Akinek készült az ajándék:Kristie
Korhatár:
Figyelmeztetések: OOC Piton
Leírás: Perselus Piton egy meglehetősen kellemetlen test- és élethelyzetben találja magát egyik éjjel. Miközben arra vár, hogy megpecsételődjön a sorsa, végiggondolja, mi vezetett idáig, és csak reméli, hogy a kedves neje nem bukkan fel a közelben…
Az ötlet: Hermione és Piton évek óta boldogan élnek együtt, egyetlen gondjuk van: akárhogy próbálkoznak, nem tudnak összehozni egy gyereket. A varázsvilág két legokosabb embereként egy alternatív megoldást eszelnek ki: lopnak maguknak egyet. (humoros sztorit szeretnék, a rablásnak nem kell feltétlenül sikeresnek lennie)
Még mielőtt belevetnéd magad az olvasásba, nézd át ezt a rövid leírást a feltöltésről.
Minden nap két-három ajándékot teszünk fel a blogra, csak az ajándékozott neve szerepel majd rajta, a szerző neve titokban marad az utolsó ajándék megjelenéséig (ez kb. két hónap múlva lesz). Ez után mutatjuk meg a "leleplező" listát, amikor is kiderül, hogy kik a rejtélyes alkotók.
Ezért nyomatékosan kérünk, hogy amíg ez a lista fel nem kerül a blogra ne töltsd fel a munkádat semmilyen archívumba, vagy internetes oldalra, és ne áruld el SENKINEK, melyik műnek vagy a szerzője, vagy ki az ajándékozottad. Ez természetesen csak az ajándékozás idejére vonatkozik, utána azt teszel a munkáddal, amihez kedved van.
A blogbejegyzésekhez lehet kommenteket írni, reagálni az ajándékokra. Viszont mivel ezek ajándékok, nem "építő jellegű" kritikát várunk, mint a Merengőre. Itt csak jót lehet írni.
A blogon egy komment küldéséhez sajnos kötelező a regisztráció. Ez egyébként elég gyorsan megy, szóval ha még nincs ilyen indapass neved, szerezz egyet, és írj valami visszajelzést az ajándékokhoz (nem csak a sajátodhoz, máséhoz is lehet).
Így azonban az a lehetőség elveszett, hogy az ajándék készítője reagálni tudjon a kommentekre anélkül, hogy kiderülne, ki is valójában. Ezt a problémát megpróbáltuk úgy áthidalni, hogy regisztráltuk egy közösen, mindenki által használható anonymus nevet, és így bárki válaszolhat "névtelenül" is a saját kritikáira. Fontos, hogy ezt a nevet csak annál az ajándéknál használd, amit Te készítettél és ne felejts el átjelentkezni a saját nicknevedre, ha máshova kommentelsz. Kissé bonyolultnak hangzik, de ez a legjobb megoldás.
Az ajándék készítője ezen a címen tud belépni:
Név: rejtelyesalkoto@gmail.com
Jelszó: 09ust
Jó olvasást!
Megoldjuk
1. fejezet
Perselus Piton egy fal tövében gubbasztott, és halkan szitkozódott. Eddigi boldog élete egy perc alatt változott egy versennyé, amiből már az első pillanatban tudta, hogy vesztesen fog kikerülni. Kezeit és testét erős kötelek tartották, szeme elől pedig az éjszaka sötétje eltakarta, hogy pontosan mi is játszódik az utca másik végében. A hangokat azonban jól hallotta, még ha a kilőtt átkokon kívül mást nem is nagyon értett.
Kilátástalan helyzetében egyetlen dologra tudott koncentrálni: hogy mégis hogy a fenébe került megint ekkora bajba.
Egy évvel ezelőttig ugyanis még boldogan élte a háború utáni nyugodt életét. A voldemorti rémálom idején egyszer sem gondolta, hogy valaha megfogalmazódik majd fejében ez a mondat, de valóban boldog, és nyugodt élete volt, szerető feleséggel, és egy érdekes, idióta diákoktól mentes munkával. A nagy terv talán jobban sikerült, mint ahogy azt nyolc évvel ezelőtt gondolta.
--@--
A nagy terv, ami alapján Dumbledore győzelemre vezette Harry Pottert és barátait, hogy legyőzzék Voldemortot. A nagy terv, ami alapján, Perselus Pitonnak a roxforti csata éjjelén kellett volna kilehelni a lelkét. A nagy terv, ami természetesen megbukott. Miért is gondolta, hogy húsz év kémkedés és szenvedés után, végre nyugalmat lel? Élete első harminchét évében sem úgy mentek a dolgai, ahogy tervezte, miért lett volna ez másként? Ahelyett, hogy Nagini jótékony kezelése után végre egy meghitt Nirvánában élvezhetné Lily Evans társaságát, arra ébredt, hogy egy bozontos, barna hajú lány hajol fölé, és halkan szólongatja. Ha ez nem lett volna elég, hamarosan megjelent egy vörös üstök, és gazdája egy idióta vigyorral a képén suttogott valamit, majd a lány megrovó pillantása után a fiú eltűnt, hogy egy újabb test nélküli fej jelenjen meg, fekete haj, zöld szemek, idétlen szemüveg: Potter. Ezen a ponton tudta, hogy a meghitt Nirvana is csak álom, hiába a húsz év vezeklés, a pokolba került. Behunyta szemét, hogy elhessegesse a közelgő rémálmot, és kétségbeesetten kapaszkodott az egyetlen gondolatba, ami megnyugvást hozhatna neki ebben a percben: a halálba. Ne vegyél levegőt! Egyszerűen csak hagyd abba a lélegzést! Az évszázad okklumentora vagy, fog ez menni, csak koncentrálni kell.
- Újra elaludt. – Hallotta a suttogást.
- Szerintem hagyjuk pihenni. – Köszönöm, Potter, hét év alatt az első használható ötlet.
- Madam Pomfrey azt mondta, egy darabig úgysem tud majd megszólalni. – A kis mindentudó…
- Há! Akkor most beszéljünk vele. – Ron szemében nosztalgikus fény csillant. – El sem tudom képzelni, milyen lehet, ha a vén denevér…
- Ron!
- … nem tud két mondattal a földbe döngölni.
- Nem lehetsz ekkora tuskó.
- Azt ne mondd, hogy te nem örülnél a lehetőségnek!
- Az isten szerelmére, majdnem meghalt!
- De hála neked, megúszta három hét kómával. – Szóval Grangernek köszönhetem, hogy most nem egy utópisztikus világban ücsörgök életem szerelmével, hanem egy ágyon fekszem, és halálosan fáj a nyakam.
- Hagyjátok már abba! Az előbb mintha megmozdult volna. – Igen, Potter, várj még fél percet, és amint visszanyerem az erőmet, kitekerem mindhármótok nyakát. – Menjünk, beszéljünk Madam Pomfreyval.
Piton még hallotta az ágya körüli neszezést. Pár perc múlva érezte, hogy egy üveget tartanak a szájához, de makacsul ellenállt. Próbálta elhúzni a fejét, de amint nyaki izmait erőltette, újra beléhasított a fájdalom, és mikor ajkai hangtalan kiáltásra nyíltak, az átkozott boszorkány kihasználta az alkalmat, és leöntötte torkán a folyadékot. Hamarosan újra fekete lett a világ.
--@--
Piton próbált feltápászkodni a földről. Kezeit még mindig béklyókként tartották az erős kötelek, egy centit sem tudott mozdítani rajtuk. Mikor nagy nehezen álló testhelyzetbe küzdötte magát, és elkezdett volna az utca vége felé araszolni, valami fényes, piros és narancssárga színekben úszó rács körvonalait látta maga körül. Ismerős… de még mennyire ismerős! Nem először vette körbe mágikus ketrec, és mennyire jól emlékezett még a következményekre…
--@--
Amikor Piton legközelebb felébredt, még mindig reménykedett, hogy a vágyott Nirvana egy fehér plafon képében érkezett. Párat pislogott, majd szemeit erőltetve körülnézett. Az ágya melletti szekrényen teli fiolák sorakoztak, egy gőzölgő bögre, és egy halom könyv társaságában. A paraván, ami körbevette, eltakart minden mást, de pontosan tudta, hol van. Nem csak az évszázad okklumentora volt, de ő büszkélkedett az évszázad roxforti szaglószervével is. A gyengélkedőnek semmivel sem összetéveszthető szagát még egy átlagos orral megáldott varázsló is felismerte volna, nemhogy ő. Poppy Pomfrey azonban mindig is ügyelt arra, hogy ne legyenek hívatlan látogatói, ezért sem értette az éjjeli szekrényen lévő bögrét. Főleg nem a másik oldalon található karosszéket, és rajta a kockás takarót. De amit a legkevésbé értett, az a takaró alatti alak, és a szék karfáján pihenő barna hajzuhatag volt. Merlin, miért büntetsz még mindig?
Próbálta megköszörülni a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet, de nem ment. Újra próbálkozott, de még mindig nem sikerült. Megemelte egy kissé a fejét, de abban a pillanatban meggondolta magát, amint az éles fájdalom újra a nyakába hasított. Egy hangtalan és dühödt sóhajjal vette tudomásul, hogy még mindig képtelen felkelni. De már legalább egy kicsit tudta mozgatni a fejét. Tekintete újra a szék felé vándorolt. Granger. Ki más. A lány egy skótkockás takaró alatt gubbasztott, lábait felhúzva, fejét a szék karfájára hajtva. Skótkockás takaró… ezek szerint Minerva is a közelben van. A lány egyik keze párnaként szolgált a feje alatt, miközben békésen aludt.
- Perselus, örülök, hogy végre magadnál vagy. – Poppy halk suttogása zavarta meg a bámészkodásban. Piton próbált reagálni, de amint kinyitotta a száját, a boszorkány megelőzte. – Ne beszélj! Bár, nem mintha tudnál… - Ugyan a hangszálai nem működtek, de az arcizmai tökéletesen.
- Ne vágj ilyen képet, Perselus Piton! A régi szokás szerint, egy pislogás igen, kettő nem, három a nem tudod. – Majd várt.
– Férfiak – sóhajtott a javasasszony színpadiasan. – Pislogj, ha értetted. – Egy pislogás.
- Rendben. Nos, emlékszel rá, hogyan sérültél meg? – Egy pislogás.
- Három hétig voltál kómában. Négy nappal ezelőtt ébredtél fel, azóta minden nap álomtalan álom és fájdalomcsillapító főzeteket kaptál. A hangszálaid és a nyakad is rendbe fog jönni. Eddig nem tudtuk elkezdeni a teljes kezelést, de most, hogy magadnál vagy, minden nap kapsz egy adag erősítő főzetet és egy hangjavító hangát. Ha a nyakad nem lenne olyan szörnyű állapotban, akkor már elvileg fel is kelhetnél. De a kezelést a nyaki idegeidre már majdnem két hete kapod. Pár nap, és az is rendbe jön.
A mérget még Miss Granger hatástalanította, amint megtaláltunk a Szellemszálláson, úgyhogy ha minden igaz, azzal már nem kell foglalkoznunk, bár… Perselus! Láttam, már elsőre is, de ez arra való, hogy válaszolj, ha kérdezlek!
Piton már legalább két perce vadul pislogott. Nem értette a többes számot. Poppy Pomfrey mindig is egyedül dolgozott, ki az a mi? Mit keres itt Granger, és mi az, hogy ő hatástalanította a mérget? Szemei az alvó lányra vándoroltak, majd vissza a javasasszonyra, és kérdőn felhúzta a szemöldökét.
- Azt ajánlom, legyél kedves vele, Perselus. Neki köszönheted, hogy életben vagy. – A válasz egyetlen fintor volt, amit Madam Pomfrey nem vett valami jó néven. – Utoljára mondom, legyél kedves vele! Bár most, hogy nem tudsz beszélni, azt hiszem, sokkal könnyebb dolgunk lesz veled. – Azzal kedvesen megpaskolta az egyre idegesebb Piton karját, és a helyzetet kihasználva, újabb adag bájitalt öntött le a hangtalanul tátogó férfi torkán.
A roxforti gyógykezelés lassabban ment, mint azt remélte. Pomfrey ígéretéhez hűen pár nap alatt rendbe hozta a nyaki idegeket, így már nem hasogatta a fájdalom, valahányszor megmozdult. Ugyanakkor még mindig gondja volt a felkeléssel, a jobb oldala ugyanis egyáltalán nem akart engedelmeskedni. Legnagyobb problémája viszont a beszéddel volt. Egyáltalán nem jött ki hang a torkán.
Még több mint két hetet töltött az iskolai gyengélkedőn, amikor Potter követelésére átszállították a Grimmauld térre, ahol elkezdődhetett a hónapokig tartó földi pokol, a gyógykezelése. Még akkor sem tehetett volna semmit, ha szabadon tudta volna mozgatni karjait, mivel a pálcáját még mindig nem kapta vissza, így kénytelen volt beletörődni a sorsába.
--@--
Piton próbálta elérni a farmerja hátsó zsebében lévő pálcáját. Ezért is gyűlölte a farmernadrágokat. Talán kissé túlzás volt ilyen erős érzelmeket táplálni egy ruhadarab iránt, de jelenleg ezek az érelemek felkorbácsolódtak. Nem véletlenül hordanak a varázslók talárt. Sokkal egyszerűbb egy talár ujjából előhalászni egy pálcát, mint egy farmer hátsó zsebéből. Gondatlanság volt részéről oda tenni, most már belátta, de a nagy rohanásban egyszerűen csak a leggyorsabb megoldást választotta.
Pálca nélkül azonban esélye sem volt kiszabadulni jelenlegi helyzetéből, de nem szerette volna ölbe tett, pontosabban összekötözött kézzel várni, hogy a varázslók befejezzék a párbajt. Viszont a másik lehetőség, miszerint elkapják és megölik, egyáltalán nem tűnt járható útnak. Bár a két harcoló fél kilétéről még mindig nem tudott biztosat, azt sejtette, hogy a hoppanálásgátló varázslatot magasan képzett aurorok helyezték el. Tehát a harmadik lehetősége az, hogy elkapják, kihallgatják, majd lecsukják. És akkor még a nejével is szembe kell néznie.
Perselus számára egyre csábítóbbnak tűnt a második opció… A Grimmauld téri utolsó reggelére gondolt. Talán akkor érzett utoljára ennyire kettősen.
--@--
Piton szokásos reggeli készülődését végezte a Grimmauld tér 12. alatt. Már több mint öt hónapja a régi főhadiszálláson töltötte az idejét. A Rend szerint a Fonó sori otthona nem volt elég biztonságos a még mindig szabadon kószáló halálfalók miatt, és, Molly Weasley szavaival élve, „mindenkinek úgy a legkényelmesebb, ha Perselus addig nem tér haza, míg teljesen rendbe nem jön”. Az a lehetőség, hogy a mindenki kategóriába Piton nem tartozott bele, senkit sem érdekelt.
Ez a nap azonban más volt, mint a többi, ezért fordulhatott elő, hogy készülődés közben vidáman dudorászott.
Persze nem az az ember volt, aki csak úgy magától dúdolgatna, ezen a reggelen azonban oka volt rá. Már túl volt a tárgyalásán, ahol felmentették, köszönhetően Pott… Nem, nem Potternek. Potternek nem volt különösebb szerepe a felmentésében. Potter még mindig beképzelt és arrogáns. Potter csak és kizárólag azért tanúskodott mellette, hogy továbbra is a zsebében tartsa. De Perselus Pitont Merlin óvja attól, hogy a második generációs Potternek is egy életen át tartozzon. Szóval, köszönhetően a Rendnek, felmentették.
És ha ez még nem lett volna elég a jókedvéhez, hát a távozás a Grimmauld térről gondoskodott róla, hogy a lehető legerőteljesebb dúdolgatásba kezdjen, miközben borotválkozni készült. Nincs többé Voldemort, elkerülte az Azkabant, túlélte a háborút, ami így pár hónapnyi távlatból már nem is tűnt olyan vészes gondolatnak. Az elmúlt időszakban, persze miután visszakapta a pálcáját, kifejezetten jól érezte magát. Bár a roxforti, vagy akár az otthoni laborját nem láthatta már jó ideje, volt alkalma továbbfejleszteni néhány korábbi kutatását, újra átgondolni, mit és hol ronthatott el. És hogy elérkezett a jeles nap, hogy hazatérhessen, immár a gyakorlatba is átültetheti a kutatást, és végre lekezdhet kísérletezni. Az Arany fokozatú Merlin díj, amit az „Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén ellen vívott háború alatti hősies magatartásáért, a Varázslóvilág és a Mágiaügyi Minisztérium iránt tanúsított hűségéért és együttműködéséért” kapott, nem kevés galleonnal párosult, szóval volt miből megalapoznia nagyszabású terveit. Bár, amint meglátta a feliratot a medálon, azt hitte, menten felfordul a gyomra, és eljátszott a gondolattal, hogy helyreigazíttatja. De ahogy később kiderült, a háború összes hőse ugyanezzel a felirattal kapta. Leszámítva természetesen Pottert…
Persze a gyógykezelés, és főleg az elején, kifejezetten idegtépő volt. Amíg nem kapta meg a pálcáját, és nem tudott szavakat a levegőbe írni, nehezen tudott bármit is kiszedni a körülötte lebzselőkből. Valahogy mindenkinek kiment a fejéből, hogy informálják a háború végről, és hogy mi történt aközben, míg a Szellemszálláson várta a halált.
Később aztán a saját bőrén kellett megtapasztalnia, hogy mennyivel is jobb az áldott együgyűség… Potter, életének megkeserítője, az az átkozott idióta, ahelyett, hogy a dolgát végezte volna, kiselőadást tartott Voldemortnak a csata utolsó perceiben. Vajon nagyon nehezére esett volna befogni a száját, és csak simán megölni a megalomániás félőrültet? Az első pillanatban tudnia kellett volna, hogy Potterre bízni a titkait annyit jelent, mint kitűzni a Griffendél hirdető táblájára, vagy egyenesen Rita Vitrol kezébe adni. Természetesen a fiú azóta valami furcsa kapcsolatot érzett közöttük, ami abban nyilvánult meg, hogy gyógykezelésének első heteiben folyamatosan kérdésekkel bombázta. Nehezen akaródzott megértenie, hogy Perselus hangszálai olyan mértékben roncsolódtak, ami nem fog egyik napról a másikra meggyógyulni, és míg a pálcáját vissza nem kapta, még rendesen elzavarni sem tudta.
Amikor a második hónap elején észrevette, hogy kezd visszaérni a hangja, inkább nem informált róla senkit. Poppy előre figyelmeztette, hogy könnyen lehet, hogy sosem lesz a régi. Nem élte volna túl, hogyha a korábbi bársonyos bariton helyett valami egészen mást kap vissza, és nem tudta volna olyan professzionálisan használni, mint korábban. Aztán, hogy elkerülje a válaszadás kényszerét Potter kérdéseire, és az idegesítő bájologást a többiekkel, inkább továbbra is megtartotta magának az információt.
Az egyetlen ok, ami rányomta bélyegét a vidám reggeli készülődésre az a tény volt, hogy magányosan fog visszatérni a Fonó sorra. Nem mintha nem szokott volna hozzá az egyedülléthez, sőt, kifejezetten nyugtatónak találta. Az elmúlt öt hónapban azonban volt társasága, és nem is akármilyen. Hermione. Ki más. Az egyetlen, akit nem tudott elüldözni sehogy sem. Még Potternél is kitartóbb volt.
Perselus biztos volt benne, hogy a lány a kudarcba fulladt manó-felszabadítási mozgalma helyett rajta próbálta kiélni a jótékonysági hajlamait. A háború sérültjeinek magas számát tekintve Madam Pomfrey szíves örömest bízta Hermionéra Piton gyógyulásának felügyeletét, levéve ezzel egy terhet a saját válláról, és rárakva egyet a férfiére.
Eleinte zavarta. Merlinre, hát kifejezetten az agyára ment. A lány beszédkényszere egyszerűen nem ismert határokat. És, hogy kérdezni nem tudott, lévén nem volt, aki válaszoljon, leginkább csak mesélt. Az elmúlt egy évükről, ahogy a barátaival Voldemort lélekdarabjait keresték, a kalandjaikról, az utolsó csatáról, még a roxforti éveiről is képes volt órákat beszélni, mintha Piton nem lett volna ott mind a hat év alatt, hogy végignézze a szerencsétlenkedésüket. Amikor pedig kifogyott a varázsvilág nyújtotta témákból, mesélt a szüleiről, a szünidejéről, a könyvekről, vagy tudományos cikkekről, amiket olvasott, egyszóval mindenről. Perselus eleinte elkönyvelte háttérzajnak, mint amikor valaki feltesz egy halk lemezt, csak hogy a csend ne legyen fülsüketítő. Persze fél füllel mindig figyelt. Nem kommentált szinte semmit, néha egy-egy kérdő tekinteten, vagy undorral teli fintorgáson kívül (főleg, ha Potterről, vagy ha a Weasley gyerekről volt szó) nem mutatott semmi reakciót, de néha kénytelen volt elfojtani egy-egy feltörni akaró vigyort, vagy, Merlin büntesse meg érte, nevetést.
Aztán megszokta. És ami eleinte egy megszokott rossz volt, később egy kellemes időtöltéssé alakult. Még ő maga is meglepődött azon, hogy mennyire élvezi a lány minden délutáni előadását, egy idő után pedig már kifejezetten várta, hogy Hermione visszatérjen a főhadiszállásra, és együtt ebédeljen vele, hogy aztán estig nála töltse az időt. Évek óta először társasága volt. Igazi társasága. Nem olyan, mint Lucius, aki két témát tartott említésre méltónak privát beszélgetéseik alkalmával, és még ha Perselus lelkesen egyet is értett vele, egy idő után borzasztó unalmas volt a nőkről és a Potter iránt érzett utálatáról szóló kiselőadásokat hallgatni. (A nőket ő is ismerte, legalábbis amennyire varázsló ismerheti őket, Pottert meg még jobban is, mint szerette volna.) És nem is olyan, mint Dumbledore, aki hiába volt felettébb intelligens és remek vitapartner, még arra sem tartotta méltónak, hogy előre beavassa a terveibe. Arról nem is beszélve, hogy a két férfi közül az egyik az Azakabanban volt, a másik pedig egy koporsóban Roxfortban. És mindkettő neki köszönhette új helyét a világban…
Hermione azonban más volt. Valahogy elegyítve a kettőt, szórakoztató volt hallgatni, ugyanakkor okos volt és tájékozott, és nem utolsó sorban: elviselte a férfi természetét. Ez utóbbihoz, legalábbis Piton sejtése szerint, hozzájárult az is, hogy meg sem szólalt. Hermione nyitott volt vele, és bár Perselus a nagy bizalom okát egyáltalán nem értette, mégis örömmel fogadta, habár életének egy-két részletétől igazán megkímélhette volna. Főleg a Weasley-vel történt szakításának utóhatásait törölte volna ki szívesen az emlékeiből, és nagy valószínűséggel meg is teszi, ha nem az lett volna az első alkalom, hogy a lány önszántából a karjaiba veti magát. Valószínűleg későn vette észre, hogy mit tesz, amikor azon a délutánon később érkezett a megszokottnál, és az ajtót nyitó Piton kérdő tekintetére válaszul szó nélkül zokogni kezdett. A férfi először türelmesen várt, aztán, nem tudva mit kezdjen a kezeivel, egy suta mozdulattal megpaskolta a hátát, majd mire észbe kapott volna, a lány már a derekát ölelte, olyan szorosan, hogy Perselus azt hitte, őt akarja büntetni ex-barátja vétkeiért. Nem igazán értette a szakítás okait, és nem is érdekelte. A lány hajának illata és közelsége teljesen összezavarta, és azt kívánta, bár tartana hosszabb ideig, míg kisírja magát a vállán. Ha lehet, akkor az örökkévalóságig.
-- @--
Amikor a csata hangjai kezdtek elhallgatni, Pitonban felébredt a remény, hogy talán a harcoló felek megölték egymást. Amikor azonban meghallotta, hogy hangos lépésekkel közelednek felé, kezdett rajta eluralkodni a pánik. Nem engedhette meg magának, hogy elkapják, így kétségbeesetten kezdett küzdeni a kezét tartó kötelekkel. Olyan hevesen rángatta a karját, hogy félt, az előbb utóbb kiugrik a helyéből. Természetesen mágia nélkül nem tud szabadulni a mágikus kötelektől, ezért erősen koncentrált arra, hogy pálca nélkül próbálja elvégezni a kioldó bűbájt. A lépések egyre közelebbről hallatszódtak, sőt, mintha két közeledő alak sziluettjét látta volna a sötétben.
Piton egyre kétségbeesettebben küzdött, majd egy utolsó, erőteljes rántással sikerült a jobb kezét kitépnie a kötelek szorításából. Ám amint diadalittasan felrántotta karját, az hozzáért a mágikus rácsokhoz, Perselus pedig érezte a testében szétáradó mágiát, mielőtt az egész világ elfeketedett volna a szeme előtt.
Tovább
Utolsó kommentek