhány obszcén szó miatt.
Figyelmeztetések: Griffendél-ellenesség... más nem nagyon...
Leírás: Közeledik a Karácsonyi bál, melyre legjobban a hetedik évfolyamosok várnak. Pansy izgatottan várja, hogy végre fény derüljön a bálkirály és a bálkirálynő személyére. Talán van esélye... Ám lehet, hogy egy fogadás közbeszól, és álmai hercege is felettébb gyanúsan viselkedik. Hogy ebből mi fog kisülni?
Kívánság: Draco/Pansy ficet szeretnék. Karakterhű mű, Pansyt azonban lehet formálni, hogy szerethetőbb legyen, mert nem túl sokat tudunk róla a könyvből. És persze Draco se legyen az a gyáva, túlságosan gerinctelen alak. Romantikusabb, de nem túl nyálas, kicsit humorosabb történet arról, hogy Draco elcsábítja a lányt, s randira hívja. Lehet akár 18-as korhatárú.

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

Moondance

Elgondolkodva figyeltem a napfelkeltét.

Ide, a pincébe soha nem ért le a Nap melege, soha nem látszódott az esős táj, vagy a hóval borított park. De volt egy nagy kép a klubhelyiség falán, mely a roxforti parkot ábrázolta. Gyönyörű volt, szinte lehetett érezni az kinti időjárást. A kandallóban, ha nem is vidáman, de békésen égett a tűz. Kellemes merengésemből legjobb barátnőm álmos hangja szakított ki.

– Pansy… Minek kell neked már hajnalok hajnalán fent lenni? Van még másfél óra ébresztőig – motyogta laposakat pislogva, mire én szórakozottan rápillantottam. Zarah Lestrange rózsaszín pizsamában, kiengedett hajjal, egy plüssnyuszit szorongatva… Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy láthatja így a híres Lestrange-lányt. Elvigyorodtam a gondolatra, hogy vajon a Lestrange-kúriában is így mászkál-e. Valószínűleg nem.

– Sajnálom. Felébresztettelek? – mosolyogtam, és arrébb kúsztam a smaragdzöld kanapén hellyel kínálva őt. Ő hálásan ült le mellém, és álmosan bambult a nagy képre. Kuncogva meglengettem előtte a kezem, mire rám pillantott ragyogó zafírkék szemeivel.

– Hm?

– Szerintem öltözz fel, mert ha valaki így meglát… - nyitvahagytam a mondatot, de ő így is értette. Felállt, és visszacsoszogott a hálókörletbe. Zarah volt a legjobb barátnőm. Három éve tanul itt a Roxfortban, de idén végez is velünk. Az apja négy évig a Beauxbatonsba járatta, de ötödévre átíratta ide, a Roxfortba, hogy ismerkedjen a többi halálfalócsemetével. Zarah vérbeli Lestrange volt egy külső szemlélődőnek. A vicc az volt, hogy nem Bellatrix az anyja. Hanem egy véla volt, akivel Rodolphus eltöltött egy szenvedélyes, és a jelek szerint gyümölcsöző éjszakát. Bellatrixot ez természetesen nem érdekelte. Az se, hogy a véla terhes lett. Ám az már annál jobban foglalkoztatta, hogy Zarah születése után egy hónappal beállított a lány anyja hozzájuk, Rodolphus kezébe nyomta a csecsemőt, és lelépett. Rodolphus, a jégszívű halálfaló azonban nem dobta el magától a gyereket Bellatrix legnagyobb csalódására.

Zarah és a nő tiszta szívből, menthetetlenül gyűlölik egymást. Nem csodálom, riválisokként tekintenek egymásra. Zarah a Roxfortban elég nagy népszerűségnek örvend, hála a vélavérnek. Hosszú, aranyszőke haj, zafírkék szemek… Viszont azt is elmondhatom, hogy én szintén népszerű vagyok a fiúk körében. Mint hetedéves prefektus, a gazdag Parkinson család egy szem gyermeke, csinos alakkal, vállig érő, kissé tépett fekete hajjal és sötétkék szemeimmel a fiúk egyik kedvence vagyok. Eleinte élveztem, de egy idő után már zavart a nagy rajongás. Amondó vagyok, hogy Zarah férfiellenes viselkedése ragadt át rám.

Bár az utóbbi időben, mint észrevettem, alig láthatóan ugyan, de felkeltette a legjobb barátnőm figyelmét egy bizonyos sötét bőrű, sötét tekintetű, tüzes csődör. Bár mesterien titkolja, tudom, hogy tetszik neki Zambini. Igaz, ő erre válaszul Dracóval piszkál. Pedig már rég lemondtam róla… Reménytelen. A rajongásom elmúlt, maradtak a keserédes emlékek. Zarah megpróbált azóta új fiút szerezni nekem, de egyik se volt az esetem. Még a végén a szüleim keresnek nekem férjet. Na, azt nagyon nem várom… Egyre negatívabb gondolataimból ismét Zarah szakított ki, most már felöltözve, mosolyogva. Pálcájával lustán körözött a levegőben, míg haja serényen fonta magát.

– Gyere, menjünk le reggelizni. Ilyenkor még kevesen vannak. Addig is fel tudok ébredni – tűnt fel arcán egy bágyadt mosoly. Én vigyorogva felpattantam, és követtem. A pince kora reggel rettenetesen hideg volt, az egész karom tiszta libabőr lett. Út közben barátnőm is végzett a fodrászkodással, így méltóságteljesen vonultunk be a nagyterembe, hogy aztán egyszerre torpanjunk meg. A terem szinte teljesen üres volt. Piton professzor, mint mindig, most is ott ült a tanári asztalnál, csupán egy sötét pillantásra és egy apró biccentésre méltatva minket. Végignéztem az asztalokon. A Hollóhátnál és a Hugrabugnál ültek a legtöbben. Négy-öt fő. A Griffnedélnél egy vörös és egy barna hajú lány ült, könyveikbe mélyedve. Rögtön felismertem őket.

– Che… A Weasley- és a Granger-lány úgy látszik nem tudtak megmaradni a gusztustalan oroszlánbarlangban – mondtam megvetően, mire Zarah bosszúsan bólintott. Végül utolsónak a saját asztalunkat vettem szemügyre. A napi lelkesedésem felére csökkent, mikor megláttam a szokásos helyükön ülni reggeli gondolataim tárgyait. Draco Malfoy és Blaise Zambini.

– Úgy látom, ma Merlinnek nagyon a bögyében vagyunk… - morogta kékszemű barátnőm, mire csak sóhajtottam. Lassan indultunk el a Mardekár nemes asztala felé, s megpróbáltunk a gyanúsan lelkesen sugdolózó fiúktól legtávolabb ülni. Megjegyzem kevés sikerrel, mivel azok észrevettek bennünket, és leültek velünk szemben.

– Jó reggelt, hölgyeim! – hajolt meg Zambini. Draco vigyorogva követte a példáját, mire Zarah-val összenéztünk. Mivel érdemeltük ezt ki? Vettem egy mély levegőt, majd felvont szemöldökkel a fiúk felé fordultam.

– Jó reggelt nektek is. Mire ez a hirtelen nagy lelkesedés és jókedv?

– Oh, csak Blaise barátommal elbeszélgettünk az élet nagy dolgairól – válaszolta könnyedén Draco.

– És a nagy kihívásairól – kontrázott rá Blaise.

– Ha ezt fogjátok folytatni egész nap, szégyent hoztok a Mardekárra – jegyezte meg szárazon Zarah. Én egyetértően bólogattam. A két fiú – nem nagy meglepetésünkre – rögtön elkomorodott. Hát igen. A Mardekár becsülete elég kényes téma volt a végzősöknél. Lassan itt a karácsonyi bál is. Pontosabban két nap. A bál királya és királynője sajnos még mindig titok. Igazán jó lenne, ha ebben az évben a Mardekár is kaphatna egy szeletet a dicsőségből, mely azóta mindig a Griffendélé, mióta az a kis félvérű Potter ide jár. Megjegyzem teljesen ok nélkül. Csak azért, mert csecsemő korában túlélt egy átkot, a Griffendélt istenítik. Évszázadok óta a Mardekár házából kerülnek ki a leghatalmasabb mágusok. Ezt persze nem díjazzák úgy, mint a griffendélesek bátorságnak nevezett ostoba vakmerőségét.

– Paaaan! – szólongatott hangosabban Zarah, mire én pislogva néztem rá.

– Hmm?

– Már percek óta beszélek hozzád, de még csak nem is reagálsz! – fújtatott sértődötten.

– Bocsi… Csak elgondolkoztam… Tudod, a bál, meg ilyenek… - Zarah egyetértően bólogatott, s teljesen megfeledkezve a fiúkról elkezdtünk társalogni a bálról. Na, nem mintha nem beszéltük volna meg eddig is, de mindig volt mit fecsegni róla.

– Igen! És én még mindig nem tudom, hogy melyik ruhámat vegyem fel! – biggyesztette le ajkait mesterien szöszi barátnőm. Én szomorúan bólogattam.

– Én sem… Nem tudom, hogy a sötétkék, a zöld, az ezüst vagy a fekete állna jól nekem – Zarah elgondolkodva szürcsölgette a kakaóját.

– Szerintem a sötétkék – jegyezte meg Draco egy önelégült vigyorral. Zarah dühösen lecsapta a kakaóját. Csúnyán nézett a két vigyorgó fiúra, és felállt.

– Szerintem, Draco, nem pont a te véleményedre van szüksége – jegyezte meg mogorván.

– Ugyan már, drága unokahúgom – legyintett nemtörődöm módon a fiú, majd szája egy sunyi mosolyra húzódott. – Akkor is a legjobb szín hozzá a sötétkék. Neked meg vagy az ezüst, vagy a fekete – Zarah kipirult dühében. Hát igen. Nem szívesen hangoztatta a Dracóval való családi viszonyát, ámbár állítása szerint, mikor nyáron összezárják őket, egész jól megvannak.

– Nem vagyok kíváncsi a véleményedre, Draco – forrongott. – És egyébként is, te csak a szörnyeteg nevelőanyám húgának a fia vagy! Vér szerint nem vagyunk rokonok.

– Pedig igazán hasonlítotok egymásra. Akár ikrek is lehetnétek – jegyezte meg nagy bölcsen Blaise, mire bezsebelt egy gyilkos pillantást Zarah-tól. Elérkezettnek éreztem az időt a távozásra. Felálltam, majd megragadva barátnőm karját elkezdtem kihúzni a nagyteremből. Természetesen nem hagyta magát, rögtön kiszabadította karját a szorításomból, s méltóságteljesen vonult ki a teremből.

– Nyugi már, Zarah! Tudod, hogy csak bosszantani akar. Jó reggelt, Millie! – köszöntem rá az egyik mardekáros évfolyamtársamra. – Mindig ezt csinálja, de te mégis felhúzod magad. Tudod jól, hogy ő sem szereti Bellatrixot, akárcsak te. De most tereljük a témát. Szerintem még menjünk vissza a hálókörletbe. Nekem rúnaismeretem lesz, és fent van a cuccom. Neked viszont azzal a szerencsétlen mamlasszal lesz órád – fintorogtam megvetően. – Máig nem értem, hogy miért vetted fel a legendás lények gondozását… Odakint pedig nagyon hideg van. És hó – Zarah bólintott, ám előbbi megállapításomra már nem reagált. Sokszor megbeszéltük már ezt, s nem egyszer vitával végződött.

Zarah megmagyarázhatatlan rajongást érzett minden állat, illetve mágikus lény iránt. Ha valamelyik a közelébe kerül, rosszabb lesz, mint egy elsős hugrabugos… És neki szimpatikus az a Hagrid fajzat. Hiába győzködtük, hogy ez egyáltalán nem mardekáros viselkedés, ő ebben hajthatatlan volt. Így hát csak rosszallóan néztem, ahogy belebújik vastag téli talárjába, és izgatottan siet ki a féleszű mamlasz kunyhójához. Gondolataimba mélyedve pakoltam be a rúnaismeret cuccom a táskámba. Még belesöpörtem pár pennát és tintát tartalmazó üveget, majd vállamra kaptam, és kisiettem a klubhelyiségből.

***

Holnap bál. Jaj, Merlinem segíts meg! A többiekre is kihat a karácsony hangulata, az egész kastély izgatott lázban ég, és mindenki megkergült. A nagyterem közepén, ebéd közben beszáguldott Hóborc, és mikulássapkát varázsolt Piton professzor fejére. Gondolom, nem kell részletezni, hogy mi lett az eredménye… A hollóhátasok diszkréten nevettek, a hugrabugosok először megszeppenten pislogtak, majd kitört belőlük a nevetés. A griffendélesek a földön fetrengve nyerítettek, melynek persze meg lett az eredménye bájitaltan órán. Mi, mardekárosok igyekeztünk komolyak maradni, ám néhányan gyanúsan köhögő rohamot kaptak, vagy leejtették a villájukat. Én is könnyeztem a visszatartott nevetéstől, ám mi tiszteltük annyira a házvezető tanárunkat, hogy nem nevettük ki nyíltan. Csak utána a klubhelyiségben… Így is olyan volt, mint egy veszett magyar mennydörgő, akinek a tojásaiból rántottát készültek csinálni… Már csak a tűzcsóvák hiányoztak… Végül az a szenilis vénember csendesítette le a hangos társaságot, aki igazgatónak mondja magát. Tiszta szégyen az iskolának!

A délután hátralevő részét Zarah-val töltöttem a klubhelyiségben. Eleinte mindenféle hétköznapi dologról csacsogtunk, majd ismét szóba jött a bál. Még mindig volt mit beszélni róla. Nem alakíthattunk ki párokat a bál királyára, királynőjére és a két udvarhölgyre való tekintettel. Majd ott kialakulnak. És a hab a tortán, hogy Dumbledore enyhén célozgatott is arra, hogy így talán a házak közötti összetartás is nő. Na, persze! Zarah éppen magyarázott valamit, majd kiszalad a klubhelyiségből. Én értetlenül pislogtam utána.

– Hová ment? – tettem fel a kérdést, mire Millicent csúnyán nézett rám.

– Már megint elkalandoztál. Zarah éppen azt mondta, hogy lemegy a könyvtárba, hátha talál valami jó kis bűbájt, amivel át lehet alakítani a ruhákat. Merre járnak a gondolataid, Pansy? – nem válaszoltam. Mostanában sok minden járt az eszemben. A jövőm… a múltam… és a jelenem… És persze legfőképpen a bál. Akárhányszor eszembe jut, érzem, hogy megannyi pillangó repked a gyomromban. Én is jelentkeztem a bálkirálynő-választásra, akárcsak Zarah, és még sok mardekáros tanuló. Idén ez lesz a legnagyobb összecsapás a házak között… A bálkirály és- királynő háza száz-száz pontot kap, az udvarhölgyek házai pedig ötven-ötven ponttal gazdagodnak. Ismét gondolataimba mélyedtem, de arcomra szerintem tisztán kiült az izgalom. Az ajtó csapódására kaptam fel a fejem, s láttam, hogy egy rettenetesen dühös Zarah Lestrange száguld felénk. A többi mardekáros kitért a dühöngő boszorkány útjából, míg az el nem érte az asztalt, majd lecsapta a könyveket az asztalra, és mellém vetődött.

– Tudtam én, hogy készülnek valamire – sziszegte a fogai között, mire Millicenttel értetlenül néztünk össze.

– Mi a baj, Zarah? – kérdezte óvatosan Millie.

– Zambini és Malfoy... A könyvtárban voltam, amikor meghallottam, hogy beszélgetnek. Nem értettem mindent, csak néhány szót, de azt hiszem annyi épp elég is volt… Bál, fogadás, Pansy, csábítás – mondta vontatottan, mire elkerekedtek a szemeim. Zarah nem szokott hazudni, pedig ez elég hihetetlenül hangzott… - Ebből ti mit szűrtök le? Az a két nőcsábász az utóbbi időben igen ránk mászott, és ha a hallottakat jól rakom össze, akkor nagyon úgy tűnik, hogy egy fogadás áldozata vagy, Pan – mondta megvetően, igazi mardekáros hangsúllyal Zarah. Millie pár percig csak meredt maga elé, emésztette a hallottakat.

– Biztosan ezt hallottad, Zarah? – kérdeztem rá óvatosan. Tudtam jól, hogy Draco és Blaise aljasak tudnak lenni, de hogy a saját háztársaikkal szúrjanak ki?

– Nem vagyok süket! Tudom jól, hogy mit hallottam! – csattant fel ingerülten barátnőm.

– Jól van, elhiszem – csillapítottam. – De nem tudok mit tenni ellene. Majd odafigyelek jó? – mosolyogtam rá a kékszemű lányra, aki ettől lenyugodott. Jól esett, hogy ennyire a szívén viseli a sorsomat. Zarah megadóan felsóhajtott.

– Rendben… Inkább menjünk fel és készítsük elő a ruhákat és a sminkeket – csillant fel a szeme megszállottan, mire Millivel ugyanolyan lelkesen követtük.

Elérkezett a bál napja, és tanítás nélküli munkanapot rendeltek el. Hogy miért? Az iskola menthetetlenül, véglegesen megbolondult. Nem lehetett minket kordában tartani, a nap folyamán egyre gyűlt a feszültség, melyet ki-ki a maga módján vezetett le. A hollóhátasok bezárkóztak a könyvtárba, míg a hugrabugosok a klubhelyiségükbe menekültek. A griffendélesek és a mardekárosok pedig szokás szerint egymáson vezették le a feszültséget. Zarah-val az előcsarnokban beszélgettünk, mikor nagy zajongást hallottunk kintről. Rosszat sejtve siettünk ki az udvarra, ahol nem nagy meglepetésünkre Potterék vívtak szócsatát Malfoyjal, Zambinivel és Nottal. Átfurakodtunk a tömegen, így az első sorból élvezhettük a műsort.

– Valami bajod van, Malfoy? - fröcsögte a Weasley kölyök, mire a fiúk megvetően felhorkantak.

– Azon kívül, hogy a világra jöttél a szánalmas családoddal együtt, az égvilágon semmi – dobta vissza a képzeletbeli labdát Draco. A véráruló feje elvörösödött, és megpróbált nekiugrani Dracónak. Mint egy végszóra, megérkezett Piton.

– Mi folyik itt? – kérdezte halk, vészjósló hangon, mire Draco ártatlan képpel fordult oda hozzá.

– Semmi, uram.

– Weasley, Potter és Granger beléjük kötöttek – szólalt meg mellőlem Zarah. Őstehetség volt, ha hazudni kellett. Úgy tett, mintha mindvégig itt állt volna, és végignézte volna a szócsatát. Ráadásul mindezt olyan angyali képpel adta elő, hogy talán még Piton is elhitte volna, ha nem lennének mindketten mardekárosok.

– Igen? Kérem, folytassa, Ms Lestrange! – bíztatta Piton mézesmázos hangon, mire Zarah nagy lendülettel vetette be magát és a fantáziáját. – Tudja, professzor, éppen kint sétáltunk, amikor megjelentek a griffendéles bajkeverők. Én csak távolról láttam, de tisztán kivehető volt, ahogyan belekötnek a békésen beszélgető diákokba. És csak azért, mert mardekárosok – biggyesztette le az ajkát.

– Ez nem is így volt! – kiabált Weasley még vörösebb fejjel, míg a kis sárvérű barátnője próbálta lehűteni.

– Magát nem kérdeztem, Weasley – vetette oda szárazon Piton. Úgy éreztem itt az ideje, hogy besegítsek Zarah-nak.

– Uram, én Zarah-val voltam, és tisztán láttam, amint Weasleyék belekötnek Dracóékba – néztem a házvezetőmre nagyokat pislogva.

– Igazán? – húzta el a száját Piton. – Akkor fejenként húsz pont Weasleytől, Pottertől és Grangertől. És várom magukat az elkövetkező egy héten minden este pontban nyolckor.

– Mi? Ez nem ér! És azok a szemetek miért nem kapnak büntetőmunkát vagy pontlevonást?! – csattant fel Potter, mire Piton gúnyosan elvigyorodott.

– Ez a szemtelenség újabb tíz pontjába került, Potter. Pontban nyolckor, holnaptól. A bál miatt eltekintek a mai naptól, de csak azért, mert kíváncsi leszek az ottani eseményekre – vetett még egy metsző pillantást a griffendéles trióra, majd suhogó talárral elsuhant.

– A mardekárosokkal ne húzz ujjat, Potter – mondta vontatottan Malfoy. – Úgyis ti húzzátok a rövidebbet – pár percig még gyilkosan meredtek egymás szemébe, majd a kontaktust megszakítva eltették időközben előkerült pálcáikat.

– Gyere, menjünk innen – szóltam Zarah-nak. – Én ilyen lúzerekkel nem vagyok hajlandó egy levegőt szívni – céloztam a griffendéles diákokra. Zarah hátravetette arany fürtjeit, majd egy lenéző mosoly kíséretében hátat fordított a diákoknak, és elhagyta a terepet az oldalamon. Elégedetten vettem tudomásul, hogy ismét sikerült a Griffendél pontjait megcsonkítani. Máris jobban éreztem magam

Idegesen néztem magam az egészalakos tükörben. Pálcámat a kezemben tartottam, és az ezüst ruhámból hirtelen sötétkék lett.

– Így már sokkal jobb – állapítottam meg a tükörnek, aki elégedetten bólintott. Az estélyi tökéletesen kiemelte az alakomat, a selyem nem irritálta a bőrömet. Amolyan csak-annyit-mutat-amennyit-feltétlenül-szükséges ruha volt. Elől íves, hátul igen mély kivágással. Az aljától a combom közepéig fel volt hasítva, a derekamon pedig egy széles, fekete szalag futott körbe a fűző szerepét játszva. A kiegészítők ezüstből voltak. Ujjaimon gyűrűk, nem túl sok, de pont annyi, amennyi a feltűnéshez kell. Nyakamban egy gyönyörű, csillogó ezüst kígyómedál pihent. Karomon ezüst karkötők, fülemben lógó, ezüst fülbevaló. Szemeimet enyhén kihúztam feketével, s egy kis halványkék árnyalatot kapott. Ajkaimat a vörös egyik enyhébb árnyalatával emeltem ki. Meg kellett mondanom, az összhatás tetszett. Kicsit még magasított rajtam a fekete magas sarkú szandál is, így a lábam még vékonyabbnak látszott. Még szívesen nézelődtem volna, de Zarah lépett be az ajtón. Percekig csak néztük egymást, majd szinte egyszerre tört ki belőlünk a felháborodott számonkérés:

– Hát te meg milyen színben vagy?! – egyszerre kezdtünk nevetni. Zarah egy fekete estélyiben feszített, melyet ezüst selyem szegélyezett. Volt a ruhának egy kis japános beütése. A magasított nyaktól, és a mély bevágásoktól Zarah úgy nézett ki, mint egy gésa. Vagy mint egy démon. Arany haját kiengedte, csak egy fekete-ezüst hajráf tartotta a hosszú hajzuhatagot. Ő is kihúzta a szemét feketével, mint én, bár kissé merészebben. Ajkai vérvörösek voltak. Az ő kiegészítői fehéraranyból készültek, ezt innen meg tudtam állapítani.

– Hát, az egy dolog, hogy én olyan színben vagyok, amit Draco ajánlott, de hogy te is? – néztem barátnőmre hitetlenkedve, aki kissé elpirult.

– Ezt a színkombinációt tartottam a legjobbnak. Kiemeli a szemem és a hajam színét – védekezett elég gyengén.

– Na, persze – néztem rá felvont szemöldökkel, ám nem firtattam tovább. – Ideje elindulnunk – tereltem inkább a témát. Zarah idegesen hátravetette a haját, majd bólintott.

– Induljunk – a folyosók már kihaltak voltak. Mindenki a nagyteremben tartózkodott, csak mi cicomáztuk magunkat ennyi ideig.

A nagyterem előtt megálltunk, és pár pillanatig figyeltük a zenét, és a diáksereg hangjait. Zarah idegesen rám pillantott zafírkék szemeivel, mire én egy hasonló pillantással válaszoltam.

– Hajrá – suttogtam, és beléptem a terembe. Zarah mellettem lépkedett, és erősen igyekeztünk figyelmen kívül hagyni a minket vizslató tekinteteket. Gyorsan csatlakoztunk egy kisebb mardekáros lányokból álló csoporthoz és megpróbáltunk elvegyülni, sikertelenül. Ám pár perc múlva feltűnt Millicent, és még jó pár évfolyamtársunk, így már egy jóval normálisabb társaságban élvezhettük az estét. Körülbelül egy óráig csacsogtunk, mikor felhangzott Dumbledore víg kedélyű hangja.

– Üdvözöllek benneteket a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola idei karácsonyi bálján! Bizonyára mindannyian kíváncsiak vagytok, hogy ki lett a bál királya és királynője! Az utóbbi hetekben lehetett a szavazatokat leadni. Az összeszámlálás már megtörtént, így nem szaporítom tovább a szót, hanem bejelentem a szerencsés párt és az udvarhölgyeket! – szavait izgatott morajlás követte, az izgalom a tetőfokára hágott. Az igazgató kezében egy hófehér boríték jelent meg. Mindenki elnémult. A vén Dumbledore lassan kihúzta az egyik nevet tartalmazó lapot. Arca nem árulkodott semmiről, csupán a szeme csillant meg egy pillanatra. A termet feszültség töltötte be.

– Az idei év bálkirály nem más - tartott hatásszünetet, mire mindenki feszülten fújt -, mint Harry Potter a Griffendélből! – kiáltotta ki. A ház tagjai hatalmas éljenzésbe kezdtek, Potter pedig zavartan ment fel a pódiumra. A többi ház tagjai dühösen morogtak. Leginkább mi.

– Szemétség – hallottam magam mellől Zarah sziszegését. Megragadtam a kezét. Most kiáltják ki a királynőt. Dumbledore egy újabb lapot húzott ki a borítékból.

– A bálkirálynő pedig igen szoros verseny után – újabb szünet, újabb ideges szuszogások -, Pansy Parkinson a Mardekárból! – nem akartam hinni a fülemnek… Én? Én… Én!!! Zarah sikítva ugrott a nyakamba, és én boldogan viszonoztam az ölelését. Hamar eltolt magától, és a pódium felé lökött. Én magamon kívül lépkedtem, boldog mosollyal az arcomon. A mardekárosok felől hangos tapsot és füttyöt hallottam. Megálltam Potter mellett, és lenéztem a diákokra. Sokak szemében irigységet láttam, s ez elégedettséggel töltött el. Az igazgató előhúzta az újabb papírt.

– A második udvarhölgy személye két boszorkány párharcában dőlt el. Az egyik jelölt Ginevra Weasley volt a Griffendélből, a másik pedig Susan Parker a Hugrabugból. Ezen a kis kártyán azonban csak az egyikőjük neve található – szavait feszült csönd követte. Én imádkoztam, hogy ne a Weasley fattyú legyen az, különben megelőznek minket a házak közötti versenyben, és a dicsőség ismét az övéké lesz… És akkor felhangzott az igazgató kiáltása:

– Susan Parker a Hugrabugból! – szavait ismét hangos éljenzés követte ezúttal a hugrabugosoktól.

– Elérkezett hát az első udvarhölgy kihirdetése. Nem sokkal ugyan, de lehagyta a második udvarhölgyet, így felküzdve magát az első helyre – kivette az utolsó lapot, mire a boríték eltűnt. Idegesen meredtem a papírra. Csak reménykedni tudtam abban, hogy tőlünk lesz valaki… Akkor végre megelőznénk a Griffendélt, és emelt fővel távozhatnánk az iskolából év végén…

– Tehát az első számú udvarhölgy személyét betölti… - talán még a légy zümmögését is lehetett volna hallani… – Zarah Lestrange a Mardekárból! – pár pillanatig néma csönd volt, majd büszkeségünket félretéve robbant ki belőlünk a győzedelmes ordítás és sikítás. Zarah egy szempillantás alatt mellettem termett, arcán egy roppant elégedett vigyorral. A házunk ünnepelt. Leköröztük a többi három házat, mi vezettünk a pontokban. Ez a nap már nem is lehet tökéletesebb.

– És az est fénypontja következik! A bálkirály és -királynő közös tánca – a teremben egy pillanat alatt csönd lett. Elfintorodtam. Hogy én Potterrel táncoljak?

– Ki van zárva – adtam hangot véleményemnek, és lenéző pillantással illettem a Potter kölyköt.

– Én nem vagyok hajlandó ezzel a… mardekárossal táncolni – makacsolta meg magát a Kis Túlélő is. Dumbledore csak elnézően mosolygott.

– Ugyan már, drága gyermekeim! Csak egy táncról lenne szó. Ennyit igazán megtehetnétek a házatokért, nem igaz? – nézett azzal az idegesítő, kék szemeivel. Potter megadóan sóhajtott. Háh! Engem ugyan nem hatott meg ez az álszent pillantás! Ám amikor megláttam az igazgató mögött álló házvezetőm éles tekintetét, idegesen nyeltem egyet.

– Legyen. De csak egy tánc – jelentettem ki egy önfeláldozó sóhaj kíséretében. Levonultunk a táncparkettre. Engedtem, hogy Potter megfogja a derekam, s megpróbáltam elásni az undoromat. Elindult egy lassú keringő. Egyik kezemet a vállára helyeztem, a másikat pedig a tenyerébe csúsztattam. A terem elsötétedett; csak minket világított valamiféle bűbáj. Néha meg-megtapostam Potter lábát, nehogy azt higgye, hogy most már egyenrangúnak tekintem. Ám nagy kegyesen ráfogtam arra, hogy egyáltalán nem tudott táncolni, így irányítanom kellett. Ez is igaz volt. Közel három percig folyamatosan táncoltunk, majd véget ért a szám. Hála Merlinnek… Hangos taps ölelt körbe minket, ám nem foglalkoztam vele. Csak minél előbb hagyjam itt ezt a balfácánt… El is indultam az étel- és italpultokhoz, ahol Zarah csatlakozott hozzám.

– Őszinte részvétem, Pan… - mondta együtt érzően. - Én nem bírtam volna ki azt a pár percet a közelében. Csak úgy bűzlik a sárvérűektől – mondta undorodva, mire én sötéten bólintottam.

– Még táncolni se tud a szerencsétlen – szúrtam közbe, mire Zarah szemei elkerekedtek.

– Merlin – sóhajtott.

– Csak legyen vége az estének – bólintottam. Jól indult, ám hamar elfogyott a lelkesedésem. Pedig mennyit készültem rá…

– Szabad egy táncra, hölgyem? – hallottunk magunk mögül egy ismerős hangot. Zarah fújtatva megfordult.

– Nem, Malfoy – jelentette ki határozottan szőke barátnőm, mire Malfoy egy lesújtó pillantással illette.

– Nem téged kérdeztelek, drága kuzin – mondta negédesen a Mardekár hercege, aki fekete és sötétkék talárban feszített. Kezdett ébredezni a gyanúm, hogy nem véletlenül ajánlotta nekem ezt a színt. Még mielőtt én is válaszolhattam volna, Draco kézen fogott, és elkezdett kifelé húzni, az erre az estére kialakított kertbe. Még láttam, hogy Blaise ugyanígy tesz a tiltakozó Zarahval. A következő pillanatban már kint voltunk a mesésen feldíszített kertben, s én nem győztem ámuldozni. Pazar volt. Draco még mindig fogta a kezemet, melytől kezdtem zavarba jönni. Hirtelen elindult, vezetve engem is. Egy gyönyörű pavilonhoz értünk.

– Ez csodálatos – tört ki belőlem. Egy elégedett ezüst szempár mélyedt az enyémbe, melytől jóleső borzongás futott végig rajtam. Felléptünk az emelvényre, ahol tökéletesen lehetett hallani a nagyteremben játszódó dalt. Egy egyszerű, ám mégis gyönyörű zongoramű volt, lágy ritmussal. Egyik kezemet Draco vállára csúsztattam, a másikat pedig ő maga fogta meg. Lassan kezdtünk mozogni, összhangban. A lágy ritmus egyre erősödött, ahogyan beléptek az új hangszerek. Kezdő táncosok nem bírtak volta erre a kiszámíthatatlan ütemre táncolni, ám mi könnyűszerrel mozdultunk a ritmusra. Oldalra pillantottam, s akkor megláttam egy dühösen gesztikuláló Zaraht, és egy őt mosolyogva ölelő Blaise-t. Kissé sajnáltam szegény srácot, mert barátnőm néha igazán elviselhetetlen tud lenni. Draco is oda pillantott, majd visszaemelte rám kérdő tekintetét.

– Zarah halálosan biztos benne, hogy ti fogadtatok – adtam meg neki a magyarázatot. Mivel semmit nem mondott, folytattam. – Csak annyit hallott, hogy bál, fogadás, Pansy, csábítás – mondtam, mire Draco elvigyorodott.

– Szóval a kis Zarah gondolom azt szűrte le, hogy én és Blaise fogadtunk, hogy a bálon elcsábítalak téged.

– Hát… igen – bólintottam, miközben fürkészően tekintettem rá. Még jobban elvigyorodott.

– Eszméletlen ez a csaj – sóhajtott színpadiasan. – Valóban fogadtam Zambinivel, de nem erre. A fogadás arról szólt, hogy vajon te leszel-e a bálkirálynő. Én azt mondtam, hogy igen, ám Blaise ellenem volt. Én viszont biztos voltam benne, hogy elég csábító vagy ahhoz, hogy elnyerd a díjat. És igazam lett – mosolygott önelégülten. Éreztem, hogy arcomba tódul a vérem, s egyre csak pirulok. A ritmus hirtelen gyors lett és vad.

– Ugyan, Pansy, nem kell pirulnod – duruzsolta a fülembe álmaim hercege. Kezével elengedte a derekamat, így ki tudtam pörögni, majd vissza. Arcunk alig pár centire volt egymásétól. A zene ütemére ringattam a csípőmet, Draco úgy mozdult utánam, mintha egész életünkben ezt csináltuk volna. A zene a végéhez közeledett, s én szorosan simultam az erős karokba. Szorosan tartotta a derekamat most már két kézzel. Kezeim a tarkóján és a hajában voltak. Bódultan mélyedtem az ezüst szempárba, mely sokat ígérően csillogott. Nem szóltunk egy szót sem, csak éreztük egymást. Az acélszínű szempár az ajkaimra siklott, mire én öntudatlanul is megnyaltam. A torkom teljesen ki volt száradva, a szívem a torkomban dobogott. Sosem éreztem még ilyet… Ám mikor azok a csodás ajkak az enyéimhez értek, minden megszűnt körülöttem. Ajkaim már olyan régóta sóvárogtak ezért a csókért… Apró sóhaj tört ki belőlem, s a következő pillanatban már egy kíváncsi nyelv kutakodott a számban. A zene közben újraindult, ám ezt a táncot már ajkaink és nyelveink járták a fénylő Hold alatt…