Ajándékozott: Rosa
Korhatár: nincs
Figyelmeztetések: nincs
Leírás: Hermione harmadéves korában egy véletlen baleset folytán a tekergők korába utazik vissza. Rengeteg félreértés, bonyodalom és természetes szerelem is bekúszik Hermione életébe.
Kívánság: Időutazós történet, amiben Hermione összejön a fiatal Sirius Blackkel

Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.  

Minden nap egy-két ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. egy hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a „leleplező” listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.  

Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.  

A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem „építő jellegű” kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.

 A blogot úgy választottuk, hogy regisztráció nélkül is lehessen kommentet küldeni, de a blog szerkesztői néhány hete úgy döntöttek keresztbe tesznek nekünk, és kötelezővé tették a regisztrációt. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).  

A blogszerkesztők újítása miatt sajnos az a lehetőség is elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáljuk úgy áthidalni, hogy regisztrálunk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, e-mailben elküldjük az hozzá tartozó adatokat, és így bárki válaszolhat „névtelenül” is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.

  Jó olvasást!

Félreértések

Köd szállongott a fák között, őszi hangulatot árasztott a táj. A hold halványan derengett a feketeségben. Az ódon kastély parkján keresztül egy kistermetű állat rohant keresztül. A sötétséget csak egy-két ablakból kiszűrődő fénynyaláb törte meg. Az egyik ablakban egy lány körvonalai voltak felismerhetőek. Hosszú haja össze volt fogva, még gyermeki, de mégis kecses alakján lenge köntös fodrozódott, a nyitott ablakon belibbenő szél miatt. Halkan szemerkélt az eső. Felsőhajtott az ablakban álló, majd óvatosan becsukta azt. Leült ágyára és hátradőlt a piros ágyneműn. Szemét lehunyta és lassan álomba szenderült.

– Hermione, kelj fel! – egy kedves hang keltette fel a mélyen alvó lányt. Éjszaka nem tudott aludni, túl sok gondolat cikázott a fejében. Kinyitotta szemét, Parvati ült az ágyszélén.

– Mennyi az idő? – kérdezte szemét dörzsölgetve.

– Nyolc, még van időd – felelt a másik, majd elvonult a fürdőszoba felé.

Hermione még percekig nem tudta rászánni magát a felkelésre, de végül nem tehetett mást, nem akarta lekésni első számmisztika óráját. Ráérősen felült az ágyon, majd lassan kikászálódott belőle, egyenesen a fürdőszoba irányába.

– Te jó ég, Hermione elaludt? – Ron élcelődve tekintett végig a szokottnál is bozontosabb hajú lányon, aki sebtében felkapott egy zsömlét, és ivott egy korty kávét.

– Sietek, elkések! – vetetette oda barátainak, majd kifutott a nagyteremből.

Hermione Granger az a lány volt, aki nem szívesen szegte meg a szabályokat. Mindig pontosan érkezett mindenhova és eszébe sem jutott soha, hogy esetleg csak semmit téve lődörögjön, vagy sétáljon a Roxfort gyönyörű parkjában. Hiszen, ha volt egy kis szabadideje, olvasott, tanult, vagy más értelmes dolgot csinált. De tegnap… Annyi gondolat járt a fejében, idén már úgyse sok ideje lesz ilyeneken töprengeni. A nyár úgy-ahogy normálisan eltelt. Kicsit sem akart a varázslók világával foglalkozni, legalább abban a két hónapban nem, de aztán, amikor elolvasta augusztus végén az egyik Reggeli Prófétát… Szörnyűségek történtek a muglik háta mögött… „Sirius Black, a hírhedt tömeggyilkos, megszökött!” És amit Harry mondott neki a vonaton, hogy most az ő vesztét kívánja. Aztán a dementorok, a hideg boldogtalanság. „Mi jöhet még?”

– Hermione, légyszi, jegyzetelj már, szerinted én miből fogom megtanulni a kobold felkelés okait? – a vörös hajú fiú suttogva vonta felelősségre a lányt.

– Lesheted, mikor adom oda a jegyzeteimet! – mondta a lány indulatosan, azzal megfogta tankönyveit és halkan átült Parvati mellé az első padba.

– Mi ütött belé? – kérdezte barátját Ron értetlenül.

– Szerintem most egy kicsit túlmentél a határon, azért Hermione mégsem a kutyád! – adta meg a választ Harry, majd jegyzetet nem remélve elkezdte figyelni Professzor Binns prédikációját a koboldokról.

Lassan eltelt az ősz, s bár nem volt eseménytelen, Hermione egyre jobban leeresztett. Rengetget tanult, olvasott éjszakába nyúlóan pálcafénynél, vagy a kandalló előtt. Már nem sokáig bírta, érezte, hogy elemei lemerülnek, de most nem adhatta fel. Makesz miatt Ronnal elég sokat veszekedett, Harry pedig, a legnagyobb bosszúságára, teljesen pártatlan maradt.

Elérkezett a téli roxmortsi kirándulás ideje. Harrytől elbúcsúztak, majd Ronnal kettesben elindultak az erdő szegélyezte úton. Nem beszéltek, némaságban lépkedtek egymás mellett. Mikor leértek, körül néztek a helyi üzletekben, vettek ajándékokat, és végül a Mézesfalásban kötöttek ki. Miközben nézegették az édességeket, Harry odalopódzott mögéjük, és felfedte magát, hisz ő a rejtekúton jött ide. Hermionénak ez már sok volt. Hogy barátja ilyen vakmerő legyen, és csak úgy kiruccanjon egy veszélyes térkép segítségével… Dühe viszont hamar elszállt, hisz örült neki, hogy együtt vannak. Beültek a Három Seprűbe és ott… ott meghallották, amit sosem szabadott volna. Sirius Black segítette Voldemort kezére Lily és James Pottert, igen ezt tudták, de azt nem, hogy ő volt Harry keresztapja, James legjobb barátja, és nem utolsó sorban Peter gyilkosa is. Szótlanul pislogtak egymásra, amikor meghallották az igazságot. Hermione érezte, hogy lábánál kuporgó barátja ütemesen reszketett, talán sírt.

Visszamentek a kastélyba, Harry persze az alagúton keresztül.

Ezután a napok gyorsan peregtek. Elkezdődött a szünet, jött a karácsony, aztán az is eltelt. Visszaszállingóztak a diákok a kastélyba, velük együtt a hírhedt mardekáros, Draco Malfoy is. Nem is tartott sokáig a tűzszünet közte és Harryék között, már a második tanítási napon kisebb párbajra került sor.

– Mi van Potter, nem tetszik, hogy sárvérűnek neveztem azt a kis sárvérűt? – a szőke maga előtt tartva pálcáját nézett ellenfele szemébe, s mondta a választott ártást. – Obstructo! – aljas módon azonban nem Harry felé küldte azt, hanem egyenesen Hermionéra, aki ijedtében nem tudott se védekezni, se félreugrani a varázslat elől. Szemei előtt szinte lassított felvételben csapódott mellkasának…, az időnyerőnek…

Egyre hangosabb zakatolás…, emberek mozogtak egyre gyorsabban, szinte már csak egy-egy csík volt mindenki, de aztán lassacskán elkezdett lassulni minden.

Hermione elkerekedett szemmel nézett körbe. Ugyan azon a helyen volt, ahol eltalálta Draco ártása, vagyis ahol az időnyerőjét találta el az ártás, de nem volt senki az ódon kastély folyosóján. Talárja alól kibányázta a kis műszert, ami szemmel láthatólag nem volt túl jó állapotban. Kis fogaskerekei megroncsolódtak, hangja sem volt túl bíztató. Reménytelenül, de azért rászegezte pálcáját és elmotyogott egy reparót. Nem történt semmi.

– Csak tudnám mennyi az idő! – gondolkozott hangosan, majd jobb ötlet híján odafutott az egyik ablakhoz. Kinézett, a nap állásából és az időjárásból egyértelműen megállapította, hogy még mindig tél van és még mindig reggel kilenc óra, pont, amikor összetalálkoztak a mardekárosokkal.

Sóhajtott egyet, majd elindult a kihalt folyosón. Egyre hangosabban hallotta a bejárati csarnokból eredő csevejt, kacagást, és ordibálást. Mit sem törődve másokkal, leszaladt a márványlépcsőn és a Nagyterem felé vette az irányt. Mikor belépett, ugyan az a látvány fogadta, mint eddig is. A mennyezet az eget ábrázolta, az asztalok sorban, s azoknál pár diák, akiknek valószínűleg nem volt első órája. Hermione elindult a fal mellett, át a terem másik végébe, hisz az volt a Griffendél asztala. Háttal a többi asztalnak egy hosszú, vörös hajú lány ült, mellette pedig egy kócos, hollófekete hajú fiú. Az érkező sóhajtott egy nagyot, majd közelebb lépett az említettekhez.

– Ginny, Harry, te jó ég, végre megvagytok! Mi történt, miután… – de szava megakadt, hisz amikor a két diák megfordult, nem barátnőjével és a „Kis túlélővel” találta szemben magát, hanem Lily és James Potterrel… – Ööö…, bocsánat, azt hiszem, összekevertelek titeket valakikkel! – fejezte be gyorsan, és sietve hátat fordított.

– Hé kislány! Hát te ki vagy? Még sose láttalak – egy mély bársonyos hang szólította meg Hermionét, aki kelletlenül, de visszafordult. Most már észre kellett vennie, hogy nem csak Lily és James ül az asztalnál, hanem velük szemben Peter, Lupin és… Sirius Black, egészen véletlenül a megszólító hang tulajdonosa. Hermionét elöntötte a düh, de aztán hamar kontrollálta magát. Agyában gyorsan cikáztak a gondolatok. Hamar mérlegelte azt a helyzetet, hogy ha elmondja valós nevét, akkor az nem fog túl nagy nyomot hagyni az emberekben…

– Hermionegranger – darálta cincogva. – Nem tudjátok, hol találom Dumbledore professzort? – hangja egyre hangosabb lett, de önbizalma még mindig nem nagyon volt.

– Kedves Hermionegranger, nézz csak oda! – Sirius ujjával a tanári asztal felé mutatott –, ott ül középen. Hányadikos is vagy? Egyáltalán Griffendéles?

– Harmadéves – adta meg kicsit elpirulva a választ, mert eszébe sem jutott a tanári asztal. – És igen, Griffendéles vagyok, de szerintem a piros-arany sálam elég bizonyságot ad róla – valóban, sála még nyakában lógott, hisz ilyenkor télen eléggé hűvös volt maga a kastély is, nem ártott felöltözni rendesen. Kis sértődéssel arckifejezésén, karba tette kezét.

– Jól van aranyom, csak érdeklődtem – mondta nevetve Sirius. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a Próféta képein. Göndör fekete haja a vállát csapdosta, és lágyan omlott a szemébe, arcán a mosoly kedvesen húzódott, még Hermionét is enyhülésre bíztatta. Lily összehajtotta a kezében lévő újságot, majd a jövevényre nézett.

– Ettél már? Ha nem, gyere, ülj nyugodtan ide. Sajnos társaságnak csak ezek a barmok vannak itt, mert az értelmesebbik fele jóslástanra ment, meg legendás lények gondozására – ajánlotta fel kedvesen a vörös hajú lány, majd nem túl kedvesen arrébb taszigálta a mellette ülő Jameset, így helyet szorítva neki. Mivel nem akart pofátlanul rátámadni az igazgatóra, aki a tányérjára pakolt adag alapján még csak most kezdte el reggelijét.

– Köszönöm – mosolyogva lehuppant a székre. – Elkérhetem a Prófétát? – kérdezte meg félénken, majd mikor Lily bólintott, felvette az asztalról és elolvasta a címoldalt. Senki nem törődött vele, így nyugodtan olvasgathatta, mi történik ebben a világban. – 1976? – az újságot egy határozott mozdulattal lecsapta az asztalra, s indulatosan felállt. Az előtte ülő Sirius félre nyelte ijedtében a kávét, amit ivott, s hangos köhögésben tört fel.

– Igen, 1976, de miért ilyen meglepő? – nézett a lányra a fiatal Lupin, aki éppen barátja hátát ütögette.

– Ez a lány megveszett – mondta a fekete hajú fiú még mindig fuldokolva.

– Öhm…, izé semmi, bocsánat. Ó, Dumbledore már készen is van. Akkor, sziasztok, köszi az újságot, és bocsi Sirius! – búcsúzkodott sietősen a lány, majd elviharzott az asztaltól, hogy utolérje a professzort.

– Honnan tudja a nevemet? Nem is mondtam neki!

– Ne légy ilyen naiv, a te nevedet mindenki ismeri, haver – vigyorgott James, majd közös megállapodás alapján ők is a hátuk mögött hagyták a Griffendél asztalát.

******

– Professzor úr, kérem, várjon! Professzor Dumbledore! – Hermione sebesen szedte lábait az igazgató után, aki a márványlépcső tetején bevárta a diáklányt.

– Igen Miss…

– Granger, Hermione Granger – mondta a lány pihegve.

– Bocsánatot kérek, Miss Granger, hogy nem jutott eszembe a neve, sajnos ez az élet rendje, egy idő után feledékenyebb az ember – mosolygott az öreg, s a lány is viszonozta azt.

– Nem a maga hibája, de csak azt szeretném kérdezni, hogy lenne-e az igazgató úrnak egy kis ideje rám, muszáj elmondanom valamit! – mondta félénken Hermione, majd komolyan nézett a varázslóra.

– Ha megérzéseim helyesek, ezt négyszemközt vitatná meg velem – a lány bólintott. – Akkor kérem, jöjjön utánam.

Hamar felértek Dumbledore irodájába, ott a kőszörny „megálljt” parancsolt, de az igazgató szavára az is félreugrott az útból. Felmentek a csigalépcsőn, s beléptek az irodába. Hermione még soha sem járt ebben a helyiségben. A falon az elhunyt igazgatók képei sorakoztak, lakóik vagy aludtak, vagy ott sem voltak. A kör alakú szobában különböző műszerek kaptak helyet, amik csengő, sziszegő és más hangokat adtak ki. Dumbledore hellyel kínálta a lányt, aki elfogadta, s leült.

– Tehát, professzor úr…, elég abszurdnak fog tűnni, amit mondok, de remélem, maga hinni fog nekem! – Hermione kényelmesen elhelyezkedett, s mikor a varázsló is ugyan így tett, elkezdte beszámolóját. – Én ma reggel még 1994. január 4.-én ébredtem fel az ágyamban – a szemben ülő szeme kíváncsiságtól csillogott. – Harmadéves griffendéles lány vagyok, 1979. szeptember 19.-én születtem, vagyis négy év múlva fogok megszületni – tette hozzá érdekességnek szánva. – Éppen órára indultam el, reggel kilenc óra körül, a barátaimmal, Harry Potterrel és Ron Weasley-vel – az igazgató felhúzta szemöldökét és előre dőlt. – Igen, James és Lily, valamint Arthur és Molly gyermekeivel, amikor a mardekáros Draco Malfoy párbajt provokált ki. Azt tudnia kell, hogy év elején kaptam egy időnyerőt, mert túl sok órát vettem fel. Tehát a végkimenetele ennek a „párbajnak” az lett, hogy szerencsétlenségemre eltalált egy hátráltató ártás, vagyis nem is engem, hanem az időnyerőmet – mondta Hermione teljesen belemerülve a mesélésbe. Az utolsó szavaknál viszont elővette az említett tárgyat, s átnyújtotta Dumbledore-nak.

– Valóban, ez eléggé ésszerű magyarázat arra, hogy miért nem emlékszem Önre. És ez az időnyerő tényleg tönkre ment, elméletileg nem is lehetne vele éveket ugrani. Hm…, Miss Granger, úgy vélem, nincs egyelőre más választásunk, be kell illeszkednie ebbe az időbe! – mondta komolyan a varázsló maga előtt lengetve a tönkrement tárgyat.

– De professzor úr, mit mondok majd a többieknek? – kérdezte félénken.

– A legegyszerűbb, ha megmarad annak, aki eddig is volt, akarom mondani, lesz. A Granger név nem túl elterjedt varázslónév, ha szabad feltételeznem, ön mugli születésű – Hermione bólintott. – A legegyszerűbb pedig az lenne, ha azt mesélné társainak, hogy elköltöztek szüleivel és iskolát kellett váltania. Úgy gondolom, ez elég hihető mese – somolygott az öreg. – A felszereléseiről én gondoskodok. A griffendélesek pedig biztosan örülni fognak magának. Amíg pedig itt tartózkodik, kérem, ne mondja el senkinek valóságos ittléte okát. Az időnyerőt visszaadom, és természetesen megpróbálok egy újat szerezni magának, hogy valahogyan visszaugorhasson a saját idejébe – a kis ékszert átnyújtotta Hermionénak, aki mosolyogva vette át és süllyesztette zsebébe.

– És igazgató úr, mivel én tudok…, tudok pár dolgot a jövőről, s jó pár elkerülhetetlennek tűnő hibát…

– Nem… Miss Granger, köszönöm, de nem szabad megbolygatni az időt, maga is jól tudja…

– De emberek menekülhetnek meg, és…

– Köszönöm, de nem – mondta végül határozottan, de kedvesen az igazgató. Hermione tudván, itt befejeződött a beszélgetés, felállt és halkan, köszönés kíséretében kilépett az ajtón.

Folytatás